Emlékezés és felejtés

Igehirdetés 2002. április 21.

Emlékezés és felejtés



Lekció: Zsolt 50,1-23
Textus: Zsolt 50,22-23

“Értsétek meg ezt, ti akik elfeledkeztek Istenről, különben elragad menthetetlenül. Aki hálaadással áldozik, az dicsőít engem, és aki az úton jár, annak mutatom meg Isten szabadítását.”



Imádkozzunk!

Istenünk, valóban nagyobb feladat embernek lenni, mintsem arra a saját erőinkből képesek és alkalmasak lennénk. Szép ajándékaidat elszórjuk az út mentén, és illúziókat kergetünk a valóság megismerése és tisztelete helyett. A te igéd a valóság: örök szeretet-gondolatod az a világ teremtésétől fogva, hogy mindnyájan üdvözüljünk. Segíts szembenézni önmagunkkal, és ne engedd, hogy silányabb életet éljünk, mint amit lehetővé tettél számunkra. Hadd lássuk akaratodat, jelentsd ki azt egészen világosan. Tölts el fénnyel, add szívünkbe a felismerést, hogy nem vagyunk egyedül, velünk vándorolsz utunkon, sőt te magad vagy az út, ami az életre visz! Neked legyen dicsőség örökkön örökké! Ámen.

 

Igehirdetés

Emberi életünk kiváltságos ajándéka az emlékezés. Mindnyájan hordozunk a bölcsőtől kezdve képeket, hangokat, illatokat, szavakat és családi eseményeket, amelyek mélyen bevésődtek a lelkünkbe, s kísérnek késő öregkorunkig. Ugyanakkor jó dolog, hogy nem tudunk egyetlen pillanatban emlékezni mindenre: bele is bolondulnánk, ha életünk összes eseménye megjelenne a szemünk előtt, netán minden szó, amit hallottunk, megszólalna. Ugyanaz a teremtő Isten, aki megajándékozott bennünket, hogy jelentés teli módon tudjunk emlékezni, lehetővé tette számunkra a felejtést is – és így nem kell minden egyes pillanatban magunk előtt görgetni minden részletet. Csak a tanulságot, a lényeget, a számunkra fontos, összegezett tudást hordozzuk, ami csöndben növekedik is lelkünk mélyén.

Ennek fényében mondhatjuk, van az ember életútján jótékony felejtés, hiszen a sok együtt csak ballaszt lenne, és jó is, hogy elhalványul. Együtt fedél alatt, közelségben élők nem kell minduntalan fölróják, amit egymás ellen valaha vétettek, hisz lehetetlen is, hogy ilyesmi soha ne történjen. A minap kérte valaki bocsánatomat egy régi “vétkéért”, és a magam részéről mosolyogva kellett kérdeznem, miről is van szó. Elfelejtettem az egész dolgot – már sehol nincs. Nagyon megkönnyebbedett, amikor ezt hallotta. Íme, a jótékony felejtés.

Ám van másfajta, kártékony feledés is. Ha a sorompóőr elfeledi leengedni a sorompót s balesetet okoz, amikor az édesanya elfeledi, mit is ígért a gyerekének, s azzal tanítja őt megbízhatatlanságra, esetleg arra, hogy később felnőttként se tudjon majd bízni, az “ősbizalom” helyett “ősbizalmatlanság”, kétely lakjon szívében… Vagy amikor Izrael népe kijön Egyiptomból, s egy idő után már “csak a szépre emlékezik”, ti. a húsos fazekakra, és felejti a korbácsokat és a rabszolgasorsot, amiből az élő Isten szabadította meg… E nemzedék nem is jut el a megígért földre, ki kell halniuk: csak egy új generáció, a később születettek kapják meg az ígéretek teljességét! Mert van jótékony feledés, de van kártékony, sőt átkot hozó feledés is.

Amikor egy nép nem tanul útjából, felejti a tanulságot, ami sorsából fakad, akkor valójában magát Istenét felejti el, s meg is érdemli sorsát, amit magára idéz. Erről az “istenfelejtésről” szól ma igénk a Zsoltárokból: “Értsétek meg ezt ti, akik elfelejtkeztetek Istenről – különben elragad menthetetlenül…” Miről van itt szó? Arról, hogy az Istent felejtő nép eljátssza szabadságát, saját döntései miatt később kényszerhelyzetbe kerül. Nem kellett a szabadság, a lehetőség – jönnek majd a kényszerek, mintegy “elragadják” – vagyis viszik, sodorják az embert, aki nem jól élt a szabadságával.

Az “istenfelejtés” jelen van a világban az elrugaszkodott, őt nyilvánvalóan, sőt olykor kérkedően tagadók életében, de jelen lehet az un. hűségesek, Isten népe körében is. Mindkettőről szól a Zsoltár, s mi is fontoljuk most meg mind a kettőt. A hűségesekről azt mondja, ne engedjétek, hogy a szertartások helyébe lépjenek annak, ami fontosabb. Ez a “szertartásosság” ott és akkor az áldozat volt, ma pedig megfelel az egyháziasságnak. “Nem fogadok el házaidból bikákat – enyém az erdő minden vadja.” Ez azt jelenti, hogy a belső alapállás lényegesebb, mint a rituálé.

Ma a legtöbben úgy gondolkodunk, hogy az a fontos, amink van, amit megszereztünk: de Isten igéje azt mondja, egyáltalán nem érdekes, hogy mid van, vagy nincs! Nem az a kérdés, mit szereztél, vagy mit szerezhetnél még meg: “enyém a föld és annak teljessége.” Mindenedet, amid csak van, egy időszakra kaptad, s meglátom, hogyan gazdálkodsz, mire használod. Ne gondold, te hívő ember sem, hogy az a fontos, mit adsz Istenednek abból, amid van. “Nem eszem a bikák húsát és nem iszom a bakok vérét – mindenem megvan” – mondja az Úr. Nem szertartásosságodra, még csak nem is vallásosságodra van szükség, hanem lelked áhítatára! Az a nagy kérdés, hogy “szíved elrejtett emberében”  (1Pét 3,4)  ki vagy. A hűségesek felelőssége ebben rejlik. Egy idő után néha ui. már-már ők is elhiszik, mint a világ fiai, hogy a “jóléti rendszerváltozás” az egyetlen fontos dolog egy ország életében.

És mit hallunk: lehet “szépen is félretenni” Isten igazságát (Márk 7,9) – nem csak tagadással, csúfolódással. Szépen félreteszitek úgy, hogy megtartjátok a szertartásosságot, még áldoztok is, de van-e a szívetekben neki való valódi engedelmesség – ez a kérdés! Amikor valaki elkezdi fontosnak, sőt egyedül fontosnak tekinteni, amije van, amit megszerezhet – és ide tartozik az is, hogy abszolutizálja, amit ő maga gondol, amit kialakított magában, és képtelen meghallani az élő igét, már az igehirdetésben is csak kedvenc gondolatait akarja visszahallani, csak akkor örül, ha fülének kedves muzsika szólal meg – akkor valójában elfelejtkezett Istenéről! Amikor nagy a magabiztosság, az ember a maga igazából nem tud és nem is akar engedni,  mert már bálványává lett “igaza.” Nem veszi észre, hogy megromlott körülötte a légkör, a közösségi élet romokban, s nem ébred rá, hogy önmagát bálványozta. Lehet hívő ember, akár elöljáró is, ha nem hallja: “Serkenj föl, aki aluszol, támadj föl a halálból, és felragyog tenéked a Krisztus!” – ott istenfelejtés van az egyház kellős közepén is…!

De vannak távoliak, akik már formálisan sem tartoznak Isten népéhez. Róluk is szól a zsoltár, nekik is van üzenete. Ezt mondja: “Ha tolvajt látsz, vele cimborálsz, és a paráznákkal tartasz, szádból gonosz beszéd jön ki, nyelved csalárdságot sző…” Nem hiszem, hogy az ige Ura moralizálni akart volna, amikor ezeket a szavakat leíratta, és közel háromezer esztendőn át Szentlelke csodálatos végzésével meg is őrizte számunkra! Sokkal inkább az lehetett a szándéka, hogy ráébresszen: mindenkit eszközei árulnak el. (Németh L.) Rád vall, hogy mit tartasz megengedhetőnek, amikor el akarsz érni egy célt.

Nem igaz, hogy a cél szentesíti az eszközt! Nemes célt csak nemes eszközök szolgálhatnak, és ha valaki egy országért akar tenni, akkor ehhez méltó eszközöket kell használjon. Nagyon remélem, testvérek, és ez személyes szó, hogy a gátlástalan rágalmazás le fog lepleződni, ami ezekben a felfűtött időkben oly magától értetődőnek tűnik, és számot kell majd adni a vádakról, amik elhangzottak, hogy igazak-e vagy sem. Amikor emberek megpróbálják erkölcsileg megsemmisíteni ellenfeleiket…! Lehet, hogy az erdőben farkastörvény uralkodik, és lehet, hogy mi most éppen a “szabad verseny” idejét éljük, ahol az erősebb marad életben – de én nem akarok olyan világban élni, ahol következmények nélkül marad a rágalmazás és a másik emberre, csoportra mondott gátlástalan hazugság. Ilyet csak az istenfelejtő enged meg magának, aki azt vallja, hogy a cél szentesíti az eszközt. Nem hogy “szentesíti”, éppenséggel elárulja az eszköz, hogy mi is a valódi cél!

Rövid távon talán sikerül, mert az ég villámai nem sújtanak le azonnal. Szoktuk is mondani: “Nem szakad rá az ég!” Valamikor még rászakadt: az ember lelkében ott a tudás, hogy az igazi, isteni rend az, hogy szakadjon rá az ég. Számunkra megfoghatatlan okokból az Örökkévaló azonban olykor időt ad a gonosznak is. De ebből azt a következtetést vonja le, hogy akkor tehát “mindent lehet”, most lehet – hiszen nem sújtottak le az ég villámai, nem szakadt rá az ég… Testvérek, nem lehet mindent! A délszláv háború áldozatait sorra kiássák a tömegsírokból – éppen úgy, ahogy Ézsaiás próféta könyvében is olvassuk: “A föld kiadja a vért, és kiadja a holttesteket…!” (Ézs 26,20-21)

A gonoszság és az istentelen eszközök rövid távon hatékonyak lehetnek, minden hazugság “fog valamit” néhány nap erejéig – de van az az idő, amikor minden lelepleződik, minden istentelenség megmutatja igazi arcát. Ha másból nem, a tönkretett tengerek, az elszennyezett levegő, az agyonvegyszerezett, terméketlenné váló termőföld drámájából a mi nemzedékünknek is meg kell majd érteni, hová jutottunk istentelenségünkben…! A politikusok dolgában sem kell egy nemzedéket várni arra, hogy megírják a könyveket, akik utánajárnak a dolgoknak – benne a dokumentumokkal, fényképekkel, aláírt pecsétes tényekkel, hogy hát ki hány embert is akasztatott is fel, kínoztatott meg, tett földönfutóvá, miközben a legszebb eszméket írta zászlajára. A cél, testvérek, sokadszor is hadd mondjam – egyáltalán nem szentesíti az eszközt! Aki erről elfelejtkezik, az tényleg megérdemli a sorsot, amit választott magának.

Ne legyenek illúzióink: Isten népe éppúgy a felejtés bűnébe eshet, templomos emberek is, mint az elrugaszkodottak, a nyíltan kérkedő istentagadók. A következmény itt és ott ugyanaz: elvész a lehetőség, ami volt, s az ember kényszereket idéz magára. Nem ő uralkodott vágyain – majd uralkodnak a vágyai őrajta. Nem ő használja föl a pénzt Isten Szentlelkének útmutatása szerint – majd fölhasználja őt a pénz a maga eszközeként! Nem ő szabja meg, mit tehet a saját világában, majd megszabják helyette mások: távoli filmgyártók, hogy milyen ruhát kell viselnie és hogyan kell szégyellnie saját nemzete viseletét. Megmondják neki, milyen legyen az erkölcse, megmondják neki, hogy mit kell énekelnie és milyen nyelven, amikor születésnap van a családban.

Az istenfelejtő “elragadtatik” – azaz menthetetlenül viszi magával valami kényszer. Sodorja a korszellem, a rafinált tömegkommunikáció, a legnézettebb csatorna, és a rövid távon nagyon is beváló eszközökről, ha évek múlva is, de kiderül, nem volt közük az élet alapjához, értelméhez, az élő Istenhez – amit ígért, az csalás és látszat volt! Ahogy Bulgakov Mester és Margaritá-jában a repülő bankjegyek üvegcímkékké, számlákká változnak az emberek kezén, akik rohannak, hogy megkaparintsák. Igen, megkaparintják, s lesz belőle fogyasztás – ennyi marad a “Nagy Varázslatból.” Jött az élet és ment tovább – csak nem volt sem lényege sem tartalma, sem pedig értelme…!

Testvérek, tudom, hogy mindez súlyos így, de Isten igéje mondja nekünk, azoknak, akik hűségeseknek gondoljuk magunkat, és azoknak is, akik eltávolodtak, amikor az istenfelejtés dolgáról beszél nekünk. “Aki hálaadással áldozik, az dicsőít engem, és aki az úton jár, annak mutatom meg Isten szabadítását.” Mit jelent ez? Azt, hogy minden felelőtlen felejtés ellenére élő Istenünk lehetővé teszi számunkra, hogy megtöltekezzünk igéjéből a mennyei élettel. A szív áhítata az igazi áldozat! Nem a célok elérése teszi az embert, nem a hatékonyság, hanem a szív irányultsága. Ott belül, a “szív elrejtett emberében” maradj alázatban életed Istenével: ez a döntő dolog számodra!

Emlékszem gyermekkorom egy kedves olvasmányára, ahol a hajót rossz szándékú emberek úgy igyekeztek eltéríteni, hogy a kormányos fülkéjében az iránytű alá egy vasdarabot tettek, s így az már nem a helyes irányt mutatta. Az ember “iránytűje” az Isten iránti alázat: ha ez megromlik, akkor az ember elvéti az utat, s elkezdenek benne idegen erők dolgozni. Nincs fontosabb, mint hogy a “kormányos fülkében”, a szívünk közepén a valódi igazság uralkodjék: nem elfogultságok, önigazolások, nem mások vélekedései, hanem Isten igazsága. “Hálával áldozzál” – ez azt jelenti, őrá kell figyelni bent, a szívünk mélyén!

A másik, amit mond egészen gyakorlati: “Aki az úton jár, annak mutatom meg Isten szabadítását”. Mit jelent az úton járni? Nem azon járunk mindnyájan? Az út: Krisztus! Az Ószövetség népe még csak remélte és várta őt, mi pedig, az Újszövetség népe tudjuk és valljuk, hogy itt járt közöttünk. Megfeszült értünk szeretetéből, itt van velünk most is igéje és Szentlelke által, a világ végezetéig – úgy, amint hallottuk is a keresztelési igében. A világ végezetéig, minden nap, ma is itt van közöttünk! Aki “őrajta jár”, vagyis hozzá méltóan él – az tapasztalja meg Isten szabadító szeretetét!

Most csak ezeket hadd mondjam, mint hozzá méltó dolgokat: türelem, igazság, méltányosság. Azért mondom éppen ezeket, mert magam is sokat szenvedek saját türelmetlenségemtől, rám-rám ragad mások sietőssége. Azon vagyok, hogy meghalljam Isten igéjéből, aki türelmes Isten, e sietős, óráját néző embervilág közepette: az egész örökkévalóság a tiéd…! Úgy éld e mai napot, mint az örökkévalóság neked adott darabját! Légy türelmes, mint életed Istene, aki elhordozott téged mind a mai napig: “csak az ő nagy kegyelme, hogy még nincsen végünk…!” (Sir 3,22)

Aztán az igazság, egy minden eszközt megengedhetőnek tartó világban! Ahol csak a hatékonyság, a végeredmény, a cél elérése lényeges. Ne feledd, ha az eszközeid igaztalanok, ha adócsalásból gazdagodsz meg és mások fizetik meg helyetted az utak javítására, kórházak fenntartására, más egyébre szolgáló adókat, nem lehet tiszta a lelkiismereted. Ne tarts megengedhetőnek hazugságot sem szóban, sem írásban, sem képernyőn. Ne engedd magadat manipulálni féligazságokkal, sem csúsztatásokkal: gondolkodj a saját fejeddel, érezz a saját szíveddel, és hozd meg a magad felelős, keresztyén emberhez méltó döntését! Isten gyermeke vagy, Krisztus követője, szeresd az ő népét és szolgálj az ő közönségének – légy az igazság gyermeke!

A harmadik szó a méltányosság. Nagy buzgalmunkban, s olykor nagy igazságunkban – erről bizony el szoktunk felejtkezni. Méltányosnak lenni annyit jelent, mint megvizsgálni a másik oldalon álló igazságát is, tudni azt, hogy a világ nem olyan fehér és fekete, mint elfogultságunkban azt állítani szoktuk. Méltányos ember az, aki meg tudja becsülni annak értékeit is, aki nem az ő táborához tartozik. Embernek tekinti, ha megtévedt embernek is – de emberségét nem vonja kétségbe. Isten segítsen minket tehát hálaadó szívhez, valódi alázathoz őiránta, és a helyes úton járó, vagyis türelmes, igaz és főleg méltányos élethez! Ámen.

 

Fohász

Urunk könyörülj rajtunk, hogy el ne feledkezzünk rólad, amikor annyi az Istent felejtő ember. Adjál országunknak olyan elöljárókat, akik ismerik és követik igazságodat, hogy lelki megújulást hozzanak ennek a hazának. Add, hogy jó irányba növekedjen az ország, ahol boldogan lehetünk tagjai egy büszke, emelkedő nemzetnek. Vegyél el a szívünkből minden türelmetlenséget, igazságtalanságot, méltánytalanságot, és a Krisztus Lelkének erejével vezess mindnyájunkat! Ámen.