Igehirdetések

Hálátlan emberek

Igehirdetés 2001. augusztus 26.

Hálátlan emberek

 

Lekció: 1Tim 4,1-9
Textus: 1Tim 4,4-5

“Isten minden teremtménye jó, és semmi sem elvetendő, ha hálaadással élnek vele, mert megszentelődik az Isten igéje és a könyörgés által.”

 

Imádkozzunk!

Áldjad lelkem az Urat! Uram, Istenem, igen nagy vagy! Fenségbe és méltóságba öltöztél, világosságot vettél magadra, mint egy köpenyt. Ő az, aki sátorként feszítette ki az eget, palotáját a vizek fölé építette, a felhőket tette kocsijává, szelek szárnyán járt. A szeleket tette követeivé, a lángoló tüzet szolgájává, szilárd alapokra helyezte a földet, hogy soha meg ne inogjon. Mély vizekkel borítottad be, mint valami öltözettel, a hegyeken is állt a víz, dorgálásodra lefutottak, mennydörgő szavadra elszéledtek, a hegyek fölemelkedtek, a völgyek lesüllyedtek oda, ahol helyet készítettél nekik. Határt szabtál nekik, nem léphetik át, nem önthetik el újra a földet. Te fakasztasz forrásokat a völgyekben, hogy csordogáljanak a hegyek között, megitatnak minden mezei vadat. Fölöttük laknak az égi madarak, sűrű lombok között énekelnek. Megöntözöd onnan fentről a hegyeket, alkotásaid gyümölcsével jóltartod a földet. Füvet sarjasztasz az állatoknak, növényeket a földművelő embernek, hogy kenyeret termeljen a földből, és bort, ami felvidámítja az ember szívét, és ragyogóbbá teszi arcát az olajnál, a kenyér pedig erősíti az ember szívét. Jól laknak az Úr fái is, Libanon cédrusai is, amiket ő ültetett, ahol fészket raknak a madarak, és a ciprusfákon gólya lakik. Te alkottad a holdat, hogy jelezze az ünnepeket és a napot is, mely ismeri pályáját. Ha sötétséget támasztasz, éjszaka lesz, amikor nyüzsög az erdő mindenféle vadja, az oroszlánok zsákmányért ordítanak, sürgetve Istentől eledelüket. Ha felragyog a nap, visszahúzódnak, tanyáikon heverésznek. Az ember munkába indul és dolgozik egészen estig. Ó milyen nagy alkotásaidnak száma, Uram! Valamennyit bölcsen alkottad, tele van a föld teremtményeiddel. Ott van a nagy és széles tenger, számtalan lény nyüzsög benne, kisebb és nagyobb állatok. Ott járnak a hajók, és a cethal, amelyet azért formáltál, hogy játszadozzál vele. Mindezek arra várnak, hogy idejében adj nekik eledelt. Ha adsz nekik, szedegetnek, ha bőkezű vagy jóllaknak javaiddal, ha elrejted orcádat, megrémülnek. Ha elveszed lelküket, kimúlnak, és ismét porrá lesznek. Ha kiárasztod lelkedet, új teremtmények keletkeznek és megújítod a termőföld felszínét. Dicsőség legyen az Úrnak örökké, örüljön alkotásainak az Úr! Tekintetétől reszket a föld, érintésétől füstölögnek a hegyek. Éneklek az Úrnak, amíg élek, zsoltárt zengek Istenemnek, amíg csak leszek. Legyen kedves előtte fohászkodásom. Én örvendezek az Úr előtt! Vesszenek ki a földről a vétkesek, ne legyenek többé bűnösök. Áldjad én lelkem az Urat, dicsérjétek az Urat! Ámen.

 

Igehirdetés

Az első imádság, amit ember valaha is mondott, minden hálaima lehetett. Ismerjük az állapotot, amikor teli az ember szíve a megajándékozottság érzésével, s szinte szavakat se találunk, keressük a kifejezés módját. Jó ilyenkor kinyitni a 104. zsoltárt, amit az előbb imádkoztunk. Isten ajándékozó kedvének jeleit veszi sorra, s “talál szavakat” arra, mi mindenért mondhat köszönetet az ember, amíg csak él. Kedves számomra ebben a fenséges leltározásban a mondat, hogy “…ha kiárasztod lelkedet, új teremtmények keletkeznek” – mert ezek szerint az Örökkévaló szeretete tud olyan csodákat létrehozni, mint akár egy darázs vagy egy szúnyog is. Nincsen az a Nobel-díjas klónozó, aki még csak hasonlót is képes lenne a semmiből létrehozni, mint Ő – aki szeretetgondolatával inkább akarta a valamit, mintsem a semmit. Aki mindezt megalkotta, és – íme halljuk, ma is alkotja!

Augusztus végén minden évben hálaadó vasárnapot tartunk az új kenyér megköszönésére, hogy ebben az évben is volt aratás, van kenyerünk, nem éhezünk. A búza millió tonnaszám termett, s az a gond, hogyan lehet majd megfelelően tárolni. Áldjuk Istent, hogy nem kell ínséges időket élnünk: a terített asztalon mindenhol elegendő étellel, sőt bőségben élhetünk otthonainkban!

A hálaadás napja alkalom, hogy megálljunk s elgondolkozzunk gyakori hálátlanságunk felett. Öröm és hála helyett ui. sokszor rosszkedv, és elégedetlenség van az ember szívében. Mi ennek az oka? Minden bizonnyal az, hogy az élet ajándékai helyett, amik körülvesznek bennünket, amiket élvezünk, használunk, saját szívünk megromlottsága jár át bennünket. Közelebb van hozzánk saját romlottságunk, mint a sok-sok ajándék, amit kapunk! Nem a napfényt látjuk, csak a melegre panaszkodunk: nem az éltető esőt látjuk, ami megitatja a szomjazó földet, hanem rossz időt emlegetünk, mert vizes lesz a ruhánk, vagy az autónk…

Igaza van a középkori gondolkodónak: ilyenkor az ember “lelkének csúcsa lehajlik.” (Eckhart mester) Az lenne a dolga a lélek csúcsának, legfelső szintjének, hogy Istenhez kapcsoljon. A fának is van “tenyésző csúcsa” középső ágának legmagasabb pontján, ami az ég felé tör, vezeti az egész fa növekedését. A boltíveknek is van egy középső záróköve, ami egybefogja az íveket – egy pont, ami legközelebb van az éghez. A hálátlan ember lelkének ez a legmagasabb része ahelyett hogy Istenhez kapcsolódna, lehajlik – mondja ez a középkori gondolkodó. Éspedig azért – és most figyeljünk – mert akár öröm, akár bánat lehajlíthatja, elfordíthatja Istentől. Nem csak a bánat, és nem csak az öröm: akármelyik!

Akik itt voltak ma egy hete, emlékezhetnek: az Úr a “meggörnyedt hátakat” fölegyenesíti. Legyen ez most, egy héttel később is lelki táplálékunkká, most már ebben az értelemben: életünk legmagasabb része, a tudatunk, a törekvéseink, gondolataink irányuljanak arra, Aki egyedül méltó, hogy őfelé forduljanak! Ne engedjük, hogy “lehajoljon” életünk, lelkünk csúcsa, s átadja magát mindenféle görnyedésnek! Amit tehát okozhat siker és sikertelenség, öröm és bánat egyaránt…!

A lélek legfelsőbb szintje forduljon Istenhez – ez a dolga! Ne feledje a sok ajándékot, amit kapott. Aki így tesz, az nem csak hálátlan, de telhetetlen is lesz. A legtöbb emberi csőd és zátonyrafutás mögött telhetetlenség rejlik. Nem kell, ami van, több és más kellene. Ami van, azt hálátlanul félrelöki az ember, s csak később gondolkodik el, így kellett-e tennie. Íme a “lélek csúcsának” lehajlása! Emberi életek ahelyett, hogy fölfele irányulnának, az ég felé törve növekednének, csak romlanak és távolodnak az égtől. A hálátlan ember boldogtalan, sőt másokat is boldogtalanná tesz: mert negatívum negatívumot kelt másokban is.

Mit tegyen az ember, ha észreveszi, hogy ez valóban rá is érvényes, és szeretne hálás emberré válni, amint az Isten gyermekeihez valóban illik is? Vizsgálja felül a lelkében rejlő negatívumokat. Pascal, a filozófus imádkozott így: “Uram, szabadíts meg végül undoraimtól is!” A gyermek a belédiktált főzeléktől, a felnőtt egyik-másik embertársától, a megfáradt ember sokszor magától az élettől is húzódozik. Borzasztó, amikor az ember lelkét ilyesfajta negatívumok töltik el! S egyszer csak több a lehúzó, kritikus erő szívében, mint ami jó, egészséges, örömteli, pozitív vagy előremutató lenne.

Az első keresztyének idejében, jó érzékkel, praktikus vallásalapítók abban segítettek az ilyen “lehajló lelkű” embereknek, hogy ételtilalmakkal könnyítést adjanak a lelkükben levő megvetés, elhúzódás, undor szabályozott, mederbe terelt megéléséhez. Azt mondták: abban van az üdv, ha ezt vagy azt nem eszel, amazt pedig igen. Az ételtilalmak ma is sok vallás alapkövét jelentik. Azt feleli erre az apostol: “Isten minden teremtménye jó, semmi nem elvetendő, ha hálaadással élnek vele, mert megszentelődik az Isten igéje és a könyörgés által.” Nekünk szabadságot adott Isten, ezért azon vagyunk, hogy hálaadással éljünk mindennel, amit eleségül kaptunk. Megszenteli az ige és a könyörgés. Isten igéje, a vezetést adó érintések – amikre nem is olyan könnyű a fogékonyságot újra megteremteni magunkban. Mert az emberi lélek természete az, hogy bezárul, védi magát, régi énjét. Ideológiákat, elméleteket gyárt, magyarázatokat készít, “körbe-beszéli”, körbe magyarázza régi énjét, csak ne kelljen odaadnia azt Isten kezébe, mint egy darab agyagot: Formálj belőle szép, ékes, és hasznos edényt! (Jer 18,2-6) Vannak helyette magyarázatok és elméletek, mert az ember élete bezárult, elvesztette nyitottságát, szabadságát. Nem képes ebben az állapotában észrevenni azt sem, merre vezeti őt Isten…

De nyitottságra volna szükségünk nem csak így, hanem lefelé is: vagyis őszintének lenni magunkhoz. Ez a feltárás az imádság egyik legdöntőbb mozzanata. Az önmagától elidegenedett ember újra találkozik magával, tisztába jön indítékaival. Milyen ritka dolog: átvilágítja lelke homályos mélységeit – és ha mindazt valóban odatárja a “kegyelem királyi széke elé”, akkor megszentelté válhat, ami az asztalunkon van, ami a mindennapjainkban zajlik, ami a lényünkben él!

Mert eredetileg Isten minden teremtménye jó. Ez nem csak az önigazoló válogatást leplezi le bennünk, de visszacsatol a teremtés legrégebbi, legősibb rétegeihez is, amikor Isten gyönyörködött mindabban, amit teremtett – és a teremtés minden napján el is mondja, hogy “… látta, hogy amit teremtett, az jó.”

Mi ennek, a minden dolgokkal jó és pozitív kapcsolatban lévő Istennek vagyunk gyermekei! Ő ma is elnéző, türelmes jósággal tekint ránk, vándorokra. Ha kívánhatok ünnepi istentiszteletünkön áldó szívvel jót magunknak, akkor leginkább azt szeretném, hogy vegyük észre a jót mindenben. Fedezzük fel magát Istent, a jelenvalót a világ dolgaiban, az emberekben, sőt önmagunkban is! Ne legyenek emberek, akiket jobban szeretünk, mint másokat, ne legyenek olyanok se, akiket kevésbé szeretünk, mint magunkat – egyik sem helyes. Mindaz, amit Isten alkotott, jó. Oly pozitívan viszonyulni minden emberhez, minden teremtményhez, mint ő maga – hát ehhez segítsen minket az élő Isten! Akkor majd mi is újra gyönyörködünk az erdő vadaiban, a hatalmas tenger lényeiben, önmagunk küzdő életében – s leginkább pedig Alkotónk dicsőségében! Így legyen. Ámen.