Igehirdetések

Elhagyni a régit

Igehirdetés 2001. március 25.

Elhagyni a régit

 

Lekció: 1Móz 12,1-9
Textus: Zsid 11,8-10

“Hit által engedelmeskedett Ábrahám, amikor elhívatott, hogy induljon el arra a helyre, amelyet örökségül fog kapni. És elindul, nem tudva, hova megy. Hit által költözött át az ígéret földjére, mint idegenbe, és sátrakban lakott Izsákkal és Jákobbal, ugyanannak az ígéretnek az örököseivel. Mert várta azt a várost, amelynek szilárd alapja van, amelynek tervezője és alkotója az Isten.”

 

Imádkozzunk!

Istenünk, örömmel szemléljük a hit hőseit, és köztük minden hívők atyját; Ábrahámot. Szeretnénk mi is barátod lenni, mint ő az volt, Isten barátja. Szeretnénk mi is a hit merészségével élni pusztai vándorlásunkban, amíg csak célhoz érünk. Megvalljuk, ha odamérjük magunkat Ábrahám életéhez, azt kell mondjuk, messzi vagyunk hitétől. Nem vagyunk sem megszólíthatóak, sem engedelmesek, nehezünkre esik a kényelmetlenség vállalása. Többre becsüljük a közeli célok gyönyörűségét a nemzedékek múlva kamatozó áldás távlatánál. Segíts most minket megtisztuláshoz és lelki megújuláshoz, hogy követői lehessünk a nekünk adott szép példának, és örökölhessük az áldást, amit Ábrahámnak megígértél és Krisztusban beteljesítettél! Ámen.

 

Igehirdetés

A Biblia egyik vezérmotívuma a kijövetel, idegen szóval exodus. Kijött Ábrám – mert akkor még így hívták – Isten szavára, atyjának földjéről, rokonai közül, aztán később kijött Sodomából, a bűnös városból Lóttal, testvére fiával, és annak családjával. Aztán kijöttek Izrael leszármazottai Egyiptomból, a rabszolgaság házából, és évszázadok múlva kijöttek a babiloni fogságból is. De nem csak az Ószövetség lapjain, hanem az Újszövetségben is ott találjuk a motívumot: Jézus így hívta el tanítványait, egyiket a hajójából, biztos megélhetéséből, másikat a pénzváltó asztal mögül, a meggazdagodás lehetőségéből, így lettek emberhalásszá, Isten királyi uralmának a munkásává.

Miért olyan lényeges a kijövetel, hogy ennyiszer szerepel s hozzá ilyen fontos helyeken, fordulópontokon, ahol valami nagy és jelentős eldől? Valószínűleg azért, mert amit Isten adni akar övéinek, azt nem adhatja berendezkedettségükben, a városban, amit maguk gondoltak el maguknak, amiknek tervezői, építői csak ők maguk. Nem adhatja ajándékait megszokásaink között, abban az állapotunkban, melyben nem vagyunk megajándékozhatók. El kell indulni, ki kell jönni, valami egészen újnak kell ahhoz kezdődni, hogy Isten ígéreteit nekünk adhassa. És ha nehéz is valamilyen régiből kijönni, amit ő elhagyandónak ítélt – és ha mi tíz körömmel ragaszkodunk is ahhoz – ha Isten népe nem tud, nem akar mozdulni, akkor a legfontosabb ajándékokat kockáztatja.

Lehet ragaszkodni szokásokhoz és megrögzöttségekhez, kedvenc bűnökhöz, rossz természetünk egy-egy vonásához, amivel már annyira azonosítjuk magunkat, hogy nem is hisszük, hogy abból is ki lehet jönni: de így Ábrahám soha nem jut el a megígért földre, Lót odavész Sodomában, Izrael nem építi újra az üszkös jeruzsálemi templomot a babiloni fogság után, Péter és András megmaradnak derék halászembereknek a Genezáreti tavon, és Máté és Zákeus vámszedőként halnak meg. Mintha azt mondanánk, hogy mindenki maradt hazafelé a templomból ugyanaz, mint aki volt, mielőtt eljött ide, ahol Isten élő igéjét olvassuk, hirdetjük, magyarázzuk: maradt a régiben minden, nem történt semmi. És ez nagyon szomorú lenne.

Ezért jó tanulnunk az exodus népétől, a hit hőseitől, mert bármilyen védelmet jelentett is számukra régi életük, az igazi élet előttük volt, ahogy nekünk is előttünk van. Isten ajándéka az igaz élet, “Isten kegyelmi ajándéka az örök élet”, ahogy Isten ajándéka volt Ábrahámnak és leszármazottainak a föld, amit kimozdulás, vándorlás nélkül soha nem kaptak volna meg.

Valljuk meg testvérek, megválni mindig nehéz dolog. Még egy elöregedett cipőtől, vagy egy régi esernyőtől is, hát még földünktől, örökségünktől. Nehéz megválni régi életünk berendezkedettségétől, szokásainktól – ó-emberünktől, ahogyan a Biblia nevezi. Megválni mindig annyit tesz, mint meghalni. Ezért mondja az írás, hogy ha meg nem halunk Krisztussal, akkor nem támadunk föl vele együtt az új életre sem.

Hogyan lesz képes valaki száz és száz kilométereket vándorolni, akinek szép berendezett otthona, városa van? Tudjuk, hogy Ábrahám szülei Úr-Kaszdimból indultak el, amely ma Irak területén van, Mezopotámiában, ahol a régészek ma padlófűtéses házakat és utcai szökőkutakat ásnak ki abból a történelmi korból, amikor Ábrahám és Táré, az ősatyák elhagyták azt a magas városi kultúrát, hogy aztán vándor, beduin törzsekké legyenek. Vajon mi energizálta őket erre? Minden bizonnyal történt valami, ami megváltoztatta életüket, és átlagpolgárból a hit hőseivé váltak!

Biológusok mondják, hogy a vér vörös testei általában tétlenül áramlanak az ereinkben, munka nélkül, amíg egyszer csak valami hatás éri őket. Attól a pillanattól kezdve megváltozik anyagcseréjük, egyszerre csak oxigén-felhasználók lesznek, mintegy begyújtják motorjaikat, és virulensen működni kezdenek, élettel teljesen funkcionálnak; nem passzív fogyasztókként áramlanak már, hanem más szinten létezve életfontosságú funkciók résztvevőivé válnak. Hatás érte őket, és megváltozik egész működésük.

Ilyen lehetett, amikor Úr-Kaszdimban egy család tagjait “hatás” érte, s a mai napig lobog a tűz, ami ott meggyulladt. Mi is történt? Egyszerűen és röviden emberek meghallották, amit Isten mond nekik. Nem több és nem kevesebb. Meghallották, s abban a pillanatban a világ történetében új fejezet kezdődött. Hiszem és vallom, hogy ma sincs emberi élet, melyben ne indulhatna új fejezet, ha valaki Isten szavát meghallja. Valljuk meg, a templomban is el lehet üldögélni akár évtizedekig is anélkül, hogy az ember közel engedné a szívéhez Isten igéjét. Akkor pedig nincs mit csodálkozni azon, hogy minden marad a régiben! Imádkozzunk Istenhez, valamennyiszer kezünkbe vesszük a Bibliát, valahányszor eljövünk igét hallgatni, nehogy “kemény földre” essen Isten igéje, az életmag, amit ő mond nekünk, mert akkor tényleg maradhatunk ott, ahol voltunk: Úr-Kaszdimban, a kényelmesen berendezett városban, Sodomában, a bűn városában, Egyiptomban, ahol voltak húsosfazekak, igaz voltak korbácsok is, Babilonban, ahol a zsidók megtanulták a kereskedést egy magasabb rendű kultúrától: maradhatunk szenvedélyeink, ó-emberünk tulajdonságai között, minden a régiben.

Mit kell megtanulunk Ábrahámtól, milyen a kijövetel embere, az exodus népe? Mindenekelőtt bátor. Ábrahám hetvenöt éves volt, amikor a család további vándorlását már neki kellett vezényelnie. Háránból már nem az az ősatya, Táré vezette a nagy családot, aki még Úr-Kaszdimból kijött, hanem fia: Ábrahám. Hetvenöt évesen belefogni valamibe! És nem néhány muskátli elültetésébe, nem egy-két levél megírásába, hanem egy ötven-hatvan fős beduin törzs vándorlásának szervezésébe, felelős vezetésébe minden gondjával együtt. Legyen elég ivóvíz az embereknek, eleség az állatoknak, a rablók ellen fegyver és férfikar, amely tudja forgatni a fegyvert a puszta minden rettenete közepette, legyen a betegeknek gyógyszer és valaki, aki hozzáértéssel próbálhatja őket ápolgatni, ha baj, betegség támad.

A kijövetel tehát nem azoknak való, akik féltik magukat, s azt mondják, csak ne legyen semmi baj, hadd bújjak meg, ne vállaljak semmi felelősséget. Azok valószínűleg otthon maradnak Úr-Kaszdimban, “ott felejtődnek” Háránban, Egyiptomban, vagy mint a hátranéző Lót felesége, aki sóbálvánnyá változott. Mert a hit némelykor valóban bátorság is. A félénk, a magát és a lelki békéjét féltő ember, aki azt szeretné, maradjon minden a régiben, megkaphatja ezt: marad is minden a régiben. Nem lesz soha a kijövetel embere, nem fog megtérni, újjászületni, mert védi a maga régi kis életét. Hányszor mondja Jézus embereknek egy-egy fontos pillanatban: Ne félj, csak higgy! Ne félj kijönni a helyről, ahonnét Isten ki akar hozni. Ne félj odahagyni, ami nélkül jól lehet vándorolni a pusztában. Haladhatsz anélkül is, sőt még akadály is lenne, lehúzna, bénítana. Ne félj hozzákezdeni, elindulni, hiszen az ezer mérföldes út is egyetlen lépéssel kezdődik. Ne félj, csak higgy! A kijövetel népe a hit bátorságával indult, mert vezetetten, nem a maga feje után. Nem ő találta ki, hogy lesz majd egy város, aminek tervezője és építője Isten. Isten mondta ezt neki. És akkor nem kell félnie úttól, pusztától, ezer veszedelemtől sem. Csak legyen, aki meghallja a szót, és komolyan veszi azt!

Ábrahám és az exodus többi emberei az imádság népe is, nemcsak a bátorságé. A sikemi szentélynél, Móré tölgyesénél oltárt épített az Úrnak, aztán ugyancsak Bételtől keletre, s ott is segítségül hívta az Úr nevét. Úgy jegyzi fel ezeket a mozzanatokat a szentíró, hogy “ezeken a helyeken imádkozott Ábrahám”. Mert az imádság, ha igazi, mindig mérföldkő is, nem múlik el nyomtalan. Ha tényleg imádkozunk, annak nyoma marad. Ábrahám imádságának helyeit háromezer év múlva is megtalálni, és a föld minden részéről zarándokok mennek oda. Az igazi imádság nyomot hagy, nem oszlik el a térben, nem csak egy sóhaj, aminek nyoma sem marad. Megváltoztatja a hely jellegét. Ott nem olyanok többé a dolgok, mint addig voltak.

Ennek a vasárnapnak komoly, Istentől való kérdése, hogy van-e hitünk így imádkozni, hogy nyoma legyen, ne maradjon minden változatlanul, mert íme lehet így is imádkozni! Akinek útját valóságos imádság szegélyezi, annak nem kell majd keseregve visszafordulni, hogy még sem erre kellett volna mennie, de kár, hogy idáig erre jött. Nem kell majd évtizedek fölött bánkódnia, hogy elvesztegette ezeket, nem arra használta, amire kapta. Az igazán imádkozó ember arra halad, amerre őt élete Ura vezérli, akkor is, ha nehéz és hosszú a vándorút. Nem magától indult arra – s aki elindította, erőt is ad neki, hogy célhoz érjen. Imádság nélkül föladjuk. Hány példa mutatja; elfogynak erőink. Ha összesen magunkból építkezünk, és tervezzük a magunk városát, elfogynak erőink, elvész a kedvünk. Imádságban pedig feltöltekezik, erőt merít és útbaigazítást is kap, ha tévelyegne. Ki az közülünk, aki magától tudná az utat?

A kijövetel emberei ígéretből élnek – amit lehet, hogy nem is nyernek el, mégis úgy tekintik, mintha megkapták volna azokat. Ábrahám életében az a föld nem lett véglegesen az övé, amit Isten megígért neki – ő csak átvonult rajta. Megláthatta, de le nem telepedhetett. Azt sem nem látta meg, hogy annyi leszármazottja lesz, mint az égen a csillag, tengerparton a homokszem. Azt sem tapasztalta, hogy a föld valamennyi népe őt áldaná, vagy benne lelne áldást: mégis úgy élt, mintha mindez már valóság lett volna. Készpénznek vette Isten ígéretét!

Mikor ő azt mondja, hogy áldottak a sírók, mert megvigasztalást találnak, akkor ezt úgy lehet fogadni, hogy most könnyes ugyan a szemem, de ő azt mondja, vigasztalást fogok nyerni – s akkor ez már valóság. Ha azt mondja, áldottak, akiknek fontos a békesség, mert őket  Isten fiainak nevezik: ez akkor is igaz, amikor a levegő teli feszültséggel, kudarccal, az emberek vádaskodnak és magunk is belevonódunk, vádra viszont-vád, mindenkinek igaza van – vajon lesz-e ott egyetlen ember, aki a “békesség útját” keresi, mikor olyan nehéz azt keresni! De Isten Fiának látják majd, mikor elhárította a viharfelhőket.

A kijövetel emberei nem nyerték el az ígéreteket, amikből éltek is, csak késői leszármazottaik, sokszor sok nemzedék után. Milyen szép lenne ilyen hittel élni! Nekem nem adatik meg, talán gyermekemnek, unokámnak igen. De ahhoz, hogy neki megadasson, kell az én helytállásom is. Szükség van minden egyes ember helytállására. Senki sem született hiába, nincs feladat nélküli, fölösleges, cél nélküli élet, csak rá kell leljünk arra. De elindulni és tenni csak azok fognak, akik számára Isten ígérete annyi, mint valóság.

Hát ne vegyük semmibe az ígéreteket! Telis-teli van szent könyvünk, Isten életkönyve ezekkel az ígéretetekkel. Nekünk lettek ezek és a mi gyermekeinknek, élet és bőség rejlik ezekben! Aki ezeket az ígéreteket népének mondta, annál a szó és a cselekedet, az ígéret és a valóság egy és ugyanaz. Benne bízhatunk, mert ő hűséges önmagához, ő nem változik, mint mi emberek, ő a hűség Istene.

Legyen hát mindenkinek bátorsága, aki Isten szavára el akarja hagyni azt, ami régi, mert a hit bátorsága nélkül nincs új élet! “Jer, és kövess engem!” Ha tényleg elindulsz – más emberré leszel. Legyen ehhez a bátorsághoz – ha már készen vagyunk lélekben a döntésre – imádságunk, igazi, tényleges imádságunk. Ahogy számon tartja az utókor Ábrahám imáinak helyét, úgy a mi utunk mentén sem lesz nyomtalan az imádáság. Hordjuk a szívünkben, emlékezetünkben a tőle kapott ígéreteket, mert Isten Szentlelkétől ihletetten üzenet rejlik közöttünk akkor is, ha nem nyerjük el az ígéreteket, csak készítjük az utat azoknak, akik majd utánunk jönnek. Talán testileg is belőlünk származnak, esetleg mások leszármazottai, mindegy: egykor ezek áldó szeretettel gondolnak majd helytállásunkra. Így legyen! Ámen.

 

Imádkozzunk !

Urunk, segíts minket bátorsághoz az elindulásban, imádsághoz az útonjárásban, reménységhez az ígéretekre nézve. Segíts odahagyni mindazt, amiből kihoztál bennünket, segíts megválni attól, amit te erre ítéltél. Segíts vándorutunkon, hogy fáradságok, bajok, veszteségek el ne tántorítsanak bennünket a céltól. Közös szívvel imádkozunk most egy asszonytestvérünkért, aki közeledik hazatérése percéhez. Enyhítsd szenvedéseit, adjál szívébe élő reménységet, szeretteinek pedig erőt és vigasztalást. Imádkozunk az otthonukat vesztett, árvíz sújtotta testvéreinkért, szükségetlátó gyülekezetekért, hitben testvéreinkért. Erősítsd őket a bajban. Imádkozunk a jövő hét feladataiért, amik ránk várnak, s amiknek meg kell felelnünk. Légy velünk irgalmaddal, hordozd gyarló hitünket és vezéreld lépteinket.
Ámen