Újévi áldás

Igehirdetés 2000. január 1.

Újévi áldás

 

Lekció: Ján 10,11- 18
Textus: Zsolt 67,2-3

“Legyen kegyelmes hozzánk az Isten, áldjon meg bennünket, és ragyogtassa ránk orcáját! Ismerjék meg utadat a földön, szabadításodat a népek között!”

 

Imádkozzunk!

Örök Isten, akinek esztendők nincsenek létedben, feléd fordul szívünk, és hozzád száll az ének. Tiéd a föld és az ég: semmi sincs, ami nélküled lett volna. Meghajlunk előtted és az örök Fiú előtt, akit te küldtél a világba, s aki mindenek Jó Pásztora. Benne van reménységünk, mert ő életét adta a juhokért.  Ő az, aki ismer téged, az Atyát – és te is ismered őt. Elmegy a többi juhokért is, akik nem Izrael házából valók, hogy hallják az ő hangját, s legyen az egész embervilág egyetlen nagy közösséggé. Letette értünk életét és te megdicsőítetted, jobbodra ültetted, hogy uralmának ne legyen vége. Légy hozzánk kegyelmes, földi emberekhez, és foglalj egybe mindnyájunkat a Lélek és az ige egységében! Ámen.

 

Igehirdetés

Újév reggelén, amely ma egy új évezred kezdete is, nem csak én köszöntöm a gyülekezet tagjait, hanem Istenünk igéje is, éspedig háromszoros áldással. Amikor a Bibliában valamit kétszer mondanak, az nagyon fontos, biztos igazság. Ha viszont háromszor hangzik el valami, az olyan erős és hangsúlyos, amit már tovább nem is lehet fokozni. Újév reggelen együtt imádkozhatunk a zsoltárossal, ilyen “háromszoros” könyörgéssel: ugyanazért – három formában. Először, hogy legyen kegyelmes hozzánk Isten, aztán hogy áldjon meg minket, és végül, hogy ragyogtassa ránk orcáját. Mind  kicsit másképpen szól – a lényeg azonban ugyanaz: Isten jelenlétét kérjük.

Az első tehát az áldás. Amit tapasztalunk az, hogy Isten jelen van ajándékaiban. Ott a napfényben, a téli hidegben, ami megpróbálja és megerősíti az életet. Jelen van a születésben, ám jelen van az elmúlásban is. Ott a család örömében, a terített asztal áldásában, egyszóval ajándékaiban. Áldás az, ami nélkül a bőség fárasztó, üres és hiábavaló, a gazdagság pedig értelmetlen és csömörhöz vezet. Hány embert látni, aki vagyont és gazdagságot szerzett, csak az elmúlt tíz esztendőben is, s ha megnézzük magánéletét, tartását, vagy akár emberi boldogságát is, azt mondhatjuk, ezek nem “emelkedtek” együtt az anyagiak mennyiségével… Emberek szereznek, most arról ne is beszéljünk, milyen utakon-módokon, mert nem mindig tiszta az a kéz, amelyik nagyon teli van: de azt tudjuk, hogy ha nincs rajta áldás, akkor családi háborúságot, még többet akarást, végül pedig kifulladást és csömört okoz.

Áldás nélkül a munka és a teljesítmény is hiábavaló. Emberek reggeltől estig dolgoznak, és szembenézve magukkal, váratlanul azt kérdezik: van értelme az egésznek…? A munka is csupán akkor ér valamit, ha áldás van rajta. Isten jelenléte teszi értelmessé: ha ő segíthet meghatározni a célt, s vele együtt válogatjuk meg az eszközöket. Akkor áldott jó íze van!

Mindig csodálkozom, amikor emberek arról beszélnek, mennyire hiábavaló a házimunka: a főzés, a mosás, mert minden nap újra kell majd kezdeni, és holnap megint. Tapasztalataim szerint egy pillanatig nem hiábavaló sem a takarítás, sem a mosogatás, ha valaki Isten jelenlétében végzi azt – vagyis tudja, hogy ezekkel az egyszerű műveletekkel is az ő világtervének véghezvitelében részesül. Ő az, aki táplálja a családot: igen, maga Isten, amikor valaki elmegy bevásárolni az élelmiszerboltba…! Ő az, aki fényt hoz a lakásba, ha valaki szépen kitakarítja. Ő az, aki gondoskodik az életről, amikor valaki télire befőz – mi csak részt veszünk ebben: kezünket, lábunkat, a szívünk szeretetét adjuk hozzá. Milyen más ezzel a tudattal szolgálni, az úgynevezett “hiábavaló” munkálatokat végezni, melyek minden nap ismétlődnek! Áldás annyi, mint Isten jelenléte, a legegyszerűbb és legköznapibb dologban is. Az, hogy emberek tudják, amit ők tesznek, az tulajdonképpen tőle van, az ő akaratának folytatása – az ő világtervének megvalósítása.

Ez Isten kegyelme. Tudni, hogy földi életünk nem a semmin, hanem az ő hűségén épül, s ami tőle van, az valóban jó. Mindenestől tőle jövünk, s hozzá is térünk majd haza! Ő “tudja formáltatásunkat és megemlékezik arról, hogy porból lettünk.” (Zsolt 103,14) Amikor azt kérjük, hogy “legyen kegyelmes” hozzánk, akkor úgy bújunk oda hozzá, mint gyermek a szüleihez… Jézus Abbának, édesatyának is nevezte! Azt, akitől a többiek rettegtek, és a nevét is megtiltották kimondani… Ezt a jóságos közelséget, mindenen felülemelkedni tudó magasabb bölcsességet, az Atya szívének szeretetét nevezzük kegyelemnek. Nem a bírósági amnesztia-hirdetés, “bűneltörlés” a kegyelem – az csak egyetlen része. Hanem a bensőséges közelség, hogy úgy hallom hangját, mint a gyermek szüleiét. Ezt jelenti, hogy legyen “kegyelmes” hozzánk: engedjen közel magához, ismerjük, szeressük – és értsük akaratát!

Harmadik arca ugyanennek az áldásnak, hogy azt kérjük: “ragyogtassa ránk orcáját.” Olyan ez, testvérek, mint amikor sok felhős, ködös nap, vagy egy hosszú tél után egyszer csak kisüt a nap – s ott a tavasz. “Isten arca” ritkán ragyog ránk! Talán nem is tudnánk elviseli. Amikor felénk fordul, arcát ránk ragyogtatja, akkor egyszerre kivirágzik életünk, egészséges a testünk, boldogok az emberi kapcsolataink, van értelme a munkának. De ha baj és betegség lenne is rajtunk, azt is megértjük és elfogadjuk, mert megtaláljuk benne az ő üzenetét. A felülről való, fényes erő, a porból ízes gyümölcsöt előhozó napfény ő maga! Ha “felénk fordul”, akkor nemesedünk, bensőnkben növekedünk – ez mindig az ő jelenléte!

Ahol ő ott van, boldogok az emberek: s elviselik, ha elkerülhetetlen, akár a boldogtalanságot is. Jézus mondja: “E világon nyomorúságotok lészen, de bízzatok, én meggyőztem a világot.” (Ján 16,33) Legyen hát kegyelmes hozzánk, áldjon meg, és ragyogtassa ránk orcáját! Íme a hármas-egy könyörgés, mely ugyanazt kéri: az örök Lélek, a mindeneket létrehozó Szeretet jelen lehessen, ott ragyogjon a mindennapjainkon!

Következményeit így foglalja össze az ige: “…Hogy ismerjék meg utadat a földön, és szabadításodat a népek között.” Ezek megint egymást kiegészítő, magyarázó mondatok. Isten jelenvalóságából az következik, hogy “megismerjük az ő útját” – éspedig úgy, ahogy ő mondja – a földön. Sokszor azt hisszük, ilyesmik csupán az égben vannak. De ő azt mondja, hogy ismerjük meg útját a földön! Emberi életünk valóban folyamatos tévelygés nélküle – s ne higgyük, hogy eltévedni csak erdőben, vagy külföldön, messzi idegenben lehet. Láttam eltévedni embert úgy, hogy ki sem lépett a házából évekig. Beletévedt egy betegségbe, aztán beletévedt a tévéjébe, a maga tehetetlenségébe – mert odahaza is lehet eltévedni! Ne feledjük, akkor is “úton járunk”, ha ki sem lépünk lakásunkból. “Utaid Uram, mutasd meg, hogy el ne tévelyedjem” – énekeltük az előbb, s van-e fontosabb imádság? Hiszen “Az Úrnak minden útja kegyelem és hűség” – ahogy e zsoltár mondja! (Zsolt 25,10) Azokon járva, és csak úgy – számíthatunk kegyelmére és hűségére.

Igaz, hogy ez “Keskeny út”, s nem is könnyű bejutni rá. Már elkezdeni is nehéz, mert Szoros kapu van az elején, ahol az embernek döntést kell hozni: egyáltalán bemegyek-e – vagy sem? S kevesen vannak, akik megtalálják (Mát 7,14)  – de az életre visz, ezért egyedül ezen érdemes járni! Mit mást kérhetnénk újév reggelén, mint hogy ne a magunk, hanem az ő útjain járhassunk a most kezdődő 2000-ik évben…! Legyen imánkká, s az év minden reggelén is: “Utaid Uram, mutasd meg, hogy el ne tévelyedjek!” Meglátjuk, nem hiábavaló fohász. Aki valóban így könyörög, ezt szeretné – az nem fog olyan utakra tévelyedni, amiket később meg kellene bánnia.

Megismerve az ő útját, megismerjük az ő szabadítását is – ezt ígéri nekünk. Az ő útján járva az ember egyszerűen kisétál a börtönéből, ahogy Péter a jeruzsálemi tömlöcből: mert Isten szabadít! Ezt tette Noéval, Józseffel a fáraó udvarában, ezt tette Izrael népének egészével: miért ne tenné velünk is? Eljön szabadítása! “Meglátogat bennünket a naptámadat a magasságból” – ahogy Zakariás pap mondja Keresztelő János születésekor. (Luk 1,78) Egyszer csak ott a szabadítása, és ránk tekint, mint a felkelő nap. Felébredünk egy reggel, és megszabadulunk megkötözöttségünktől! Nincsen többé a félelem, a tüske, a szenvedély – meglátogatott az Úr szabadítása!

Így érkezett a világba Jézus az “idők teljességében” – vagyis amikor eljött annak az ideje. (Ef 1,10)  Így érkezik el hozzánk is, amikor igéjében megszólít. Bekopog ablakunkon, mint az áldott reggeli napfény, benéz a szívünkbe, mint a nappali világosság – és azt kérdezi, hát ez a sötétség mit keres itt…? Oszlatva “lelkem barna gyászát”, ahogy a költő mondja – eszelős ragaszkodásunkat egy szándékhoz, megrögzöttséghez, egy téves elkötelezettséghez, talán egy gyűlölködéshez… Egyszer csak bevilágít szívünk börtönébe, és előcsal minket a napfényre!

Ezt jelenti, hogy “megismerjük az ő szabadítását” – kézen fog, és kivezet. Ez az ő jelenléte a gyakorlatban. Így valósul meg, hogy ő Immánuel – “Aki közöttünk van!” Nem akar meghagyni senkit rosszkedvében, keserűségében, elhagyatottságában. Nem akar ottfelejteni egyetlen lelket sem az útfélen bűnében, mulasztása terhelő emlékében. Nagyon szeretem azt az igét, és akik ismernek tudják, hogy sokat emlegetem: “Az az Isten akarata, hogy minden ember üdvözüljön, és az igazság ismeretére eljusson.”  (1Tim 2,4) Mindegy, mi van a múltjában – ő szabadításunkat akarja. Úgy olvassuk, hogy “…nem rövidült meg a karja.” (4Móz 11,23) Akik megismerik útjait, azok megismerik szabadítását is. Akik neki engednek – azok már szabadok is…!

Áldást kértünk évezred-első újév reggeli istentiszteletünkön – és ezt az áldást kívánjuk egymásnak is. Adja meg imánkra Urunk a “háromszoros áldást”: legyen hozzánk kegyelmes, áldjon meg bennünket két kezével, és ragyogtassa ránk orcáját! Mindegyikben azt kérjük , amit Jézus így fogalmaz: “Én az én Atyámban vagyok – ti pedig énbennem.” (Ján 14,20) Hol a te utad, Uram – mert szeretnénk azon járni! Aki csak egyetlen lépést is tesz ezen az úton – tapasztalatból mondom – csodálkozva fogja észrevenni az ő nagy és szabadító hatalmát: mert tényleg “nem rövidült meg keze.” Ő kettéválasztotta a Vörös tengert – átmenni a szabadságra azonban magának a népnek kellett. Erre segítsen az év, sőt az évezred minden napján Urunk, s így nyugodjon meg rajtunk is az ő háromszoros áldása…! Ámen.

 

Fohász

Istenünk, szeretnénk egészen gyermekeid lenni: méltók Jézusunk értünk való szenvedéseihez. Azt kérjük, vezess mindenkor utadon, hogy el ne tévelyedjünk! Ha megpróbálsz, adj türelmet és alázatot, ha pedig megajándékozol, tedd, hogy el ne feledkezzünk rólad, az Ajándékozóról. Hallgasd meg fogadásainkat, amit színed előtt teszünk, s adj erőt, hogy megvalósíthassuk azokat. Vezesd tiéidet egész éven át – s ha eljön majd az ideje, hogy hazahívsz az örök hajlékokba, add, hogy készen álljunk. Ámen.