Ami természetes és ami szent

Igehirdetés 2000. április 8.

Ami természetes és ami szent

 

Lekció: Mát 21,1-10
Textus: Mát 21,9

“Hozsánna a Dávid Fiának, áldott, aki jön az Úr nevében!”

 

Imádkozzunk!

Urunk Istenünk, feléd fordulunk – szeretnénk tapasztalni, hogy élsz és uralkodol, jelen vagy közöttünk. Ne hagyd szomjúhozni a mi lelkünket! A magad számára alkottál minket és nem helyénvaló, hogy olyan távol legyünk tőled, mint a mindennapokban legtöbbször. Ott van helyünk a te közeledben, oda is vágyik a szívünk. Segíts most minket, hogy felnyíljon életünk zártsága s meggyógyuljanak sebeink. Ajándékozz meg igaz áhítattal, adj nekünk olyan belátásokat, amik nem csak gondolatainkat, de cselekedeteinket is megváltoztathatják. Mi is fejet hajtunk a virágvasárnap ura, Jézus Király előtt, akit te küldtél örökkévaló szereteteddel a világba. Egyedül ő méltó arra, hogy hódoljanak előtte. Add, hogy javunkra legyen a mostani óra, és add meg, hogy épüljön a te országod bennünk is. Ámen.

 

Igehirdetés

Jézus bevonulásának, a virágvasárnapi történetnek vannak apró mozzanatai, de van centrális, nagy témája is. Ma mind a kettőről szó lesz, mert a Szentírás valóban az Élet könyve, amiben szépen megférnek egymás mellett jelentéktelennek tűnő félmondatok, amik az élet sokszínűséghez tartoznak, ugyanakkor azonban a legnagyobb, legsúlyosabb igazságok is.

Kezdjük az előbbivel, amit ha közelebbről megnézünk, mindjárt észre vesszük, nem is olyan apróság. A nagyvároshoz közeledve Jézus előreküldi tanítványait a következő faluba, hozzanak egy számára alkalmas szamarat, amelyen  bevonulhat Jeruzsálembe: ott legelészik a következő faluban csikójával együtt. Zakariás próféta évszázados jövendölésének beteljesedése ez: “Örülj nagyon Sion leánya, örvendezz Jeruzsálem lánya – ímé, jön néked a te királyod, igaz és szabadító, szegény és szamárháton ülő!” Olyan nagy király ő, akit Isten küld uralkodásra népéhez, és egyszersmind a világnak is – neki nem kell hangsúlyoznia király voltát. Hatalma a személyében van, nem pedig a külsőségekben: udvartartásában, hatalma világi gyakorlásában.

Az apróság azonban, ami elkerüli figyelmünket, s megvallom jómagam is csak most fedeztem fel, hogy az evangélium kétszer is hangsúlyozza, a szamarat Jézus parancsa szerint csikójával együtt hozták el a faluból számára. Szoptatós jószág volt tehát, ahol még fontos a csikónak az anyaállat. Összetartoztak, s Jézus nem bontotta meg ezt a természetes összetartozást, a meglévő összhangot. Ráült a szamárra, használta Isten országának döbbenetes jelképeként – de nem roncsolta össze a nagyon is szellemi üzenettel a természetes összetartozást, ami az anyaállat és a rászoruló csikója között volt! Különös “apróság.” Azt jelenti, hogy Jézusnál összhangra talál a természeti, ami az élet alapfokát, biológiai bázisát jelenti, és a legmagasabb igazság: a valódi királynak nincs szüksége hatalma fitogtatására. Hatalma éppen szeretetében, lehajlásában van!

Ezt a két világot, a természetit és Isten szellemi igazságát nehéz, és tényleg nem is lehet másképpen összeegyeztetni, mint Krisztusban. Mi emberek általában vagy hódolunk a test (s a lélek!) vágyainak, teljesítjük ezek igényeit, de akkor nem jut se időnk, se figyelmünk az isteni dolgokra – vagy pedig átadjuk magunkat a szent buzgalomnak, és lebecsüljük mindazt, ami anyagi és természeti. Vallásos hangulatainkban szinte szégyelljük, hogy test is vagyunk, ám vannak másfajta hangulataink is, amikor meg minket kell szinte szégyellni azoknak, akik hitben testvéreink…. Nehéz összeegyeztetni a két világot!

Jézus uralma alatt, és csakis ott, ebben áll a virágvasárnapi evangélium – a két világ szépen összetartozik és kiegészíti egymást. Beteljesedik az ezredéves várakozás: jön végre a “szelíd és alázatos király”, akire ma is oly nagy szüksége lenne a föld népeinek: aki nem átall szamárháton bevonulni a szent városba. Ám ez a nagy király, ez az egyetlen igazán nagy király nem szakítja el csikóját az anyjától! Védelmet ad az életnek! A nagy és fontos ügy, Isten országa életnek is értelmet adó ügye Jézus körül nem bizonyul életellenesnek, hanem minőségibb, jobb életet hoz!

Nélküle a legragyogóbb szellemi igazság is dühödt, életellenes agyrémmé válik – ideológiai tantétel lesz belőle. Nézzük meg a “Szabadság, Egyenlőség, Testvériség” eszméjét, hogy válik a szabadságból Krisztus nélkül szabadosság, el egészen életellenes tanításokig és gyakorlatig; miként lesz az egyenlőségből rabkabát, milliók embertelen egyenlősítése; hogy lesz a testvériségből anyagi ellátás (ha lesz egyáltalán) teljes szellemi iránytalansággal és kötelező neutralitással, viszont fegyveres erőszakkal kivitelezve, mintha valóban tényleg mindegy lenne, hogy egy gyermek milyen tanítást kap zsenge ifjúkorában, milyen lélekkel indul útjának, mielőtt belevetné magát az úgynevezett életbe…

A világegyetem királya, aki megengedheti magának, hogy szamárháton vonuljon be Jeruzsálembe – gondot fordít arra, hogy egy anyaállatot ne szakítsanak el csikójától…! Igen, ekkora szíve csak őneki van, ilyen “létegységet” egyedül csak benne lelhet az ember! Nélküle szétesünk egy élethajszoló esztétára, meg egy marcona aszkétára. Vagy Isten – vagy az élet. Hol az egyik, hol a másik… Jézus királysága alatt ezek szépen egységre jutnak, kiegyenlítődnek, helyükre kerülnek. “Én azért jöttem, hogy életük legyen, és bővölködjenek…!” (Ján 10,10)

Az evangéliumi “apróság” után, ami ezek szerint életünk megoldatlan kérdése – egy egészen centrális virágvasárnapi téma pendül meg a történetben. Szinte halljuk az érkező zarándokok, meg az őket köszöntő jeruzsálemiek párbeszédét. A csodás hírű rabbinak, a názáreti Jézusnak hangzik a köszöntés: “Áldott, aki jön az Úr nevében!” Így üdvözölték az érkező zarándokokat Jeruzsálemben, ami akkoriban olyan köszöntés volt, mint nekünk reformátusoknak az “Áldás, békesség!”  Hozzátartozott a templom világához.

Akkoriban egyetlen szentély volt Izraelben, ami egyszersmind a zsidó nép találkozóhelye, összetartozásuk jelképe is volt. Együtt énekeltek ott, dicsőítették az Urat, áldozatot hoztak. Elvileg mindnyájan az “Úr nevében” jöttek, de ez a köszöntés egy régebbi papi köszöntés volt. Kiderül a 118. zsoltárból, amit érdemes végigolvasnunk vasárnap örömére a Bibliából: onnét idézték, mikor egymást köszöntötték a jeruzsálemiek meg az érkező zarándokok: “Áldott, aki jön az Úr nevében!”  Ám azt mindenki tudta, hogy igazán “az Úr nevében jönni” mégis több annál, mint hogy a felnőtt izraeliták kötelességük rendje szerint évente legalább egyszer elmennek, az ország legtávolabbi sarkából is, a templomi ünnepre. A kultuszi köszöntés arra utalt, hogy csak az jön az “ő nevében”, aki a Nevet igazán ismeri. Aki helyesen tudja kimondani az Úr nevét, tisztában van azzal, mit is mond, amikor szájára veszi a szent nevet – aki képes átélni, micsoda kiváltság, hogy mi egyáltalán gondolhatunk őrá! Van közünk hozzá, megérintette életünket – mindenkor éhezzük és szomjúhozzuk közelségét!

Ez egyáltalán nem magától értetődő dolog: az Örökkévaló megismerése földi életünknek egyetlen igazi célja és értelme! Így érdemes élni: ha előre haladunk az ő megismerésében, s egyre jobban tudjuk kimondani Nevét. Igen, testvérek, ez lehetséges! A gyermek először édesanyjától hall az Úrról, aztán megtanul vele beszélgetni, imádkozni, talán az esti imával és a Miatyánkkal… Felnőtt életében ott lesz vele a szép gyermekkori élmény, mint tőkesúly a hajóban, ami viharok idején megóvja a fölborulástól. Jönnek nehéz idők, ám egyre jobban és teljesebben megismeri, hogy minden baj és nyomorúság között ő mégis csak – Isten gyermeke. Legvégül pedig a testi mulandósággal, a hazatéréssel is megbékül a szív, mert mindezek alapján tudja, hogy nem a semmibe, hanem Őhozzá megy el innét. Milyen szép növekedés! Miért élünk, mi emberek? Hogy tanuljuk jobban kimondani Nevet, azaz egyre jobban ismerjük, kicsoda ő valójában…!

Igen, tanuljuk mint szülők, hogy vele együtt teljesebben tudjuk nevelői feladatainkat betölteni. Tanuljuk mint ifjak, akik készülnek az életre – s keresik az irányt. Tanuljuk, mint a munka dandárját végző, java korabeli emberek, akiknek annyi, de annyi terhe van – és tanuljuk, mint hazakészülő megfáradt idős lelkek! Egyre jobban megismerni, micsoda is az Úr igazi neve, mert: “Áldott, aki jő az Úrnak nevében!”

Mi kell az egyre teljesedő ismerethez? Amit Jézusnál látunk: az odaszánás. Ő megismerte, amennyire ember megismerheti, az Örökkévalót – és aztán mit tett? Odaszánta magát neki. Ez a kettő szorosan összetartozik. Nálunk sem annyira a tudás hiányával szokott baj lenni, ha “Isten-telenül” élünk: azzal is – de még inkább az odaszánás komolyságával. A félig odaszánt szív egészen megbetegszik: ezer példa mutatja.

Legyen a virágvasárnap s a nagyhét annak ideje, hogy tanuljuk az ő módján szeretni az életet, és szeretni az élet Urát! Tanuljuk egyre helyesebben kimondani az ő Nevét, megismerve és odaszánva magunkat mindannak, amit ő megmutatott magából – hogy egykor ránk is igaz lehessen, mint őrá volt: “Áldott, aki az Úr nevében jön!” Így is legyen! Ámen.

 

Fohász

Urunk Jézus, te bátorítottál arra bennünket, hogy nevedben szóljunk az Atyához, akivel egy vagy öröktől fogva. Rád hivatkozunk, hiszen te mostál meg minket: Megváltónk és életünk reménysége vagy. Segíts nyitott szívvel, élő lélekkel végigkísérni utadat, hogy el ne feledkezzünk, miként hordoztad értünk a legnagyobb szenvedést. Legyen velünk Lelked világossága, hogy érthessük az Írásokat apróságoktól kezdve a legfontosabb igazságokig, és add, hogy fölkészült szívvel állhassunk majd meg asztalod körül, az úrvacsora szent vendégségében! Ámen.