1. fejezet

Vezérszavak: Miért? Összefoglalás. Nem memoár. Rendszer sem. Hagyomány és Biblia. Szenvedés. Istenemberség. Kell-e a hasznosság mindenáron? Taps, és különösen a vastaps.

Eddig heti igemagyarázatokat írtam – kérdezhetné valaki, miért kellett ezen változtatni. Szerettem a műfajt magam is, fél évszázad alatt folyamatosan gyakoroltam. Szombat éjszakákban, a heti szolgálat összes fáradtságával tagjaimban addig nem tértem nyugovóra, amíg leírásra nem került (három évtizedig kézzel, aztán további húsz évig számítógépen) a vasárnapi igehirdetés. Immár két éve nyugdíjban is hetente megírtam. Honlapomon ebből 2000. január 1. óta 607 igehirdetés jelent meg, ami kiadva 24 nyomtatott kötet lenne. Hazafelé tartva, közel a nyolcadik „x” megkezdéséhez azonban szükségét látom a tartalmi összegzésnek.

Némelyek ilyenkor memoárjaikat írják, ami számomra kétes műfaj: a példák azt mutatják, könnyen fut az ilyesmi önigazolásba, az események kozmetikázásba, vagy éppen mások megítélésébe. Nehéz ezeket elkerülni, majdnem lehetetlen. Egy emberi életnek sok olvasata van, s önmagával szemben ritkán sikerül bárkinek is tárgyilagosnak lennie. Már az úgynevezett „tények” – akár naplónak tűnő kiválogatása is szubjektivitás: mi kerül egyáltalán említésre, s mi nem. Az egyetlen valóban érvényes ítélet Istené. Én is ráhagyom ezt, s bár régi dolgokon elrévedni nagyon szeretek, nem vélem annyira közérdekűnek személyes visszaemlékezéseimet, az élmények ezernyi szigetét életem tengerén, hogy azokat publikáljam. Pedig számomra is érdekes volna megírni, s ki tudja, talán még másoknak is tanulságos lehetne – de akaratlan gyanakvással olvasom az önéletrajzi visszaemlékezéseket, mint amikben szétválaszthatatlanul rétegeződik egymásra tény és értelmezés.

Fontosabbnak érzem megosztani, mire jutottam hét évtized alatt hitemben és világlátásomban. Meg is mondom, miért. Beleszülettem a református egyházba: lelkészi családban nőttem fel. Mindkét szülőnk hívő ember lévén, otthonukban az öt gyermek készen kapta a bibliás hitet – s az eltelt hét évtized alatt egyetlen percig sem éreztem szűknek e lelki örökséget. Ellenkezőleg, megvolt benne a mindennapos kegyesség védelme és építő támogatása, ugyanakkor pedig a legegyetemesebb szellemi kitekintés és szabadság is. Vigasztalt, erősített, döntő pillanatokban visszarántott a szakadék széléről, s máig kezembe adja naponta azt, ami „életemben és halálomban egyetlen egy vigasztalásom.” Ezért érzem fontosnak, hogy másokat is erősítsek – mert ha én megkaptam e nagy kegyelmet, az élő hitet – akkor tartozom vele szolgálni olyanoknak, akik hasonló harcaikban hasznát vehetik következtetéseimnek. „Mindig készen legyetek megfelelni mindenkinek, aki számot kér tőletek a bennetek lévő reménységről, szelídséggel és félelemmel.” (1Pét 3,15) Remény nélkül nehéz az élet. A hit a reménységben marad közel a földhöz – mi pedig itt élünk.

Ebben az írásban is igemagyarázatok lesznek, mint az eddig közzétett prédikációkban, tehát bibliai igazságokra támaszkodunk az értelmezéseknél – de az anyag nem textusok alapján, hanem tematikus rendeződésben szólal meg. Kérdések, csomópontok, az életben felmerülő problémák szerint haladunk majd előre. Mégsem „rendszert” kívánok építeni, mert az éppen úgy megbízhatatlan számomra, mint az önéletrajzi visszaemlékezés műfaja – hanem megnevezni a magam élete során fontosnak bizonyult témákat, újra feltenni a kérdéseket, vállalva a válogatás személyes szubjektivitását is – s az ige fényében úgy „átvilágítani” ezeket, hogy ne csak kérdések maradjanak, hanem feleletek is.

Miért éppen a Biblia?

Itt kell kezdeni, mert fontos az alapok tisztázása: nem véletlenül került a témák élére. Nem csupán azért, mert ma már kiindulásként minden megkérdőjeleződik, hanem mert önmagunknak is számadással tartozunk, miben mártóztatjuk meg a lelkünket. A tekintélytisztelet korunkban eleve éretlenségnek számít, és hozzá sok esetben jó okkal. Önálló, érett individuum az lehet, aki megszenvedett a hitéért, s általában állásfoglalásaiért – ilyen háttér nélkül súlytalanok a szavak, üres a bizonyságtétel, és marad az igehirdetésben is a jól bevált „anyai szeretet” tematikája.

De nézzük magát a kérdést. Amíg valaki felnőtté válik civilizációnkban, az legkevesebb harminc esztendő, melynek első évei mindenképpen mágikus csodálkozásban, mintegy népmesei elvarázsoltságban telnek. A kisgyermek számára óriások a felnőttek, elsősorban szülei – akik meghatározó jelentőséggel bírnak a szokások, vélemények, viselkedések és viszonyulások kialakításában. A hely, amit ők kezdetben betöltenek az ember lelkében, az élet során később „üresen marad”, vagy, ami ugyanaz – mindig betöltésre vár.

Ez a magyarázata a történelem kezdete óta ismert mester-tanítvány kapcsolatnak: az ember így, vagy úgy, de egy magánál tapasztaltabb, erősebb lény tanítványául szegődik, amint szülei szárnyai alól kikerül, és az élet dolgait az ő bölcsességén át szemlélve értelmezi. Az iskolázást és tanítást az ókorban vándortanítók, megfizetett mesterek végezték, mely szokás a tehetős családokban a legújabb korig megmaradt. Nagy Károly (Kr. u. 747-814) óta vannak nyomai a kötelezően látogatandó iskolának. Akad persze, akinek soha senki nem válik lelki értelemben is „mesterévé”, egész életében mindig önmagára hagyatkozik, holott talán évtizedekig jár iskolába; s olyan is, aki többektől, esetleg sok embertől fogad el mélyen életformáló hatásokat. Ebben a tekintetben színes a világ. Csak az biztos, hogy hatunk egymásra, és sokszor észre sem vesszük, hogyan és milyen mélységben. Intézményes iskola-látogatásunk időszakából mindenesetre azokra a tanárainkra emlékezünk legszívesebben, akiket szüleink gyanánt, vagy valamilyen tekintetben emberileg is szívünkbe fogadtunk.

A vett hatások terén, általában a tizenéves kor második felétől kezdve, meghatározók lehetnek már különböző olvasmányok és szerzők is, akik gondolati téren gyakorolnak befolyást, s olykor életpéldát jelentve erkölcsi-szellemi mértékké válnak. Nem túlzás a megállapítás: bizonyos értelemben mindnyájan tanítványok vagyunk. Sőt, igen gyakran szolgák is, noha nem is tudunk róla – de akaratlan is követői valamilyen „mesternek”, s a mögötte álló szellemi értékvilágnak.

A szent könyvek, melyek minden kultúra arculatának legfontosabb vonásait mutatják fel, hosszabb idő alatt keletkeztek, részben az adott hely életérzésének és világfelfogásának kifejeződéseként, részben pedig az adott embertípus kérdéseire adódott – gyakran szinte villámfényként feltűnő, égi válaszként.

A mi könyvünk, a Szentírás, melyet keresztyénként immár két évezrede hitünk és erkölcseink mértékének, kánonjának tekintünk, a bibliai nép Krisztus előtti 1200  esztendejének irodalmi anyagát foglalja magába. Van tehát súlya úgy is, mint történeti valóságnak – ám egy tekintélyt éppenséggel nem tisztelő, sőt, az értékek átértékelésében tetszelgő világtörténeti időszakban megkerülhetetlen a kérdés: miért éppen a Bibliát tekintsük zsinórmértékünknek? A nyugati ember civilizációjában ma már mindenki számára hozzáférhetővé váltak – jobb-rosszabb közvetítésekben – a világ vallásainak írott és tárgyi dokumentumai. Miért ne ezek valamelyikét fogadja el valaki lelki iránytűjének? Talán nem is kellett ahhoz az egyébként borzalmas két világháború, hogy az európai ember a (joggal) egyházellenes felvilágosodás, és az azt követő szekularizáció által lelkileg „felszabadítva”, félretegye eredeti iránytűjét, s szembefordulva hagyományával, megtagadja forrásait – minden egyebet értékesebbnek kikiáltva, mint saját eredetét. A népvallás szintjén egyébként is a tudomány lépett a hagyomány helyébe, s így vált a Biblia nemsokára gúny tárgyává: keresve keresték benne az ellentmondásokat, s a szimbolikus-költői nyelvet, rosszhiszeműen, mindenhol szó szerint „értették”. De így sem tudták maradéktalanul lejáratni.

Az egyházak védekezése e fordulattal szemben általában a „még több tekintély” delegálása volt: ahol ebben látták a kiutat, az intézmény és a tan megerősítésével, máshol pedig a Biblia, mint könyv vallási-fundamentalista kultuszával. A modern világ mozijával, majd tévéjével és autójával, s egyéb színes szórakoztató újdonságaival elrohant az egyházak mellett, s akadtak bőven világi erők, melyek amúgy is hiteltelenítésükben voltak érdekeltek. Kiüresedett az évszázadokon át jól funkcionáló liturgizmus, s a hiteles tartalmát vesztett egyházi frazeológia világában az igével élés sokfelé a behajtott ajtajú belső szoba (Mát 6,6), vagy a szektásság területére (Mát 24,5) szorult. A mifelénk valamikor hatóságilag évtizedekre kiürített templomok többnyire már akkor sem teltek meg újra, amikor erre történelmi lehetőség adódott, nyugaton pedig a jólét végezte el ugyanezt.

Az egyházak nagy családjában mi reformátusok kezdettől azt a mandátumot fogadtuk sajátunknak, hogy a Biblia ügyét gondozzuk. Fordítjuk, nyomtatjuk, istentiszteleteinken fő helyen magyarázzuk, egyéni csendességünkben lelki épülésünkre naponta olvassuk: magunkat pedig az „Ige egyházának” tekintjük. Büszkék vagyunk arra, hogy az első teljes magyar nyelvű Szentírás fordítását és kinyomtatását Károli Gáspár gönci református lelkésznek köszönhetjük – ez a nevezetes 1590-es „Vizsolyi Biblia”.

Tulajdonképpen mi az, hogy hagyomány?

A továbblépéshez tisztázni kell ezt, hiszen minden szent könyv, így a mi Bibliánk is egy régebbi kor tudását, „hagyományát” képviseli. (Csel 2,42 2Pét 3,2) Ma ugyan már szinte szitokszó a hagyomány (ld: „hagyományos mosópor” pirossal kétszer áthúzva) – leginkább annak van értéke, ami új. Nem gondolom azonban, hogy valaminek a divaton és a kereskedelmi forgalmazáson kívül pusztán az tényleg értéket tudna adni, hogy új – éppen ellenkezőleg. A fontos dolgok egyidősek a világgal, sőt azon is túlmutatnak. A „hagyomány” – az igazi tradíció értelmében – ezért valójában egy. Különböző vallások és felekezetek ugyan más-más oldalát mutatják meg, mégis képviseli a tudást és tapasztalatot, ami az évezredek alatt a legfontosabb kérdések tekintetében összegyűlt: s amennyiben betölti szerepét, úgy visszaállítja az embert eredeti helyére – istengyermekségébe.

Krisztus ebben az összefüggésben a különböző hagyományok betetőzése, a „zárókő” a boltíveken, amit „az építők megvetettek.” (Zsolt 118,22 Márk 12,10 Csel 4,11 Róm 9,33 1Pét 2,4-7) Nélküle, személyes jelenléte hiányában még a keresztyénség is csupán egy a vallások közül, melynek formái párhuzamokban sokfelé fellelhetők, s az összehasonlító vallástörténet módszereivel tanulmányozhatók. „Egyetemes egyház” és „szentek egyessége” csak akkor tud lenni, ha őrá Pásztoraként figyel, s a valóságban is követi. „Az én juhaim hallják az én szómat, én ismerem őket, és ők követnek engem. És én örök életet adok nekik, és soha örökké el nem vesznek, és senki ki nem ragadja őket az én kezemből.” (Ján 10,27-28)

Így már megválaszolhatjuk a kérdést, miért éppen a Biblia. Vajon a bennszülöttek miért banánnal s kókuszdióval táplálkoznak, az eszkimók meg fókával és bálnazsírral? Mert nekik azon a helyen az adatott. Ahol ők élnek, ott ezek az életfontosságú források. Európa szellemi gyökerei pedig a következők: a bibliai keresztyén hit, a görög filozófia és tudomány, a római jog, s a germán munkaszeretet. Kétezer év alatt ezek által lettek itt a katedrálisok, a könyvnyomtatás, a járványok felszámolása és J. S. Bach művészete. Nekünk a Biblia ezért olyan őseredeti szellemi táplálék (ha európaiak akarunk maradni) – mint gyermeknek az anyatej. Nélkülözhetetlen az önvizsgálatunkhoz, magunk mindenkori újratájolásához – mert olyasmit képvisel, ami folyton személyiségünk meghaladására késztet. Ez pedig az istenemberség.

Akkor miért éppen a szenvedés a Biblia főtémája?

Mert ez az emberélet legegyetemesebb problémája. Hozzá van kötve az Istentől eltávolodott, „paradicsomon kívüli” létezéshez (1Móz 3,16-19), éspedig származástól, nemzetiségtől és vallási felekezettől függetlenül – amire Krisztusban kapunk gyógyító választ. (Róm 8,18-21) Tőle tanuljuk fölemelni és átnemesíteni a szenvedést. Ő teljesen betöltötte a világ kínját (Zsid 5,7-10), s ezzel eltörölte annak végső uralmát. (Csel 2,47) Szenvedés ugyan továbbra is létezik emberi életünkben, a keresztyénekében is – de már nincs végső hatalma. Ez a lényege a Jézusban kapott isteni kijelentésnek, ami egyébként vonatkozik a bűnre és halálra is: ezek jelentik ugyanis a legnagyobb emberi kérdéseket. A „Krisztusban élők” számára (Csel 16,31 Róm 6,11 Róm 8,2 Róm 12,5) is léteznek, mint problémák – de mint meghatározó tényezők elvesztették uralmukat. Őrajtuk már nem a bűn, szenvedés és halál uralkodik – hanem Krisztus. „Nincsen azért immár semmi kárhoztatása azoknak, akik Krisztus Jézusban vannak, akik nem test szerint járnak, hanem Lélek szerint; mert a Jézus Krisztusban való élet lelkének törvénye megszabadított a bűn és a halál törvényétől.” (Róm 8,1-2)

Azért nézzük meg közelebbről az istenemberséget!

Ebben az összetételben nem szerepel a szó a Szentírásban – az Újszövetség minden betűjében mégis erről szól. Jézus lényében egy valóságos, asszonytól született ember Isten Fiának bizonyult: áldozatában pedig olyan egyetemes, felszabadító ajándék jelent meg, ami messze túlmutat az emberiség megszokott korlátain. Egy valóban „új” élet lobbant fel itt, amit még pontosan megnevezni is nehéz. Az Újszövetség „örök életnek” hívja (Mát 19,16 Ján 12,50 Ján 17,3 Róm 6,23), de ezzel nem a vég nélküli biológiai működésre utal. Akkor mire? Az Ószövetség negatív fogalmazásban, utalásosan közelít ehhez: a megátalkodottan bűnben élőkről, az istentelenekről mondja, hogy „férgük meg nem hal, tüzük ki nem alszik” (Ézs 66,22-24 Márk 9,44), vagyis nem szabadulnak a szenvedéseiktől – miközben a hívek leszármazottai élnek, sőt nevük „véglegesen megmarad.” Jób, a szenvedő igaz tudja azt, bár nem érti sorsát maradéktalanul, hogy Megváltója él, és utoljára pora felett megáll: s ha ezt a testét megrágják, testéből látja meg Istent, az ő szemei látják meg, nem más! (Jób 19,25-27) Dániel könyve pedig „örök királyságról” beszél, éspedig a történelemben – amit a négy (teljességszám az égtájakról) bestiális birodalom után a „felülről” származó emberséges lény, az Emberfia fog gyakorolni. (Dán 7,13-14) Az Újszövetség embere Jézusban ismerte fel ezt a nagyon várt Emberfiát. (Mát 17,22-23 Luk 7,34 Ján 12,34-36)

A végidőkre koncentráló intertestamentális irodalom „Messiás”-nak, azaz Felkentnek nevezi őt, kinek eljöttére pattanásig feszülten vár Izrael népe, különösen a kegyetlenkedő római birodalom idején. Világos képpel mutatja fel ezt a nagyheti történet: Jézus elküldi tanítványait az előttük lévő faluba azzal, hogy hozzák el számára az ott talált, megkötött szamárcsikót, s indoklásul csak annyit mondjanak: „az Úrnak van szüksége rá!” És annak gazdái azonnal oda is adják nekik! (Márk 11,2-6) Ilyen volt hát a légkör azokban a napokban. Az emberek ismerték, értették és hitték Isten ígéreteit a „mennyből születő” Emberről – s annak örök királyságáról!

Ma is, mint mindenkor a hitetlenség szüli a reménytelen szívet – viszont ahol hit van, ott élnek Isten ígéretei. Túl a napihíreken, politikai színjátékokon, családi drámákon, és általában túl az élet megszokott menetén kibontakozik egy egészen más, új világ: az Úr örök és megdönthetetlen királysága. Istenemberség pedig annyi, mint ennek áramkörébe kapcsolódni. Valójában egy Szentlélektől való, csöndes derű, ami mindent átjár. Ez régen el van készítve mindenkinek, csak éppen igenünkre vár. Túlemel a frusztrációkon, a kicsinyes hatalmi harcokon, még a titokban dédelgetett életszomorúságon és a mulandóság végső nagy, megválaszolhatatlan kérdésén is – hiszen ebből fakad: „Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus, amely életet pedig most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem, és önmagát adta érettem.” (Gal 2,20)

Ilyen magasságokba érkezve persze rögtön megszólalnak visszahívó hangok, mint a „Föld Hangja” Madáchnál. „Számot vetettél-e a köznapi dolgokkal? Hiszen ember maradtál, testben élsz, mindennapi szükségleteid vannak. Nem libbentél-e bizonytalanul tágas messzeségbe – oly régiókba, ahol már nincs semmi a lábad alatt? Ki kell menni a piacra vásárolni – miből fogod fedezni?” A választ a kérdés tisztes körbejárása adja – nézzük hát meg a hasznosság helyét életünk ügyei között!

Kell-e a hasznosság mindenáron?

A piacon látom: átkocog egy percre egyik eladó a másikhoz. Unalmasak a vevők, mind két kiló krumplit és egy kiló almát vesz – színezni kell az életet. Nem nekünk szánják ugyan beszélgetésüket, akaratlanul mégis fültanúja vagyok. „Te azt hogy csinálod…?” (Hogy mit, azt sajnos elfeledtem.) „Á, eszem ágában sincs…! Részemről én…., …és úgy beszedek kétszer annyit!” A konkrétumok a válaszból is kiestek számomra, pedig a mondat csuda izgalmas lehetett – csak a hangsúlyok és a közlések szerkezete maradt meg. A piac az a hely, ahol ilyen típusú beszélgetéseknek tökéletesen helye van.

Viszont nem érzi jól magát az ember, ha az egész világ magán- és közélete egyetlen kiabálós, haszon után loholó, fillérekkel ravaszkodó, legyekkel teli hellyé változik. Még a vitézség és a lovagok világa, a politika is sokfelé lezüllött, figyeljük meg nyelvezetét: némelyek körében már a piacinál is messze alantasabb lett. Ugyanakkor családi beszélgetésekben, utcai találkozásokban is rendre azt hallani, ha el-elkapunk egy szót: mi, hol, mennyibe kerül. A piac és ennek megfelelően a pénz uralkodik, ám minden híreszteléssel szemben egyáltalán semmit nem szabályoz – viszont mindent bemocskol és eltorzít. Persze, valójában szót sem szólhatunk, hiszen a múlt század (a dicső 20.) a nyíltan erőszakot meghirdető, s azt hozzá még ideológiába is bujtató bűnözőké volt, akik embertársaikat vagy „hasznos idiótáknak” tekintették (ez volt a jobb verzió), vagy pedig internálták, megfélemlítették, és lehetőleg megölték. Most pedig legalább a kereskedőknek, bankároknak és befektetőknek áll a világ (akik egy része nem tud másról, mint profitról és hasznosságról). Igaz, ezek megteremtették a „megvásárolt ember” és „az embereket megvásároló ember” kimondatlan kategóriáit – de legalább nem folyik az utcán patakokban vér, mint a gyilkosok uralma alatt. Vigasznak vigasz, bár nem túl erős – hiszen ha valami nem jó, igazolást nem hoz számára, hogy lehetne még rosszabb. Egy korlátozott forrásokkal bíró élőhelyen például, amilyen a Föld is, lehet-e elmeháborodás nélkül országok, sőt a világgazdaság mindenható mércéjének kikiáltani a növekedést? Pedig ma pontosan erről van szó. És hiába teszik elé a „fenntartható” jelzőt a magukat felelősnek láttatni akaró különböző nemzetközi konferenciák – a profitéhség jót nevet rajta. Amíg Isten szentsége helyébe globálisan is a magántulajdon szentsége kerülhet (tegyük hozzá, semmivel sem volt jobb a köztulajdon szentsége) – addig a Mammon nevű istenség uralkodik, s minden rablott holmit előbb-utóbb legalizál is. Bőven tart igényt emberáldozatra, hiszen jobb befektetés a fegyvereknél nincs – mely árucikket el is kell adni, s ha már megvették, bizony használják is. Az aztán a hasznos dolog!

Tegyük fel hát újra kérdésünket: kell-e a hasznosság mindenáron? Van-e, lehet-e „pénzügyi mércéje” mondjuk Mozart szeszélyes ornamentikáinak, Beethoven démoni mélységeket megidéző, világokon átszáguldó kirobbanásainak, Berzsenyi finom utalásainak és nyelvi erejének? Miért kellett a Kariatidákat emberalakkal formázni, holott egyszerű oszlopok is megtették volna? Mert amint az életből kivész az öncélú gyönyörködés, a szemlélődés, az álmodozás legalitása, vagy egy egyszerűen jó beszélgetés – marad helyén a legyekkel teljes piac, vagy rosszabb esetben a politikai börtönök és a köztörvényes bűnözés ideológiával igazolt, állami szintre emelt rendszere.

Részlet egy ma létező, neves és sikeres multi-cég hazai állásinterjújából: „Igen, fölvesszük önt. Ha azonban szabadságra megy, meg kell mondja előre, melyik napon ki végzi majd el munkáját a munkatársai közül, éspedig ugyanolyan minőségben, mint ön.” Más helyen: „Amint látom, önnek immár évi 28 nap szabadsága járna. Éttermünkben azonban csak úgy alkalmazzuk szakácsnak, ha legfeljebb évi négy napot vesz ki. A többit megkapja fizetésben, így még jobban is jár.” Ugyanez egy szomszédos, azonban miénknél sokkal jobban fizető országban, ahol szintén hazánkfia interjúzik: „A kötelező fizetésen, vagyis minimálbéren tudjuk fölvenni, kap viszont hozzá havonta 100 % jutalmat.” Értsd: a fele fizetése után nem adózunk, s ennyivel kevesebb lesz a nyugdíjalapja. De hát ő keres állást nálunk, nem mi hívtuk ide! Az igazán nagy tételeket itt most természetesen nem is hozzuk szóba, csak a pénz uralmának mindennapos erkölcseit illusztráljuk – még azt is csak kicsiben. Így „szabályoz” a piac – mondhattunk volna azonban hasznosságot is. Facsarjunk ki embertársainkból annyit, amennyit csak lehet, így „éri meg”. A hasznosság az hasznosság – fogalmaznának a legjelesebb mai gondolkodók.

A válasz tehát egyértelmű „nem” – a hasznosság bármily hasznos, nincs rá szükségünk mindenáron. Ha másokat megkisebbít, megkopaszt, s csöndben elembertelenít, úgy hizlal – akkor maradjunk inkább a teljességgel haszontalan dolgoknál. Semmi haszna a költészetnek, a szimfóniáknak, az elmélkedésnek, semmi haszna a kertben elültetett virágnak, vagy általában a szemlélődésnek – mit soroljuk őket. Ha valakinek hiányos  a fogékonysága ilyesmire, persze úgyis mindegy – a többiek pedig már értik.

Taps, és különösen a vastaps

Pár évtizede még elképzelhetetlen volt templomokban. Mostanra bevonult oda is, hiszen az egész társadalmat átjárja. A taps! A pénz mellett a másik mindenható fokmérő. Haragudni persze nem kell rá, vonzerejét, mindenható varázsát elkerülni viszont ajánlatos. Tehetségkutatók, q-faktorok, politikai kabarék nélkülözhetetlen eszköze, utóbbiakban bekevert nevetésekkel együtt. Nem is tudjuk, min nevetnek, így hát nagyon oda kell figyelni – végre megértjük a tizedét, s büszkék leszünk. A szent hely sem szent többé, mert „művészet” címen tapsolnak ott is, mint a cirkuszban. Imádság után taps – a lélek megszentelése helyén siker és profanizálás. Afféle jutalom, dicséret és elismerés a produkció (attrakció, stb.) létrehozójának – ami neki „jár”. Vers, próza vagy éppen tornamutatvány után elmegy, de értékes muzsika után akusztikailag is azonnali degradáció, s az élmény erkölcsi tönkretétele, a történés „nép-szerűen” színvonaltalan kisiklatása, zörejbe futtatása. Mintha kényszeresen azonnal le kellene rombolni mindent, ami felépült!

A vastaps viszont kifejezetten vészterhes időkből maradt itt. Megszervezték azokban az időkben, amikor a legkisebb faluban is volt „szervezőtitkár”. Nyugatiak csodálkoznak, náluk odahaza udvariatlanságnak, néhol nemtetszés nyilvánításának számít – itt viszont sikerült ezt is felfordítani, s valami nagynak: „vastapsnak” elnevezni. A leigázott ember áltatott örvendezése, hogy le van igázva – ideje volna mainapság már valami másra váltani, pl. normális, polgári tetszésnyilvánításra – ha már tapsolni annyira kell. De az semmiképp nem igaz, hogy annyit érünk, amennyi tapsot aratunk. Aki erre szomjas, inkább szánalmat érdemel – ezt mindenki pontosan tudja. Még azok is, akik saját természetük, vagy a szokások megváltoztathatatlansága miatt erre rendezték be életüket. Igei mértékünk pedig kijózanítóan egyértelmű: „Bizonyára, ha még embereknek igyekeznék tetszeni, Krisztus szolgája nem volnék.” (Gal 1,10)

Természetesen mindenki vágyik arra, hogy amit tesz, az sikerüljön. Más azonban a minőségi munka igénye, s megint más a tapsorientált élet. Hányan voltak, akik szinte semmi sikert nem arattak, amíg éltek – mégis kitartottak mértékeik mellett. A „hit hőseiről” olvassuk például, hogy minden helytállásuk mellett sem nyerték el az ígéreteket, de ilyen állapotukban is „hitben haltak meg.” (Zsid 11,13) Az egyház ne legyen szórakoztatóipari intézmény, s az igehirdető ne akarjon sikereket. Vigasztaljon, erősítsen, mutasson fel fontos és érdemleges lehetőségeket – de ne a tapsért. Méltatlan volna az ügyhöz, amit szolgálunk. Éppen azt kell erősítenünk egymásban, hogy ellegyünk tapsok nélkül, belső megelégedéssel. Ennek pedig ez az igei útja: „Én azért úgy futok, mint nem bizonytalanra; úgy viaskodom, mint aki nem levegőt vagdos; hanem megsanyargatom testemet és szolgává teszem; hogy míg másoknak prédikálok, magam valami módon méltatlanná ne legyek.” (1Kor 9,26-27)

Ennek jegyében már nem is olyan lehetetlen megelégedni a belső ragyogással. Lelki háztartásunk a végtelen Isten szeretetére van kalibrálva – s igénytelenség is ennél kevesebbel beérni. Szeretni őt teljes szívünkből, teljes lelkünkből, teljes erőnkből (5Móz 10,12) – s ugyanakkor megtöltekezni az ő irántunk való megfoghatatlan jóságával: így és ebben az állapotunkban vagyunk képesek önmagunk fölé emelkedni. Ott már az ellenség szeretetének arisztokratikus, sőt isteni magaslata sem lehetetlen, amit Jézustól így tanulhatunk:

Én pedig azt mondom nektek: Szeressétek ellenségeiteket, áldjátok azokat, akik titeket átkoznak, jót tegyetek azokkal, akik titeket gyűlölnek, és imádkozzatok azokért, akik titeket háborgatnak és kergetnek titeket; hogy legyetek a ti mennyei Atyátok fiai, aki felhozza az ő napját mind a gonoszokra, mind a jókra, és esőt ad mind az igazaknak, mind a hamisaknak. Mert ha azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, micsoda jutalmát veszitek? Avagy a vámszedők is nem ugyanazt cselekszik-e? És ha csak atyátokfiait köszöntitek, mit cselekesztek másoknál többet? Nemde a vámszedők is azonképpen cselekesznek-e? Legyetek azért tökéletesek, mint a ti mennyei Atyátok tökéletes.” (Mát 5,44-48)

Ez tehát az istenemberség, ami nélkül maradunk Paradicsomon kívüli, szenvedő emberek: s kínunkban még azt is elhitetjük magunkkal, hogy a legújabb szórakoztató tárgyak, szolgáltatások és intézmények majd megoldják problémáinkat. Azok pedig erre nem képesek, mert legfeljebb a fenntarthatatlan növekedésben jeleskednek.