Igehirdetések

Derűsen élni az életet

Igehirdetés 2001. június 10.

Derűsen élni az életet

 

Lekció: Préd 9,1-12
Textus: Préd 9,9-11

“Azért edd csak örömmel kenyeredet, és idd jókedvvel borodat; mert mindig az volt Isten jóakarata, hogy ezt tedd! Ruhád legyen mindig fehér, és fejedről se hiányozzék az olaj. Élvezd az életet feleségeddel együtt, akit szeretsz, mulandó életed minden napján, amelyet Isten adott neked a nap alatt; mert ez a te részed az életben és munkád révén, amit fáradtsággal végzel a nap alatt.”

 

Imádkozzunk!

Istenünk, úgy találjuk, valóban nem vagyunk képesek kiismerni, mi minden megeshet velünk. Ha azt gondoljuk is, nem így van: az élet nagy sodrása tele ismeretlen áramlatokkal és örvényekkel. Ó, bárcsak lenne tudásunk arról, mikor mi a dolgunk, hol kell ébernek lennünk, mikor adhatjuk át magunkat önfeledten az örömnek, s mikor kell őrködnünk, hogy el ne sodortassunk! Segíts belátásra, hogy a kincs, amit ránk bíztál, kárba ne vesszen, hanem megsokszorozva tudjuk neked, ajándékozó Atyánknak, életünk gazdájának egykor visszaadni. Bízd ránk most igédet, és segíts, hogy kimondhassuk és meghallhassuk a te valódi gondolataidat! Ámen.

 

Igehirdetés

A pünkösd utáni vasárnapot Szentháromság-vasárnapnak nevezi az egyházi hagyomány. Karácsonytól kezdve húsvéton át együtt immár minden, amit a láthatatlan szent Isten, az Atya-Fiú-Szentlélek tett értünk, ajándékozott üdvösségünkre. Az ünnepek végén zárókő a Szentháromság-vasárnap, s összefoglalás az igehirdetés is: Isten valóságának megfoghatatlan titkáról gondolkodunk. Jó lenne létének mélységei felett elmélkednünk és a “három személyben egy áldott Isten” belső titkai felől eszmélődnünk – ám ebből kevés jelentetett ki számunkra. A lényege az istengyermekség: “Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Ján 3,16) Ez a legnagyobb ajándékunk: Istent őbenne, a ő általa ismerhetjük meg. A kimondhatatlan nevűt legtöbbször nem közvetlenül, hanem ajándékai révén tapasztaljuk meg.

Ezen a vasárnapon ezek közül egy fontosat hoz szemünk elé az ige. Olyat, amit elfelejtettünk: az életöröm ajándékát, amit pedig éppen azért kaptunk, hogy az ő jóságára emlékeztessen. A legtöbb keresztyén azt gondolja, az életöröm pogány dolog, Krisztus-követő emberhez méltatlan. Ezért valóban keserű, savanyú, rosszkedvű, kritikus, elégedetlen – s élete túlnyomó részét morcosan, szeretetlenül és örömtelenül is tölti.

De hát mitől vagyunk akkor megváltottak, ha ennyire nem látszik rajtunk? Sokan ismerik a keresztyénség nagy kritikusának, Nietzschének mondását: “Szebben kellene szólani éneketeknek, hogy közétek tartozzam.” Sajnos, nagyon is súlyos igazság rejlik mondásában. Ilyenkor adhatunk hálát református hagyományunkért, ami a teljes Szentírás folyamatos olvasását ajánlja számunkra (lectio continua), semmit se kihagyva, nem csak “kedvenc igék” füzérét olvasgatva belőle, mert ily módon legrejtettebb zugainak értékei is eljuthatnak hozzánk, kincsei megtalálják hozzánk az utat. A Prédikátor könyvének mai szakasza éppen az életörömről szól, s azt mondja, cseppet sem pogány ügy: Istent megismerve nem eltávolodunk az élettől s annak élvezetétől, hanem tőle magától kapunk buzdítást, hogy szeressük és örömmel éljük!

Olyan jelentős költő is, mint Kosztolányi csak egymást kizáró dolgokként tudta látni az istenhitet és az élet szeretetét, amint ezt Szeptemberi áhítat című versében megfogalmazza. A Bibliában viszont mást hallunk. “Edd csak örömmel a kenyeredet, idd jókedvvel borodat, mert ez volt mindig is Isten jóakarata, hogy ezt tegyed. Ruhád legyen mindig tiszta, fejedről ne hiányozzék az olaj. Élvezd az életet feleségeddel együtt, akit szeretsz, mulandó életed minden napján, amelyet Isten adott neked a nap alatt; mert ez a te részed az életben, és munkád révén, amit fáradtsággal végzel a nap alatt!”

Ha a Szentírás egészének jegyében gondolkodunk erről, az emberélet különböző szakaszait kell megpillantanunk. Az első a gyanútlan életöröm, aztán következik erre szinte elkerülhetetlenül és kiiktathatatlanul a megtorpanás, az ember életében törés következik be – kinél így, kinél úgy. Végül az Istent megtaláló ember más szinten, megtisztulva és megnemesedve, az ő Szentlelkétől átjártan – visszanyeri az életöröm áldását, ami már nem ugyanolyan, mint ami kezdetben volt: magas rendű, teljes és igaz.

Gondolkodjunk e lépcsőkről. Az első tehát a gyanútlan életöröm gondtalan ideje, ami a gyermekkornak felel meg. Az anyaölben mindenünk megvan. Anyja szíve alatt nem kell az embernek megdolgozni a táplálékért, megkapja pontosan a neki járó adagokban. Állandó és kedvező a hőmérséklet, hidraulikus a rugózás, teljes a béke. A születéssel aztán kezdetét veszik a kényelmetlenségek, de édesanya még most is testéből táplálja a gyermeket, melengeti, játszik vele, beszél hozzá.,Csak, ha nagyon tehetségtelen az anya, akkor nem jó gyermeknek lenni. Érthető, hogy a kisgyermek szereti az életet, s ha valamiben fogyatkozása van, sír és a földhöz veri magát.

Felnőttként is lehet így viselkedni: a legtöbb házastársi veszekedés például ilyen. Miért nem szeretsz jobban, nekem több figyelem jár. Engem másképpen, teljesebben kellene szeretned, nekem több öröm jár az életből általad. Nem erről szól minden családi dráma? A gyanútlan életöröm szakaszában élő ember szerint neki “jár” az élet, annak minden öröme az ő jussa. A világ úgy kerek, ha akadálytalanul meg is kapja. De senki nincs, akit az élet meg ne állítana ezen az úton…

Kinél előbb, kinél később jön valami, ami mégis ráébreszti az embert arra, hogy ha így éli le életét, az “örömelv” jegyében és vezérlete alatt – akkor üres marad minden. Hiába szerez örömöket, gyűjt többet és többet, valami fontos, éppen a lényeg, a “dolgok közepe” hiányzik. Rádöbben, hogy nem annyi az élet, hogy élvezetre élvezet jöjjön. Nemcsak azért, mert ezt nem is kapja meg, hanem mert kinyílik a szeme és a szíve meglátni, hogy van egy sereg értékes dolog, ami nélkül üres az emberélet. Ilyen a műveltség, amit fáradtságos munkával lehet csak megszerezni, már az iskolában komolyan dolgozva érte, komolyan véve a tanulást; aztán ilyen az alkotás, ami megint csak nem szokott fáradtság és odaszánás nélkül létrejönni az emberek életében; s ilyen a család is, amit egyedül áldozatos szeretet tud egyben tartani, elfogadható légkörűvé varázsolni… Ilyenek az eszmények, amikhez nem lehet erőfeszítés és odaszentelés nélkül fölnőni, és végül ilyen maga Isten, akinek megismerése az emberélet egyetlen igazi fontos rendeltetése… Egyik sem lehetséges más módon, csupán túllépve önmagán, feladva az örömelvű kisgyermeket s mintegy föladva ezzel önmagát, hogy egyáltalán helye legyen szívében az örökkévaló Léleknek. Feltöltődik azzal, aki “az Atyától és a Fiútól egyenlőképpen származik” – amint erre az egyházatyák tanítanak…

Ez a “megtorpanás” nem mindig válik az ember számára megtéréssé, vagyis nem lesz mindig tényleges Istenhez-találás. A válaszút előtt álló ember olykor úgy dönt, továbbra is az “örömelvűség” jegyében akar élni, s csak a módszerein kell javítani, “élet-technikáján”, hogy mit és hogyan lehet mégiscsak élvezni az életben. Van, aki ezt az utat választja, mikor megtorpan. Mások elmerülnek egy szenvedélyben, s egyoldalúvá válik az életük, mintha egy fának egyik oldalon levágnák ágait, a másikon pedig annál több burjánzana. Megint mások öngyötrőkké lesznek, abban lelik örömüket, hogy nem örülnek: szenvednek és panaszkodnak – a jajszó és a borzalmak emlegetése nem hallgat ajkukon. Sokfelé indulhat az ember, de a megtorpanás nemigen kerülhető meg senkinek!

Most csak a keresztyén típusú “selejttel” foglalkozzunk. Emberek komolyan veszik a Jézus ügyét, elindulnak követésében, bemennek a szoros kapun, és szeretnének járni a keskeny úton. Valóban követni akarják az Urat, olvassák az igét, komolyan veszik a közösséget – de az egész fénye, öröme, ragyogása hiányzik. Mi történik ilyenkor? Annyi, hogy az ilyen keresztyénség magánvállalkozás, “teljesítmény”. Valaki jó és igaz szeretne lenni, akarja gyakorolni a szeretetet – s mindezt a maga erejéből, a saját nevében, a saját lelke által. Aztán csodálkozik, hogy nem megy. Még nem jutott oda, hogy Isten napfényét naponként be kell eressze szívébe, az ablakot minden nap újra sarkig kell tárja, az Úr jöttét a Lélek és az ige által szívből, forró imádsággal kell elkérnie, hűségesen, állhatatosan, és minden igyekezetével azon kell legyen, hogy ne ő akarja üdvözíteni magát, hanem, ahogyan ezen a szószéken is ki van írva: “Kegyelemből hit által” legyen az üdvösség… Kegyelemből, azaz Isten ajándékaként, és hit által, azaz az én igenemmel együtt, amit arra mondok, hogy Isten szeret és üdvösséget, sőt boldogságot és földi örömöt is akar nekem adni – itt és most!

Amint az ember ennek elfogadására kész, megtapasztalja, hogy Isten elvégzi benne a megújítást, megtanul újra örülni. Helyet adni, ajtót nyitni azonban nekünk magunknak kell. A szívét senki sem nyithatja meg helyette. Forró imádságot csak magam küldhetek életem Urához, ha rádöbbentem, hogy valóban minden azon múlik, befogadó lénnyé válok-e, tudok-e kapni Szentlelket, az ő jelenlétét – vagy sem. Amíg az ember élete zárt, addig mindig torz is. Csak az ő számára megnyíló ember gyógyul, teljesedik ki: még ezt is mondhatjuk, hogy szépül meg, mert egyébként, testvérek, csúnyák vagyunk! Kérdezzük csak meg azokat, akik nem elfogultak irántunk, milyennek látnak! A szeretetlenség, a reménynélküliség, igen, az örömtelenség is csúnya az arcunkon: kiül vonásainkra, ott a légkörünkben, visszük magunkkal. Az Istennel töltekező ember szép, erővel teli, és igen egészséges – még akkor is, ha testi nyomorúságot kell hordania. Hány olyat láttam már, aki testileg beteg volt, fogyatkozást, nyomorúságot, fájdalmat hordozott, de a lényében, szívében megbékült élete Urával… Gyülekezetünk közösségében is van, aki tudván tudja, hogy meg vannak számlálva napjai, s mégis sugárzó arccal, övéiért él.

De ez már a harmadik, a megtorpanást követő lépcső, a “visszakapott életöröm” ideje. Aki úgy tudott megtorpanni, hogy önmagán túl rálelt Istenre, már másképp örül az életnek. Tudja, hogy minden nap ajándék – nem pedig zsákmány. Akinek még zsákmány az élet, az egyre többet akar, a “még, még” a jelszava, mennyiségileg szaporítaná az örömöket. Manapság például minden ebbe az irányba terelget bennünket. Vásárolj többet, akkor értékesebb vagy! Töltsd a szent napot is az áruk szentélyében, hidd el, hogy akkor érsz sokat, akkor vagy valaki. Aztán, amikor az ember a pénzéért megkaparintja, amit vásárolt, olykor valóban úgy érezheti magát, mint a rabló: megszerzett valamit, most már az övé – és ennyi az öröme, se több se kevesebb… Aki Isten kezéből veszi a napját, amit él, az nem a mennyiségnek, hanem a minőségnek embere. Mint ínyenc a konyhában, aki a különleges ízeket kedveli, úgy talál rá a lelki valóságok jó ízeire. Mert nem csak fizikai ízek vannak: a gondolatoknak, érzéseknek, szándékoknak is van “íze”, azokat is lehet ízlelgetni, sőt az “örök életnek” is van jó íze – mondja az apostol! (Jak 1,18) Az ilyen ember megtanul különböztetni, nem siet és nem türelmetlenkedik, nem gurul dühbe, ha az események nem a kedve szerint alakulnak. Ó, milyen jó lenne ide nemesednünk! Ilyen a visszakapott, átnemesedett, megújult életöröm.

Milyen következtetések fakadnak abból, ha mindez így igaz? Mind a három lépcsőhöz kapcsolódik egy-egy, amin érdemes elgondolkodnunk. A “gyanútlan életöröm” gyermeki állapotában járó ember vegye észre, hogy mennyire önző és kíméletlen, a többi embert eszköznek, sőt olykor tárgynak tekinti, de biztosan tükörnek használja. Egy mondat érvényes az ilyen szinten élőnek: Ébresztő, ha így megy tovább nem marad körülötted ember, csak ívócimbora, tekézőtárs, túrázó barát – ki milyen örömökkel tölti meg életét…

A “megtorpanó embernek” azt kell megfontolnia, milyen más lesz Istennel, mint nélküle. Nem elég rájönni, hogy “több az élet, mint az eledel” – idáig sokan eljutnak – és hogy “több a test is, mint a ruha, amibe öltöztethetjük”, hanem meg kell nyílnunk fölfelé. Erre születtünk, ez életünk igazi tartalma: megnyílni Isten számára. És ha nem megy magunktól, mint ahogy nem megy, hányszor tapasztaljuk – akkor kérni kell, könyörögni kell érte. Jöjjön el az ő országa, töltsön el minket önmagával: “Kérjetek és megadatik, keressetek és találtok, zörgessetek és megnyittatik nektek!” (Mát 7,7)

Végül a “visszakapott életöröm” boldog tulajdonosai – mert hiszem, hogy egyre többen lesznek közöttünk, akik ezt is megtapasztalják: ők legyenek azon, hogy megoszthassák másokkal, amit kaptak. Ne tegyék el maguknak, mintha csak az övék lenne, osszák meg a többiekkel: jó dolog élni, jó dolog embernek lenni. Végezzék így munkájukat, hogy ez legyen kiolvasható belőle! Jó dolog férfinak, és jó nőnek lenni a maguk más és más feladatával a világban, jó dolog diáknak lenni és tanulni, jó dolog nyugdíjasnak lenni, és mindenekfölött jó dolog Isten gyermekének lenni, s úgy menni az úton, akár a hazafelé tartó szakasz idejében is. Isten segítsen minket ezekben! Ámen.

 

Imádkozzunk!

Istenünk, nem hiába alkottad az életet, mert te meg is töltheted igazi tartalmával. Bocsásd meg sok örömtelenségünket, az üres és keserű perceket, amiket nélküled töltöttünk el, mert nem volt nyitva szívünk jelenlétedre. Teljen meg e nap hátralévő része élő Lélekkel, hadd legyen megszentelt a vasárnap, amint adtad azt szent törvényedben. Gyógyítsd a betegeket, vigasztald a magánosokat, segítsd a vizsga előtt állókat, és tarts meg mindnyájunkat az igazságban, amíg eljutunk a színről színre látásban tehozzád. Légy velünk a most következő hét feladataiban, és add, hogy Krisztusban a tőled vett örömmel örülhessük az életet! Ámen.