Igehirdetések

Önigazolás nélkül

2001. szeptember 9.

Önigazolás nélkül

 

Lekció: Zsid 12,1-11
Textus: 1Kor 11,31-32

“Mert ha mi magunk ítélnénk meg önmagunkat, nem esnénk ítélet alá. De amikor az Úr ítél el minket, akkor nevel, hogy a világgal együtt el ne vesszünk.”

 

Imádkozzunk!

Istenünk, a ráismerés örömével hallgatjuk az igét, amikor arról szólsz, hogy lehet fenyíték nélkül élni, ám akkor nem vagyunk fiaid. Mennyi léha és üres idő folyik el életünkből, amikor nem történik semmi, mi legalább azt hisszük, valójában pedig lehetőségek garmadája megy veszendőbe. Bocsásd meg az eltűnt időket, Urunk, amikor semmit nem értettünk meg, s nem vettünk át nekünk szánt ajándékaidból. Lázadoztunk intéseid és fenyítéseid ellen, igazoltuk önmagunkat, és maradt minden a régiben. Kérünk, kezdjél velünk újat, mert te megteheted. Az elpiszkolódott ruhát letesszük és kapunk tőled újat, tisztát és fehéret; add ezt a kegyelmet mindenkinek közöttünk, aki csak kéri tőled!  Adjál hírt magadról, vágyunk igazságodra – ami a megújulás Krisztusban. Hallgass meg minket, és szólj hozzánk Szentlelked éltető szavaival! Ámen.

 

Igehirdetés

Hosszú út, amin egy embernek végig kell járnia földi élete során. Nem az évek száma, az idő mennyisége miatt, hiszen ez a világegyetem óráján még a legmagasabb kort megért ember esetében is igen csekély. Pár ezred másodperc az évmilliárdokhoz képest, amik előttünk voltak és utánunk lesznek; az évmilliárdokhoz, amik során egy-egy csillag fénye vándorolt a téren át, hogy egy esti percben az égre tekintő ember szemében elhaljon.

A sok élmény miatt hosszú az út, amiben arasznyi életünk során részesülünk, éspedig azért részesülünk, hogy ezek által megismerjük az Örökkévalót. A világ és az emberek megismerése arra való, hogy őt magát, aki mindent ad, jobban megismerve helyesebben tiszteljük, s több okunk legyen szeretni: ezért kaptuk földi életünket! Ezen az úton mindenki más-más mértékben halad előre élete során. Van, aki kilencven esztendő alatt is alig tud meg valamit Istenről, s végül úgy hal meg, hogy szinte semmit nem vett át ajándékai közül. De van olyan, aki rövid időt él, mégis egészen közel került hozzá, s amikor végsőt dobban szíve, ezt tudja mondani: “Atyám, a te kezedbe teszem le lelkemet!”. Vendég voltam, s most megyek hozzád, igazi otthonomba; köszönöm a vándoréveket, mindazt, amit megtudtam rólad: a színről-színre látásban még többet adsz majd önmagadból.

Megváltó Jézusunk harminchárom esztendőt élt meg a földön. Ez elég volt arra, hogy tökéletességre jusson és örök üdvösség szerzője legyen azoknak, akik engednek neki. (Zsid 5,9) Ő maga is azokból tanulta meg az úton járás törvényét, az engedelmességet, amiket szenvedett. Ezért helyes, ha mi is úgy értjük az általunk bejárt és bejárandó utat, mint ami arra való, hogy mi is megtanuljuk az út törvényét, az engedelmességet.

Amikor az ember szombaton a piacon vásárol, egy-egy árus így búcsúzik tőle: kellemes hétvégét kívánok! Aztán hétfőn az emberek a munkahelyeken, meg máshol beszélgetve elmondják, kellemes volt-e a hétvége. Beszélünk ilyenkor, elmondjuk a részleteket is, de általában hallgatunk arról, tanultunk-e valamit az elmúlt hétvégén. Legtöbbször azért, mert amiben tanítás rejlett, azzal nem szívesen büszkélkedünk: inkább elfedezzük, elhallgatjuk. Ki büszkélkedne például azzal, hogy túllépett egy határt embertársai türelmével kapcsolatban, aztán saját kárán, esetleg szégyenén át kellett megtanulja, abból mi következik?

Bizony, rejtett s elhallgatott kudarcok tanítanak mindnyájunkat, és hosszú az út odáig, hogy hittel higgyük, amit az előbb hallottunk: “Akit szeret az Úr, megdorgálja, és megostoroz mindenkit, akit fiává fogad.” Közelebb áll hozzánk ennek az ige másik része, hogy pillanatnyilag semmiféle fenyítés nem látszik örvendetesnek, hanem keservesnek! Igen, ezt tudjuk. Megyünk az úton, és az a gondunk, hogy keserves vagy kellemes-e, milyen a hétvége. Aztán a hétfői beszámolókból kitetszik, hogy mindegy, kellemes volt, vagy kellemetlen, rendre tapodtat sem mentünk előre lelkileg. Ott vagyunk, ahol voltunk, nem tanultunk kudarcainkból, sehová nem vittek szenvedéseink, de még az örömeink se.
Jön hozzánk valami váratlan esemény, egy családi felfordulás, anyagi kudarc, vagy bármi más, és ott áll az ember elakadva. Talán ennyit mond: nem értem! A világ jelenségeivel kapcsolatban is, hányszor ezt kell mondjuk: nem értjük! Annyi minden van, a tudósok is ezért végzik munkájukat, mert millió dologra csak ezt tudják mondani: nem értem.

Rosszabb változat, amikor az ismeretlennel, érthetetlennel kapcsolatban teória születik: nem tudom mi az a fény az alkonyati égen – nosza elnevezem ufónak, és hozzákötöm fantazmagóriáimat: távoli égitestről érkezett vendég. Valójában csak egy leszálló repülőgép, aminek nem hallottam a hangját. Nem értek valamit, s csinálok hozzá szájam íze szerinti magyarázatot. Rendre olyat, ha szenvedésről, keserűségről van szó, amiben más a hibás, nem én vagyok a felelős. Miért oly hosszú az út, hogy el tudjuk mondani, “akit szeret az Úr, megdorgálja”? Mert akad mindig magyarázat! Vannak teóriák, ha kell fantazmagóriák. Van ideológia, párt-igazság, és van pontokba szedett vádlajstrom a szomszéddal szemben, vagy akár életem párja iránt is. Ó, milyen kár, hogy ez így van! A magyarázatok, az ideológiák, az elméletek világa!

Aztán van, aki tovább lép: Isten nevét említi. Történt valami megfoghatatlan, kivédhetetlen, amit nem értek, nem tudok fölfogni: íme, Isten büntetése! Amikor az ember ilyet mond, gyakran nem azért mondja, mert fölfogott valamit Isten pedagógiájából, hanem azért, mert jól esik egy felelőst megnevezni. Ismertem egy szerencsétlen embert, egy férfit, akit intettek a barátai: sok lesz az a napi két-három doboz cigaretta. Csak nevette őket. Aztán amikor túlhaladt az élete közepén, s egy másik időszak kezdődött a történetében, átalakultak a működések, nem tudta már kivédeni a szervezete a rengeteg nikotin hatását, és érszűkületet kapott, akkor már csak úgy lehetett megmenteni életét, hogy egyik lábát amputálták. Akkor azt mondta: “Megbüntetett az Isten”. Keserűen és váddal mondta, mert meg kellett neveznie egy felelőst, nem bírta vállalni: én vagyok az, aki miatt ide jutottam. A vád révén egy pillanatra enyhült a lelke, hogy aztán még jobban fájjon. Németh László mondja, hogy “Aki vádol, az szökésben van”. Mert a kifelé fordított igazság, ha van is benne valami, ahogy általában van, önmagában csak arra jó, hogy addig se rólam legyen szó.

Emlegetem Istent, de bár ne tenném: tudatlanságomat, vagy éppen önigazolásomat leplezem nevével. Azért mondom ki nevét, hogy neheztelésemnek hangot adjak. Mily távol van ez attól, hogy “akit szeret az Úr, megdorgálja azt”! Akár az elméletek, magyarázatok és fantazmagóriák, olyan a végső, nagy felelős megnevezése, akiről nincsen szó mindaddig, amíg baj sincs. Amikor nagy a baj, mondjuk ki a nevét: felelősségre vonásul háborúkért, emberi bűnökért és történelmi katasztrófákért, mert magunkat mentesíteni kell a felelősség alól. Mintha nem lenne természeti törvény, magától értetődő lenne, hogy az ember építsen nyugodtan házat az ártérben; pedig mindenki tudja, hogy öt-tíz évenként végigsöpör az áradás, és ott nem maradnak meg a házak. Semmibe veszi az ember a természet törvényeit, az emberi lélek törvényeit, a történelem igazságait, s amikor ott a katasztrófa, egyetlen felelős marad, akinek nevét ilyenkor hitetlenül és szentségtelenül mondjuk ki. Pedig vigyázatlanság, önzés vagy olyasmi rejlett az események mögött, amivel kapcsolatban mást nem tehetünk, mint alázatosan lehajtva fejünket elfogadjuk, és azt mondjuk, amit Jób mondott: Elvettük a jót is, hogyne vennénk el a rosszat is az ő kezéből.

És akkor még nem szóltunk a sok kerülő útról, kitérőkről, időtöltésekről, amik a feledést és a szembe nem nézést szolgálják. A véget nem érő kártyapartikról, a száztizenhetedszer fölöslegesen kitakarított lakásról, a mások magánéletében való pletykás turkálásról és mind a többiről, ami segít abban, hogy addig se önmagammal kelljen szembenéznem.

Akármilyen sötét ez a kép emberi természetünkről, igaz. Mai evangéliumunk lényege, hogy Isten mindennek ellenére ad az embernek lehetőséget, hogy lépjen egy lépést előre az úton, amin így is, úgy is végig kell egyszer mennie. Megengedi, sőt segít nekünk abban, hogy mi ítéljük meg magunkat: adott ehhez értelmes elmét, tízmilliárd agysejtet: nincs az a szuperkompjuter, ami csak nyomába léphetne e csodának. A világegyetemben az ember az egyetlen lény, aki önvizsgálatra, bűnbánatra és megtérésre képes, és aki örök életre juthat! Sem az ember fölötti lényeknek, angyaloknak nem adatott ez meg, sem az ember alatti lényeknek, az állatoknak, növényeknek, vagy az ember-készítette gépeknek, hogy létük egészére gondoljanak, örökkévaló sorsuk felől elmélkedjenek! Ez csak a mi utunkon lehetséges, csak mi emberek kaptuk, hogy megtorpanjunk, elgondolkodjunk és rádöbbenjünk: csak egyszer élünk!

Egyetlen utunk van, amin végig kell mennünk, s egyszer szembe kell nézni elmúlásunkkal. Ünnepeljük meg a csodát ezen az őszi vasárnapon, hogy emberek lehetünk! Nem kell megvárni az érthetetlent, a megrendítőt. Az első infarktust vagy bármi más elfogadhatatlant ahhoz, hogy ünneppé legyen a perc, amit élünk: embernek születtem, feladatom van, végig kell mennem az úton!

Senki ne higgye, hogy egyedül van ezen az úton. A maga útját neki kell végigjárnia, de íme, együtt vagyunk ma délelőtt is. Milyen jó, hogy sokan lehetünk! Azért kaptuk a gyülekezetet, Isten ajándékát, hogy segítő szeretet legyen a többiek puszta jelenléte is, és én magam is az ő számukra. Nem vagyunk egyedül abban az értelemben sem, hogy amikor az emberi segítségnek vége, akkor is van megváltó Jézusunk. A páratlan, az Egyszülött mellettünk áll! Ő is azokból tanulta meg, amiktől szenvedett, az engedelmességet, és miután tökéletességre jutott örök üdvösség szerzője lett azok számára, akik engednek neki. Akik követik; útnak, igazságnak és életnek fogadják el őt.

Az Istennek engedelmes ember “üdvösség szerzője” mások számára, ahogy ő, aki tökéletes engedelmességre jutott, üdvösséget szerzett mindeneknek. Emberi engedelmességünk sosem olyan tökéletes, mint az övé – mégis “üdvére” lehetünk egymásnak. Így lesz megszenteltté a hívő férjében vagy feleségében a nem hívő házastárs (1Kor 7,14), sőt az egész család: pedig csak egyetlen emberről van szó, általa mégis szeretet, békesség, jóság jön be az ügyekbe és az emberi szívekbe. Valaki követi Krisztust, oda megy, ahová ő küldi és oda nem megy, ahová vele együtt nem mehet. És mi történik: a kívülálló kénytelen fejet hajtani! Hányszor tapasztalom, hogy emberek, akik nemet mondanak az egyházra, ha kimondjuk előttük Krisztus nevét, azt mondják: vele nincs semmi bajom, csak a követői lennének tökéletesebbek! Azok is, akik az anyaszentegyházra néha valódi okokból, néha önmaguk igazolására nemet mondanak, még ők sem tudnak gúnyos önigazolással napirendre térni azon, hogy volt valaki, aki Betlehemben született, Názáretben nőtt föl, Isten királyi uralmáról beszélt tanítványainak, és úgy halt meg, hogy felszögezőiért így imádkozott: “Atyám bocsásd meg nekik, nem tudják, mit cselekednek!” Ezt még a kívülállók sem tehetik semmivé, s tisztelettel mondják ki a nevét.

Ha mi ítélnénk magunkat, nem esnénk ítélet alá – mondja az ige ura. Csak annyira legyünk kritikusak magunkkal, amennyire mások iránt is vagyunk: ne legyen más a mércénk. Amilyen keményen meg tudjuk ítélni egymást, úgy ítéljük magunkat, s csodálatos öntisztulást fogunk megélni. “Amint akarjátok, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is akképpen cselekedjetek.” Azt se feledjük, hogy valaki végigment előttünk az úton, amin nekünk is végig kell mennünk – s tökéletességre jutott! Örök üdvösség szerzője lett azoknak, akik engednek neki. Következzen ezért most egy olyan hét, amelyiknek ez a programja: követni Krisztust. Megtapasztalás lesz, hogy az üdvösség nem csak Krisztusé, az enyém is. “Érzem, hogy az örök élet már e földön az enyém lett.” Így legyen! Ámen.

 

Imádkozzunk!

Istenünk, nálad lehetetlen nincsen semmi sem. Köszönjük annak megtapasztalását, hogy meggyógyulunk erőtlenségeinkből, megtisztulunk fekélyeinkből, föltámadunk a halálból, ha szólsz és mi meghalljuk azt. Legyen velünk segítő kezed, vezéreljen éltető igéd és Szentlelked, hiszen önmagunkban elkeseredünk és elveszünk. Segíts engedelmességre, az út törvényének megértésére, hogy valóban tanuljunk szenvedéseinkből, és magunk is tökéletességre jussunk. Add, hogy lehessünk Jézus követői, olyanok, akiknek fontos, hogy ő mit mond és mit akar. Hadd legyünk üdvösség, nem pedig szomorúság és keserűség szerzői mások életében! Taníts ítélni önmagunkat, hogy a világgal együtt el ne vesszünk, hanem szeretettel és békességgel éljünk itt is, s egykor tenálad az  örökkévalóságban! Ámen.