Nehéz a követés

Igehirdetés 2007. január 28.

Nehéz a követés

Lekció: János 6,56-69
Textus: Lukács 9,57-62

„Amikor mentek, valaki azt mondta neki az úton: Követlek Uram, akár hova mégy. Jézus azonban így felelt: A rókáknak barlangjuk van, az égi madaraknak fészkük, de az Emberfiának nincs hova fejét lehajtania. Egy másikhoz pedig így szólt: Kövess engem! De ő azt kérte: Uram, engedd meg, hogy előbb elmenjek és eltemessem apámat. Jézus így válaszolt neki: Hadd temessék el a halottak a halottaikat, te pedig menj el és hirdesd az Isten országát! Egy másik is ezt mondta: Követlek Uram, de előbb engedd meg, hogy búcsút vegyek házam népétől. Jézus pedig így felelt: Aki az eke szarvára teszi kezét, és hátratekint, nem alkalmas az Isten országára.

Imádság

Istenünk, jó Atyánk! A te népedként és gyülekezetedként gyűltünk egybe szent színed előtt. Jól tudjuk, hogy mi olyan nép vagyunk, mely kevéssé tisztel téged, olyan gyülekezet, melynek joggal vetheted a szemére, hogy együtt is, de külön-külön, tagjaiban is újból és újból elfordul tőled. De te, végtelen irgalmú örök szeretet, mégis magadhoz hívtál minket, s mi hozzád jöttünk téged imádni, neked hálát adni, téged jól vagy rosszul dicsérni, ahogy tőlünk telik. Ebben az órában is légy velünk, Istenünk! Tartsd távol az ige hirdetésétől és hallgatásától mindazt, ami hamis, fonák, ami veszélyes, kusza, félreérthető vagy pedig unalmas. Nyisd meg szánkat és fülünket, világosíts és újíts meg bennünket, hogy ne legyünk restek az ige hirdetésében és hallgatásában, hanem Krisztusunk által, akit hozzánk küldtél, legyünk az igének cselekvői is, vagyis olyan emberek, akikben kedved telik. Ámen.

Igehirdetés

A Jézus követése sok módon kezdődhet egy ember életében. Van, aki már odahaza a szülői házban ott találja a példát és az igyekezetet, lát maga előtt egy hívő édesapát, édesanyát vagy nagyszülőt, embereket, akik a keskeny úton járnak. Van azonban, akinek más a története, akinek felnőtt fejjel tűnik fel, hogy amikor élete értelmét keresi, csak egy nagy ürességet és hiányt talál magában ott középen, ahol valahol az élet lényegének lennie kellene. Van olyan ember is, akit komoly vargabetűk után valami nagy baj, betegség vagy emberi kudarc terelget a végső szeretet felé – úgyhogy sokféle út vezet Jézushoz. Nem is lenne jó, ha valamelyiket kiválasztanánk és azt mondanánk, csak így jó, sehogy másként. Annál is inkább, mert hiszen mai igénkben is három különböző változatról hallunk, amik még abban sem egyeznek egymással, hogy ki is valójában a kezdeményező. Van köztük olyan, amikor Jézus hív el valakit, hogy kövesse őt és vannak olyanok is, amikor maga az illető mondja azt, hogy ő eldöntötte, szeretné Jézust követni.
Mégis, találunk azért lényegileg közös vonást is ebben a három rövid és nagyon is drámai párbeszédben: mindegyik arról szól, hogy nehéz dolog a Jézus követése. Az emberi élet – úgy látszik – egyszerűen nem tud csak úgy könnyen és minden további nélkül egy magasabb szintre kerülni. Egyenesen azt mondhatjuk inkább, hogy aki azt szeretné, hogy élete valóban teljesebb, sőt, igazi legyen, annak minden bizonnyal komoly nehézségekkel kell számolnia. Amíg éli valaki a világ fiainak életét, addig legfeljebb anyagi vagy siker-gondjai lehetnek, esetleg még hiúsági problémái is, hogy meghívást kap-e például a megfelelő helyekre, összejövetelekre és vacsorákra vagy sem, visszanyeri-e idejében és kellő haszonnal azt, amit a pénzéből befektetett valahová, és hasonlók – de a lelki, mondjuk így, az Isten országára tartozó ügyünk nehézségi ezekhez képest ezerszeresek. Amikor már valóban a „hit szép harcát” vívjuk, és nincs mondjuk megfelelő támogatásunk sehonnan, amikor elveszítjük a kezdetek szép lendületét, az első szeretetet; amikor válságba kerülünk és nem látjuk már az értelmét, hogy haladjunk tovább az úton, amin elindultunk, ám a szívünk mégis vádol, hogy így eláruljuk a legszebb dolgot, ami az életünkben érték volt, nos, ezek valóban mind mélyebb és sokszorta komolyabb nehézségek, mint ami a világban egyáltalán érheti az embert.
Az antik mitológiában és magában az ókori építészetben is sok példája van a „küszöb őrének”. A templomok bejárati kapujánál oroszlánokat, szfinxeket, mindenféle vérengző szörnyfigurákat látunk, néha egész sorfaluk között kell végigmenni annak, aki be akar jutni, mint mondjuk a karnaki szentélyben Egyiptomban, de ugyanezeket megtalálni sokfelé máshol is, amik mind azt jelképezik, hogy igenis, kizárólag nagy nehézségekkel megküzdve léphet be az ember egy tisztultabb világba onnan, mint ahol egyébként a hétköznapjaiban él. És vannak, akik visszarettennek, amikor jönnek a komolyabb küzdelmek és nehézségek, és vannak olyanok is, akik elkezdik a birkózást, de alulmaradnak a „küszöb őreivel” való megküzdésben, és végül tényleg csak azok mehetnek be, akik méltók arra, hogy belépjenek.
Azok a kis párbeszédek, amiket mai igénkben hallunk, lelki értelemben a „küszöb őrei” funkcióját töltik be az evangéliumban. Az első egy lelkes embernek mondott kijózanító szó, aki boldogan és harsányan közli Jézussal, hogy ő bizony követni fogja őt, akár hova is megy. Tudjuk, hogy Péter is, aki mindig a tanítványok nevében beszélt, ezt mondta az utolsó vacsorán, de még nem kukorékolt kétszer a kakas a rákövetkező hajnalon, amikorra ő már háromszor megtagadta Jézust. Nem a lelkesültséggel volt a baj, hanem a nehézségekre nem volt Péter felkészülve, arra, hogy vannak dolgok, amire mi emberek magunkban tényleg nem vagyunk képesek, dolgok, amikre csakis és kizárólag Megváltó Jézusunk képes. Ezért is hívjuk őt Megváltónknak.
Ilyen dolog az embernek önmaga mindenestől való odaáldozása. Erre dicséretért és elismerésért, vagy viszonzásért valamennyire mindenki képes, de hol vannak ezek az odaáldozások az igazi és teljes odaadástól? Néha elég egy rossz szó, egy félresikerült megfogalmazás vagy a másik ember részéről egy egyszerű kis gyarlóság, és már vége is a nagy odaadásnak. Vagy amikor nincs viszonzás, vagy nincs távlat és sorolhatnánk, és hirtelen véget ér a szépnek indult odaadás.
Ahogyan Jézus adta magát, hogy elvegye a világ bűneit, azt sem addig, sem azóta soha, senki még csak meg sem közelítette az emberek közül. Ezért amikor valaki azzal az optimizmussal és nagy önbizalommal fog hozzá az ő követéséhez, hogy ó, igen, te is odaáldoztad magad? Nos, hát akkor én is pont ezt fogom tenni – akkor az ilyen embernek tanácsos egy kicsit elgondolkodni a dolgon, tisztában van-e egyáltalán azzal, mit is mondott.
Jézus azt mondja ennek a könnyen, vagy akár úgy is fogalmazhatjuk, könnyelműen követésre indult embernek, hogy a rókáknak barlangja van, az égi madaraknak fészkük, de az Emberfiának nincs hová fejét lehajtania. Ami azt jelenti, hogy vigyázat, itt nem hangulatokról és nem fellelkesültségekről van szó, hanem a lényünk alapvető és teljes odaszánásáról, ami a birtoklástól mentes és még az otthon vigasztalásait is nélkülözni tudó nagy és szent komolyságot foglalja magában. Birtoklás és otthon – mi a baj ezekkel? Semmi, lehetnek Isten ajándékai, sőt azok is. De amikor Jézus arra figyelmeztet, hogy az ő ügye túl van ezeken, akkor arra eszméltet rá minket, hogy Isten országa, azaz királyi uralma még ezeknél az egyébként fontos dolgoknál is ezerszer fontosabb és nagyobb ügy.
És erről bizony tényleg könnyű elfelejtkezni. Mindnyájan berendezkedünk, éljük a polgári életünket, törekszünk a gyarapodásra és a lehető még több birtoklására, aztán férjen el a világunkban valahol még az Isten országa is. És nem fér el, mert annál sokkal zsúfoltabb az életünk. Még a napi Biblia-olvasás is olyan nagy áldozatnak tűnik, hogy nem is marad rá sokszor még tíz perc sem egy egyébként huszonnégy órás napból, és mi akarjuk követni Jézust, akár hová is megy? Ugye, nem túlzás, hogy Jézus arra emlékezteti a lelkes követőt, hogy vigyázat, ezt a dolgot nem lehet olyan könnyen összeegyeztetni a régi életünkkel. Nem lehet lobogtatni a haragosunk elleni indulatainkat az egyik percben, és őt követni a másikban. Mert ha az oltárra viszed áldozatodat, és eszedbe jut, hogy atyádfiának panasza van rád, hagyd ott az áldozatodat, menj el és békülj meg előbb a felebarátoddal és azután vidd fel áldozatodat. Ezt a dolgot, hogy Jézus követése, csak a szív teljes odaszánásával és komolyságával lehet csinálni, félig és valahogy pedig egyáltalán nem. Egy olyan valaki követéséről van szó, akinek nincs hova a fejét lehajtania, annyira egy szál maga áll a világban. Éspedig azért, mert neki az otthon és a birtoklás helyén maga Isten van, és ő ezt annyira komolyan vette, hogy az életét és halálát is rátette. Aki őt akarja követni, annak azzal kell számot vetnie, vajon akar-e ő is ennyire Isten országáért élni – vagy sem.
És erről szól a másik két rövid párbeszéd is. Követlek Uram, ha már egyszer hívtál, de engedd meg, hogy előbb elmenjek és eltemessem az apámat. A családi elkötelezettséget tiszteletben tartani ősidőktől fogva a temetés és a tisztesség-adás idején a leginkább kötelező emberi magatartás, Jézus mégis azt mondja, hogy itt még ennél is nagyobb és fontosabb dologról van szó. Mert az Isten országa ügye nem illeszthető bele az emberi élet ügyeibe, hogy „majd elfér benne valahol”, mert vagy az első helyen van, vagy sehol.
Erről a dologról szól a követés nehézségére figyelmeztetett emberek szinte refrénszerűen azonos mondása is, amikor azt halljuk tőlük: követlek – de előbb…! És itt pontosan ezzel van a baj, ez az a „küszöb”, amiben olyan sok ember lába megbotlik, és nem is tudnak valójában belépni a szent helyre, mert valami előbbre került annál, ami mindennél fontosabb. És lehet ez a valami nagyon is jogos dolog, amilyen a gyász is, de lehet ez más fajta lelki sérülés, amit mondjuk egy embertársam okozott nekem, és én számon tartom; lehet a lényemből fakadó és ezért már számomra régóta magától értetődő és teljességgel megkérdőjelezhetetlennek gondolt emberi tulajdonság is, mindegy. Ha valami előbbre kerül, mint a követés, akkor azt halljuk: Engedd, hogy a halottak temessék el az ő halottaikat, te pedig elmenvén, hirdesd az Isten országát! Mert aki azt mondja, hogy követlek Uram, de vannak itt azért ennél fontosabb dolgok is, ezt azért neked is meg kell érteni – követlek, de ezt, vagy azt mégiscsak előbbre kell tennem, vagyis amikor ez a „követlek ugyan, de előbb van valami más is” séma uralkodik, akkor Jézus szerint valójában lelki halottak vagyunk. És ezt a nem éppen hízelgő szót bizonyára azért mondja nekünk, mert rá akar ébreszteni, hogy az ő ügyéhez nem méltó a második hely az életünkben, csak az első. És ha valóban oda kerül, akkor úgy betelünk örömmel, hogy mindenkinek beszélni akarunk majd erről az örömről.
A harmadik „küszöb-őrző” párbeszéd is fontos, mert azzal gazdagítja az eddigieket, hogy a hitben elinduló ember figyelmét a jövő felé fordítja. Aki az eke szarvára teszi a kezét és hátra tekint, az nem méltó az Isten országára, halljuk Jézustól. Ez azt jelenti, amit az ószövetségi történetek egyik legszebb és legdrámaibb történetében, Lót rokonságáról hallunk. Menekül a család, éspedig angyali híradásra és figyelmeztetésre Sodomából, a megítélt városból, de Lót felesége a kifejezett parancs ellenére hátranéz. Nem tud elszakadni a múltjától, holott nem túl sok öröme lehetett abban a rettenetesen bűnös városban. Ő mégis nosztalgiázik, vonzza a múlt, nem tud tőle megválni és ezért sóbálvánnyá változik. Örökre ott marad most már, ahol volt, nem menekül meg. És érdekes módon nem elnyeli a föld, nem megég és nem szélvihar sodorja el, hanem kővé merevedik, vagyis nincs számára többé élet, változás és jövő – milyen beszédes jelkép ez a sóbálvány!
Személyiségfejlődésükben megrekedt emberek állnak az út mentén ezrével ma is, akik pontosan olyanok, mint tíz vagy húsz éve voltak, viszik magukkal a tulajdonságaikat és az azokból fakadó sorsukat, amiből aztán nem képesek kilépni, ott állnak talán a régi gyűlölködéseikkel, rendezetlenségeikkel, megszokott és tudomásul vett bűneikkel, amikkel megalkudtak, ott állnak egész megítélt, régi életükkel. Pedig nézhetnének előre, az eljövendő Jézusra, aki megígérte, hogy nem hagy minket árvákul, hanem eljön hozzánk. Aki egyetlen menedékünk, éspedig pontosan úgy, ahogy a tanítvány is mondja: Uram, hová mehetnénk, az örök élet igéje nálad van. Mi elhittük, sőt megismertük, hogy te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia. Ez a Krisztus a jövő felől közelít mihozzánk. Terápeuták mondják, hogy egy egymással bajban lévő házaspár tagjain addig nem lehet segíteni, amíg elegük nem lesz a régi dolgok felemlegetéséből, amíg nem keverednek ki valahogy a múltbeli sérelmeik ragozásából és nem fordulnak a jövő felé, hogy hát akkor miként is lehetne ennek a két embernek esetleg szeretetben egymásért is élni, nem pedig csak kinek-kinek saját magáért. Amikor ehhez a ponthoz elérkeznek, akkortól elindulhatnak már a mélypontról felfelé, de amíg egyetlen örömük még az elrontott múlttal való foglalkozás, addig nincs igazán esély erre.
A „küszöb őre” nehézséget támaszt, ősidőktől így tudja ezt az ember, hogy ezzel megrostálja, ki méltó a belépésre a szent helyre, és ki nem. Jézus sem barátságos hátba veregetésekkel nyugtázta, hogy lám, milyen derék egy ember is vagy, te barátom, hiszen el akarsz indulni engem követni, hanem azt mondta: ha már a világban való birtoklásnál és az otthon vigaszainál is fontosabb az Isten országa számodra, csak onnéttól tekintsd magad valóban elindult embernek. Aztán azt is mondta, ha még oly radikálisnak is hangzik ez a mondása: lelki halott az ember, akinek fontosabb akad az életében, mint hogy Isten királyi uralma alatt éljen, mert ez az „egyetlen szükséges dolog”. Pedig lehetne „lelki élő” is, lehetne élő kő a lelki házban! És végül megbíztatott minket, hogy forduljunk csak bátran a jövő felé, mert ő onnan közelít hozzánk. Előttünk jár, mert végigment földi utunkon, egészen a szenvedések és a halál teljességéig, és eljön hozzánk. Őhozzá szálljon most az imádság:

„Lelki próbáimban, Jézus, légy velem,
El ne tántorodjék tőled életem,
Félelem ha bánt, vagy nyereség kísért,
Tőled elszakadnom ne hagyj semmiért!”
(338.ének 1. vers) Ámen.

Imádkozzunk!

Urunk Istenünk, szívből kérjük tőled, viselj gondot ránk és ne engedd, hogy nyugton legyünk, míg el nem hisszük, hogy csak benned nyugszik meg a mi lelkünk. Add, hogy addig küzdjünk magunkért és ha kell, magunk ellen is, amíg teljessé nem lesz a te békességed bennünk, szívünkben, gondolatainkban , szavainkban, életünkben és másokkal való kapcsolatunkban. Nélküled erre képtelenek vagyunk, de veled és a te szolgálatodban állva minden lehetséges. Kérünk, hogy légy jelen és te cselekedj mindenütt, itt, a mi gyülekezetünkben is, városunkban, ezeknek lakói közt és mindenütt az országunkban, ahol ma egybe jöttek a te gyülekezeteid. Állj a betegek mellé, a haldoklók, szegények, elnyomottak, tévúton járók mellé, azok mellé, akik hatalmas és kisebb nemzeteket vezetnek, akik a közvéleményt formálják és a hatalom eszközeit birtokolják. Hadd győzze le a te szeretetedet a sok ostobaságot, hazugságot és számítást. Megköszönjük egy családdal együtt, hogy a balesetben megtartottad és megmentetted szerettüket és visszaadtad őt a többieknek. Te jobban tudod, mint mi, hogy mire van szükségünk, hogy mi lesz ezzel a világgal, amelyet a te dicsőítésedre rendeltél, ezért mindent a te kezedre bízunk. Hadd reménykedjünk benned, mi is, mások is, mindenki a maga helyén és a maga módján, csendben, igazán, telve bizalommal. Ámen.