Igehirdetések

Honnan – hová?

2002 április 7.
dr. P. Tóth Béla

Honnan – hová?

Lekció: Gal. 1:10-24
Textus: Gal. 1:24

“És dicsőítették én értem az Istent.”

Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk, szeretnénk mi is úgy élni, hogy az emberek látva cselekedeteinket téged dicsőíthessenek. Ehelyett többnyire közömbösek az emberek életünk dolgait látva, sőt néha inkább elkedvetlenednek vagy bosszankodnak cselekedeteink felett. Tudjuk Urunk, azért van ez így, mert nélküled magunkra vagyunk utalva, és tőlünk nem telik több ennél. De azt is tudjuk, hogy veled együtt, benned maradva minden megváltozik, mert te képessé tehetsz miket arra, amire mi magunk nem vagyunk képesek. Nem kevesebbért könyörgünk most hozzád, Urunk, mint ennek a csodájáért: a fiúságért, hogy mi is a tiéd lehessünk, és termőre forduljon bennünk a tőled való mennyei élet. Jöjj most el hozzánk, feltámadott Jézus, és közöld velünk mennyei életed erőit. Hadd támadjunk fel mi is új életre, ahogy ezt már megadtad Pálnak és annyi más gyermekednek is. Kérünk, hallgasd meg imánkat és tedd áldottá együttlétünket a te jelenlétedben. Küldd el hozzánk áldott Szentlelkedet!
Ámen.

Igehirdetés

Nemrégiben olvashattuk az újságokban, hogy a földüktől nem is olyan távol, mintegy ötszázmilló kilométerre egy aszteroida zúgott el a világűrben. Az aszteroida néhány tíz kilométer átmérőjű parányi bolygócska, körülbelül akkora lehet, mint mondjuk a Mátra hegység, de ha eltalálja a földet, akkor egy vagy több világrész nyomtalanul megsemmisülhet. Csillagászati szempontból olyan apró objektumok ezek, hogy csak akkor lehet észlelni őket, amikor el is haladtak már a föld közelében, és most gondolkodnak a tudósok, lehetne-e valamilyen védekezést kiépíteni a láthatatlan kozmikus apróságok ellen, amik a föld számára végtelenül jelentőssé válhatnak. Ha lehet is valamilyen védekezést is kiépíteni, az még messzi van, most annyi marad az embereknek – még a tudósoknak is – hogy azon gondolkoznak, honnét, milyen irányból jöhetnek ezek az égi vándorok, és aztán hová rohannak el innét a Föld közeléből.
Legalább elmélázunk mi is, milyen pillanatnyi eseményeken múlik egyáltalán földi létezésünk. Amióta nagyszerű gyógyszereink vannak és többé-kevésbé sikerült kiiktatni a gyermekhalandóságot – ami mindig arra mindig arra figyelmeztette az embert, hogy az élet ajándék – most már úgy tekintjük, hogy nekünk jár a kilencven esztendő jó egészség, és az, hogy mindenki betelve az élettel, jó vénségben szálljon sírba. Ha nem így van, föl vagyunk háborodva.
Ezek az újsághírek emlékeztetnek, hogy nem egészen így áll a dolog. Életünk minden pillanata ajándék és kincs, amely egy hajszálon függ, még pedig olyan hajszálon, ami egyáltalán nincs a hatalmunkban: számunkra megfoghatatlan és kézbentarthatatlan. Legfeljebb annyit kérdezhetünk, honnét is jönnek ezek az apró kis bolygócskák, és milyen pályán, merre távoznak a közelünkből.
Ez a módszer jutott eszembe: legalább a honnét és a hová kérdését próbáljuk föltenni, amikor a mai ígénk kapcsán egy másik, nagyon is megrázó, drámai jelenség jön elénk, hogy tudniillik egy emberi élet aljától a tetejéig meg tud újulni. Valaki, akinek bebetonozott eszméi és szándékai voltak, teljesen más emberként áll elő, mert elérte őt egy isteni érintés. Az, hogy az ember újjá lehet, tényleg megdöbbentő dolog, éppen úgy, mint maga a létezés, az, hogy egyáltalán vagyunk. Az új élet, az Istenben való élet még megrendítőbb valóság, mint a lét maga, amit valljunk meg, nagyon megszoktunk és azt hisszük, hogy nekünk az jár. Kérdezzük most mi is ugyanezeket a kérdéseket az új élet felől: Honnét jön a keresztyén hit és hová viszi az embert? Ránk is érvényesek a kérdések, hiszen nem mi találtuk ki a keresztyén hitet. Jött hozzánk valamilyen úton. Talán hívő szüleink vagy nagyszüleink által. Talán úgy, hogy gyermekeinket egyházi gimnáziumba adtuk és fölfedeztük, valami fontos és ránk vonatkozó üzenet hangzik
hétről-hétre ebben a közösségben. Talán úgy, hogy egyszer véletlenül kinyitottuk a Bibliát és megdöbbentett valamelyik mondata, és az azóta fontos. Sokféle úton jöhet, jöhetett tehát hozzánk, de bizonyosan nem mi alkottuk. Kaptuk, és ha igazi, akkor visz is bennünket valahová. Nem csak jön, és így nem csak ezt kérdezhetjük, honnét, hanem azt is, hogy hová. Valóban visz bennünket valahová, és bizony mondom, testvérek, ha ugyanolyanok vagyunk, mint amikor legelőször átléptük a templom küszöbét, akkor nem vagyunk keresztyének, mert a feltámadott Krisztus jelenléte az emberi életet átalakítja. Az élő Krisztus új irányultságot adott az embereknek. Itt van Pál, akiről nyilvánvaló, hiszen ő maga mondja el, hogy atyái hagyományaiért szinte fanatikusan lelkesedő ember volt. Honnan van a keresztyén hit? A válasz egyszerű: magától Krisztustól, a vele való találkozástól. Úgy mondja ezt Pál, kétszer is hangsúlyozza, hogy “én nem emberektől vettem”, nem is tanítottak rá, hanem Jézus Krisztus kinyilatkoztatásából kaptam.
Ez a súlyos és nagy szó, hogy “kinyilatkoztatás” nyugodtan fogalmazható mai magyar nyelvünkön úgy, hogy ő megmutatkozott, megjelent. A húsvét utáni hetekben a bibliai történetek mind erről szólnak. Negyven napban mondja el ezeket az időket a Szentírás, hogy a Feltámadott megmutatkozott embereknek. Először Kéfásnak – Péternek a héber neve ez – aztán a tizenkettőnek, aztán több mint ötszáz atyafinak egyszerre – olvassuk a Korintusi levélben – végül pedig nekem, mint egy mint idétlennek – az újfordításban korcsnak- aki nem érdemeltem, mert üldöztem az Isten anyaszentegyházát, még nekem is megjelent!
A keresztyén hit tehát a vele való szembesülésből fakad. Abból, hogy bejön életembe, a szobámba, bejön a gondolkodásomba, és többé nem élhetek úgy, mintha ő nem lenne ott. Azok a véres harcok, amik ma a világban zajlanak szent helyeken is, éppen arról szólnak, hogy emberek úgy tesznek, mintha nem járt volna itt Jézus, mintha nem tanított volna bennünket arra, hogy az egyetlen élhető élet, hogy próbáljuk szeretni ellenségeinket, fogadjuk el létezésüket, adjuk meg nekik az otthont, a lehetőséget, az életet, ne akarjuk fölszámolni, megszüntetni, kiiktatni őket. Még csak azt se mondjuk a másik emberről, hogy bolond, mert akkor ugyanarra az ítéletre vagyunk méltók, mint aki már meg is ölte ellenfelét. Tudjuk, hogy a dolog valóban itt kezdődik: “Velük nem lehet mit kezdeni, lehetetlen népség, irtsuk ki őket!” Kicsiben ha nem is ilyen véresen, sok emberi szívben ott van ez! Ezen a napon, amikor választ az ország, elgondolkodhatunk azon, hogy másokról, akik nem oda fognak szavazni, ahova mi, nem őrzünk-e a szívünkben ilyen gondolatokat? Aki azt mondja, hogy bolond, méltó a legfőbb ítéletre. Ha “leírod” embertársadat, ő nem számít, nem is ember, akkor nem sok van hátra, hogy meghúzd a ravaszt, ha fegyvert kapsz a kezedbe. Vannak, akik gondoskodnak arról, hogy legyen az emberek kezében fegyver, hiszen gazdagságot és hatalmat tudnak ebből szerezni maguknak.
De térjünk oda vissza, hogy a keresztyén hit valóban a Krisztussal szembesülő találkozásból fakad: nem tehetünk úgy, mintha ő nem lett volna itt ebben a világban. Ezért ezen a vasárnapon is az a legfontosabb kérdésünk: beengedtük-e már őt az életünkbe, beinvitáltuk-e a szívünkbe? Mert lehet, hogy valaki szereti a templom csendjét és áhítatát, az orgona szavát, talán ősei emlékét is, akik szintén a templom népéhez tartoztak, de még nem nyitott ajtót a Feltámadott számára. Akkor nem csoda, hogy nincs az ember szívében türelem, pedig vasárnap templomban volt. Nem csoda, hogy nem vagyunk képesek a “második mérföldre”, nem csoda, hogy a barátainkat vagy éppenséggel rokonainkat se tudjuk szeretni, nem hogy az ellenségeinket. Mindezekre csak akkor vagyunk képesek, ha ő eljön és ott van bennünk, s ő szereti a nehezen szerethető hozzátartozót, ő szereti az ellenséget. Magunktól ezekre a dolgokra nem vagyunk képesek. Így kell ezt érteni, hogy én nem emberektől vettem, nem is tanítottak rá, hanem Krisztus kinyilatkozásából kaptam: beengedtem a szívembe, és ő megmutatta nekem, hogy mindez lehetséges. Igen, tőle személyesen átvéve egy gondolatot már nem fogom feledékenyen hallgatni, olvasni az ígét. Olyan lesz bennem, ahogy Ésaiás mondta az ígéről: Mint az eső, ami nem tér vissza üresen, hanem termékennyé teszi a földet.
És ha ez így van, mit kell tennünk? Annyi, hogy újra és újra tegyük magunkat alkalmassá az Isten ígéjének befogadására. Vagyis csendet kell teremtenünk magunkban. És ez nyilvánvalóan nem csak fizikai, hanem lelki, szívbeli csend, ami sokkal nehezebb dolog. Ezt megteremteni nem is olyan egyszerű dolog. Hogy elhalkuljon a dohogás, a magunk igazának rikácsoló állítása, hogy lelki csend legyen. Elhallgasson a panasz, a jajgatás, és legyen “nagy csendesség”. A Jelenések könyve beszél erről, amikor azt mondja: És lőn csendesség fél órát. Érdekes lenne fölmérni, mikor voltunk úgy igazán “nagy csendességben” akár egy fél percet is. Olyan csendességben, amelyben meg lehet hallani, amit ő mond. Az igazi “nagy csendességben” megtanulhat az ember befelé, fölfelé és előre nézni, mert rendszerint inkább kifelé, lefelé és hátra nézünk. Figyeljük meg, mennyi negatívum származik az emberi életben ezekből, hogy szeretünk kifele fordulni, a világ érdekel, lefelé nézünk, az alantas dolgok igen érdekesek, és hátra, a régi elrontott, sebeket okozó dolgokkal foglalkozni rendszerint nagy kedvünkre van. Az igazi csendben az ember megtanul befelé figyelni, fölfelé és előre. Így nem fog észrevétlenül elmenni a Feltámadott mellett! Meglátja őt éspedig olyannak, amilyennek megmutatkozik. Megint csak a Jelenések könyvét hadd idézzem: a ruhája fehérebb, mint a hó, tekintete, mint az izzó fényű érc vagy a fénylő nap, a hangja pedig olyan, mint a “sok vizek zúgása”. És az evangélista hozzáteszi, a kezén és a lábán – noha ilyen nagy hatalmasság – ott vannak a sebek helyei, mert ő, aki világteremtő szeretet, mindennél hatalmasabb szentség, egyszersmind velünk együtt szenvedő, szerető, közelünkben lévő Úr. Ő, aki meghalt, íme az, aki él! Tőle van minden, ami a keresztyén életben teherbíró. Tényleg szép dolog hívő szüleink emléke, nagyszüleink példája, meg a sok szép olvasmányélmény, de ezeket betemeti az élet pora. Csak amit ő maga ad: a saját jelenléte, az marad meg. Mindig csak ajándékait szoktuk kérni. Mikor kértük utoljára jelenlétét, őt magát? “Jövel Szentlélek Isten!” Most nem azt kérem, hogy adjál ezt vagy azt, csupán azt, hogy hadd legyek a jelenlétedben. Igen, ő ezt adja, ezért nincs fontosabb imánk. Amivel a Biblia is véget ér, az utolsó sóhaj: Bizony jövel Uram, Jézus! Ez az az imádság, amit mindennél fontosabbnak tart szent könyvünk. Így érdemes imádkozni: “Jöjj el, Uram!” Honnan van hát a keresztyén hit? Tőle magától, személyesen. Ahol ő jelen van, ott a lehetetlen dolgok is lehetővé válnak.
Mert a másik kérdés ez, hogy hová visz minket a keresztyén hit? Pált olyan életbe vitte, amiről ezt halljuk: Dicsőítették én értem az Istent. Ezt úgy kell érteni, hogy az emberek elámultak a Pálban működő erőkön. És nem csak a szájukat tátották, nem csak azt mondták, hogy nahát, hanem eljutottak oda, hogy Istent dicsőítő emberek lettek maguk is. Biztosan láttunk már olyat, amikor valaki ajkáról szinte ellenállhatatlanul feltört az Istent dicsőítő hálaadás. Nem tudta magába fojtani, mert kapott valami nagy dolgot, és ezért dicsérnie kellett az Urat. És biztosan számon tartunk olyan embereket is, akikben ott van az Isten kezének a nyoma, ezért bennük fölragyog valami a világ világosságából. Ezek az emberek tudnak mosolyogni, amikor mások csak jajveszékelni tudnak, tudnak szelídek lenni, amikor mások rámenősséggel és intézkedéssel képesek csak elképzelni valamit, tudnak jó szót, bíztatást mondani, amikor mások magukkal vannak elfoglalva. Ezek az emberek világítanak, és ha nem lennénk olyan feledékenyek és sietősek az imádságainkban, bizony naponta hálát adhatnánk ezekért, dicsérve Istent, hogy ők egyáltalán vannak. Hát ne feledkezzünk meg erről! Ilyen emberré lett Pál, aki először Saulus volt, de lett belőle Paulus: valóban megújult. Azelőtt félelmetes ellenség volt, üldöző, és lett belőle támogató, gondoskodó idősebb testvér, aki nagy távolból, ha másképp nem tudta, hát levélben bíztatta azokat, akiknek élete megújult. Mert fontos volt számára az az új élet, ami ott Galáciában elkezdődött. Sorra alakultak ott a gyülekezetek a nem zsidókból. Ez volt a világ csodája, hogy egy pici zsidó szekta valami olyat hozott a világnak, amire mindenki szíve megrezdülhetett: egyetemeset, minden embernek szólót.
Hova visz az igazi keresztyén hit? Fogalmazzuk meg most ebben a két szóban: átnemesít és átlelkesít. Átnemesít, ahogy Pált is kihozta a népe hagyományaiért való fanatikus lelkesedéséből, abból a szűk és öncélú értelmezésből, ahogyan ő mindenáron zsidó akart lenni. Ennek az értelmezésnek az volt a lényege, hogy mi Isten népe vagyunk, és ezért mi jobbak vagyunk, mint mások. Valójában az történt, hogy egy nép elkezdte önmagát szeretni, sőt bálványozni, és azt mondogatták szinte jelszószerűen, hogy “Ábrahám a mi atyánk.” Ábrahám Isten barátja, és mi is azok vagyunk éspedig születésünktől fogva. Megdöbbenve kellett hallaniuk, hogy Isten a kövekből is támaszthat fiakat magának. Elfelejtkeztek arról, amit Ésaiás így mondott: “Kevés az, hogy a Jákob nemzetségének helyreállításában légy az én szolgám, mert a népek világosságává is teszlek, hogy eljusson szabadításom a föld szélső határáig”. Amikor Izrael legjobb fiainak már ilyen küldetéstudata, világmissziós szeretete volt, ami a föld népei iránt való felelősséggé növekedett, Róma városát még éppen csak alapították, sehol nem volt még a római jog és Vergilius, fél ezred múlva kezdtek ezek a kincsek megjelenni. Ebből a csodálatos, világmissziós hitből és szeretetből Pál idejére csak egy belterjes törvényvallás maradt, az, hogy igyekezzünk egy könyv parancsainak engedelmeskedni, és akkor majd eljön Isten országa. Jézus újította meg, “töltötte be” a törvényt, vezette vissza az eredeti gyökérhez, a világ népeiért vállalt missziói felelősséghez Izrael küldetését. Pál szívét átnemesítette ez a találkozás, és valóban egy nagy távlatú, hívő program született a szívében. A szűklátókörű, nacionalista zsidóból lett világot beutazó, százakat, ezreket a krisztusi szeretetközösség áldozatvállaló összetartozásába terelgető apostol, aki olyan közösségeket alapított, amelyek a mai napig jelként itt vannak világban. Itt nem osztogatnak sem pénzt, sem címeket, sem előnyöket, mégis együtt vagyunk ma délelőtt, összetartozunk, valamilyen szeretet egybefog bennünket. Nos hát, ez az átnemesedés az, ami kinyitja az ember életét! Akik Pál módján Jézushoz térnek, azoknak kinyílik a szeme látni a többi embert. Az ilyen ember örömét leli abban, ha meghallgathatja társa panaszát, amikor már mások nem szívesen hallatják, mert már elegük van belőle. És az ilyen ember megtanul élni nem csak önmagáért, lesz a szeretetének valóságos tárgya, nem kell illúziókat kergetnie, mert átnemesedett az élete a Krisztus jelenlététől.
És át is lelkesedik – ez a másik szó – vagyis az ilyen embernek lesz ereje, “lelkes lesz”. Nézzük meg a Biblia hátsó lapjain, ahol a térképek vannak, hogy mennyit is utazott Pál, három missziói útját általában különböző színnel szokták jelölni a térképeken, és ott van a negyedik, a római is. Ha elgondoljuk, milyen hajókkal kellett utazni, mit jelentett annyit gyalogolni, súlyos gerincproblémái ellenére, mert a bibliatudósok szerint, amikor Pál arról beszél, hogy “tövis adatott az én testembe”, akkor ilyesmire célozhat. Nos, a Feltámadott jelenléte erőt adott ennek az embernek, aki képessé lett így olyasmire, amire nem lett volna képes őnélküle. Mi is lehetünk ilyenek: “Lélekből lelkesen kérni taníts!” – mondja énekünk.
Ma ezek voltak kérdéseink: honnan és hová. Honnan jön hozzánk az élő hit? Az élő Krisztustól! Hát legyünk csöndben, hogy meghalljuk, ha szól, hogy megpillantsuk szépségét, mert nem csak Kéfásnak, és nem csak a tizenkettőnek, és nemcsak az ötszáz atyafinak jelent meg, hanem – Titusz levelében így olvassuk: “Megjelent az Isten idvezítője kegyelme minden embernek”. Hová visz ez a hit? Egy másik életbe, ami immár átnemesedett, nem öncélú többé, és átlelkesedett, vagyis nem erőtlen élet már. Így legyen!
Ámen.

Imádkozzunk!

Urunk, te valóban mindnyájunkat megújíthatsz, segíts minket, hogy mi is tapasztaljuk jelenlétedet. Annyi ismeretlen erő kéri naponta a szívünket, vigyázz ránk és ne engedd, hogy eltérjünk a tőled nyert új, mennyei élettől! Adjál nekünk csöndes, figyelő perceket, hogy ha jössz, rád ismerjünk, és örvendezzünk közelségednek. Adjál nekünk nemes szívet, méltó szándékokat, adjál a véghezvitelhez erőt a tőled való Lélek által. Imádkozunk országunkért, hogy legyen velünk a te áldó és jövőt formáló szereteted, ezen a napon különösképpen is. Hallgass meg minket és add, hogy mindnyájan élhessünk úgy, hogy az emberek látva cselekedeteinket téged dicsőíthessenek. Jövel, Urunk Jézus, légy velünk a most következő hét napjain!
Ámen