Igehirdetések

Felismerések emberei

Igehirdetés 2002. március 10.

Felismerések emberei

 

Lekció: Józsué 2,1-18
Textus: Zsid 11,31-32 Jak 2,24-26

“Hit által omlottak le Jerikó kőfalai miután körüljárták azokat hét napon át, hit által nem veszett el az engedetlenekkel Ráháb, a parázna nő, amikor a kémeket békességgel befogadta.”

“Látjátok tehát, hogy cselekedetekből is igazul meg az ember, nem csupán hit által. A parázna Ráháb is nem cselekedetektől igazult-e meg, amikor befogadta a követeket, és más úton bocsátotta el őket, mert ahogy a test halott a lélek nélkül, ugyanúgy a hit is halott cselekedetek nélkül.”

 

Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk, köszönjük megtartó szereteted csodáit. Légy áldott a tavaszi napfényért, a szélfújásért, az esőért, minden ajándékodért. Íme Urunk, eltelt megint egy hét munkával, igyekezettel, és megvalljuk előtted, volt életünkben hiábavaló és üres idő éppen elég. Most itt vagyunk várakozó szívvel; lesz-e hozzánk szavad, ahogy sokszor megérintetted már a lelkünket. Szeretnénk bekapcsolódni a mennyei seregek, boldog tiszta lelkek téged dicsérő kórusába. Add meg nekünk, hogy átélhessük, összetartozunk ővelük és összetartozunk egymással is, mert a te kegyelmed az égig ér és irgalmad a felhőkig, és valóban mindenre elég. Jöjj el, Szentlélek Isten, szóljad köztünk az élet igéjét, ítélj meg minket, tárd fel szívünk titkait, és munkáld mindnyájunkban a Krisztusban való új életet! Ámen.

 

Igehirdetés

Egy fiatal magyar agykutató, akit a legtöbbször idéznek más országbeli tudósok értekezéseikben, s aki nemrégiben nemzeti elismerést is kapott munkásságáért, mondta ezt a mondatot: “Lehet, hogy minden, az élet csodája és bármi, amit az ember lát a véletlen műve – de ennek a valószínűsége körülbelül akkora, mintha egy orangutánt leültetnének egy írógéphez, s az véletlenül lepötyögné a Rómeó és Júliát, Shakespeare drámáját.”

Azt mondja ezzel a fiatal tudós, hogy gondolat, tervrajz, megvalósulni akaró szándék nélkül rendezetlen betűhalmaz, káosz, iránytalan, jelentés nélküli tohuvabohu lenne a világ, ahogyan erre a Teremtés könyvének első mondata is utal: “A föld pedig kietlen és puszta volt, de Isten Lelke ott lebegett a vizek fölött.” A “kietlen és puszta” a héber tohu va bohu szavakból van fordítva. A világ Isten örök szeretet-gondolata nélkül kaotikus, rendezetlen, sötét és irracionális rendszer, amit nem is tud fölfogni az ember.

Nem mindnyájunktól telik egy verses dráma, vagy akár csak egy maradandó értéket jelentő költemény – ez a kiváltságosoknak, a költőknek adatik meg, hogy ilyet alkothatnak. Tudósok sem vagyunk valamennyien. Van viszont egy képességünk, ami Isten ajándékából mindnyájunké, hogy tudniillik, ha nincsenek is bennünk oly kreatív erők, melyek sokaknak értéket teremthetnének, arra azért mindnyájan képesek vagyunk, hogy érzékelve a világot, gondolatainkkal, szívünkkel lemérve azok értékét, összefüggéseket tudunk megállapítani. A világban fölfedezzük, mi tartozik össze mivel. Kitör egy tűzhányó, s az ember rájön, hogy tanácsos arrébb költöznie arról a vidékről. És hogy mivel a hegytetőn sokat fúj a szél, ezért hidegebb országokban tanácsos a házakat völgyekbe telepíteni – míg olyan országokban, ahol forró az éghajlat, szívesebben a hegytetőre építkeznek, hogy a nyári forróságban a szélfújás enyhítse a meleget. Az ember kiváltsága, hogy nem csak ilyen köznapi dolgokban tesz megfigyeléseket és talál összefüggéseket, hanem életének, sorsának, bejárt útjának tényeiből is tanulhat. Megértheti, hogy mi miért volt, miből mi következett: belátásai lehetnek, hogy akkor tehát hogyan érdemes élnie.

Az előbb említett költőnek, Shakespeare-nek szülővárosában ott áll a nagy szerző szobra a főtéren. A szobor talapzatának mind a négy oldalára egy-egy idézet van vésve művei valamelyikéből. Az egyik oldalon a IV. Henrik című drámájának egy mondata olvasható: “A belátás mint angyal érkezett, s kiűzte sértett Ádámját belőle.” A hálás utókor a nagy drámaíró sok ezer oldalnyi életművéből megőrzésre, sőt, ünnepi említésre méltónak találta ezt a sort, mert a belátás valóban olyan, mint az angyal érkezte. A megértés olyan ajándéka Istennek, mint amikor elküldi angyalát. És mit látunk? Hogy belátás nélkül valóban betokozódunk, önmagunk bábjaivá válunk, egy idő után magunknak is másoknak is, unalmasan ismételgetjük önmagunkat, igazunkat hangoztatjuk. Az ember, mint Isten képére és hasonlatosságára teremtett szellemi lény mégiscsak abban a legértékesebb, hogy ma több, mint tegnap volt. Abban hogy tud tanulni saját sorsából, útjából. Belátás nélküli emberek pokollá teszik egymás életét a családban, tönkre teszik egymás életét a történelemben, meg akarják semmisíteni a másikat, akit nemcsak ellenfelüknek, hanem ellenségüknek tekintenek. A világot életveszélyessé változtatják, elég példája van ennek a világtörténelemben, és sajnos, a mai napokban is.

A jerikói Ráháb történetét – hitem szerint – azért őrizte meg Isten Szentlelke számunkra, mert ennek az asszonynak a példája fontos üzenetet hordoz. Azt tudniillik, hogy vannak ugyan úgynevezett bűn nélküli életek, amik mégis a veszedelem fele tartanak, mert képtelenek kizökkenni köznapiságukból: megmaradnak csupán azoknak, akik voltak. Nem értenek meg semmit, nem látnak be semmit, és legfőképpen nem ismerik föl Isten népét ebben a világban. És vannak elrontott életek, amik a döntő pillanatban döntő elhatározást hozva belátásuknak megfelelően cselekedve mindent – hadd húzzam alá testvérek, erről szól ez a mai történet – mindent jóvá tesznek, amit elrontottak. Nem Ráháb az egyetlen ilyen elrontott életű ember a Szentírásban. Emlékezhetünk a latorra, aki Jézus jobbján utolsó sóhajával megtért, az Úrhoz fordult, de Ráháb nevét egyenesen a hit hősei között említi a Szentírás. Olyan nevek társaságában, mint Mózes, Gedeon vagy Dávid, de Jakab levele is hivatkozik rá, amikor figyelmeztet minket, hogy a hit jó dolog, de halott lehet önmagában, ha nincsenek cselekedeteink. A tisztátalan Ráháb is megmenekült cselekvő hite által.

Lássuk most különböző fénytörésekben ezt, hogy belátás. Lehet valaki az elmulasztott lehetőségek embere, lehetünk a meg nem valósított felismerések emberei, és végül lehetünk a mindent jóvátevő felismerés emberei is.

Leélhető egy emberélet úgy, hogy hazafelé járva is ezt mondja valaki, nem tudom, miért voltam itt. Talán hozzáteszi: jó volt, szép volt, érdekes volt, fájdalmas volt, szörnyűséges volt, kinek milyen élet adatott, de nem tudom, mire való volt. Íme az elmulasztott felismerés embere! Hiszen életünk arra való, hogy benne Istent megismerjük és vele szeretetben és boldogságban, éljünk már itt a földön, majd pedig örökkévaló szellemi létezésünkben nála, odaát is. Lehet járni a mindennapokat, élni, dolgozni, gyermekeket nemzeni, nyugdíjba menni, megöregedni úgy, hogy nem tudja az ember, mire kapta az éveket. Ez a buta üresség, ez a tompa homály olyan gyötrelmessé válik aztán, hogy segítségül kell hívni a kártyát, a televíziót, az italt, a túl sok munkát, kinek-kinek milyen az ízlése, a neveltetése. Valamit, ami elodázza a szembenézést, miért is vagyok itt egyáltalán. És aztán mi történik? Marad minden a régiben, hogy aztán még kínzóbban jöjjön elő. Nekem elég nehéz olyan Istenben hinnem, aki nem ad minden embernek legalább egyszer alkalmat arra, hogy rájöjjön, hogy az élet értelme a szeretet. “Isten szeretet, és aki szeretetben marad, Istenben marad, és Isten is őbenne.” (1Ján 4,16) Mindnyájan megkapjuk a lehetőséget, hogy rádöbbenjünk erre, mégis látok embereket, akik mindvégig nem jönnek rá erre. Harcolják harcaikat a szomszédaikkal, a rokonokkal, keresik és kapva kapnak a lehetőségen, mikor valakiben rosszat lehet találni, és az egész siralmas a maga végösszegében.

Ahogyan Jézus is könnyekre kellett fakadjon Jeruzsálem felett: Jeruzsálem, Jeruzsálem, vajha megismerted volna, amik a te békességedre valók, ezekben a mostani időkben is, de most már késő. Eljönnek ellenségeid, palánkot vonnak köréd, lerombolják a falaidat és kő kövön nem marad. (Mát 23,37  Márk 13,2 Luk 19,41-44) És tudjuk, szó szerint így történt, ahogy Jézus előre látta. És szó szerint így történik mindenütt, ahol nem történnek belátások. Nem a teljes pusztulás az egyetlen távlat, ami marad, ha valaki az elmulasztott felismerések embere? Akihez szólt az Úr, mint annyi máshoz és nem kellett neki! Nem ért rá, nem volt elég a hat nap, ami a világ teremtésére is elég volt, és elég kellene legyen a mi kis otthonunk megteremtésére is! Szólt az Úr, de nem kellett, mert jól mentek a dolgok anélkül is. És azzal áltatja az ember magát: imádkozni otthon is lehet, meg nem vagyok rosszabb azoknál, akik ott vannak a templomban. Aztán megmarad az ember a maga gyártotta bölcsességekben, és egyre immúnisabbá válik a lelke minden isteni érintésre, mert körülbástyázta magát a maga igazságaival.

Aztán az Isten nélküli életre ott leselkedik méltó párja, az Isten nélküli halál, ami valóban rettenetes. Élni még lehet valahogy Isten nélkül, de meghalni nem. “Ma, ha az ő szavát halljátok, meg ne keményítsétek a szíveteket” – mert a felismerés, a belátás a mához tartozik. A napok gonoszak, elfutnak az idők, az elmulasztott felismerések összegződnek, és megváltatlan, keserű, boldogtalan életté állnak össze. Tartsuk hát számon legkisebb fölismerésünket is, amit Isten ad. Hangolódjunk rá arra, hogy van még megérteni valónk saját utunkból is, a világ dolgaiból is. Van mit felfognunk, belátnunk, kell még tanulnunk, mindegy, hány évesek vagyunk. Be ne záródjon életünk, mert az lelki halál. Tisztogassuk ki magunkból a kitanultságot, hogy mi már vájt fülűek vagyunk, régóta járunk templomba, régen elhatároztuk, hogy Isten gyermekei, Krisztus követői szeretnénk lenni. Legyünk olyanok, ahogy Jézus mondja: mint a kisgyermekek! “Ha meg nem tértek, és olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek, semmiképpen nem mentek be a mennyek országába.” (Mát 18,3)

De lehetünk a meg nem valósított felismerések emberei is. Ez sem sokkal jobb, sőt bizonyos értelemben szomorúbb. Ide azok tartoznak, akik elindultak, és félúton megálltak. Akik valahol a szívük mélyén tudják, mi a helyes, még sem azt teszik. Megvannak a maguk jogosítványai meg tanúsítványai, de nem a Krisztus jó illata lengi körül életüket, nem adnak tájékozódási pontot azoknak, akik éhezik és szomjazzák az igazságot. Éppen olyan gyanakvók, rosszhiszeműek, éppen olyan önzők, mint azok, akik el sem indultak a keskeny úton. Áldozatra is csak nézőközönség előtt hajlandók, ha elegen tapsolnak hozzá, pedig elvileg pontosan tudják, hogy aki meg akarja tartani az életét, az elveszti azt, aki pedig “elveszti az evangéliumért és énérettem”, az találja meg. Egy keleti mondás szerint, aki sokat tud és nem aszerint él, elveszett. Jézus azokat nevezi bölcs embereknek, akik hallják beszédét és megcselekszik azt. Azt mondja róluk, ők azok, akik kősziklára építették a házukat. És jönnek az áradások, a szelek, de nem dől össze, mert kősziklára épült. Aki hallotta, és megcselekedte. Felismerésekre jutni és nem aszerint élni, ez a meghasonlott élet. Egyik fele csupa szép elv, igazság, talán még jelszavakra is telik, a másik fele pedig kínlódás, rossz lelkiismeret, örömtelenség. Mert hát milyen is lehet az ember élete az evangélium megvalósítása nélkül? Az ilyen ember mindig készül valahová. Azt mondja magának: majd ha felépült a házam, ha szárnyra keltek a gyermekeim, majd ha eljött a nyugdíj boldog, békés ideje. Majd, majd, de sohasem itt és most, pedig olyan egyszerű lenne hozzákezdeni.

Diákkoromban egyebek között szénlapátolással kerestem a pénzt némelykor. Eszembe jut, amikor ott volt a negyven mázsa szén, amit a pinceablakon beömlesztettek és azt át kellett lapátolni a másik sarokba. Ott álltam a lapáttal a kezemben s tudtam, hogy ez egész napos munka, s nézegettem a nagy szénhegyet. Aztán fogtam magamat és átdobtam az első lapátot a sarokba. Általában öreg este lett, mire a munka befejeződött. Mégis valami ilyesmit tudok csak javasolni minden testvéremnek: bármekkora az a “hegy” – fogjunk hozzá. Ahogyan a régi mondás tartja, az ezer mérföldes út is egyetlen lépés megtevésével kezdődik. Kezdjünk hozzá! Ha már tudjuk, mi a dolgunk, ha már Isten igéje és Lelke világossá tette ezt, akkor következzen a megvalósítás! Nem csak az elmulasztott felismerések tehetik tönkre az ember életét, hanem a meg nem valósított felismerések is. Az, hogy tudom ugyan – de nem aszerint élek.

És itt a harmadik lehetőség is, amiről Ráháb története szól. Róla mindenki tudta, hogyan él, ismerték mesterségét. Hogy mennyire nem állott köztiszteletben, az is jelzi, hogy “a tisztátalan” jelzővel illették az ilyet. Lehet hogy most eltoljuk magunktól mindezt és azt mondjuk, mi nem vagyunk ilyen cégéres bűnösök, és bizonyára így van. Mégis, amit Ráhábnál látunk, az valami olyasmi, amit nekünk is érdemes: fölismerni, hogy kicsoda az Úr az égen és a földön, és ezután belátni, hogy akkor tehát kegyelemre szorult ember vagyok. Egy ostromlott városban, egy ablakrácsra kötözött piros fonálból font kötéldarab, ennyi volt, ami a bizonyosságot jelentette. Nem túl sok. Meg néhány idegen ember ígérete: nem túl sok. Nekünk sincs túl sok! Egy könyv, ami talán ott porosodik a polcon, pedig telis-tele van Isten áldott igéjével. Egy óra a hét nagy igyekezete, sodrása közepette, amikor kiszakítjuk magunkat az ő számára, amikor igéjét hallgathatjuk és gondolkozhatunk rajta. Néhány perc, amikor gyakorolhatjuk a szeretetközösséget, hogy összetartozunk: milyen kevés, mondaná az ember.

Nekünk is csak ennyi van: valaki majd emlékszik ránk, aki úgy szeretett, hogy értünk imádkozott a kereszten. Ő emlékszik arra, miben egyezett meg velünk, s lehet, hogy mi megtörtük az ígéretet, de ő azt mondta, hogy ígéretei “mind igenek és ámenek” – azokat meg nem változtatja. Gondoljuk arra, hogy másoknak ott voltak Jerikó kőfalai. A régészek megállapították, tizennyolc méter magas kőfalak voltak. Ebben reménykedtek és nem védte meg őket a magas kőfal. Ráhábnak egy adott szó volt a kincse, és ő megmaradt, mert komolyan vette azt az adott szót. Testvérek, ígéreteink vannak nekünk is, amiket komolyan vehetünk! Ilyeneket olvasunk: “Nem hagylak el, sem el nem távozom tőled.” Itt őrzöm Bibliámban édesapám kézírásával, harmincadik házassági évfordulóján ezt az igét írta le nekem egy papírlapra. Ma amikor a Szentírásból fölolvastam az igét, itt volt előttem. Az ő hite által is ezt üzeni a Szentlélek nekem: “Nem hagylak el téged, sem el nem távozom tőled!”  Vagy eszünkbe jut-e, ha nem adatott meg a hívő szülő ajándéka, a keresztségünkkor elhangzott ige: “Tiveletek vagyok a világ végezetéig”? És ha keressük, nem találhatjuk-e meg – ahogy a múlt héten Bibliaolvasó Kalauzunk segítségével ezt olvashattuk János evangéliumában: “Nem hagylak titeket árvákul, eljövök hozzátok.” (Ján 14,18)

Lehetünk a mindent jóvátevő felismerés emberei, hogy kegyelemre szorult emberek vagyunk, és a kegyelem Ura megígérte, hogy nem hagy minket cserben. Ezt az evangéliumot hirdetem minden megterhelt szívű, megfáradt testvéremnek: nem tudjuk megmenteni magunkat, de ha nem szalasztjuk el a felismernivalót a döntő pillanatban, akkor íme Isten munkálkodik a világban. Munkálkodik Jerikóban, ahogy Ráháb mondhatta ezt, munkálkodik itt Szentendrén, Budapesten, mindenhol a világon, csak legyen, aki meghallja az ő hangját, meghallja az ő igéjét, ami nem más, mint az élő Krisztus.

És, ha mindez nem marad elvi síkon, megvalósítatlan elméletben, hanem cselekvéssé lesz, akkor a kegyelem átformálja az ember sorsát. És a cégéres bűnös megmenekül, senki egy ujjal nem bántja, pedig az ő élete ért a legkevesebbet ott és akkor abban a városban. És még ez nem elég, nem csak megmenekül fizikai léte, hanem ragyogó szellemi sorsot adott neki a kegyelem: Dávidnak, Izrael nagy királyának egyik ősanyjává lehet az egykori parázna nő. Ilyen módon Ráháb leszármazottai között ott lehet a világ Megváltója, az Úr Jézus Krisztus. A hit hőseivel együtt említhetjük, mert soha sem késő, ma sem, fenyegetett, körülzárt városban sem, nehéz időkben, gyászban, betegségben, kilátástalanságban sem, semmikor sem késő, a halál szélén sem. Ne várjuk meg azt a pillanatot, legyen nyitva a szemünk, és maradjon megérinthető a lelkünk, a többit majd elvégzi a Szentlélek Isten! Ámen.

 

Imádkozzunk!

Istenünk, köszönjük a biztatást, hogy lehet hinni szavaidnak, mert megtartod ígéreteidet, nem töröd meg a szövetséget, amit tieiddel kötöttél. Köszönjük, hogy az Újszövetség részesei lehetünk keresztségünk óta. Segíts minket a felismerésekben, amikor üzeneted eljuthat hozzánk, add, hogy tompaságunk, önhittségünk meg ne akadályozza a csodát, hogy fölfoghatjuk igazságodat. Segíts minket a megvalósításban, hogy hitünk és cselekedeteink megfeleljenek egymásnak. Imádkozunk hozzád országunk békességéért, adjál belátást és felismerést a mindennapi dolgokban éppúgy, mint életünk végső nagy kérdéseiben. Imádkozunk hozzád a vérontás megszűntéért a Szentföldön. Adjál belátást az elvakult ellenségeknek, és adjál alázatot üdvöt adó akaratod iránt mindenhol a világon. Légy velünk a most következő hét napjaiban, munkánkban, családunkban. Gyógyítsad betegeinket, vigasztaljad a gyászolókat, és az erőtlen erejét újítsd meg. Megváltó Jézusunkért, hallgass meg minket imánkban! Ámen.