Igehirdetések

A tizedről

2002 május 26.
dr. P. Tóth Béla

A tizedről

Lekció: II. Krónikák 31:14-21
Textus: I. Péter 2:9

“Ti pedig választott nemzettség, királyi papság, szent nemzet vagytok, Isten tulajdonba vett népe, hogy hirdessétek nagy tetteit annak, aki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el titeket;”

Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk, köszönjük, hogy mindent azért adtál nekünk, , hogy boldogan éljünk, és egyre jobban megismerjünk téged, teremető Atyánkat, megváltó Krisztusunkban, és megszentelő Lelked által. Köszönjük a sok jót, amit ránk pazaroltál ezen az elmúlt héten is, kérünk, bocsásd meg hálátlanságunkat, hogy elfelejtkeztünk rólad, az Ajándékozóról. Csak magukra az ajándékokra figyeltünk, azokat méricskéltük és vetettük össze a másoknak juttatott ajándékokkal. Köszönjük ezen a mai napon gyermekeinket. Köszönjük, hogy megint adtál egy órát arra, hogy megpróbáljunk egész szívünkkel feléd, az ajándékozó felé fordulni. Adj nekünk áldott csendet, amiben meghallhatjuk hangodat, a halk és szelíd szót. Taníts minket gyermekeidnek lenni, és az ahhoz méltó életre. Vezérelj minket Krisztus követésére Szentlelked által!
Ámen.

Igehirdetés

Az Ószövetség lapjain különvált papságról olvasunk, akik a nép által adott tizedből éltek úgy Jeruzsálemben, mint a papok számára kijelölt városokban. A léviták, akik a papság segítői voltak szerte a különböző falvakban, végezték a szolgálatokat, mondották az imádságokat és adták a tanítást a nép számára. Az Újszövetség ezzel szemben az egész gyülekezetet szólítja meg ezzel a szóval, hogy “ti pedig választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet vagytok, Isten népe, hogy hirdessétek annak nagy tetteit, aki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el titeket.” Ami az Ószövetségben csak egyetlen törzs, a Lévi törzse ezen belül is az Áron családjának feladata volt, az a Krisztusban újjá lett, valóban megtért emberek között minden hívőnek egyformán feladata. Ha ő maga valóban megismerte az Urat, odaszentelte neki életét, és ez nemcsak szó volt a legutóbbi úrvacsoraosztáskor, hogy “egész további életemet az Úrnak szentelem”, akkor neki kell tudnia segíteni másoknak is, hogy ők is “a sötétségből az Isten csodálatos világosságára” juthassanak. Ezt nevezték a reformátorok egyetemes papságnak: aki Krisztusnál van, kell tudjon segíteni másoknak, hogy ők is hozzá jussanak.
Mai igénk minket, az Újszövetség népét szólítja meg, és emlékezetet az ószövetségi példával, hogyan is zajlott a papi szolgálat. Azért őrizte meg az Isten Szentlelke számunkra az ószövetségi ígéket is – noha mi már az Újszövetség népe vagyunk – hogy mi, mai gyermekei, Krisztus követői jobban végezhessük a “papi” szolgálatot, ami tehát mindnyájunkra egyetemlegesen kötelező. Mi vagyunk az a “választott nemzettség, a királyi papság, a szent nemzet”, akiknek az a dolga, hogy Istenhez vezessük az embereket, az ő csodálatos világosságához.
A Krónikák második könyvéből olvastunk az elmúlt héten azt az ószövetségi szakaszt, amiből az előbb is hallottunk. Egy származási jegyzékről hallunk a papokkal kapcsolatban, amit nagyon pontosan vezettek, nehogy véletlenül kimaradjon valaki, a papi családok tagjai közül a tizedből, hiszen nekik nem volt más kenyérkeresetük. Ez adta megélhetésüket, a szent szolgálat. Az emberek természetesnek vették, hogy a legfontosabb terményekből: gabonából, mustból, olajból maguknak csak a kilenctized részt tartották meg, egytized részt odaadtak a szent szolgálat fönntartására, “oda szentelték”. Valószínű, hogy magyar nyelvünkben ez a szó, hogy “odaszentelni” innét ered: odaadni a szent szolgálatra.
Érdekes adalékkal találkozunk azonban ebben a régi történetben a származási jegyzékkel kapcsolatban. Nem csak a felnőtt férfiakat vették föl ebbe a jegyzékbe három éves kortól kezdve, akik ténylegesen is végezték a szolgálatot, hanem az asszonyokat, leányokat, gyermekeket is, tehát mindazokat, akik hozzájuk tartoztak, mert úgy tartották, hogy a szentélynél végzett hűséges szolgálat azokat is megszentelte, akik a szolgálat végzőinek családtagjai voltak s a közelükben éltek. Lehetett ebben a gondolatban a régi mágikus gondolkodásmódból, hogy a szentség mintegy “átmágneseződik” valamilyen titokzatos módon ezekre a családtagokra, akik maguk nem végezték az imádságokat, az áldozatok bemutatását, a tanítást és a termények szétosztását. De azt hiszem, nem csak a mágikus gondolkodás nyomait fedezhetjük fel ebben a kiterjesztésben, hanem azt a fontos igazságot is, hogy a jó dolgok is kihatnak másokra a közelség által. A rossz dolgokról tudjuk, hogy ez így van, hogy nyomot hagynak három-négy generáción, “harmad- negyedíziglen”: az alkoholizálás, a rendetlen élet, az elszabadult agresszivitás, a halottidéző szertartásokon való részvétel, és sok más tilalmas dolog, amit szépen pontosan fölsorol a Biblia, nem csak a gyermekeknek, hanem olykor az unokáknak, a dédunokáknak életére is kihatnak, és ideggyengeséget, romlást okoznak. Jelen vannak a következő generációkban a hatások. Nem fenyegetés, hanem a döntéseinkből fakadó lelki megöröklésre emlékeztetés az, amikor a Biblia így beszél éppen a Tízparancsolatban, hogy “megbüntetem az atyák vétkeit a fiakban harmad, negyedíziglen, akik engem gyűlölnek, és az én parancsolataimat nem tartják meg”. Itt a folytatásban megszólaló “ezeríziglen irgalmasságot cselekvő” Istenről hallunk: “akik engem szeretnek és az én parancsolataimat megtartják”, ezeríziglen meglátszik leszármazottaik életében, hogy valamikor jó döntések születettek, valahol családfájukban valóban Istennek szentelt életű emberek voltak. Róluk van szó, akiknek hűsége, az Isten iránti szeretete kihat övéikre. Tudjuk például, hogy a nőket meglehetősen háttérbe szorította a keleti apajogú társadalom, és így volt ez Izraelben is: az ótestamentumi időkben valóban alig vették emberszámba őket. Milyen érdekes, hogy a papi származási jegyzékbe ott volt a helyük az asszonyoknak, leányoknak, a kisfiúknak, mindenkinek, nemcsak a meglett férfiaknak, akik a valóságban végezték a szolgálatot. Azt jelenti ez, hogy nyugodtan hihetjük: a jó dolgok Isten ígérete szerint ezeríziglen is kihatnak. Nem biztos, hogy erőnek erejével kell kényszerítsük családtagjainkat például erre vagy arra, amit jónak gondolunk, mert elég, ha mi magunk megvalósítjuk, a többit nyugodtan rábízhatjuk Istenre. Mi csak éljünk szelíden, ha például azt szeretnénk, hogy a gyermekeink szelídek legyenek. Nem kell feltétlenül nagy előadásokat tartani nekik a szelídségről. Ha azt szeretnénk, hogy ők imádkozó emberek legyenek, tanítsuk meg őket gyermekkorukban a legszebb, legfontosabb imádságokra, és aztán, amikor felnőtt emberré lesznek, szépen csöndben, hűségesen, naponként hordozzuk őket imádságban, és meg fogjuk tapasztalni, hogy valamilyen csodálatos módon ők maguk is imádkozó emberekké fognak válni. Mert a jó dolgok is kihatnak, és elvégzik a maguk művét, éltető, formáló munkáját. Nem csak a mi akarnokságunk tud elvégezni valamit ebben a világban, “ha én nem csinálok meg valamit, az nincs megcsinálva” – hányszor halljuk, vagy talán mondjuk is. Legyen hitünk abban, amiről a származási jegyzék szól, emlékezzünk, hogy ebben a fiúk, lányok, asszonyok, mindenki bekerült, ahol a családban csak egyetlen odaszánt életű, valóban szent szolgálatot végző papi személy volt is.
Emlékezzünk arra, hogy az Újszövetség pontosan ezen a nyomon jár, amikor fölmerült a kérdés, vajon ha egy házaspár egyik tagja akkor lett hívővé, amikor már régen házasok voltak, s egy felemás helyzet jött létre: az egyik hitben járt, a másik nem, hát elváljon az ilyen? Világos és egyértelmű Isten Szentlelkének tanítása: semmiképpen, mert meg van szentelve a hívő házastársban a hitetlen házastárs is és a gyermekek is. A jó dolgok, az igazi, a valódi szentség kihat, és elvégzi munkáját másokban. Legyen hitünk ebben!
Aztán hallunk emberekről, például Kóréról, Jimna fiáról, aki az Istennek adott önkéntes adományokra ügyel. Más neveket is említ a Szentírás, alig tudjuk őket kimondani. Régi zsidó nevek, nem sokat tudunk ezekről az emberekről, csak éppen annyit, amennyit kell tudnunk róluk, hogy tudniillik becsületesek voltak, hűségesen és pontosan végezték az elosztást. Akiket az illetett, a maguk idejében részeltették a megélhetésüket jelentő adományokból. Mi is tartozunk az Úrnak azzal, hogy becsületesen kezeljük a ránk bízott dolgokat. A mi kezünkre talán nem tizedet bíz a gyülekezet – hadd említsem meg, hogy ma is vannak gyülekezetünkben is tized-fizetők, érdekes módon éppen a nagycsaládosok és a kisnyugdíjasok közül. Lehet, hogy valakire nem anyagiakat bízott Isten Szentlelke, hanem például azt, hogy testére vigyázzon, mert milyen jó, ha nem kell időnap előtt megválnunk tőle. Talán a képességünket, tehetségünket bízta ránk, hogy műveljük ki – emlékezzünk a példázatra, amit Jézus mondott a tálentumokról! Többet kér vissza, mint amennyit adott: volt, aki megőrizte, az egy tálentumos, és visszaadta. De elvették tőle és annak adták, akinek már egyébként is volt – mert a Gazda többet vár tőlünk, mint amennyit adott. Kötelességünk kiművelni képességeinket, tehetségeinket, a nekünk adott lehetőségeket jól kell fölhasználnunk. Ez azt is jelenti, hogy az időnkből jusson szolgálatra is, ne csak énes feladatokra. Meglátjuk, sokkal több időnk fog jutni kötelességeink teljesítésére, ha szánunk belőle mások szolgálatára is. Fiatalságunkat becsüljük meg, ha fiatalok vagyunk és ne csak tanáraink és szüleink elvárása miatt tanuljunk, hanem, mert Istentől kapott lehetőség megbecsülése az. Ha adhatnék a testvéreknek házi feladatot, az ma az lenne, hogy ezen a vasárnapon ne csak képes újságokat lapozgassuk, ne csak a rokonainkat, barátainkat keressük föl, hanem gondolkozzunk el, vajon jól kezeljük-e a ránk bízottakat? Becsületesen kezeljük-e az időnket, egészségünket, a képességeinket s az anyagiakat is, amik felett rendelkezünk? Tényleg annyi öltönyre van szüksége az embernek, amennyi a szekrényében lóg? Tényleg nem jut egy héten egyetlen óra se arra, hogy másoknak szolgáljak: gyülekezetemnek, anyaszentegyházamnak, városomnak, az országnak? Tényleg csak annyi időm jut életem párjával, gyermekeimmel vagy szüleimmel való beszélgetésre, mint amennyit az elmúlt héten erre a célra szántam? Hogyan bánok mind azzal, amit Istentől kaptam?
Végül magáról Ezékiás királyról hallunk, aki a szent szolgálatról való gondoskodást elrendelte, a feledésbe merült tized intézményét újra felelevenítette Izrael életében. Azt mondja róla az írás, hogy ő maga ennek jegyében és szellemében élt. Minden munkáját, amit Isten házának szolgálatában elkezdett – Istent keresve, tiszta szívből végezte, ezért sikerült neki. Olyan szép ez a pár szó. Azt hiszem, nem is kell ehhez magyarázat, hogy Istenét keresve, tiszta szívből végezte szolgálatát. Nem csak tiszta szívből, (a szív az akaratnak, az elszánásnak a székhelye az Ószövetség nyelvén) vagyis nem csak teljes erőbedobással, nagy igyekezettel, hanem “Istenét keresve”. Sokan vannak, akik elmondhatják, hogy valóban tiszta szívvel igyekeznek, a családjukért élnek, minden idejüket a munkának szentelik. De valami hibádzik. Talán épp ez, hogy tiszta szívből ugyan, de nem Istent keresve, s ezáltal éppen a lényeg hiányzik., A kellő alázat az, ami nélkül hiába van meg az emberi igyekezet. Ha az ember úgy él, mintha Isten nem lenne, vagy távol van, akivel nem kell törődni, mindegy hogy hol van és milyen, akkor aztán nem csoda, ha életünkön nem nyugszik meg az ő áldása. Mert Isten itt van közöttünk. Nem hiába hangzik el minden kereszteléskor: Ti veletek vagyok a világ végezetéig. Itt van közöttünk, mindenütt jelen van, és ha mi mégis nélküle élünk, holott ő ilyen közel van hozzánk, akkor aztán lehetünk sikeres vállalkozók, az ő áldása nem fog megnyugodni bevételeinken. Lehetünk nagy tudósok, de egy nemzedék után kiderül majd a nagy tudományunkról, hogy üres és nem jó semmire.
Ezékiásnak is keresni kellett az Urat, pedig hozzáfogható hívő király nem is igen volt több Izrael életében. Mit jelent Istent keresni? Félretenni az önhittséget, gőgöt, hogy mi mindent tudunk róla, azáltal, hogy kimondjuk a nevét, akkor már tudjuk is, hogy mit beszélünk. Hát meg kell maradnunk, testvérek, abban az alázatban, hogy őróla csak annyit és kizárólag annyit tudunk, amennyit ő maga elmond nekünk, se többet, se kevesebbet. Amit kijelent, amit megmutat magáról. De ahhoz, hogy az általa kijelentett dolgokat egyáltalán felfogjuk, végtelen nagy és igazi alázat kell. Mert Isten a kevélyeknek ellene áll, az alázatosaknak pedig kegyelmet ád. Ezt a magam részéről naponta tapasztalom.
Istent keresni ezen a kötelező alázaton túl azonban azt is jeleni, hogy az ember egészen konkrét ügyekben sem szabad, hogy magára maradjon. Amikor mi emberek nélküle döntünk fontos dolgokban, akkor abban a pillanatban talán nem derül ki, de előbb-utóbb meglátszik, hogy jobb lett volna őt megkérdezni.
Emlékezzünk a világ Megváltójára, akiről – egyedül az emberek
közül – elmondhatták, hogy “mindeneket jót cselekedett”. Ki van ilyen rajta kívül? És ő, aki mindeneket jól cselekedett, az utolsó éjszakán a Gecsemáné kertben megkérdezte az Urat, most mit kell cselekednie. Annyira komoly volt ez a kérdés, hogy haláltusában volt, amikor ezt kérdezte és a verejték, mint vércseppek hullott homlokáról. Angyal jött az égből, hogy erősítse őt. Ilyen drámai módon talán egyedül ő kérdezhetett az Atyától, aki mindnyájunkért kérdezett azon az estén. De meg kell vallanom, s megint személyes szót hadd mondjak, hogy életemnek azokat a döntéseit soha nem kellett eddig megbánnom, amiket az ő jelenlétében hoztam. Mindenkinek ezt mondom, hogy keressük életünk Istenét, ahogy Ezékiás is tette, és akkor nem lesz fölösleges a “teljes szívből való igyekezet” sem.
Testvérek, az egyetemes papság gondolatához kaptunk ma ószövetségi útmutatást. Ha minden hivő pap, mint ahogy református hitvallásaink mondják, vagyis aki Krisztusnál van kell tudjon másokat őhozzá vezetni, akkor ez azt jeleni, hogy legyen hitünk, mert minden igazi odaszántság, szentség, minden jó dolog mintegy magától kihat. Nem azért, mert mi nagyon akarjuk, hogy kihasson. Legyen hitünk egyszerűen példát adni, és a többit hagyjuk Istenre, ő majd elvégzi azt azokban, akikben el akarja. Aztán legyen hitünk nekünk is becsületesen kezelni a ránk bízottakat: az időt, a tehetséget, az anyagiakat, mindent, mindent, amit Istentől kaptunk. És sose feledjük, hogy őt akkor is keresnünk kell, amikor már megtaláltuk. Ezékiás Isten embere volt, hűséges, jó király, mégis egész életében “kerete az ő Istenét”. Ha ezen az úton járunk, akkor tényleg igaz lesz miránk is: Ti pedig választott nemzettség, királyi papság, szent nemzet vagytok, hogy hirdessétek annak hatalmas dolgait, aki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el benneteket. Így legyen!
Ámen.

Imádkozzunk!

Istenünk, köszönjük, hogy mai is van szavad hozzánk. Kérünk taníts minket értékes életet élni, arra, hogy ne csak a többieket lessük, ők hogyan élnek. Taníts meg minket arra, hogy a neked való engedelmesség valóban kihat és javát szolgálja más embereknek is. Adjál nekünk szent komolyságot, ajándékaid méltó felhasználásához, és adjál nekünk igazi alázatot, hogy sose helyezzük magunkat följebb, mint ahol valóban vagyunk, és sose foglaljuk el azt a helyet, ami egyedül téged illet, életünk főhelyén. Kérünk téged, vigasztald gyászoló testvéreinket, akik elhozták szívük fájdalmát. Adjál erőt minden küzdő embertestvérünknek, segítséget az igaz élethez, és tegyél minket Krisztus valódi követőivé a most következő hét napjain is azon a helyen, ahol élünk: munkánkban, családunkban, gyülekezetünkben, városunkban. Kérünk, hogy vezérelj minket, és add meg nekünk, hogy valóban téged szolgálhassunk szavainkkal, cselekedeteinkkel, egész életünkkel.
Ámen