Igehirdetés 2000. december 25.
Teljes élet

 

Lekció: Mát 2,1-12
Textus: Luk 2,11

“Üdvözítő született ma nektek, aki az Úr Krisztus, a Dávid városában.”

 

Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk, köszönjük a Betlehemben született kisdedet, akit üdvözítőül adtál a világnak. Megszántad a fellázadt s útját vesztett embert, akik vagyunk valahányan, és az ige testbe öltözött, hogy lehessünk újra igazán emberek, neked gyermekeid, egymásnak pedig testvérei !Elvesztettük az utat, igazságot és életet – te pedig azért adtad a világnak Krisztust, hogy megtérjünk és éljünk. Légy áldott az új élet ajándékáért, amit mindenkinek lehetővé tettél; az ige hirdetéséért és hallgatásáért, a Szentlélek jelenlétéért! Tölts el minket az ünnep órájában áhítattal és szent örömmel, hogy méltók lehessünk szereteted ajándékához, a kétezer éve született Jézus Krisztushoz. Foglalj egybe minket szent asztalod körül, hogy megteljünk kegyelmeddel, és dicsőíthessük az Egyszülött Fiút, Megváltó Jézusunkat, aki veled és a Szentlélekkel együtt örökkön örökké él és uralkodik! Ámen.

 

Igehirdetés

Csodálatos, hogy valaki kétezer esztendőn át nem távozik az emberek emlékezetéből. Sok nagyszerű ember született az évszázadok során: költők, lánglelkű gondolkodók, hadvezérek, híres emberbarátok, és sokat közülük már életében ünnepeltek. Aztán halványulni kezdett emlékük s ha maradt is követőjük, legfeljebb egy-egy csoport valahol a világban. Jézus fénye azonban nem halványult el kétezer esztendő során – ő olyasmit hozott nekünk, ami valóban páratlan. Senki máshoz nem hasonlítható, ezért is hívjuk őt “Egyszülöttnek.”

Ő állít most meg, karácsonyt ünneplő keresztyéneket, s emlékeztet arra, amit hozott nekünk. Mindenekelőtt, hogy eljöttével a fontos és a kevésbé fontos, a lényeges és a lényegtelen megkülönböztetésére tanított. Kétezer esztendővel ezelőtt egy szétesett hitű, küldetésében meghasonlott szent népet talált, aminek maga is születése szerint tagja volt. A törvénytanítók apróságokon vitatkoztak, a végsőkig betű szerint értelmezték az Írást, az igét, de szellemét nem értették vagy semmibe vették. Kényszeresen megtartották a rituális előírásokat, kiszámolták hány lépés “a szombat-napi járóföld”, amit végig lehet sétálni anélkül, hogy az ember megtörve a szombatot munkát végezne. De mellőzték az igazságosságot, a jogkövetést és a hűséget – ami az igaz hit lényege.

Jézus viszont egész lényével arra tanított, hogy nem szabad elveszni a részletekben, mellőzni a fődolgot, mert rövid a földi élet. Ne úgy menjünk el innét, hogy épp a lényeg marad ki életünkből. Azt hozta, hogy a legnagyobb ügy emberi életünkben Isten országa. Ehhez képest minden eltörpül, minden semmiség. A serénykedő asszonynak ezt mondta: “Márta, Márta sokra igyekezel, pedig kevésre van szükség, valójában csak egyre.” (Luk 10,41-42) Az aggodalmaskodóknak pedig, akiket az ismeretlen jövő, a holnap szorongatott, ezt mondta: “Keressétek először Isten országát és az ő igazságát, s minden egyéb megadatik nektek.” Ne aggódjatok a holnap felől, elég minden napnak a maga baja. S hogy mennyire fontos volt számára Isten országa, királyi uralma – mert ezt jelenti a szó – azt a keresztig engedelmességével bizonyította.

Méltó, hogy Megváltó Jézusunk kétezredik születése napján odamérjünk életünk minden dolgát Isten országa ügye mellé! Nem nőtt-e fölébe a megélhetés, a személyes ambíció, a kényelem, a meggazdagodás vagy bármi más, amit az ember szívében hordoz – mert ha igen, ne késlekedjünk kimondani az ítéletet magunk fölött: bálványimádóvá lettem…! Csak az ő neve szenteltethetik meg, nem adatott más név az ég alatt, amely által üdvözülhetnénk. (Csel 4,12) Nincs fontosabb az ő nevénél! Csak az ő országa jöjjön el, ő uralkodjon egyedül – minden más rabszolgaság. De az ő “igája gyönyörűséges, és terhe könnyű!” (Mát 11,29-30)

Ha valóban újra különböztetünk lényeges és lényegtelen, Isten királyi uralma és minden más uralom között, ha középre, az első helyre megint ő kerül, aki egyedül méltó erre – akkor tanulhatunk különböztetni más irányokba is. Ahogy egy nemrég elhunyt kedves tanítónk mondotta: Boldogok, akik meg tudják különböztetni a hegyet a vakondoktúrástól, ők sok kényelmetlenségtől megmenekülhetnek… Igen, ha a főhelyre Isten királyi uralma kerül, akkor vakondoktúrásnak fog tűnni sok minden más: a sérelem, amitől tegnap még fuldokoltam, éjszaka sem hagyott aludni; a megszerezhető hírnév, a presztízs, s a pozíció, ami olyan fontos, az embereknek mi a véleménye rólam; ügyek, amik eddig vastörvényként igazgatták döntéseimet, és sok minden más is vakondoktúrásnak fog bizonyulni az igazi hegyóriás mellett! Mert egyetlen ilyen van, és az Isten királyi uralma. Ez a “nagy ügy”, Jézus ezt tanította: erre tette ő maga is életét, s ma sincs más, ami embervoltunk kétértelműségeit feloldaná; fölülemelhetne azon, hogy kicsit igen, kicsit nem; egy kicsit fehér, egy kicsit fekete; egy kicsit kívül, egy kicsit belül. Isten királyi uralma egyértelművé teszi az ember életét!

Aztán a Jézus lényéből – ez tudniillik Isten országának gyakorlati következménye – szeretet sugárzik szét. “Ha szeretet nincsen énbennem semmi vagyok” – vonja le a következtetést az apostol, így olvassuk a szeretet himnuszában. (1Kor 13,2) Lehetek ékesszóló, nagy tudós, lehetek önfeláldozó vagy hősszerelmes, testemet a tűzre adhatom, vagyonomat felétethetem, “ha szeretet nincsen énbennem semmi vagyok.” A kereszten saját átszegezőiért imádkozó Jézus arra tanított, hogy ellenségeinket is szeressük – s ő erre is tette rá életét. Testiképp megsemmisíthették, de életpéldája ma is sugárzik és erőt ad, mérce minden emberi szeretet számára. Így kell értenünk, hogy ő “eljön ítélni eleveneket és holtakat” – mert valóban minden, amit e földi életben cselekszünk, az ő szeretetén méretik meg.

Amikor ezt mondjuk, hogy “Üdvözítő született nekünk” – akkor ezzel azt mondjuk, hogy nincs más út az üdvösségre, mint a szeretet kettős-egy nagy parancsolata: “Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből: ez az első és nagy parancsolat. És szeresd felebarátodat, mint magadat – e két parancsolattól függ az egész törvény és a próféták.” (Mát 22,36-40)  Ami azt jelenti, hogy az emberi életnek egyetlen reális tartalma van, és az a szeretet. Egyedül a szeretet az, ami üdvöt munkál abban is, aki szeret, és abban is, akit szeretünk. Ne múljon el a karácsony anélkül, hogy megkérdeznénk, van-e bennem szeretet – mert ha nincs, akkor tényleg “semmi az életem.”

Jézus lénye azért nem semmisült meg a testi pusztulással, mert a szeretet nagyobb, mint az élet, és nagyobb, mint a halál. Akiben akkora a szeretet, hogy nem csak barátaiért, de ellenségeiért is odaadja magát (Ján 15,12-15) – az él évezredek múltán is: vigasztal, erőt ad és útba igazít!

Ne kerüljük azonban ki Jézus útjának legsúlyosabb tényét: a szenvedést sem. Minden vallás, filozófia gyakorlatilag arról szól, miként lehetne valahogy megszabadulni a szenvedéstől. Jézus lénye pedig arról szól, miként lehet átnemesíteni, odaadni Isten kezébe. “Atyám, a te kezedbe teszem le lelkemet!” – mondta utolsó sóhajával. (Luk 23,46) Ő a szenvedést “Isten-ügynek” tekintette. Milyen más az, amikor csak a magunk nevében, imádság és Isten előtti tusakodás nélkül szenvedünk! Attól hangos a ház, a munkahely, a család, ahol csak megosztjuk lelkünk gondjait. De aki szenvedései között is megmarad Isten gyermekének, amint Megváltó Jézusunk is szenvedéseivel együtt áll ott őelőtte – az megtalálja kérdéseire a választ. Így jutottak, ezen az úton járva, emberek odáig, hogy bár tudván tudták, meg kell halniuk, mégsem átkozták, hanem dicsőítették Istent, úgy mentek el ebből a földi világból.

Szepetneki János magyar reformátor 1555-ben igaz hitéért mártírhalált szenvedett. Mielőtt maghalt, egy imádságot írt, amelyet négyszáz év óta vigasztalásul szorítunk szívünkre. Énekeskönyvünk 399. dicséretében így halljuk:

 

“Én elmegyek Atyámhoz, Istenemhez,

Én lelkemnek Megváltó mesteréhez,

Mennyországban való örökségemhez,

És a vigasztaló Szentlélek Úr Istenhez.”

 

Igen, lehet így is meghalni. Elmegyek, de nem a sötétségbe, az ismeretlen homályba, hanem az én Megváltó Uramhoz, aki úgy szeretett engem, hogy önmagát adta értem… Ezt jelenti az, hogy a szenvedés is “Isten ügy.”

Végül még egy szó, amit Jézus születésekor angyalok hirdettek, s magunk se kerüljük meg: üdvösség. Nagy szó, megfoghatatlan, jobbára csak templomban halljuk. Életünknek mégis nagy ügye: hogy győzelemre jussunk, el ne bukjunk. Szét ne essen, meg ne semmisüljön életünk, erőt ne vehessen rajta a “második halál”, a szellemi megsemmisülés. Az, hogy hiába voltam, mégis olyan, mintha nem is lettem volna – semmit ér az egész. Ez az üdv a hiánya – s így értjük meg, mit is jelent igazán az üdvösség…!

“Üdvözítő született ma nektek, ki az Úr Krisztus a Dávid városában!”  E híradásból világos, hogy az üdvöt Jézus hozza. Az angyalok éneke nyomán hívjuk őt Üdvözítőnek. Üdv annyi, mint a teljes, hiánytalan, Istenben való élet. Ezt akkor is, ma is Jézus hozza az embernek. Nem a birtoklás révén lesz teljes az emberélet. A birtoklás vágya mindig nagyobb, mint öröme. Nem a hatalom révén lesz az ember élete teljes: mennyire megrontja emberek életét, lelkét, ha hatalomhoz jutnak… Nem is a siker vagy teljesítmény hozza meg, hanem Jézus jelenléte. Ezért ér véget a Biblia, Isten kijelentett igéje ezzel az imádsággal: “Jövel, Uram Jézus!” Ahol ő ott van, az üdv van jelen. Emberéletek átalakulnak, ha megnyílnak számára: vakokból látók lesznek, leteszik a poharat és a drogot, sánták járnak, szomorúak megvigasztalódnak, lelki halottak feltámadnak – mert behívták őt az életükbe. És ő üdvöt, teljes életet ad nekik. Lényében nem csak egy vallásalapítót, hanem “erős Üdvözítőt” kapott a világ!

Íme, ezek Megváltónk születésének ajándékai. Ő tanította a világot, hát tanítson minket is különböztetni lényeges és lényegtelen között. Egyetlen igazán fontos dolog van: Isten országa, királyi uralma. Törpüljön el valamennyi bálvány az ő országának nagy és végső ügye mellett! Ő tanított, és tanítson ma is, újra, szeretni. “Ha csak azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, micsoda jutalmát veszitek, hát hiszen a farizeusok és a vámszedők is képesek erre.” Ha szeretet nincsen énbennem, semmi vagyok… És tanította, s tanítsa ma is népét a szenvedést méltó módon viselni.

Átadni Isten kezébe a kietlen pillanatokat, az üresség nyomasztó terhét is! Adjuk lelkünket őneki, tőle várva választ a miértekre, enyhülést a szenvedés gyötrelmében. Meg fogjuk találni nála! S ő tanított, és tanítson ma is mindnyájunkat az üdvre, a teljes életre. Tanítása nem elvekből, tanokból lesz a miénk, hanem az ő személyes jelenlétéből. Helyt adunk neki, amint énekeljük is:

 

“Megváltóm, egy kérésemet nem vetheted meg nékem,

Hogy szívem mélyén tégedet hordozhatlak, remélem,

És bölcsőd, szállásod leszek, Jövel hát, tölts el engemet

Magaddal, nagy örömmel!”

                                              (329. dics. )

 

Így is legyen! Ámen.