Igehirdetések

Miért szomjazunk?

Igehirdetés 2001. október 7.

Miért szomjazunk?

 

Lekció: 4Móz 20,1-11
Textus: 1Kor 10,4

“Mindnyájan ugyanazt a lelki italt itták, mert a lelki kősziklából ittak, amely velük ment. Az a kőszikla pedig a Krisztus volt.”

 

Imádkozzunk!

Istenünk, megköszönjük az elmúlt hét napjait, amik immár mögöttünk vannak. Nekünk volt ételünk és italunk, és kaptunk erőt a munkához, sőt tanúi lehettünk csodákat művelő hatalmadnak is, amellyel a világban szünet nélkül munkálkodsz a világ teremtésétől fogva mind a mai napig. Nem hagytál minket magunkra akkor sem, amikor közömbösek és fásultak voltunk, akkor is ott voltál a közelben, velünk maradtál a keserűség és vereség perceiben is, és jól tudjuk, most is közel vagy a megtört szívűekhez. Mindnyájan vágyunk jóságodra, szomjazzuk a halk és szelíd szót, amely az életnek igéjét hozza szívünkbe. Add meg Urunk, hogy érthessük erőtlen elménkkel, ami titkaidból ránk tartozik. Adjál vigasztalást, vezetést, közöld velünk a Krisztus Lelkének erejét. Hallgasd meg imánkat és tedd megszentelté közösségünket színed előtt! Ámen.

 

Igehirdetés

Az életben azok a helyzetek a legnehezebbek, amikor félúton vagyunk indulás és megérkezés között. Már nem vagyunk régi helyünkön, régi énünkben, állapotunkban, de még nem érkeztünk meg, ahová készültünk. Mondják, hogy életünk első személyes élménye is ilyesmi; a magzat születése pillanatában elindul az anyaméhből az élet felé, de olykor órákig vagy napokig tartó vajúdás következik, nem adatik könnyű és boldog megérkezés mindjárt életünk legelső útján.

Ilyesfajta vajúdás volt Izrael születése a pusztában, a “már nem” és a “még nem” közötti gyötrődés. Már nem volt ott Egyiptom biztonsága, bősége, az anyagi jólét, a “húsosfazekak”, de még nem jött el az Ígéret Földje, a “tejjel-mézzel folyó” Kánaán, ahol a kiküldött kémek akkora szőlőfürtöket láttak, hogy két ember kellett vigye rúdon azokat.

Mondják, hogy a “már nem” és a “még nem” között történik a legtöbb baj: a repülőgépek nem ott szenvedik baleseteiket, amikor tízezer méter magasságban szállnak, vagy lent a földön vannak, hanem fölszállás és leszállás közben. Így van ez az emberi élettel is; az ember elindul Isten hívására, enged a megérintő szónak, elhagyja régi életét, kezd újat, és mögötte marad, amiről lemondott: bőség, örömök, mert egy jobb ígéret útnak indította – de a teljességre még várni kell, átmenetet kell szenvedni, amiben bizonytalanság és kiszámíthatatlan pillanatok vannak, olykor a szükség is megszaporodik, amikkel szembe kell néznie. Ebben az állapotban, amikor már nem a régiben és még nem az újban élünk, visel meg legjobban az élet minket, mert ilyenkor napvilágra jön, mi is van a szívünkben, hol is állunk lelkiképpen, hogyan is áll Isten-gyermekségünk.

Izrael népét a pusztában a szomjúság gyötörte, és aki volt már közülünk hosszabb úton, ahol valami miatt nem lehetett innia, jól tudja, milyen gyötrelmes a fizikai szomjúság, hiszen a testünk nagyobbik része vízből áll. Ha hiányt szenvedünk benne, egész testünk, fizikai valónk szenved, s ez gyötrelmes dolog.

Még nyomorultabból érzi magát, aki lelkileg szomjazik. Vágyik a szeretetre, elismerésre, hűségre, megbecsülésre, és ezekből a drága, lelki kincsekből hiányzik. Az ilyen szomjúság még jobban meg tudja keseríteni az embert. A leggyötrelmesebb azonban a szellemi szomjúság, mert az magára Istenre vonatkozik. Őt, az értelmet adót, aki meg tud tölteni mindent mindennel, aki a semmiből elő tudja hozni a valamit, őt szomjazzuk a legmélyebben, az ember szívének ő hiányzik leginkább. Ő, akiről tudjuk, ahogy a költő is mondja: “Isten van valahogyan” – sejtjük a lényét, de nem vagyunk abban az erkölcsi-szellemi állapotban, hogy volna merszünk megnyílni, kinyitni számára az ajtót, amelyről azt mondja a Szentírás, hogy ő maga áll ott és kopogtat. Keres minket, jön utánunk, a pusztában a szikla követi a népet! Őt szomjazzuk, az ő jelenlétére vágyunk: minden életszomjúság mélyén Isten-szomjúság van, ha ezt nem is tudjuk abban az állapotunkban. Boldog, aki fölfedezi saját meg más emberek életszomja mögött a hiányzó Urat, mert övé a középső hely! Ha nem lehet ott, ha valami más tölti be, akkor elviselhetetlen szomjúság vesz rajtunk erőt. Nélküle vagyunk olyan nagyon szomjasak az életre, vágyunk olyan nagyon az élményekre, kalandokra, az elismerésre, biztonságra, szeretetre, és a legszomorúbb, hogy ezt többnyire nem is látjuk be. Még csak az elismerés hiányzik, de nem az, aki a forrása minden helyes, valódi elismerésnek, aki ismeri formáltatásunkat és tudja, hogy porból lettünk, aki emlékszik arra, milyen gyarlók és erőtlenek vagyunk, és eszerint fog megítélni majd bennünket egykor. Még csak az elismerést szomjazzuk, de nem azt, akié az igaz elismerés; még csak a szeretetet szomjazzuk, de nem azt, aki maga a szeretet.

Hogyan szoktunk cselekedni ilyen állapotunkban? Rendszerint hasonlóan ahhoz, amit Izrael éltében látunk a pusztában – ezt mondják: Miért hoztatok ki minket Egyiptomból? Az egyiptomi szabadulás azt jelentette, hogy vége a rabszolgaságnak, nem korbácsolják, ostorozzák többé az építkezéseken a népet, nem nehezítik többé még elviselhetetlenebbre, amikor könnyítést kérnek, terheiket. Ez volt a szabadulás, és most egy szempillantás alatt feledésbe megy, mert az átmeneti időket élő emberre leginkább ez jellemző: beleesik a felejtés csapdájába. Még ott vannak hátukon a véres ostorcsapások, de már semmire nem emlékeznek. Amikor Isten kihozza az embert a bűn rabszolgaságából, az jó, örülünk neki, megszabadultunk, de azonnal kezdődik a felejtés. Már nem emlékszik az ember a rossz lelkiismeretre, félelemre, a meghasonlottságra, az aggodalmakra, gyötrődésre, hanem csak a húsos fazekakra, meg arra, hogy volt bőségesen ivóvíz. A mögöttünk hagyott életben mindig van annyi gyönyörűség, hogy vágyakozzék az ember visszafelé. És mi történik? Megkérdőjelezi egy idő után magát a szabadulást is! Miért hoztatok ki minket Egyiptomból? Mintha csak Mózes és Áron tették volna ezt, mintha nem az Örökkévaló kiválasztó szeretete lett volna, amely nem azért tekintett a népre, mert több vagy jobb lett volna más népeknél, hanem mert szeretete ilyen volt. A terhek idején feledésbe merül, kitől is kapta a nép a szabadulást.

Még többet is mondanak: Bárcsak elpusztultunk volna! Az Isten szabadítását felejtő ember, aki semmibe veszi, hogy mikor kicsi gyermek volt, már akkor a szabadulásnak, megtisztulásnak jelével, tiszta vízzel pecsételték el őt az igaz életnek szülei szeretetéből, az elkezd önsajnálkozásba és túlzásokba esni, amikor a maga bajáról van szó. Nem akarnak ugyan ezek az emberek meghalni, arról azért szó sincs, de azért jó kacérkodni a gondolattal, fölemlegetni magunkat sajnálva: Nem ér az életünk semmit, bárcsak meghaltunk volna! Amikor az ember Istentől elszakad, szabadítását semmibe veszi, olyankor szokásos az élet puszta tényét is alábecsülni, és halálról, életről ilyen komolytalanul gondolkodni és nyilatkozni, mintha ezek súlytalan dolgok lennének: az ember már arra is hajlik, hogy értéktelennek nyilvánítsa napjait. Vajon nem szoktuk-e súrolni e bűn határát, amikor egy héten át egyetlen hálaadó, köszönetmondó szó és ima sincs a szívünkben? Annál több panasz, amivel keserítjük a többi embert, fölemlegetve: ez sincs, az sincs, amaz is rosszul sikerült. Az élet szinte már semmit sem ér. Úgy beszélünk róla, mintha egy bevásárlóközpont lenne, ahol ingyen járna minden és jogos a panasz, amikor ehhez vagy ahhoz nem jutunk hozzá könnyen, gyorsan, azonnal, rögtön…

Az élet nagy és komoly dolog, és jaj annak, aki komolytalanul nyúl hozzá. Azok az emberek, akik ilyesmit mondtak, bárcsak elvesztünk volna – egyike sem látta meg a megígért földet. Megkapták, amiről szóltak: csak gyermekeik és unokáik jutottak el a megígért földre! Nem lehet Isten ajándékát, az életet következmények nélkül alábecsülni, értékét semmibe venni, csak a rosszat látni belőle, mert ennek meg van a következménye.

A leginkább árulkodó jel azonban az, hogy ezek az emberek csak Mózessel meg Áronnal perelnek, de nem kiáltanak az Úrhoz. Igen, mindig találunk embereket, akiket felelőssé lehet tenni bajainkért, s az Istentől elszakadt ember leggyakrabban éppen ebben a gyarlóságban találtatik. Ez a legkézenfekvőbb kiút, a legkönnyebb kerülőút, ez az a vargabetű, ami olyan közkeletű. Másokat vádolni – hiszen addig sem kell áhítattal, megnémulva az élő Isten színe elé állni. Mózessel és Áronnal perelni, az Úrhoz pedig nem kiáltani.

Íme, a “már nem” és a “még nem” között élve, a szükség idején, amikor napvilágra jön az ember szívéből mindaz, ami ott rejtve van, a nagy szomjúság pillanataiban, vajon feledékeny vagyok-e a szabadító szeretetre, ahogy Izrael népe az volt? Vajon hajlok-e az önsajnálkozásra, dolgaim drámai eltúlzására? Vajon emberek felé fordulok-e negatív indulataimmal, okolva másokat, miközben hallgat az imádság és nincs Úrhoz kiáltás? Lehetne! Pál gyönyörű költészettel így magyarázza az ott történteket, hogy velük vándorolt a szikla, Krisztus, belőle ittak.
Nem kísér-e minket is vándorutunkon ez a kőszikla? Nem ígérte-e meg keresztelésünk pillanatában az elhangzó igében: “Ti veletek vagyok minden napon a világ végezetéig!” Hányszor adott már innunk, amikor körülöttünk minden sivatagos volt! Elfeledtük volna? Nem tapasztaltuk-e, hogy erőt ad a megfáradottnak és az erőtlen erejét megsokasítja? Akik benne bíznak, olyanná lesznek, mint a víz mellé ültetett fa – mondja gimnáziumunk jelmondata is a Jeremiás könyvéből, meg az 1. Zsoltárból, mert két helyen is előfordul az ígéret a Bibliában. A víz mellé ültetett fa “…nem fél, ha hőség következik és levele zöld marad, száraz esztendőben sem retteg, sem a gyümölcsözéstől meg nem szűnik, mert a víz fele bocsátja gyökereit.”

Krisztus az ünnep utolsó nagy napján fölállva így kiáltott: “Aki szomjúhozik, jöjjön hozzám és – igyék!” (Ján 7,37) A samáriai asszonynak pedig ezt mondta: “Aki abból a vízből iszik, amit én adok neki, soha örökké meg nem szomjúhozik, sőt a víz, amit én adok neki, örök életre buzgó kút fejévé lesz benne.” (Ján 4,14) Maga is forrássá válik az ilyen! Így nem csak arra van ígéretünk, hogy lesz elegendő vizünk, megkapjuk a tápláltatást, amikor arra valóban szükségünk van, hanem arra is, hogy másoknak is fogunk tudni inni adni. Nagyon sok szomjas ember van a világban. Fiatalok arra várnak, legyen végre egy felnőtt, akivel őszintén elbeszélgethetnek arról, ami őket tényleg foglalkoztatja. Vajon lehetnek-e éppen a szüleik? Életük derekán lévő emberek, akik sokszor annyira elfoglaltak, úgy betáblázzák magukat kötelességekkel, felelősségekkel, hogy oázis számukra csak néhány csöndes, nyugodt perc is, mikor tényleg azzal foglalkozhatnak, ami igazán fontos lenne életükben. Idős emberek, akik rendezgetik az emlékeiket és gyakran rezignáltan arra gondolnak, velünk senki nem foglakozik, már nem fontosak senkinek. Mennyi, de mennyi szomjas ember, akiből lehetne forrásember is, ha inna abból, amit Jézus ad neki! Hát legyen ennek a mai vasárnapnak evangéliuma, központi örömhíre, hogy “Velünk vándorol utunkon Jézus”, nem hagyott el minket, nem felejtkezett el rólunk. A múltkorában fejtette ki valaki, aki nem akar hinni, hogy Isten szerinte alszik. Az én tapasztalatom az, hogy amikor hozzá kiáltok, meghallja, sőt nemcsak meghallja, meg is cselekszi, amit az ő nevében kérek. Az “ő nevében” annyit jelent, mint az ő jelenlétében. Minden ember hittel hiheti, hogy Krisztus áldozata nem volt hiábavaló, nem volt hiányos, nemcsak félig hozta el a megváltást a kereszten, hanem teljesen és hiánytalanul, így mindnyájan szabadok vagyunk, akik elfogadjuk. És akkor nincs többé ereje a bűnnek. Aki Krisztusban van, új teremtés az, a régiek elmúltak, íme, újjá lett minden! Igen, itt van, közel van, hozzáférhető az élet vize, amit ő ad azoknak, akik kérik tőle. Mert kérni azért nekünk kell. Hiába a nagy szomjúság, ha az ember nem jut el odáig, hogy ki tudja mondani a kérő szót.

Iskolánk építkezése kapcsán sokfelé fordulunk kérésekkel anyagi támogatásért, és volt olyan forrás, amiből kimaradtunk, mert nem tudtunk róla, hogy onnét is lehet kérnünk. Sok hívő ember tud már a templomról, el is jut a templomig, de mintha nem tudna az élő Krisztusról is, hogy “egyenest oda is lehet folyamodni”, az állhatatos, hűséges, a “könyörgést meghallgató” Úrhoz! (480. dics. 1.v.)

A mai napnak és a most következő hétnek legyen alapjává, fundamentumává, hogy mi, úton járó emberek feledékenységünkben nem vágyunk többé vissza rabszolgaságunk helyére, a megítélt múltba. Ami hátunk mögött van elfeledve, ami előttünk van, annak célegyenes nekidőlve igyekezzünk elhívásunk onnan felülről való jutalmára, ahogy az apostol fogalmazza. Ez azt jelenti, hogy kétségbe ne vonjuk szabadulásunkat, legyünk mentesek az önsajnálkozástól, helyzetünk túlzott sötétre festésétől. Embereket se okoljunk, bármennyire is nemzeti sport ez ebben a hazában. Mindenki gyűlöl, vagy legalább megvet néhány embert vagy csoportokat, így próbál kitérni az imádság, az Isten színe előtt állás áhítata elől… Figyeljünk a kősziklára: velünk jön, itt van, hogy – ihassunk belőle! Krisztus él, neki adatott minden hatalom mennyen és földön. Igen, az átmeneti időkben különösen is szükségünk van arra, hogy el ne feledjük: velünk van a pusztában a bőséges, tiszta forrás, ihat belőle akárki! Ihat belőle a közösség, sőt ihatnak belőle még az állatok is. Akit táplál e Kőszikla, mások szomját is oltó emberré válik. Mind ugyanarra szomjazunk, arra az egyre, amit csak ő tud adni: az örök életre! Ámen.

 

Imádkozzunk!

Urunk Jézus, te azért jöttél, hogy megkeresd és megtartsad, ami elveszett. Ilyen veszendő, törékeny lelkek vagyunk mi valamennyien. Ha te meg nem tartasz, Urunk, minket, hiába vigyáznak az őrizők. Bizony, elszalad arasznyi életünk, hiábavalóvá lesznek legjobb igyekezeteink is, ha nem te táplálsz minket az örök élet italával. Imádkozunk gyászoló testvéreink vigasztalásáért. Imádkozunk egy özvegyasszonnyal, aki tegnap ünnepelte volna ötvenedik házassági évfordulóját élete párjával, de nemrégiben eltemette. Szenteld meg az emlékezést azok szívében, akinek friss a gyásza és azok szívében is, akinek régebb óta ott van a fájdalom a szívében. Minden jó ajándékok adója, kegyelmes Istenünk, imádkozunk a világ életéért, hogy ne egymás ellenében, hanem egymásért tanuljunk meg élni szerte a földkerekségen. Imádkozunk városunk, országunk elöljáróiért, hogy jól végezhessék munkájukat. Imádkozunk a megszabadultakért, hogy megbecsüljék a tőled nyert új életet, és azokért, akik még kiáltani sem tudnak erőtlenségükben. Kérünk, adj erőt feladatainkban, hűséget döntéseinkben, és áldást minden igyekezetünkben! Ámen.