Igehirdetések

Az eltompult érzékek

Igehirdetés 2000. március 12.

Az eltompult érzékek

 

Lekció: 1Tessz 5,1-11
Textus: 1Tessz 5,11

“Vigasztaljátok tehát egymást, és építse egyik a másikat, ahogyan teszitek is.”

 

Imádkozzunk!

Istenünk, ha most kellene ítéleted elé állanunk, nem volnánk készen a megméretésre. Megvalljuk, legjobb szándékainkat is csak töredékesen tudjuk megvalósítani, legjobb ígéreteinket sem váltottuk valóra, adósságaink vannak, amikkel el kellene számolnunk. Szívünk inkább vágyakozik a jóra és az igazra, mintsem sajátjának mondhatná ezeket. Körülvesz minket a ránk jellemző megszokások és gondolatok burka: emberi természetünk, amit már-már összetévesztünk igazi valónkkal. Segíts Urunk, hogy megpillantsuk mélyebb lényünket, a tőled való lángot, a Lélek lobogását! Segíts, hogy félre tudjunk tolni mindent, ami elfedi, elzárja ezt a tőled való életközpontot életünk többi valóságától. Adjál életegységet magaddal, aki jelen vagy minden napon a világ végezetéig, és önmagunkkal, hogy olyanok lehessünk, amilyennek te gondoltál minket teremtő szeretetedben. Hallgass meg minket a mi Urunk Jézus Krisztusért! Ámen.

 

Igehirdetés

A húsvét előtti hat hét egyházunk évezredes rendje szerint a böjt időszaka. A böjt önmagunk megpróbálásának ideje, arra való, hogy megvizsgáljuk magunkat, őszintébben szembenézzünk önmagunkkal. Isten népe mindig gyakorolta a böjtöt, amikor nehéz feladat vagy fontos döntés várt rá. Mert jól tudták, és Isten gyermekei ma is tudják, hogy nem vagyunk alkalmasok a feladatra, ami ránk vár. Nem tud az ember jó apa, jó anya lenni, csak úgy rutinból, mert a gyermeknevelés meghaladja egy ember mindennapi lelki felkészültségét. Az ember nem tudja betölteni a munkáját sem hivatásként, Istennek tetsző szolgálatként: előbb-utóbb pénzkereső géppé válik, ahol a kényelmesebb megoldások, a feladatszűkítés, az eredményesség és a hatékonyság lép előtérbe a szolgálat, az Istennek való odaadás helyett.

A böjt időszaka húsvét előtt elkezd figyelmeztetni arra, hogy a “napi takarítani valókon” kívül van egy “éves nagytakarítás” is. A napihoz tartozik minden otthonban, hogy az asztalt, konyhát rendbe kell tenni étkezés után, el kell mosogatni. És ott a többi napi teendő is, hogy egyáltalán lakható legyen valamelyest az a lakás. De ünnepek előtt ennél több történik, rendbe teszik a házat mindenestől. Takarítanak ott is, ahol egyébként nem szoktak. A bútorok alatt, a szekrények tetején, a különböző zeg-zugokban. És ha ez elmarad, akkor elkezd a lakásnak rossz szaga lenni. Belépünk és érezzük, itt valami hiányzik, itt nem takarítanak igazán. Pontosan így válik egy-egy ember “légköre” is nehézzé, savanyúvá. Érezzük a szavaiból, reakcióiból, hogy itt hiányzik a nagytakarítás egy ideje. Túlságosan érzékeny, túlságosan ideges, túlságosan vádoló lelkű. Valami fontos hiányzik az életéből. A só, a világosság. Az, hogy ízesítse mások életét, az, hogy utat mutasson másoknak, amiket Jézus tanítványi lehetőségként fölmutatott övéinek. Erre való a böjt: hogy most igazán megálljunk és önkéntes, magunkra szabott önkorlátozással megpróbáljuk magunkat, hol is tartunk valójában. Tudunk-e még parancsolni vágyainknak, vagy azok parancsolnak nekünk.

Mai igénk a “lelki nagytakarítás” hiányának egy különös következményére figyelmeztet bennünket: az érzékek, ti. a lelki érzékek eltompulására. Ahogy a rossz levegőjű szobában egy idő után, aki ott él megszokja, észre sem veszi már, hogy régen szellőztetni és nagytakarítani kellene, úgy a böjt nélküli ember, aki nem tudja, vagy nem is akarja önmagát megpróbálni, az sem érzi egy idő után, hogy milyen atmoszférát visz magával.

Az eltompult lelki érzékelést elég veszedelmes dolognak látja pedig az ige. Ahhoz hasonlítja, mint amikor az ember részeg vagy alszik. Hiába van füle, nem hall, hiába van szeme, nem lát. Az eltompult lelki érzékelésű embert felkészületlenül éri, ha közel jön hozzá az Úr. Az “Úr napjáról”, Jézus azt mondta, úgy jön el, mint az éjjeli tolvaj, kiszámíthatatlanul. Hiába foglalkoznak vele vallási csoportok, akik csalatkozhatatlanul megjövendölik, hogy ekkor és akkor: az Úr napja mégis úgy jön el, mint az éjjeli tolvaj. Az Úr emberekhez közel jön, és aztán eltávozik, úgy, hogy észre sem vették. Ott volt életük alkalma, hogy találkozzanak az Örökkévalóval. Emiatt aztán az ő közeljöttének “napja” az egyik embernek ítélet, a másiknak üdvösség ideje.

Aki felkészületlenül várja, vagy észre sem veszi, hogy ott volt, megkereste őt az Úr, vagy amikor valakinek a végső találkozás jön már el, amikor semmit hozzátenni vagy elvenni nem lehet már az életből, s kiderül, hogy teljes volt a felkészületlenség, annak ítélet az “Úr napja”. A másiknak, aki várja és kéri ezt a közelséget, aki minden percben készen van arra, hogy megérintse szívét az örökkévaló szeretet, az még a földi élet utolsó pillanatát vágyakozó szívvel várja, mert az Úrral leszünk. Csodálatos dolog a földi élet, de mikor ennek vége, ígéretünk van arra, hogy vele leszünk. És aki gyermeki szívvel felkészülten várja ezt, annak nem ítélet, hanem üdvösség ideje az a nap. Annak nem olyan szavak hangzanak el Isten igéjében, amit a részeg vagy az alvó ember úgyse hall meg. Hanem, mivel szíve fölkészült, ezek eljutnak őhozzá.

Pál nem kevesebbet mond itt a tesszaloniki keresztyéneknek, hogy legyetek igazán azzá, akik tulajdonképpen is lennétek. Négy dolgot is mond. Először azt: legyetek a világosság, a nappal fiai. Aztán azt mondja: legyetek éberek, józanok, mert aki az Úrban van, az ilyen módon éli életét. Azt is mondja: legyetek fölszerelve, mint a harcos, páncéllal, sisakkal: ne legyetek védtelenek. És végül azt mondja, legyetek közösségi lények, vigasztaljátok, építsétek egymást, amíg csak itt vagytok. Senki ne higgye, hogy az ő élete értelmetlen, mert eljött a nyugdíj ideje, vagy mert a gyermekei szárnyra keltek, vagy mert egészsége már nem engedi, hogy sok fizikai mozgást végezzen. Vigasztaljátok és építsétek egymást! Az emberi kor felső határáig feladatunk, hogy vigasztaljuk és építsük egymást. Gyönyörűek ezek a követelmények, s mindegyiknek van egy-egy mai következménye. Gondoljuk őket végig rendre-sorra.

Legyetek a világosság, vagyis a nappal fiai. Ne tűrjétek meg magatokban a szégyellnivaló, a rejtegetnivaló dolgokat, amik az éjszakához tartoznak. Minden embernek, aki asszonytól született, vannak kísértései. Magát Jézust is háromszor kísértette meg a Sátán, és “eltávozott tőle – egy időre”. Minden embernek vannak kísértései. Vannak gondolatai, amikkel nem szívesen áll mások elé, ez önmagában elkerülhetetlen. De az már rajtunk is múlik, hogy egy-egy gondolat vagy szándék, érzés és irányultság mennyire ver gyökeret a lényünkben. Ahogy valaki mondta: Ha kimegyek az utcára, nem akadályozhatom meg, hogy egy madár elröpüljön a fejem fölött, de azt igen, hogy fészket rakjon a fejemen.

A böjt az, amikor megvonjuk magunktól valamelyik élvezeti cikkünket, ami talán túlságosan is fontos lett már. Talán éppen a húst vagy az édességet. Vagy éppen a sok fölösleges beszédet, amivel könnyítünk magunkon, akár mások kárán is. Vagy éppenséggel az állandó tévézést, ami nem hagy teret egyetlen önálló, felnőtt gondolatnak sem: egyszóval amikor az önfegyelem útján teszünk egy-egy lépést, akkor mindig közelebb kerülünk a világossághoz, a nappalhoz. Aki nappal jár, aki a “világosság fia” és – megkeresztelésünk óta érvényileg valamennyien azok vagyunk – az el kell tudja mondja magáról: igen, képes vagyok. Képes vagyok nemet is mondani legmélyebben fekvő, legrégebbi megszokásaimra. Képes vagyok új úton elindulni, képes vagyok építeni, képes vagyok hozzáfogni egy új hajlékhoz, a régi, a romos, a lakhatatlan helyébe. Legyetek a nappal fiai, ha már elvileg keresztyének vagytok, ha már megkeresztelt emberek lennétek – ezt mondja Pál a tesszalonikaiaknak.

Aztán azt mondja, hogy ennek tartalma abban áll, hogy legyetek éberek és józanok. Vegyétek észre, mi az, ami árt hiteteknek, reménységeteknek: mi az, ami másnaposságot, önmagatok megvetését, belső elégedetlenséget okoz. Mi az, ami lehúz, megkeserít. Legyetek éberek! “Nem test és vér ellen van tusakodásunk” – mondja egy másik helyen – hanem szellemi hatalmasságok ellenében. Mainapság sok baj származik a belvizek okozta kárból. Valaki azt mondta, nem csoda, hogy kilenc aszályos év után már senki nem gondolta, hogy egyszer annyi eső fog esni, hogy a földek nem tudják beinni. Elszoktak az emberek az árkok takarításától. Elszoktak az önkormányzatok is, büszkén vállalt demokratikus intézményeink attól, hogy odafigyeljenek, az árkok takarítására, az átfolyók kitisztítására. A lelki éberség hiánya is ilyesmi. Az ember egy idő után azt hiszi, nem kell már tisztogatnia “lefolyó csatornáit”, nem kell készítgetnie magát az eljövendő próbatételekre, van elég ereje azok elhordozásához. És így, ilyen állapotunkban nincsen erőnk a bajok elhordozásához. Így felgyűlik az égi áldás, és kárunkra lesz, ami javunkra lehetne. Legyetek éberek és józanok! Sose gondoljátok, hogy nincs felkészülni valótok, mert megéltetek már egy néhány évtizedet, mert van valamelyes élettapasztalatotok, mert elértétek már a nyugdíjkorhatárt, vagy azért, mert régi, kipróbált keresztyének vagytok, akik sok éve vagy évtizede jártok a hűség útján. Az éberség egyforma követelmény a ma keresztyénné lett embernek és annak, aki gyermekségétől fogva ezen az úton igyekszik járni. Minden rendű és rangú keresztyénnek érvényes: legyetek éberek és józanok! Emlékezzetek Péterre, akit elkapott a hév és így fogadkozott: Ha mindnyájan megtagadnak is, ha börtönre kell mennem, vagy meg kell halnom veled, én nem tagadlak meg! Aztán éberség híján, mire a kakas másodszor megszólalt azon a hajnalon, már háromszor megtagadta Megváltó urát. Legyetek éberek, legyetek józanok!

Aztán legyetek önvédelemre fölszerelkezve: a hit és a szeretet páncéljával, az üdv reményének sisakjával védenetek kell magatokat. Csupa védekező fegyver, és valóban nem támadni kell a keresztyén embernek. Rossz úton jár, aki támad, de nem szabad elfelejtkeznünk arról, hogy éppenséggel van elegendő szellemi erő, amely fogást keres rajtunk. Csak néhányat hadd soroljak: öntudatos sértődékenységünk, a versengés lelkülete, a magunk bizonyításának, igazolásának igyekezete, a hiúság, a bosszúvágy, a szép látszatok igénye, és mind a többi. Ismerjük őket, vagy ha nem ismerjük, akkor szenvedünk tőlük anélkül, hogy ismernénk. Vegyük föl a hit és a szeretet páncélját! Hit és szeretet nélkül az ember lelki értelemben folyamatos életveszélyben van. Aztán az üdvösség reményének sisakja! Mintha fejünket, életünk legértékesebb részét is fenyegetné valami. És hát nem fenyegeti? Nincsenek jelen a lehúzó, életellenes és Isten-ellenes erők világunkban, saját szívünkben, emberi kapcsolatainkban? Hogyne lenne szükségünk arra, hogy fölvegyük a hitnek és szeretetnek páncélját, és az üdvösség reményének sisakját! Mert az üdv most még csak reménység, de ha igazi, akkor életünk legértékesebb részét védjük vele. Van mi ellen védekeznünk éppen elég.

Végül még egy: vigasztaljátok és építsétek egymást! Mindnyájan tapasztaltuk, milyen sokat ér egy-egy jó szó. Némelyik szinte életre szólóan elkíséri az embert. Néha maga a jelenlétünk önmagában már vigasztal egy másik embert. Máskor a “helyén mondott ige” – ahogy a Példabeszédek nevezi – válik olyanná, mint “arany alma ezüst tányéron.” Vigasztaljátok, ne pedig elkeserítsétek egymást! És építsetek! Súlyos szavakat mond egy másik helyen Pál: Semmi rothadt beszéd, más szóval bomlasztó, lehúzó, elkeserítő beszéd ne származzon szátokból. Mert ilyen is lehet az emberi beszéd. Tőletek építés származzon! Beszéljetek egymással úgy, hogy az a másik embernek javára legyen. Lehettek egymásnak javára, vigasztalására és épülésére. Gondoljuk végig, az elmúlt héten hány olyan mondatot mondtunk, ami építhetett valakit? Milyen kár, hogy alig-alig tudunk számot adni ilyen szavakról. És mindez a böjt, az önfegyelem dolgához tartozik. Az, hogy tudunk építeni és vigasztalni, az önfegyelem gyakorlatából, önmagunk megpróbálásából származik, abból, hogy ha a böjt végre valóban böjt lesz.

Jézus mindnyájunkért felvette a keresztet, tanuljunk mi is a közelgő, Virágvasárnap, Nagypéntek, Húsvét ünnepére készülve egy lépéssel több önfegyelmet, mint amire eddig készek voltunk. Lesz belőle nappali, világos élet, lesz belőle éberség, lesz belőle felszerelt, védett élet, mintha páncélban lennénk, mert hitben és szeretetben, s az üdvösség reményében élünk, és lesz belőle vigasztalás és építés. Így legyen! Ámen.

 

Imádkozzunk !

Örökkévaló Isten, áldunk téged, hogy olyan emberi életet alkottál, ami alkalmas arra, hogy benne üdvözítő akaratod végbemenjen. Köszönjük a testté lett igét, Krisztust, akiben láthatjuk a teljességre jutott életet, melyet megdicsőítesz, a magad jobbjára ültetsz, és neki adsz minden hatalmat mennyen és földön. Köszönjük Urunk, hogy minket is odavársz jobbodra, ott van helyünk tenálad – már itt, a földi életben és egykor a földi élet után is. Köszönjük, hogy úgy élhetünk, mint akik tudják, hozzád tartozunk, belőled vagyunk, és hozzád térünk haza. Könyörülj rajtunk, hogy ez a bizonyosság és élő hit éltessen minket, a most következő hét munkáiban, életfeladatainkban, a belső, lelki küzdelmekben, amikről a világ nem is tud, de te jól ismered, mert a szíveket és a lélek mélységeit is vizsgálod. Add, hogy növekedjen, nemesedjen, tisztuljon és erősödjön bennünk a tőled való, mennyei élet. Add, hogy képesek legyünk a szeretetre, hogy az ige világosságánál lássuk korlátainkat és a tőled adott lehetőségeket. Óvjál meg bennünket minden önhittségtől, önmagunk imádtatásától, és adjál nekünk szolgáló, szelíd szeretetet. Add, hogy az imádságban hűségesen helytálljunk. Szeretteinkért, emberi ügyeinkért, anyaszentegyházukért együtt is könyörgünk most hozzád. Vezéreljél, áldjál, őrizzél bennünket, hogy egymásnak javára, neked pedig dicsőségedre élhessünk, egykor pedig hozzád térjünk haza, aki voltál, vagy és aki eljössz, az Örökkévalóhoz! Ámen.