Igehirdetések

Életújulás

Igehirdetés 2001. június 24.

Életújulás

 

Lekció: Csel 9,1-9
Textus: Ef 6,12

“A mi harcunk nem test és vér ellen folyik, hanem erők és hatalmak ellen, a sötétség világának urai és a gonoszság lelkei ellen, amelyek a mennyei magasságban vannak.”

 

Imádkozzunk!

Istenünk, hihetetlen, hogy van életújulás – számunkra is, akik tékozoljuk napjainkat és két kézzel szórjuk kincseidet. Megvalljuk, minden emberi tulajdonságunk felől meg vagyunk győződve, hogy az jó és változhatatlan. Te igéd tükrében megmutatsz magunknak, hogy viszontlássuk ó-emberünket, az Isten nélküli megszállottat, aki rohan lázálmaival dühösen és ellenségesen, mint Saulus is tette egykoron. Köszönjük, hogy minket is megállítasz mint őt, adsz időt gondolkodni, és csendesen belátásra hívsz – hátha hallgatunk szavadra, amiben azt üzened, hogy van megújulás és új élet mindenkinek. Eljátszottuk szép hitünket, s csak azt tudjuk hinni már, hogy marad minden a régiben. Támogass meg erőddel – hiszen nagyon is halljuk hívásodat. Segíts, hogy legyen merszünk elindulni az úton, ami keskeny ugyan, de az életre visz, mert a Krisztus követése. Hadd ízleljük az új élet jó ízeit, s hadd mondhassuk el magunk is: “Érzem, hogy az örök élet már e földön az enyém lett!” Ámen.

 

Igehirdetés

Ma nagy számban vannak közöttünk amerikaiak, akik nem értik nyelvünket, ezért az igehirdetés végén rövid angol nyelvű összefoglalás is fog hangzani. Az életújulás, amiről szó van a felolvasott bibliai történetben, ritka és rendkívüli dolog. Az emberélet rendszerint folyik medrében, s ha vannak is benne hangulati ingadozások, rosszkedv és jókedv, vagy állomások, amikor az ember egy új céghez megy dolgozni vagy éppen otthagy egy munkahelyet, belekezd egy emberi kapcsolatba, vagy éppen felhagy vele: vannak változások életünkben, de bármilyen fontosak is ezek, az alapokat mégsem szokták érinteni. Magunk ugyanazok vagyunk nyugdíj előtt és nyugdíjba-vonulás után, mert ugyanazoknak az erőknek adunk helyt emberi természetünk szerint. Visszük magunkkal a születéskori természetünket.

Pál megtérése a damaszkuszi úton azonban azt üzeni, hogy nem csak “vízszintes síkján” mozdulhat az emberélet, hanem mélységében, ha úgy tetszik “függőleges síkján” is. Legyünk konkrétak: az Úrral kapcsolatunk dolgában is változhat, újulhat bárki. Úgy hiszem, a Biblia erről szól első lapjától az utolsóig. S éppen ez a belső változás, a láthatatlan Istennel való kapcsolat megújulása az, ami olyan sokszor hiányzik életünkből.

Bevallom testvérek, olykor elkeseredek, amikor látok emberi életeket évtizedek óta egyháziasan és templomosan élni, a leghalványabb jele nélkül annak, hogy valami is változott volna fölfelé – maradt minden a régiben. Az ó-ember szava szól ma is: a sértődékeny, az önigazult, a mindig másokat hibáztató, az önvizsgálatra nem hajló, amit egy évtizeddel ezelőtt is hallottam valaki szájából. Aztán látok emberi életeket, ahol csendben meggyógyult egy régi seb, valaki megtisztult egy megkötözöttségből, vagy talpra állt depressziójából. Egy önsajnálkozásba merült lélek, aki addig maga körül pörgött, egyszer csak kinyílik s elkezd szolgálni – ilyenkor megvigasztalódok s azt mondom, mégis vannak életgyógyulások!

Nem csak olyan változás létezik, hogy másik városba költözik, új munkahelyre kerül vagy éppen nyugdíjba vonul az ember. Nem csak olyan változás történhet, hogy új kapcsolatrendszerben keresi helyét valaki – hanem valóban és ténylegesen átalakulhat kapcsolatunk az Úrral! Igaz, ezt kívülről nem látja senki, de ha végbemegy, mindig vannak jelei kívül is. Pálnál is voltak: figyeljünk most arra, mennyi fontos mozzanat tartalmaz itt az erre vonatkozó üzenetet.

Először is vegyük észre, hogy aki távol van az Úrtól, vagy ellenében él, az szükségképpen túlzásokba esik. Saulus az igazhitűséget vitte túlzásba. Megbízóleveleket kért a vallási elöljáróktól külföldre – Damaszkusz akkoriban is Szíria fővárosa volt, mint ma – hogy megkötözve vigye onnan Jeruzsálembe a férfiakat és asszonyokat, akik a Jézus követői! Fenyegetésektől és öldöklésektől lihegve pusztította az anyaszentegyházat. Valljuk meg, ma is vannak, akik ha hatalomhoz jutnának – “vallási alapon”, azaz nagy igazhitűségükben elkezdenének ártani másoknak. Tessék megnézni Észak-Írországot, Algériát, Indonéziát, Egyiptomot, és a világ bármely pontját, ahol vallási alapon egymást öldökölik. Miről van szó? Az istentelenség hitnek, a fanatizmus vallásosságnak játssza ki magát. Istennek legyen hála, hogy sokfelé nincs módja az úgynevezett vallásos embereknek, hogy fegyverrel vigyék keresztül a maguk nagy igazát!

Ám nem csak az “igazhitűséget”, hanem ellenkezőjét, a hitetlenséget és kívülállást is – amiket manapság szokás szabadságnak nevezni – lehet túlzásba vinni. Találkozunk emberekkel, akik dührohamot kapnak, ha csak meghallják az Úr nevét, vagy kimondják előttük ezt a szót, hogy egyház… Mások a munkát viszik túlzásba: nem marad idejük, energiájuk még a családjukra sem. Megint mások az “eszem-iszom”-ban, vagy egyéb szenvedély terén kerülnek túlzásba, s életük olyanná lesz, mint a rosszul metszett fa, amely elveszítette arányait. Sok területe lehet a túlzásnak, az arányok eltorzulásának. Aki távol van az Úrtól, az előbb-utóbb úgy jár, hogy a szép “életfa”, ami arányosan, egészségesen növekedhetne, kezd egészségtelen kinövéseket hozni, mert az ilyen ember szükségképpen túlzásokba esik. Többet panaszkodik, mint amennyi baja valójában van, többet vádol és hibáztat, mint amennyi ellenőrzött információval rendelkezik, vagy egyszerűen többet foglalkozik magával, mintsem tenné inkább a tőle telhetőt mások javára…

Boldog ember, aki észreveszi élete aránytalanságait! Hittel hirdetem: ha valaki ebben megpillantja az Úrtól való távolságot, mint fő és igazi okot, már félig meg is gyógyult: hiszen a kegyelem pillanata egyszerűen “eljön”. Talán emlékszünk hittanórákról, ha megadatott egyáltalán, hogy részt vehessünk ilyeneken: Pál megtérése a damaszkuszi úton egy olyan külső történés, amiben mások is részt vesznek. Ám ha a Biblia szövegét részletesebben tanulmányozzuk, arra a következtetésre jutunk, hogy ez legalább annyira belső történés is volt, mint külső: valójában egy látomás lehetett. A többiek ott voltak, de részükről nem láttak semmit, csak a hangot hallották. Úgy kell ezt elképzelnünk, mint mikor egy telefonbeszélgetés tanúi vagyunk, halljuk, valaki hogyan beszél: “Igen, köszönöm a meghívást, holnap este ott leszek” – s bár nem halljuk a beszélgetés másik felét, az egyik fél a szavából mégis ki tudjuk következtetni, mit mondhatott a másik. Azért fontos ez, mert ha itt valóban egy látomásról, azaz belső történésről van szó, akkor ez azt jelenti, hogy a kegyelmi pillanat belül jön el. Segít a templom, és sokat segít, amikor olvassuk a Szentírást, ám a döntésnek a szívünk mélyén kell megszületni. A Feltámadott minket is szívünkben keres, ahogy Pált is ott kereste. Ott kell felelni kérdéseire, s tőlünk sem kérdez kevésbé kellemetlen dolgot: “Saul, Saul miért üldözöl engem?”

Mi ugyanis őt üldözzük, amikor megkeményedett szívvel, keserű lélekkel bizonyítani akarjuk, hogy mennyire igazunk van, s ellenségünknek mennyire nincs. Őt üldözzük, amikor derű és barátságosság helyett ideges türelmetlenség és düh tölti be az ember szívét. Őt üldözzük, amikor nem akarjuk kudarcainkból levonni a tanulságokat, és száztizenhetedszer is ugyanabba a zsákutcába kerülünk, már magunknak is unalmasan – mert mindig csak életünk vízszintes síkján mozgunk, ahol elmélyedésre, átnemesedésre és emelkedésre esély sincs. Mert nincs hit és bátorság elindulni a hívó szóra, tulajdonképpen megfelelni a súlyos kérdésre: “Miért üldözöl engem?”

A válasz, amit adni érdemes, ha tényleg meghalljuk a súlyos kérdést ugyanaz, amit Pál is mondott: “Ki vagy te, Uram?” Mert a kegyelmi pillanat eljön, az biztos. Olyankor ő kérdez minket, ez is nagyon valószínű – s a jó válasz erre: “Ki vagy te, Uram?” Eddig más dolgok érdekeltek: mi mennyibe kerül, ki kivel hogyan viselkedett, milyen kilátásokkal kecsegtet az újabb konjunktúra. Eddig ilyen kérdéseink voltak, ám mostantól ezt kérdezzük: “Ki vagy te, Uram?” Egy görög egyházatya írja, hogy amikor elkezdjük látni a feltámadott Jézust, akkor tökéletesen vakokká válunk arra, ami a világban van. Már nem világít, már nem fontos – nem zavar és nem csábít! A fényességben megjelenőt látom, mint Pál is, és vak leszek minden egyéb számára. Bárcsak megjelenhetne ő nekünk így, teljes fényességében, hogy “megvakuljanak hiú szemeink”, amint a költő mondja, s elkezdjünk mi is másként látni a világban, mint eddig tettük!

Pál nem úgy látta már a főpapot, mint addig: aki mint nagy családfő, apjának helyettese a világ középpontjában, s mindenáron kedvébe kell járni. Mostantól más “családfő” van számára: a mennyei Atya! Másképp látja önmagát is: el volt telve nagyszerűségétől és igazától – mostantól egy megnyílt szívű ember, aki ajándékban veszi igazát, amennyi van neki! Nem az övé, hanem kapja. Másképp látja továbbá Jézus követőit is. Felfedezi, mennyi szerethető van bennük. Sőt, kifejezetten a pogányok apostolává lesz, hatalmas feladatra vállalkozik – mert vágyik rá, hogy a  világban mindenütt szeretetközösségek alakuljanak, amik Isten kegyelmére és az embertárs szeretetére épülnek.

Három napig nem lát, nem eszik és nem iszik: azt jelenti ez, hogy elkezdődött benne a megtisztulás folyamata. Nem tudom, látott-e már közöttünk bárki operáló orvost bemosakodni. Ahhoz, hogy a sebész a páciens testében műtétet végezhessen, hosszadalmas procedúra vezet. Meg kell tisztulnia a mindennapok észrevétlen szennyeitől, amik között él anélkül, hogy észrevenné, és eljutni a sterilen tiszta állapotig, hogy segíthessen másokon! Ehhez nem csekély idő vezet. Folyamat, ami nem egy pillanatról a másikra megy végbe. Legyen türelmünk, ha eljött a kegyelmi pillanat; s minket is valóban foglalkoztat már: “Ki vagy te, Uram?” Mert az életújulás olyan, mint egy születés. A terhét ki kell hordani, aztán vajúdással jár – s a gyermeknek, ha megszületik, még sokat erősödnie kell, hogy ember legyen belőle. Így mondja János: “Az asszony, amikor szül, kínban van, mert eljött az ő órája, de amikor megszüli magzatát, nem emlékszik többé a fájdalomra, mert ember született a világra.”

Életújulásra ott van szükség, ahol az Úrtól elszakadt állapotunkat aránytalanságok és túlzások, talán fanatizmusok vagy terjedelmes vakfoltok jelzik. A kegyelmi pillanat viszont a döntés lehetőségét hozza: és ez a megszólítás mindenkihez eljön. Ma is ezt kérdezi: “Miért üldözöl engem?” Legyen a válaszunk: “Ki vagy te, Uram?” Erre keresni választ pedig egész, nagy élettartalom!

Ne féljünk az elindulástól – ha vakok voltunk, lesznek, akik vezetnek; ha nincs szállásunk Damaszkuszban lesznek, akik befogadnak; ha magányosak volnánk, lesznek testvéreink, akik velünk jönnek az úton. Így legyen! Ámen.

 

Imádkozzunk!

Légy áldott Urunk, hogy eljössz hozzánk megújító szeretettel. A te ajándékod a vasárnap és a templom csöndje, a hirdetett ige – legfőképpen pedig a Krisztusban újjászületés lehetősége. Ne engedd, hogy életünk kárba vesszen, és ne leljünk rá az örök életre, amit pedig elkészítettél, s mindenkinek hozzáférhetővé tettél. Adj új indítást: tedd föl a fájó kérdéseket, gyógyítsd hitetlenségünket, megszólíthatatlanságunkat – adj erőt az új kezdéshez Szentlelked eljöttével. Krisztusért kérünk, hallgass meg minket, és légy velünk a most következő hét napjain, tanítva minket útjaidon járni!
Ámen.