Igehirdetések

A felébredt ember

2001. május 7.

A felébredt ember

 

Lekció: Ef 5,1-14
Textus: Ef 5,14

“Serkenj fel, aki aluszol, és támadj fel a halálból, és felragyog tenéked a Krisztus.”

 

Imádkozzunk!

Örökkévaló Isten, messzi laksz az egek egeiben, s mi távol vagyunk tőled. Életünket szentségtelen lárma és tülekedés tölti be – ne hagyd, hogy így maradjon! Milyen jó lenne hallani a tiszta hangot, ahogyan a választottakhoz ősidőktől világosan szólsz. Vágyakozunk a forrásra, ahol élő vizet meríthetünk, mert szomjas a lelkünk. Szeretnénk megtisztulni is, mert elpiszkolódott testünk-lelkünk. Hol találjuk, merre keressük ezt a világban? Kérdéseinket kicsoda válaszolja meg, bizonytalanságainkra ki ad választ? Egyedül te, örök Lélek, jóságos és emberszerető Istenünk. Hadd lássuk szemünkkel, hadd halljuk fülünkkel, tapinthassuk kezünkkel az életnek igéjét, a testté lett Krisztust. Prédikáltasd szent igédet, felséges Isten! Ámen.

 

Igehirdetés

Május első vasárnapja anyák napja. Ezen a napon szeretetünk és hálánk azok felé fordul, akiknek a legtöbbet köszönhetjük. Az ő jóságuk ölelt át, mikor tehetetlen kisgyermekek voltunk, alapozta meg első szavainkat, amiket ki tudtunk mondani. Első lépéseinket ők vigyázták, kísértek az iskolába, amikor szorongó szívvel először mentünk oda, és ők tettek ennivalót a ház asztalára, ahol felnőttünk. Áldjuk Istent, hogy az anyai szeretetben ott volt a gyöngéd jóság – és áldjuk őt, ha édesanyánkat megtartotta a mai napig, s mi megköszönhetjük neki jóságát. Ha pedig már csak emlékező szívvel ünnepelhetünk – sokan vannak ilyenek közöttünk – hálaimánk akkor is az élő Istennek szól, aki adja az életet, és aki, ahogy Rilke fogalmaz: “Minden hullást végtelen gyöngéden a kezén tart”.

Eszünkbe jut Goethe is, a Faust szerzője, aki a világ formálódásának alapjánál is “Anyákat” sejt. Így kiállt fel: “Nagy istennők trónolnak végtelen magányosságban túl időn és teren, őket leírni a szó képtelen, nevük nem ismeri halandó, és ritkán ejtjük ki mi. Mélyek mélyére szállj, ott lelsz nyomukra.” E műve végén, a legmagasabb és legtisztább körbe érve, ahová már csak bűnbánat után, megtisztulva érkezhet lélek, ezt mondja zárszóként: “Az örök asszonyi vonz minket oda fel.”

Goethe egész idáig ment; az üdvösség irányába emelő, nemesítő erőt látott mindabban, ami asszonyi és női. Inspiráló mozgató életerőnek látta az egyszerűbb és átláthatóbb férfi lélekkel szemben a titokzatos, homályos, de gazdag női lelket: éltető, ugyanakkor problematikus és kizökkentő női természetet a maga élet-közeli, ösztönös vágyaival, mely jóságos és megbízható alapot ad, s amire életet is lehet építeni.

Ha mindez így is van, akkor sem felejthetjük, hogy a Biblia nem nőpárti, nem zeng himnuszt a női nemhez, mint nemhez, bár igen szépen szól a derék asszony dicséretében a Példabeszédek könyve végén – sem pedig férfipárti. Férfiakról és nőkről egyformán azt mondja, hogy valamennyien lefokozott szinten, kábaságban élünk, és ha ez így marad, akkor elszalasztjuk az életet. “Serkenj fel, aki aluszol, és támadj föl a halálból, és felragyog tenéked a Krisztus!” – ez mai igénk.

Ilyen kérdések fogalmazódnak meg bennünk: miben áll a kábaság, az ember nagy alvása, amiből föl kell ébrednie? Miért “halál” ebben megmaradni az embernek? És mi változik ott, ahol valaki tényleg felébred, “feltámad a halálból”, és felragyoghat neki Krisztus? Ezekre keressük a választ. Miben áll a kábaságunk? Az ember lefokozott, félálomban lévő állapota abban van, hogy azt gondolja magáról, ébren van és lát, és el van telve saját köznapi értelmétől. A Jelenések könyvében ezt olvassuk: “Azt hiszed, hogy látsz, és nem tudod, hogy te vagy a vak, a nyavalyás, a koldus.” (Jel 3,17-20) Az ember köznapi tudatával egész jól elboldogul a piacon, a közlekedési járműveken, többnyire még a munkahelyen is, de amikor az életünket mélyebben érintő dolgokról van szó, ott valami többre van szükség.

Amikor emberi kapcsolatok kerülnek terítékre, ahol például a szeretet megújulása kellene, hogy egymást egyáltalán el tudjuk viselni, nehéz életszakaszokon hűséges szeretettel át tudjuk segíteni, hogy elkötelezettségünkben hűségesen megmaradjunk és a kitartás és a megbocsátás értelmét megtaláljuk: ott már többre, a köznapi értelmen túlira van szükség. Rá kell lelnie az embernek a szeretet forrására, pedig az cseppet sem a haszonelvű, köznapi értelemben lelhető fel. Miért van annyi feszültség, szakadás, hűtlenség, megválás? Mert az értelmen túli szeretet forrására kevesen lelnek rá. Élünk az “adok, hogy kapjak” köznapi, piaci racionalitásában – ami valóban ahhoz hasonlít leginkább, ahol valamit valamiért adnak, s mindennek megvan a szabott ára. Aztán csodálkozunk, mikor e szinten élve szétesnek családok, ellenséges viszonyba kerülnek szülők, gyermekek, testvérek egymással. Mert azt hisszük, hogy látunk és jól látjuk a világot. Mások is így nézik, mondjuk – hol itt a hiba? A végeredményben, a “gyümölcsökben”, amiket így teremni tudunk – ott a hiba!

Mert beigazolódik, amit Jézus mond, hogy “senki sem teremhet gyümölcsöt, csak ha énbennem marad” . Amíg létünk csak önmagából merít, azaz magunk körül forgunk, önmagunkért vagyunk, s nem lelünk rá az igazi alapra, az “igazi szőlőtőre”, a valódi gyökérrel bíró életerő-forrásra, aki a Krisztus – addig nem is lehet másról szó, mint hogy önzésben élve nem látunk túl érdekeinken. Lefokozottan, félálomban és kábaságban élünk.

Miért “halál” ez? Miért mondhatja az ébresztő szót ezzel a kettős-egy igével mai üzenetünk: “Serkenj fel, aki alszol, és támadj fel a halálból”? Mert amíg az ember nem talál rá a Krisztusból táplálkozó szeretetre, ami egyedül érdemli ezt a nevet, hogy szeretet – addig az életünk nem igazi élet. Lehetnek céljaink, terveink, szándékaink, mint ahogy vannak igyekezeteink – de nincs örök életünk. Van házunk, autónk, telkünk és bankbetétünk, de ebből semmit nem viszünk magunkkal az örökkévalóságba. Mezítelenül jöttünk a világba és világos, hogy ki sem vihetünk innét semmit: amit gyűjtöttünk, s magunkénak hiszünk, marad a marakodó örökösöknek. Ez nem az igazi élet! Aki ebben él s ennyit lát az életből, az félálomban és kábaságban él; föl kell ébrednie. “Az pedig az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél: a Jézus Krisztust.” – mondja János evangéliuma. Támadj föl a halálból – micsoda megszólítás! Mintha ezt mondaná: ember, élj végre teljesen, ne elégedj meg a felével, a töredékével, ne fogadd el, hogy oly sokan mások is félálomban, kábán élnek, te is maradhatsz így nyugodtan – hanem támadj föl a halálból! Benne élsz a halálban, akarj végre élni! Akarj igazán, Istenben való módon élni. Hidd el, hogy az élet minőség kérdése. Persze, fontosak az évek és az évtizedek is, a napok és az órák, amiket megélhetünk, de fontosabb, hogy hogyan éljük ezeket!

Mert az élet végső soron és döntő módon minőség kérdése, nem mennyiségé. Hidd el, hogy nem kár odahagyni a halálnak a halál dolgait, magad mögött hagyni, elengedni, kiadni a kezedből, ami nem igazi érték. Ne kapaszkodj semmibe, ami elveszi szabadságodat, megkötöz, ami rabszolgává tesz, bíróságra citál, mert valaki más is fogja a másik végét, és huzakodtok, hogy melyikőtöknek jut nagyobb belőle. Juss el az Isten fiainak szabadságára: Serkenj föl, aki aluszol, és támadj fel a halálból.

A héber nyelvnek, kivált az emelkedett, bölcseleti vagy igehirdetési nyelvnek az a jellemzője, hogy ugyanazt a gondolatot kétféleképpen mondja el egy lélegzetre, s a két mondat kiegészíti, értelmezi egymást. Az első mondatban felébredésről, a másodikban feltámadásról van szó. A felébredés a kezdet – mondjuk így: a ráébredés pillanata. Amikor az ember föleszmél, megpillant valamit, amit igazán érdemes néznie, meghall valamit, amire megdobban a szíve. Ez a felébredés, amikor az ember ráébred, rátalál az igazi értékre. De folytatás is van. “Feltámadni a halálból” annyi, mint levonni a következtetéseket a gyakorlatban mindabból, amire ráébredtem, és elkezdeni annak megfelelően élni. Mind a kettőre egyformán szükség van.

Aki felébred, az már tudja, hogy eddig aludt, tudja, hogy amit igazán valóságnak gondolt, az csak álom és káprázat, ami cserben hagyja, nem üdvözíti, még csak nem is boldogítja igazán. Rájön, hogy az igazság nem ezekben van. Nagyon fontos ez az első mozzanat, mint ahogy testiképpen is reggel föl kell nyitnunk először a szemünket. De aztán mi történik a mindennapokban is? Ki kell kelni az ágyból, meg kell mosdani, fel kell öltözni, el kell indulni, élni kell aszerint, amit az a nap elébünk ad, amit az ébredés hozott. Így folytatódik a “ráébredés” a megvalósításban. Eljön az idő, mondja Jézus – amikor a koporsókban lévők is meghallják az életnek igéjét. (Ján 5,28) Bárcsak hallanánk meg mihamarabb, amit nekünk mond, nem addig várva, amikor már késő!

Mi változik ott, ahol valaki tényleg felébred, sőt “föltámad a halálból”, és fölragyog neki a Krisztus? Az változik testvérek, hogy az ilyen ember gyönyörködik, mert Krisztust látni a világon a legszebb dolog. A Jelenések könyve szerint ő a feltámadottak közül az első szülött: “aki meghalt és íme él”, szemei olyanok mint a tűzláng, lábai mint az izzófényű érc, ruhája pedig fehérebb a hónál. (Jel 1,12-20)

Emberek belebetegszenek a modern élet tarkaságába, ami éppúgy összemosódik élményeik mélyén, mint mikor mindenféle színekkel teli korongot forgatunk, s összemosódik, szürke egyveleg lesz belőle. Minél élénkebbek és vibrálóbbak a színek, annál unalmasabb végül – mert már nem tudunk örülni annak, hogy másodpercenként tizenkét képet kell megnéznünk.

Gyönyörködjünk abban, akiben igazán érdemes. Lássuk meg a “Juda oroszlánját, aki győzött” – ha odanézünk rá, olyannak látjuk, mint a bárányt, megöletett bárányt! (Milyen csodálatos lény: győztes, aki megöletett! Feláldozott bárány – aki halott volt, és íme él! Ezt mondja, ne légy hitetlen, hanem hívő. Aki azt mondja, hozd ide ujjadat, tapogasd meg kezemen és lábamon a szegek helyét, hogy valóban én vagyok, feltámadott lényem valóság, nem kísértet. Igen, e közelségben, rátekintő szemléletben a tisztelet és a gyönyörködés áhítattá válik, s felragyog nékünk a Krisztus.

Aki őt látja, az nem csak gyönyörködik, hanem tudja, merre tovább. Elindul s követi őt, hiszen ő mondta: Jer, és kövess engem! Felragyog néked a Krisztus – ez azt jelenti, hogy nem iránytalan többé az ember, lépteinek biztos útja van. Ő megy elöl, mi pedig követjük. “Ahol te jársz, előttem nincs rettegés.” Vezetetten él, akinek felragyogott Krisztus. Most a terített úrasztala hívogat, mely róla szól. Ő adta az úrvacsorát, hogy abban önmagát közölhesse. “Az én testem bizony étel, az én vérem bizony ital” – mondja. Ez az egyszerű vendégség megmutatja nekünk, mit jelent Isten országában az evés és az ivás, hogy milyen az az élet, amit ő ad nekünk – a Feltámadott. Hát serkenj fel, aki aluszol, támadj föl a halálból, és fölragyog tenéked a Krisztus! Így legyen. Ámen.