2. fejezet

Vezérszavak: Orvosa, papja, tanítója magának. Beavatás. Egy élet „története”. A téboly. Vallástalan ember? Tiszta tudat. Rágják vala az ő nyelvöket a kín miatt, de. Isten városa. Ember a halál előtt és után. Inkább előtt.

A napokban nyilatkoztatta ki valaki egy tévécsatornán: „…ebből is látszik, hogy senki nem lehet orvosa, papja, tanítója magának.” Nyilván a három foglalkozás (eredetileg hivatás) valamelyikét űzhette, hanghordozása legalábbis erre utalt – de a tárgyalás színvonala miatt valahogy hamar továbbkapcsoltam. Pedig megütötte fülemet a mondat, hiszen a dologról magam is sokat gondolkodtam már.

Hogy mire jutottam? Mindegyik nagy szellemi tevékenység, orvos, pap, tanító – s ide kell vennünk a művészt és a gondolkodót is – hatalmas hagyománnyal bír, ami azonban nem csak felhalmozott ismeretanyagot jelent, hanem beavatottságot is. Előbbit el lehet sajátítani, meg lehet tanulni, amennyiben valakinek van elegendő memóriája és szorgalma – utóbbi azonban már születés és rang kérdése. Bizonyos hajlamokat, képességeket, egyszóval lehetőségeket magunkkal hozunk, nevezhetjük ezt tehetségnek is – az viszont már rajtunk áll, mely irányba bővítjük, s általában milyen tartalommal töltjük meg e kereteket. A „beavatás” olyan lelki-szellemi tájékozottság és átlátás, mely megmutatja, merre érdemes haladnia az embernek, hogy értékesebbekre jusson. Ez pedig nem csak tudásanyag, hanem látókör, aztán pedig erkölcsi tartás dolga.

Láttam embereket, akik technikailag bravúrosan játszottak egy hangszeren, hírre és népszerűségre is tettek szert, sztárok lettek. Mások viszont emellett még azt is tudták, mit játszanak – s ezek voltak az igazi művészek. Elkápráztatni, virtuóz mutatványt bemutatni elegendő gyakorlás dolga – de a hideg csak akkor szaladgál a hátunkon, ha beavatott művész játszik. Ahogy Weöres Sándor mondja, „a műalkotás mércéje a hátgerinc.”

Egy kitűnő muzsikus ezekkel a szavakkal emlékezett öreg mesterére: „… tőle elsősorban a nagy formák kezelését tanultam.” Életünk szép egysége is ugyan mi máson múlik, mint hogy milyen „nagyobb formákba” tudjuk illeszteni hangulatainkat, apró érdekeinket, mindennapjaink és munkánk kisebb-nagyobb eseményeit! Barátja és pályatársa egyébként, tökéletes igazolásként, így értékelte mesterére ily szépen emlékező kollégája művészetét: „Amikor őt hallom játszani, stilárisan azonnal teljes biztonságban érzem magamat.” Hát ennyit a beavatottságról.

Azonban minden más szellemi tevékenység dolgában is pontosan így áll a helyzet. Tanító (a mérnök is az), pap, orvos igazi értelemben csak az lehet, aki megszerezte a tevékenységéhez szükséges beavatottságot: vagyis ismeri területének mélyebb összefüggéseit, van látomása, azaz látja a „nagyobb formákat”. Tanítóként például nem csupán tudást vagy éppen technikát ad át, hanem megmutatja tanítványainak a jobb hazát, amiért érdemes tanulni és dolgozni. Papként, önmagát adva kenyérként megízlelteti híveivel az elérhetetlen üdv elérhetőségének kivételes pillanatait, orvosként pedig nem csak javításokat eszközöl a testen, mint egy szerelő a kerékpáron, hanem elvezeti betegét a valódi testi-lelki „egészségre”, a teljes élet örömére.

Láttam embereket, akik betegségükben mindenestől az orvosra hagyatkoztak és elvesztek; és láttam másokat, akik tökéletesen semmibe vették az orvost (vagy meg sem találták, csak egy hivatalnokot) – s úgy vesztek el. Fizikai romlásról beszélek. De mondhattam volna papot és tanítót is: akkor persze az üdvről vagy a helyes tudásról kellett volna ugyanezt elmondani.

Az önhitt ember mindenképpen veszendő – szükségünk van segítőkre, hiszen egymás számára teremttettünk. „A papnak ajkai őrzik a tudományt, és az ő szájából törvényt várnak, mivel a Seregek Urának követe ő.” (Mal 2,7) Érdekességként pedig: még a világi hatalmat gyakorló király is „…Isten szolgája, a te javadra.” (Róm 13,3-5) A maradéktalan „szakemberre hagyatkozásnak” természetesen éppúgy megvannak a korlátai, sőt kifejezett veszélyei, mint a szellemi „Csináld magad” mozgalomnak, ahol semmi tekintélyt és rangot nem ismernek el az emberek saját okosságukon kívül.

A válasz tehát egy igen és egy nem – éspedig egyszerre! Az ember legyen önmaga papja, tanítója és orvosa, vagyis figyeljen gondosan üdvére, egészségére, műveltségére. Legyen fogalma arról is, mitől valóban művészi valami, s hogyan kell életünket és otthonunkat helyesen berendezni, mitől érték az érték – de legyen tisztelettudása a tanítója, papja és az orvosa iránt is, fogadja el segítségüket, mert őket Isten adta a javára. (Megjegyzésképp éppen legrégebbi magyar szavaink közé tartozik az orvos, a javas és a táltos: a gyógyító, a tanító és a pap. Szellemi kaszt ugyanis mindig volt, s mindig is lesz – az persze már nem mindegy egy ország, egy nemzet életében, hogy ez milyen karban van a fent emlegetett „beavatottsága” dolgában.)

Elvész az ember, ha nem tud valamennyire önmaga orvosa, papja és tanítója lenni. Miért? Mert a szükséges gyógyszert már magunknak kell bevenni, ha az orvos kiírja is, meg az igehirdető igazságát is nekünk kell beépíteni gondolkodásunkba, s alkalmazni a gyakorlatban. Nézzük meg az emberi test csodáját: az immunrendszerben hatalmas, még most is kiismerhetetlen öngyógyító potenciál rejtőzik. Valóságos „orvosi kar” áll rendelkezésre testünkben – melynek tagjai azonnal odasietnek, ahol idegen mikroorganizmusok hatolnak a szervezetbe, és hatástalanítják azokat. Vegyünk hát példát testünktől: az öngyógyítás bizonyos alapszintje kötelesség!

Senkit nem okolhatunk önmagunk helyett például erkölcseink állása miatt, s tudatlanságunkkal vagy betegségeinkkel sem dicsekedhetünk, ha egy fontos és ránk tartozó témakörnek megfelelő irodalma és hagyományanyaga áll már rendelkezésre, mindenkinek hozzáférhetően. Miért nem foglalkoztunk vele idejében, míg el nem hatalmasodott rajtunk, éspedig mint önmagunk papja, tanítója és orvosa (művésze, gondolkodója) – legalább a legszükségesebb mértékben? Emellett is erkölcsi kötelesség azonban elismerni az illetékes „szakember” hozzáértését, szakmai kompetenciáját. A rossz, vagy nem elég jó jegyekkel hazatérő gyermek például gyakran el tudja hitetni otthon, hogy minden baj tanárjában rejlik, s a berontó szülő aztán elégtételt vesz a nemzet megszeppent napszámosán…

…története ugyanis mindenkinek van.

Nem is egy! Életünket ugyanis rendre apró sztorikban idézzük fel magunknak és másoknak is, és nem kell hozzá túl sok őszinteség, hogy elismerjük, ezeket a történeteket mindig „kis változtatásokkal” sikerül csak újból megfogalmazni. Éppen kicsit máshová kerül a hangsúly, valami elhallgatásra kerül, megint más pedig kierősödik, átszíneződik – a helyzet és a kívánt hatás érdekei szerint. Ahányszor elmondjuk, annyi élettörténetünk van.

Nem vagyunk tehát teljesen őszinték?

Ennyiben nem. Szükség esetén nagy kaméleon az ember, úgy annyira, hogy legfeljebb a kalmárhal tesz túl rajta: az nem csak a színét tudja változtatni, de a környező sziklák rücskös felületének mintázatát is képes magára ölteni, ha érdeke úgy kívánja… Jelen létezésünk állapotához, valójában korrumpáltságához tartozik, hogy ismeretlen emberrel találkozva például megpróbálunk benyomást tenni, régi arcokat viszont akaratlanul is „nevelgetnénk”, hogy kényelmesebb legyen az életünk – alkalmazkodjanak ők hozzánk.

.bármily szomorú is ez a sokarcúság…

Igen, de rögtön tegyük hozzá, ez egyben az ember hallatlan adaptációs készletét is mutatja. Minden a tanuláson múlik. Minél magasabb rendű egy lény, annál inkább képes okulni saját tapasztalataiból, és ez fordítva is így áll.

Mi teszi lehetővé a tanulást?

Fontosabb, hogy mi teszi lehetetlenné. A lélek örvénye, a téboly. Nem kell rögtön elmegyógyintézeti esetre gondolni, bár azoknak, akik bezáratták az ország legfontosabb ilyen jellegű szakmai intézményét, biztosan ott lenne a helye. Szóval téboly az, ami beteszi az embert egy körforgásba, ahonnan nincs kiút. Ez lehet egy szenvedély, hatalom, pénz, de lehet félem, üldöztetéses téveseszme és bármilyen egyszerű, köznapi elfogultság is: a lényege mindig a valóság valami másra redukálása, azaz önáltatás és csőlátás, és hozzá tanulás hiánya.

Lehet-e védekezni a téboly ellen?

Egy darabig igen. Amíg az emberben véglegesen „meg nem fogan” a rossz kép, ami aztán lehúzza. A veszett kutya is onnét árt, ha már megharapott, lehetőleg előtte szükséges védekezni. Meg kell nézni például a gyűlölködőket, az alkoholistákat, vagy más, alapvető emberi irányultság dolgában félresiklottakat, milyen nehezen gyógyulnak, ha gyógyulnak egyáltalán. Emberileg szinte alig van segítség, ha egyszer belejutott valaki. Mindenkit az általa megpillantott képek vezérelnek, amik mintegy belehullottak lelkébe. (Jak 1,14-15) Igaz, nagy a kegyelem – de ezekben az esetekben különösen is látszik, mennyire „keskeny út” vezet az életre.

Akkor hát mi a téboly ellenszere?

A normális ember.

Van ilyen…?

Hogyne lenne! A Biblia Jézus lényében mutatja fel, akit „Emberfiának” (Dán 7,13-14), azaz emberséges embernek, és ugyanakkor „Isten Fiának”, a végső valósággal szakadatlan párbeszédben álló személynek is lát. „Valóságos Isten és valóságos ember egy személyben”, pontosan úgy, amint azt Kr. u. 451-ben a kalkedoni zsinat hittételként kimondta. Mindnyájunknak ilyennek kellene lenni: ez a normális ember, nem pedig az átlagos.

De hát Krisztus olyan magas mérce…

Kétségtelen. A Mount Everest is az, mégis sokan följutottak – nekünk viszont legtöbbször elég lenne a falu határában lévő domb is, már az élet bajnokai volnánk… Krisztust viszont nem csak csodálni lehet, hanem segítségül is hívni. És eljön! Mind a négy evangélium erről szól.

Akkor miért mennek sokan máshol üdvöt, vagy legalább békességet keresni?

Ezt tőlük kell megkérdezni. Önvizsgálatból persze sosem elég, s a problémán valóban van mit elmélkedni. Viszont nem hordhatjuk a világ valamennyi terhét vállunkon: elégedjünk meg azzal, ha a hozzánk legközelibb állókat tudjuk szeretni. Kezdetnek az is megteszi. Persze van innen tovább, de csak akkor, ha ezt már teljesítettük.

Manapság sok a vallástalan ember…

Igen, látszólag így van. Én magam mégis annak adok igazat, aki szerint vallástalan ember nincs, csak rossz vallású van.

Mit szóljunk azokhoz a tanokhoz, mely szerint az ember nem azonos a testével, sőt, még a lelkével sem, hanem valójában tiszta tudat? Ez lenne igazi mivoltunk, a reflektálás és a megértés?

Szép gondolat. Kelet géniusza mindig újra erre figyelmeztet. A keresztyén hit is keletről, Ázsiából érkezett hozzánk, Európába. Hölderlin versében így olvasunk a felkelő nap, a sok fény világáról:

„…S egyszerre, pezsgő sugarak közt,

s titkosan,

aranyfüst

fátylában, hirtelenül, gyors

napléptekkel repülve,

ezer hegy illatában

Ázsia tűnt elém, s én fényütötten

kerestem valami ismerős helyet,

hisz járatlan voltam a tágas utcasorokban…

…Vezet Ázsia kapujához

sok árnyéktalan út,

befutják szerte

a veszélyes tengeri síkot,

a hajós azonban tudja, melyik sziget, hol?

Meghallva egyszer,

hogy az egyik igen közeli

épp Patmosz,

nagyon vágyódtam,

hogy odajussak, s a sötét

barlanghoz elérjek…”

(Hölderlin: Patmosz, részl. Ford.: Bernáth I.)

A „sötét barlang” a hely Patmoszon, amit ma is úgy mutatnak az érkezőnek a sziklatetőn, hogy János evangélista ott írta a Jelenések könyvét. Mindegy, pontosan így van-e, annyi azonban bizonyos, hogy a könyv valóban Patmoszt jelöli meg születése helyeként. (Jel 1,9) Jelen sorok írója is megrendülten állt a helyen, amikor megadatott számára, hogy „a barlanghoz elérjen.” Micsoda tudással és főleg „beavatottsággal” van megírva az a könyv! Amíg nem értettem az Apokalipszis szimbólumait, féltem tőle, kerültem – ma pedig már egyik legfőbb vigasztalóm.

Ez a könyv nem csak vigasztal, de megtérésre is hív.

Persze, az egész Szentírás azt teszi. Aki nem tud megfordulni, az ökör-következetességgel megy a rossz irányba. Széles az út, és sokan járnak rajta, ami a veszedelemre visz… (Mát 7,13-14) Sokszor látni, hogy emberek a nyelvüket harapdálják kínjukban, de nem térnek meg, hanem inkább káromkodnak. Abból pedig, akárhogy is nézzük, a költő szava ellenére még soha nem lett katedrális… „Az ötödik angyal is kitöltötte poharát a fenevad királyiszékére, és az ő országa sötét lett, és rágták nyelvüket a kín miatt, és káromolták a menny Istenét kínjaik és fekélyeik miatt, de nem tértek meg cselekedeteikből.” (Jel 16,10-11)

Mi van ennél igazabb? A látnok sem tud mást mondani, csak ezt: „Jól van Uram, mindenható Isten, igazak és igazságosak a te ítéleteid.” (Jel 16,7) Aki a teremtőben való hitet, és a Bárányt megveti, azon maga Isten sem segíthet.

Maradjunk ennyiben…?

Semmiképpen! Ítélet csak azokon van, akik az igazságot megátalkodottan elutasítják, mert „…szeretik és szólják a hazugságot.” (Jel 22,15) A többiek előtt, akik nem zárták be magukat hamisságukba, nyitva az út Isten városába, „melynek kapuját nem zárják be nappal, éjszaka ugyanis ott nem lesz.” (Jel 21,25)

Ez a halálon túli életről szól?

Nem, az élet mindkét feléről. Arról is, amit már látunk és élünk, s arról is, amit csak odaát pillanthatunk meg. De ezek a legszorosabban összetartoznak, erről szól a Jelenések könyve. „Aki igazságtalan, legyen igazságtalan ezután is, aki fertelmes, legyen fertelmes ezután is, és aki igaz, legyen igaz ezután is.”(Jel 22,11) Vagy, ahogyan a sokszor félremagyarázott evangéliumi mondat hangzik: „Amit megköttök a földön, a mennyben is kötve lesz, amit megoldotok a földön, a mennyben is oldva lesz.” (Mát 18,18) Azt visszük magunkkal odaátra, amit itt döntöttünk magunk felől, és megéltünk – ez a test feltámadása. Ha viszont van hozzá elég engedelmességünk, mi is megláthatjuk már itt, pontosan ugyanazt, ami Jánosnak „megjelent”:

És megmutatta nekem az élet vizének tiszta folyóját, amely ragyogó volt, mint a kristály, és Istennek és a Báránynak királyi székéből jött ki az ő utcájának közepén. A folyóvízen innen és túl az élet fája volt, amely tizenkét gyümölcsöt termett, minden hónapban meghozva gyümölcsét, és levelei a népek gyógyítására valók. És semmi elátkozott nem lesz többé, és Istennek és a Báránynak királyi széke benne lesz, és az ő szolgái szolgálnak neki, és látják arcát, és az ő neve homlokukon lesz. Ott éjszaka nem lesz, és nem lesz szükség lámpásra és napfényre, mert az Úr Isten világosítja meg őket, és uralkodnak örökkön örökké.” (Jel 22,1 6)

Ez nagyon szép…

Bizony, az. Ilyen hittel másként élünk, mint nélküle. De másként is hal meg az ember, márpedig az is része életünknek. Egyelőre maradjunk az előbbinél, hiszen itt vagyunk – utóbbi pedig eljön majd pontosan a maga idejében, mindenható Atyánk „igaz és igazságos” akarata szerint. A „tiszta tudat” gyönyörködjön addig is az ő jelenvalóságában, igyon az élet tőle magától, s a Báránytól fakadó kristálytiszta vizéből, egyék az élet minden hónapban termő fájáról, és időzzön sokat megszámlált földi napjaiban – ahogyan majd odaát is teszi, az örök ragyogásban! Így legyen.