Igehirdetések

A Szentlélek háza lehetsz!

Igehirdetés 2002. június 6.

A Szentlélek háza lehetsz!

 

Lekció: Zsid 3,1-14
Textus: Zsid 3,6  Zsid 3,14

“Az ő háza mi vagyunk, ha a bizalmat és a reménység dicsekedését mindvégig szilárdan megtartjuk… Mert részeseivé lettünk a Krisztusnak, ha azt a bizalmat, ami kezdetben élt bennünk, mindvégig szilárdan megtartjuk.”

 

Imádkozzunk!

Istenünk, megköszönjük neked az elmúlt hét napjait, és a segítséget, amiben észrevétlen is részeltettél minket. Köszönjük, hogy nem hoztad el a végórát és az ítélet idejét, ami után már nem dönthetünk semmi felől többé. Köszönjük a nagy szabadságot, amit emberlétünk jelent, és azt kérjük, taníts minket jól élni a tőled kapott élet lehetőségeivel. Jóságos és emberszerető Isten vagy, aki nélkül az ember szenvedélyeinek és önzésének tengerében elmerül. Irgalmazz Édesatyánk, s ne vétkeink szerint, hanem kegyelmesen intézd dolgainkat. Adj világosságot sötétségünkben, és vezess minket szép egyenes földre, tágas mezőre, ahol üdvösséged ajándékai átjárhatják szívünket és lelkünket. Megváltó Krisztusunkért fordulj hozzánk irgalmasan, és közöld velünk Szentlelked útmutatásait! Ámen.

 

Igehirdetés

Megesik velünk olykor, hogy belső ürességet tapasztalnunk magunkban, és megijedünk, valami baj van velünk. A belső üresség rávetül a körülöttünk lévő világra, és nem csak magunkat, hanem saját magunkból kiindulva az élet dolgait is elkezdjük üresnek és hiábavalónak látni. Ebben aztán keserűvé és szomorúvá lesz az ember és nem csak megijed már: hozzáfog magát így vagy úgy boldogítani, ahogy tőle telik. Ki ezzel, ki azzal. Ha az sem használ, akkor nem marad más, mint hogy az ember elkezd menekülni üressége elől. Attól sem riad vissza, hogy méltatlan pótszerrel igyekezzen orvosolni élete ürességét. Néha egészen alantas dolgokat is megfelelőnek talál arra, hogy a hiányt kipótolja valahogy, ami ott ásít élete közepén.

Pedig ez a hiány mindig megmarad, az üresség jön velünk, mert az ember lelke már csak ilyen. Éppen a közepe a legfontosabb, a fő hely üresen van benne. Minden emberi lélek közepén ott a kiadó hely, aminek egyetlen jogos lakója, tulajdonosa van, s aki nem más mint az örökkévaló Lélek, a kimondhatatlan nevű Szent. Az ember szíve teremtettségétől arra való, hogy a Szentlélek temploma legyen. Vagyis élete közepén ne ő saját maga tanyázzék, hanem annak Lelke lakjon ott, aki őt alkotta. Erről beszél mai igénk is, amikor azt mondja, hogy “az ő háza vagyunk”, tudniillik Krisztusé, akiben az Örökkévaló felénk fordította arcát, közel jött hozzánk. Az ő háza vagyunk, vagy ahogy egy pár sorral később olvassuk, “részeseivé lettünk” Krisztusnak.

Milyen jó erről akár csak gondolkodnunk is! Hát még mennyivel jobb ezt megtapasztalni, hogy ő tényleg eljön, és valóban bennünk lakik! Feltéve, ha megnyitjuk szívünket számára. Mert keresztyénnek lenni ezt jelenti: “Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus”. Nyugodtan megfordíthatjuk ezt a régies fogalmazást, és mondhatjuk mai magyar nyelvünkön: Nem én élek többé, hanem Krisztus él bennem. Ez valami olyan nagy és jó dolog, hogy a Biblia ezt nevezi üdvösségnek. Ez az, amiért születtünk, erre vagyunk teremtve. Ez az, ami nélkül az ember élete kizárólag boldogtalan és keserves lehet. Egy másik helyen azt olvassuk, hogy “Ha a Fiú megszabadít titeket” – és ez ugyanazt jelenti – “akkor valósággal szabadok vagytok.” (Ján 8,36) És “…akié a Fiú, azé az élet, és akiben nincs meg azt Isten fia, az élet sincs meg abban.” (1Ján 5,12) Hát ez az, amit tapasztalni is szoktunk, hogy ha nincs meg bennünk az Isten Fia, akkor az élet sincs meg bennünk! Legyünk az ő “házává”, és semmi forróbb imánk és fohászunk ne legyen, mint az, hogy hadd legyek valóban a Szentlélek templomává. Hadd legyek azzá, amivé eredetig is szántál, teremtő Istenem! Hadd legyünk az ő “részeseivé”. Mindegy, hogyan fogalmazzuk, a lényeg ugyanaz: isteni élettel (2Pét 1,4), magával az örök Lélekkel, Isten Szentlelkével (Luk 4,1) megtöltekezni! Erről beszél Jézus, amikor azt mondja: “Az én testem bizony étel, az én vérem bizony ital.” (Ján 6,55) Hogy mibennünk ne a sértettségektől, bosszúvágytól lihegő saját lelkünk lakjék (Csel 9,1) – hanem szívünk az ő temploma legyen! (1Kor 3,16)  Boldog másként emberfia nem is lehet – ezt nem csak hiszem és vallom, de naponként tapasztalom is!

A kérdések kérdése ezért így szól: akarom-e, hogy más lélek lakjon bennem, mint a saját lelkem? Akarom-e, hogy Isten élő Lelke eljöjjön, és áldva leszálljon reám? (463. dics. 1. v.) Ez a nagy kérdés. A szívünk mélyén mind vágyunk erre, s amint életünket végigtekintjük, fölfedezzük, mennyi mindenben jelen volt ő úgy, hogy mi nem is gondoltunk rá. Ahogy a költő mondja:

 

“Te voltál mindig mindenben,

minden boldog szimatolásaimban,

gyöngéd simogatásaimban,

s éles, szomorú nézéseimben.”

                                                  (Ady: Köszönöm, köszönöm, köszönöm)

 

Még a rossz dolgokban is, az elvétett, a nem igazi, a nem teljes dolgokban is – ott volt, ott rejtőzött! Ő volt az, aki ha másként nem, a hiányával jelen volt életünk minden mozzanatában!

De nem csak hiányával lehet jelen, hanem valóságos közelségével is. Gyermekkorom egyik emléke az üresen maradt, lakó nélküli ház, amiben mindig sötét volt, nem lakták, úgyhogy kísértetháznak hívtuk. És valóban elkezdték először kerítésének a darabjait elvinni, aztán az ajtókat, aztán az ablakokat, egyre félelmetesebb lett. Még nappal is féltünk elmenni a ház előtt, valóban kísértetháznak gondoltuk. Aztán megvette egy család, kitatarozták, belé költözött az élet – s mindjárt nem volt félelmetes az a hajlék. Ilyen az ember is igazi lakója nélkül: kísértetház… Amíg nem Isten Lelke lakik bennünk, szépen lassan pusztul le az életünk. Persze, a külső látszatokat meg tudjuk őrizni, de ha őszinték vagyunk, olyan dolgok fogalmazódnak meg bennünk, hogy a munkában nem leljük örömünket, hogy a családunk tagjai egyre idegenebbek számunkra, és valóban kezdünk magunk is kísértetházzá válni…

Amikor viszont az ő házává leszünk, vagyis részeseivé leszünk a Krisztusnak, és tényleg a Szentlélek templomává válunk, akkor elkezdenek rendbe jönni a dolgaink: kibékülünk a szomszédainkkal, akikkel egy évtized óta nem beszélünk, a köszönésüket se fogadjuk. Engedjük felnőtté válni gyermekeinket, nem szólunk bele többé a dolgaikba, ha eljött az ideje, hogy a maguk útját járják. Megkeressük és megtaláljuk, hol a helyünk, mi a dolgunk az életben: egy új életszakaszba érkezve ember és feladat szépen egymásra találnak, kezd újraépülni az élet. Mitől is? Attól, hogy a Szentlélek templomává lett!

Ehhez a “restaurálódáshoz” kapunk most segítséget az igéből, amit fölolvastunk. Jó tanácsok ezek, amik nélkül marad az ember magános, bezárt kastély, esetleg egy szépen lassan lepusztuló kísértetház. Ezek a tanácsok így hangzanak: Meg ne keményítsétek szíveteket, buzdítsátok egymást folyamatosan, és őrizzétek meg a bizalmat, ami ott volt szívetekben, amikor hitre jutottatok. Vegyük szépen sorra ezeket, mindegyik fontos.

Az első tehát ez, és nem véletlenül, hogy meg ne keményítsétek szíveteket. A nép életében mindig a legbiztosabb jele volt, hogy elszakadtak az élő Istentől, hogy megkeményítették szívüket. Gondoljuk meg, hogy az egyiptomi szabadulást követően odaérkeznek a megígért föld határához, és a kiküldött kémek hozzák a híreket, hogy ott erődített falú városok vannak szálas, magas termetű emberekkel, akiket az “Anákok fiainak”, vagyis az óriások leszármazottainak véltek. (4Móz 13,29-34)   S elrettenve a nép azt mondja Mózesnek és Áronnak: Miért nem hagytatok minket meghalni Egyiptomban? Miért hoztatok ki bennünket onnét? Azért, hogy a pusztában temetetlenül heverjenek majd tetemeink? Megkeményítették tehát szívüket, nem akarták, amit Isten akart. A megkeményített szív valójában ezt jelenti: az ember nem azt akarja, amit az élő Isten. S mi történt? Húszévestől fölfelé mindenki elhullott a következő négy évtized bolyongása alatt, mert a megkeményített szív nemcsak az élő Istentől, hanem az élettől is elválaszt. “Ma ha az ő szavát halljátok, meg ne keményítsétek a szíveteket!” Kétszer is elhangzik a Zsidókhoz írt levélben. (Zsid 3,8  Zsid 3,15) Sosem véletlen, amikor ismétlés van a Szentírásban! A legnyomatékosabb, legfontosabb dolgok azok, amik kétszer is olvashatók: a Tízparancsolat, a Miatyánk is, s minden igazán nagy és fontos üzenet. Jaj el ne vesszen – a szentírók így gondoskodtak róla…

Ez az ige is, egy fejezeten belül egymás után kétszer is hangzik: “Meg ne keményítsétek szíveteket!” Mert a megszólaló Isten mindig “Egyiptomból való szabadulásra” vezet, s arra késztet, hogy vegyük birtokba, ami előttünk áll. Bilincseket és rabszolgaságot akar rólunk levenni, és újat és jót, nagyszerűt akar nekünk adni! Isten igéje mindig ilyen. Kimond valamire egy nemet azért, hogy még inkább ki tudjon mondani egy igent valami – jobbra. Vedd birtokba, ami előtted áll! Isten népe ott a pusztában az egyiknek engedelmeskedett: kijött ugyan a rabszolgaságból, de nem akart bemenni az ígéret földjére. Ez a fél-állapot volt aztán az, ami annak a nemzedéknek pusztulását okozta. Akinek nem kell az élő Isten szava, amellyel bennünket az élet birtokbavételére, a tőle való üdvösség elfogadására késztet, annak nem marad más, csak a bolyongás: körbejár az ember, mint a pusztában a nép, s mindig újra ott találták magukat, ahol már egyszer voltak. Már ennek a nemzetségfőnek is ott voltunk a temetésén, aztán ebből a családból is el kellett temetnünk ezeket, s fogy és fogy a nép – miközben körbejárnak és nem jutnak sehová, nem történik semmi, ami igazán jó lenne. “Meg ne keményítsétek a szíveteket!”

Testvérek, modern embereknek nagyon is ismert összefüggésben beszél Jézus a kemény szívről, s ez nem más, mint a házassági válás dolga. Azt mondja Jézus, amikor megkérdezik, szabad-e elválni, hogy “…Mózes csak keményszívűségetek miatt engedte meg, hogy válólevelet adjatok.” (Mát 19,8) Ha már elváltok, legalább legyen egyértelmű a jogi helyzet, ki kihez tartozik, s kihez nem… De nem ez az eredeti állapot, Isten teremtő szeretete nem így rendelkezett rólunk! Amit Isten egybeszerkesztett, azt ember el ne válasza, csak keményszívűségetek miatt vannak törések közöttetek! Meg ne keményítsétek szíveteket életetek párja iránt, mert akkor Isten egybeszerkesztő művét teszitek tönkre! A házasságok közel felének tíz év alatti felbomlása ma erre mutat. A minap mondta valaki, hogy micsoda öröm számára – élete párjával újra egymásra találtak. A titka összesen ennyi volt: föladták keményszívűségüket. S újra van szó, és újra van mosoly, és vannak közös célok is. A keményszívűség ezeket a jókat mind megöli. Meg ne keményítsétek a szíveteket ma, ha az ő szavát halljátok!

A második tanács ennyi: buzdítsátok egymást minden nap, amíg tart a ma, hogy meg ne romoljon közületek valaki a bűn csábításától. Buzdításra minden embernek szüksége van. Csak a legelbizakodottabb ember gondolja, hogy neki nincs szüksége buzdításra, megáll a maga lábán is, neki ne prédikáljon senki, tudja ő, hogy kell embernek lenni. Hadd tegyem hozzá testvérek, hogy csak a közösségellenes, sőt ilyen értelemben életellenes erők próbálják elhitetni velünk példának okáért, hogy a vallás magánügy – ami mögött többnyire a történelmi egyházak elhallgattatásának szándéka rejlik. Legyen a vallás magánügy, ne szóljanak a hívő emberek, az egyházak meg végképp hallgassanak. A társadalom kérdéseinek dolgában végképp ne legyen véleményük: legyen a vallás a legtitkosabb magánügy. Istenünk igéje mást mond. Azt mondja, egyáltalán ne hallgassatok. Buzdítsátok egymást minden nap, szükségetek van egymásra! A vallás legalább annyira közösségi ügy, mint amennyire magánügy. Ahogy életünknek is van egy közösségi és egy magánszférája, a hitünk is mind a kettőre érvényes. Közösség nélkül meghal a hit. Vegyétek komolyan, hogy összetartoztok, s örüljetek, hogy együtt lehettek. “Áron is megvegyétek az alkalmat, mert a napok gonoszak!” (Ef 5,16)  Ha kell, hozzatok áldozatot. Vasárnap vendég toppan be – hozzátok magatokkal az Isten házába, ne ti maradjatok velük otthon! A közösség Isten ajándéka, itt az ő igéje hirdettetik – ez sehol máshol nem történik!

Ha azt szeretnétek, hogy az “ő háza” lehessetek, ha arra vágytok, hogy “részese legyetek” Krisztusnak, akkor vegyétek komolyan a közösséget és az összetartozást, áldozzatok érte. Buzdítsátok egymást minden nap, míg tart a ma. Közösségetek ne vallásos nézőközönség legyen, hanem szervesen összetartozó test, melynek Krisztus a feje, s ahol emberek tudják buzdítani egymást a jóra. Máig emlékezetes számomra egy-egy idősebb testvérem szava, aki éppen jókor mondott egy-egy fontos szót: amit nem hallottam a családban, nem hallottam az iskolában, mert ahhoz a szóhoz éppen egy “Krisztusban testvér” lelkülete kellett, csakis ő tudta kimondani. Buzdítsátok egymást minden nap, amíg tart a ma!

Végül ezt halljuk: Őrizzétek meg a bizodalmat, amely kezdetben élt bennetek Isten iránt. Az “első szeretetről” van itt szó, testvérek (Jel 2,4), ami oly kedves minden ember szívének, hiszen amikor valaki hitre jut, úgy igazán, annál nincs hatalmasabb élmény az életben! Ehhez a forráshoz kell visszatérni, amikor megfakul az ember hitélete: honnét is indultam, mit is mondott nekem ő, amikor először kézen fogott és vezetni kezdett…! Visszaemlékszem testvérek, nekem öt-hat éves koromból is vannak már ilyen tapasztalásaim, amikor életem Urával beszélgettem! Hallottam, mit mond nekem, s a magam gyermeki módján feleltem is! Emlékszem, tizenhárom-tizennégy évesen milyen komolyan érintette szívemet a konfirmáció: egy új életszakaszba érkezek, mert a gyülekezet fölhatalmaz arra, hogy én is a felnőttekkel úrvacsorázhatok, hitünk nagy titkában részesülhetek! Micsoda érintés volt, micsoda bizodalom a szívemben! Ínséges, pusztaságos időkben van hova visszanyúlnom. “Őrizzétek meg a bizalmat, ami kezdetben élt bennetek!”

Az ürességtől indultunk, testvérek, ami minden embert elkísér a kezdetektől haláláig. Nem csoda, mert Isten a maga számára alkotott minket, s amíg nélküle valók vagyunk, kínlódik és vergődik az ember. Persze, ez nem látszik mindig kívülről, s vannak módszereink, hogy magunk elől is próbáljuk eltakarni. Áldjuk Istent, ha rámutat, föltárja, s azt mondja: gyógyulj csak belőle!

Ma azt mondta nekünk, hogy lehetünk az ő házává. Micsoda méltóság! Lehetünk lakóhelye. Boldog az emberi szív, melyben az élő Isten jelen van – legyünk ilyenekké! Meg ne keményítsük hát szívünket, amire oly nagyon hajlandóak vagyunk… Ma, ha az ő szavát halljuk – ez mindig jelen időben érvényes – itt és most! Buzdítsuk egymást, vagyis ne csak formálisan legyünk tagjai a közösségnek, ahol most ilyen szép rendben hallgatjuk, hogy valaki beszél közöttünk. Buzdítsuk egymást, tudjuk meg mire van szüksége a másiknak, találjuk meg a szót, amit általunk akar kimondani Isten Szentlelke, töltsük meg tartalommal ezt a gyönyörűséges “keretet”! Valahányszor bejövök ebbe a templomba, fölemelem a tekintetemet s ezt mondom: Istenem, milyen csodálatos helyre hoztál engem, itt szolgálhatok! Huszadik éve nem tudok betelni ennek a helynek a szépségével. A templom, az udvara, a nyitott szívű emberek, akik vasárnapról vasárnapra keresik az élő Istent – milyen jó itt lenni! Buzdítsuk hát egymást, amikor valaki közülünk éppen nem Isten ajándékainak örvendez, hanem az élete terhei alatt roskadozik. Életeket menthetünk meg egy-egy jó szóval! Buzdítsatok, amíg tart a ma, meg ne keményedjen valakinek a szíve a bűn csábítása által – s térjünk vissza a bizalomhoz, Urunk megbízhatóságához! Ahonnan indultunk is – hiszen az ő szeretetéből indul ki minden jó dolog…! Így legyen a mi életünkben is! Ámen.

 

Imádkozzunk!

Köszönjük Urunk, hogy te nem keményítetted meg szívedet, aki magad vagy a szeretet öröktől fogva. Hadd legyen a mi földi életünk a te házaddá és lakóhelyeddé. Segíts minket, hogy tudjunk egymásnak adni s egymástól elfogadni buzdítást, s add meg a gyermeki bizalom örömét újra mindnyájunknak! Építsd közösségünket igéd körül, s építsed az országot, ahol élünk. Adjál értelmesen látó, türelmes és jó szándékú közösséget! Gyógyíts a betegeinket, vigasztald a sírókat, és ne engedd, hogy elszakadjunk tőled, az élő, igaz Istentől. Légy velünk a következő hét napjaiban munkánkban, otthonunkban, gyülekezetünkben. Áldd meg igyekezeteinket azon a helyen, ahová állítottál, és adj hűséget, hogy amit ránk bíztál, azt betöltsük. Krisztusért kérünk, hallgass meg imádságunkban! Ámen.