Igehirdetések

Az imádság ereje

Igehirdetés 2000. január 16.

Az imádság ereje

 

Lekció: Csel 12,1-11
Textus: Jak 5,16

“Valljátok meg azért egymásnak bűneiteket, és imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok. Nagy az ereje az igaz ember buzgó könyörgésének.”

 

Imádkozzunk!

Istenünk, megköszönjük neked, hogy a sötétségből világosság gyullad, ahol rád figyelnek az emberek. Megköszönjük, hogy emberi életünk hiábavalósága megtelik értelmes tartalommal, ha számodra megnyílik a szívünk. Köszönjük, hogy próbák között és nehéz időkben is jó dolog hitben járni, és a hűséget megtartani, mert amikor veled vagyunk élő kapcsolatban, olyankor mozdul, növekszik, előrehalad bennünk az élet. Add meg most nekünk azt a csodát, hogy jobban megismerjünk téged, aki kijelentett mivoltod ellenére is mindig megmaradsz rejtőzködő Istennek. Hadd ismerjünk meg őszintén önmagunkat is, és hadd lehessen mindebből tisztaság, igazság és szeretet. Hadd szóljon szebben a téged dicsérő ének, hadd legyen áldott és erőt adó az ige körül töltött időnk. A mi Urunk, Jézus Krisztus nevében kérünk, hallgass meg imánkban! Ámen.

 

Igehirdetés

Ezen a héten szerte a világon összegyülekeznek a keresztyének, hogy együtt lehessenek abban, ami Jézus Krisztus körül közös a keresztyén felekezetek életében. Közös kincseink közül egyik legdrágább az imádság: ezért is lett az ökumenikus hét, keresztyén összetartozásunkat ünneplő hetünk – imahét. Ma van az egyetemes imahét kezdő napja, ezért is választottam ezt az igét közös gondolkodásunk alapjául: “Valljátok meg egymásnak bűneiteket, és imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok. Mert nagy az ereje az igaz ember buzgó könyörgésének.” A Károlyi Biblia úgy mondja az utóbbi mondatrészt, hogy “igen hasznos az igaznak buzgóságos könyörgése.” Mi pedig a Szentírás eredeti görög nyelve alapján akár így is érthetjük: “Nagy lehetőségek vannak az igaz ember erőt befogadni tudó imájában.”

 Jó lenne, ha ma senki nem menne közülünk úgy haza, hogy nem csodálkozik rá a kincsre, arra a valóban “nagy lehetőségre” – ami az imádságban rejlik. Sok ember számára ugyanis olyan az imádság, mint a régi keleti mesében a koldus meg a kincs dolga. A mese szerint a koldus a városkapunál koldult, egész életén át egy megszokott helyen, és amikor meghalt a kívánsága szerint azon a helyen temették is el. Kiásták számára a sírt, s akkor derült ki, hogy éppen ott – egy nagy kincs van elásva! A koldus egész életében közel volt ehhez, de semmi hasznát nem vette, mert nem talált rá – így koldus maradt egész életében…

Kár lenne, ha közel lennénk a kincshez egész életünkben mi is – anélkül azonban, hogy hasznunk lenne belőle. Fedezzük fel most újra az imádság kincsét, éspedig ahogy az ige mondja, a “nagy lehetőségeket” – amik az imádságban rejlenek. Abban, amit nem megszokásból mond az ember, hanem szívből – ami valódi beszélgetés Istennel, nem csupán monológ.  Ahol van elég alázat és gyermeki bizalom arra, hogy meghalljuk a hangot, mely az imádság során nem csak a mi szívünkből szól őhozzá, hanem az ő örök szeretetéből is szólít mihozzánk. Az igazi imádság mindig ilyen: valódi beszélgetés.

Ezekben a szavakban foglaljuk most össze az imádságban rejlő nagy lehetőséget: gyógyulás, tisztulás, szabadulás és megnyugvás. Mindegyik egy-egy többletét mutatja föl az igazi imádságnak. Mivel leszünk gazdagabbak, ha fölfakad szívünkben az áldott forrás: teremtő Istenünkkel, a kimondhatatlan Nevűvel beszélgetésünk, s a testté lett Igével, Krisztussal, és a megelevenítő erővel, a Szentlélekkel: egyszóval az Örökkévalóval való beszélgetésünk!

Aki imádkozik, az tapasztalatunk szerint mindig közelebb van a gyógyuláshoz, mint az, aki nem. Ezt természetesen nem úgy kell értenünk, hogy aki imádkozik, az automatikusan meggyógyul minden fizikai vagy lelki bajából, mert erre nincs ígéretünk. Azonkívül betegség és egészség dolgában a Szentírás szerint testünknél fontosabb a belső emberünk egészsége, így is mondhatjuk, hogy a hitünk egészséges vagy beteg volta. Ha ez megbetegszik, lehet makkegészséges minden porcikánk, lehetünk kitűnő kondícióban, működhet nagyszerű fizikumunk születésünk szerint, lehetünk fiatalok és erősek, de ilyenkor életünk fontosabb része beteg. S lefokozódik az értéke mindannak, ami fizikai, még ha jó és egészséges is – mert hiábavalóan működik.

A beteg hitű ember nem képes a szeretetre, nem képes a türelemre – éppen azért, mert beteg a hite. Nem bírja el a terheket: nem bírja el a másik embert, aki gyakran valóban teher. Magunkról nem tudjuk, s nem is hisszük el, mily nagy teher tudunk lenni mások számára. A beteg hitű nem bírja méltó módon hordozni élete feladatait. S egyáltalán: lehet, hogy elvileg megvan mindene, mégsem “egész-séges” az élete!

Az imádság azzal gyógyít, hogy visszakapcsol Istenhez, aki teljes és egész – hiánytalan önnön magában. Ő nélkülünk is ellenne, nem szorul ránk – ahogy mi őrá, mint teremtményei. S ő mégis szeret minket! Az imádságban a visszakapcsolódás történik meg, a meglévő teljes léttel, Istennel való érintkezés. Aki fel tud minket gyógyítani, hiányosságainkat ki tudja tölteni, erőt tud adni ahhoz, hogy félbemaradt dolgaink befejezéshez jussanak. Ahogy Pál mondja: “Megtölt mindent teljességével.” Vagy ahogy egy másik helyen fogalmaz ugyancsak az apostol: “Teljesedjetek be egészen az Isten teljességéig.”

Mert a meggyógyult, Isten teljességéből töltekező ember nem függ többé tragikusan és végletesen a külső dolgoktól: emberek helyeslésétől, tetszésétől, ami oly fontos mindnyájunknak. Nem várja üdvét többé olyan érzékenyen és éhesen az élet-sikerektől. Nem teszi önbecsülése mércéjévé, hogy mennyi szeretetet, megbecsülést kap másoktól – mert mindezt léte forrásától, az Örökkévalótól kapja meg! S elkezd az ilyen teljessé válni önmagában. De nem úgy, mint karikatúrája, a 20. századi individualista – aki egymagában, Isten és emberek nélkül akar boldogulni, hanem belőle és őáltala!

A meggyógyult ember életében a sorrend áll helyre. A teljességet már ott keresi, ahol az van: Istennél. S miután megtalálja, fog majd tudni kapcsolódni az emberekhez is, de immár nem függésként. Nem lesz mindenévé, olykor istenévé egy ember, egy ügy, vagy egy szenvedély. Teljessé lett Istenben és Isten által. Ilyenek voltak az első keresztyének, újonnan született emberek: szabadokká lettek szenvedélyektől, félelmektől, betegségek terheitől, bajoktól – mindentől. Ezek nem uralkodtak többé rajtuk. Életük féltése sem uralkodott rajtuk, ha arról volt szó – ami pedig mindnyájunknak oly fontos. Teljessé, egész-ségessé lettek Isten gyógyító valósága által.

Mindez lehetetlen megtisztulás nélkül – amit az imádság ad meg. Aki beszélget Istennel, az lehetetlen, hogy közben megtartaná bűneit is. Shakespeare nevezetes művében, a Hamletben van egy érdekes jelenet. A királyfi térdelve, imádság közben találja apja gyilkosát, s átvillan a fején, hogy most könnyűszerrel végezhetne vele, leszúrhatná hátulról. Az nem tud védekezni, észre sem veszi. De azt mondja, nem teszi, mert akkor a sötét gyilkos lelke a mennybe jut, ha imádság közben hal meg. Groteszk humor van e mondásban, de elgondolkodhatunk azon, hogy vajon nem azért van-e kevés imádság a szívünkben, mert az óhatatlanul megtisztulással jár. S inkább ragaszkodunk vétkeinkhez, jól érezzük magunkat bennük, mintsem imádságban odaborulnánk az Örökkévaló elé…

Jakab levelében azt is hallottuk az előbb, hogy “valljátok meg bűneiteket egymásnak.” Egymás segítségét is vegyétek igénybe a testvéri közösségben, ha valóban meg akartok tisztulni! Érdekes tény, hogy az orvosi műtétek legtöbbje valami tisztátalan gócot, valami eltömítő dugulást, valami megbetegítő telephelyet távolít el az emberi szervezetből. Kivágják, elégetik, valamilyen módon eltávolítják onnét a nem odavaló dolgokat. Lehet az egy kő, egy daganat. Újabban már a szív koszorúereit is le tudják tisztogatni a rárakódott mésztől. Mert életfontosságú a megtisztulás még fizikai, testi értelemben is – hát még belső emberünkben, ahol annyi irigység, gondozatlan, elszabadult indulat rakódik le, nem is beszélve a hitetlenségről, kiábrándultságról, a világ belénk oltott sok szennyétől! Mindez életellenes, sőt örökélet-ellenes. Aki imádkozik, az megtisztul. Isten előtt állva az ember megtanul leszokni az önáltatásról, a szennyeink mentegetéséről, mert Isten előtt csak őszinte szívvel állhat meg az ember. Még a gyilkos is – véli a dráma szerzője, mennybe jut, ha imádság közben hal meg. Lehetetlen, hogy aki imádkozik, annak ne tisztulna a lelke – és ez így is van.

Aztán a szabadulás! Ez is szorosan összefügg az imádság erejével. A jeruzsálemi gyülekezet buzgón könyörgött Péterért, és egyszer csak megáll annak földalatti börtönében Isten angyala. Hogy ez aztán a festmények módján fehér ruhába öltözött szárnyas lény-e, vagy egyszerűen az, ami a Szentírás szövegében van, “Isten küldötte” (angelosz egyszerűen azt jelenti, hogy küldött) ezt itt most nem tudjuk eldönteni. De biztos, hogy Isten küldötte, aki megállt valaki mellett, s ettől sorra nyílnak a börtönajtók, lehull a kézről a lánc és egyszer csak ott áll a nyílt utcán, maga sem tudva eldönteni, valóság vagy álom, ami történik. Oly hihetetlen, hogy ha továbbolvastuk volna, az is kiderül, hogy amikor az érte imádkozó keresztyének gyülekezetéhez bekopogtat, akkor a Rhodé nevű szolgálólány beszalad, ki sem nyitja számára az ajtót – el sem tudja képzelni, hogy ő az. Bent a keresztyének is, akik érte imádkoztak, azt mondják, megbolondultál, nem lehet, hogy ő az.

Nem rólunk szól-e a történet, nem a mi fél-hitünket mutatja-e föl: egyszerre imádkozunk s vagyunk közben hitetlenek is? Emlékezzünk csak, maga Jézus ezt kellett mondja: “Amit imádságaitokban kértek, mindazt higgyétek is – s akkor meglesz az nektek…”

Az imádság végén az “Ámen” nem azt jelenti, hogy be van fejezve az imádság: a héber szó azt fejezi ki, hogy “ez igaz, megbízható, így van, erre lehet építeni, ez a valóság.” Pedig a szívünkben még éppen hogy csak elmondtuk! Nem tudom, vajon ki merjük-e mondani ezek után az “Áment” az imánk végén? Hadd biztassam minden testvéremet, szabad hinnünk, hogy Isten valóban gyógyító Úr! S ha a jeruzsálemi gyülekezet Péterért imádkozik, akkor jól teszi, ha hiszi is, hogy Isten ki tudja hozni Pétert a Heródes fogságából is! Ő nem gyönyörködik sem az egyiptomi rabszolgaságban, sem a babiloni fogságban, sem a mi bűneink bilincseiben, mert ő – szabadító Úr!

Sokan nem értik, hogy mit keres a Tízparancsolat elején a mondat, hogy “Én az Úr vagyok a te Istened, aki kihoztalak téged Egyiptom földjéről, a rabszolgaság házából.” Isten bemutatkozik, mintegy a kezét nyújtja, s a legfontosabbat mondja el nekünk az első mondatban magáról: ő szabadító Úr! Igaz, hogy szabadítása nem mindig úgy történik, ahogy mi szeretnénk, elképzeltük, vagy éppen megrendelnénk. De az, hogy ő szabadító, az bizonyos! Aki imádkozik, vele beszéli meg életét – milyen más egy ilyen beszélgetés után a lelkünk! Másként gondolkodunk a szabadulásról is, ha ővele beszéltük meg!

Így érünk ehhez az ajándékhoz: megnyugvás. Valóban úgy áll a dolog, ahogyan Ágoston mondja: “Nyugtalan a szívünk mindhalálig…” Éspedig azért – mert Isten a maga számára teremtett minket. Amíg meg nem békélünk őbenne, nem is lehetünk mások, mint nyugtalanok. Tessék megfigyelni, hogy fordított arány van a szív nyugtalansága meg az imádság mennyisége között. Amint kivész az Örökkévalóval beszélgetés, fölszaporodik a nyugtalanság – ez a dolgok rendje.

Nyugtalanít bennünket minden. A múlt, amin már nem tudunk változtatni, s a jövő, ami nincsen úgy a kezünkben, ahogyan szeretnénk. Nyugtalanítanak és zavarnak az emberek. A sok-sok ellenségeskedés, ítélgetés sem az imádkozó szívű emberek szívében terem meg, ami mainapság betölti mindnyájunk életét. Nem véletlenül mondja Jézus: “Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen!” (Ján 14,27) “E világon nyomorúságotok lesz, de bízzatok, én legyőztem a világot!” (Ján 6,33)

És a jövő felőli nyugtalanságról, amit aggódásnak nevezünk, nem ő maga mondta-e, hogy ha ti Isten gyermekei vagytok, őt Atyának hívjátok, akkor ne aggodalmaskodjatok a holnap felől! Jól tudja a ti mennyei Atyátok, mire van szükségetek, mielőtt még kérnétek tőle. Elég minden napnak a maga baja. Keressétek először Isten országát, s az ő igazságát, és minden egyéb megadatik, amire csak szükségetek van.

Az imádkozó megnyugvást talál, de nem ebben a világban – mert itt semmi okunk rá. Hanem Isten szeretetében, amellyel összekapcsolódik a szívünk az imádság révén. Megnyugvást találunk akkor is, ha nem úgy alakulnának dolgaink, ahogy elképzeltük, vagy szeretnénk. Megnyugvást találunk akkor is, ha nehéz valamit elfogadni, amit szívesen megváltoztatnánk, de nem tudjuk. Megnyugvást találunk akkor is, ha csak, mint Péter, a vízen-járás bátorságával haladhatunk előre Jézus felé. Megnyugvást találunk akkor is, amikor anyagi gondjaink vannak és nem látjuk, hogyan leszünk úrrá felette. Sőt, megnyugvást találunk akkor is, mikor a saját testünk elmúlása rémiszt, mert tudjuk, hogy akivel mi imádságunkban beszélgetünk, az legyőzte a halált, ő életnek és halálnak diadalmas Fejedelme!

Ezeket a szókat mondtuk, testvérek: gyógyulás, tisztulás, szabadulás, és megnyugvás. Mind az imádságból fakadó ajándékok. Valóban “nagy lehetőségek” rejlenek “az igaz ember erőt is befogadni tudó imájában.” Hát legyen ez a következő hét nem csak egyházunk rendje szerint “egyetemes imahét”, hanem mindnyájunk életében is az imádságban, az Istennel való beszélgetésben való megújulás ideje: találjunk rá rá a gyógyulásra, tisztulásra, szabadulásra, és mindezek által a megnyugvásra. Így legyen! Ámen.

 

Imádkozzunk!

Urunk, köszönjük neked, hogy tanítasz bennünket imádkozni, amikor szívünkbe adod a Szentlélek szavát. Add, hogy nevednek jó íze legyen a szánkban, hogy mi is halljuk a napsugarak hívását, megtapasztaljuk azt a nagy szeretetet, amikor csöndesen és váratlanul átölelsz bennünket. Legyen megnyugvást adó közelséged azokkal, akik most gyászoló,  fájó szívvel vannak közöttünk: vigasztald őket vigasztalás Istene. És hadd kérünk azokért is, akiknek lelki gyógyulásra, vagy testi megerősödésre van szükségünk. Adjál élő imádságot mindnyájunk szívébe, erősíts meg a jóban, adjál vezetést a veled való őszinte beszélgetések által. Add, hogy veled járhassunk a most következő héten, és a te szereteted töltse meg munkánkat, otthonunkat és reménységünket. Legyen áldó szereteted a keresztyén közösségek találkozásainak ünnepi alkalmain. Add, hogy megújuljon szívünkben a hozzád-tartozás. Hadd halljuk szavadat, és hadd merjük elmondani a magunkét is őszintén és szívből teneked. Jézus Krisztus taníts, taníts minket imádkozni! Ámen.