Igehirdetés 2002. szeptember 8.
Felismerni az időt
Lekció: Luk 12,54-56 Luk 13,1-9
Textus: Luk 12,56
“Képmutatók, a föld és az ég jelenségeit fölismeritek, e mostani időt miért nem tudjátok felismerni?”
Imádkozzunk!
Urunk Istenünk, köszönjük a szép őszi napfényt, a vasárnap áhítatát és a templom csendjét. Köszönjük, hogy asztalunkon eleség van, és hozzád jöhetünk lelki értelemben érlelődő gyümölcsökért, mert ahhoz is te adod a napfényt: bölcsességért és megelégedettségért. Megvalljuk azonban, hogy szívünk mindig csak vágyakkal van tele, és ha őszintén állunk színed előtt, azt kell mondjuk, még a telhetetlenség sincs távol tőlünk. Mindig csak éppen azzal vagyunk elégedetlenek, amink van, amit megadtál nekünk, és nem vesszük észre a tanítást abban, amit abban rejtesz el, hogy megvonsz tőlünk némely dolgokat. Szeretnénk most kilépni ezekből a szokásainkból, amik már-már tulajdonságainkká lettek – segíts ebben mindnyájunkat. Adj most fogékony értelmet és nyitott szívet Szentlelked igazsága iránt, hogy gondolataink bekapcsolódhassanak a te mennyei gondolataid áramkörébe! Ámen.
Igehirdetés
Néhány nap múlva lesz szeptember 11. – az a dátum, ami egy esztendő óta foglalkoztatja az egész világot. Ha valaki azt kérdezné, milyen időket él ma az emberiség, nehéz lenne kikerülnünk a gondolatot, hogy a világ legnagyobb hatalmának büszkeségeit, az ikertornyokat lerombolják, pusztító támadás éri a legnagyobb hatalom hadi központját… Amit tehát az ember akaratlanul érez, legkevesebb annyi, hogy különös időket élünk. Őrületes ellenségességek feszülnek egymásnak; az ember a tudomány és a technika révén hatékonyan tudja keresztülvinni a szívében lévő gyűlöletet mások elpusztítására és lehetetlenné tételére. Pontosan úgy áll a helyzet, ahogy az evangéliumban olvassuk: “Eljön az idő, amikor a gyűlölet megsokasodik, és a szeretet sokakban meghidegül.” Még Isten választott népének, az új életre jutott, hitben Krisztus követésében elindult emberek szívében is meg-meg sokasodik a gyűlölet, s a szeretet gyakran meghidegül.
Ha arra gondolunk, kétezer esztendővel ezelőtt miket jegyezhetett föl a történetíró, azt kell mondjuk, azok az idők sem voltak mások, igazából azok is “különösek” voltak. Hol egy kőből megépített torony dőlt le, maga alá temetve tizennyolc embert, akikről azt kérdezték, ezek talán bűnösek voltak, azért kellett meghalniuk; máskor pedig, nem is messzi térben és időben, a római helytartó Pilátus rendezett vérengzést a Galileában éppen áldozatot bemutatók között. A központosított egyházi élettől azt várták a római megszállók, hogy könnyebben kézben tartható, mintha sokfelé imádkoznak az emberek, kis közösségeket alkotva. Ezek is úgy tűnhettek, hogy “különös” idők – s azok is voltak. Ugyanígy elmondhatnánk azonban az ókor, a középkor, az újkor, a legújabb kor sok-sok szakaszáról: különös idők…!
Jézus azt várta tanítványaitól, hogy ilyenkor is nyíljon meg szívük a mennyei igazságra, mely az életet gyógyítja. Számon kérte tőlük: ha a szelek járásából meg tudják ítélni, hideg vagy meleg jön, az ég felhőire pillantva lehet véleményük arról, lesz eső vagy sem – akkor ítéljék meg Isten színe előtt állva a történelmi időket is, melyekben éppen élnek. Fordíthatnánk úgyis: azt várta, s várja tőlünk mai gyermekeitől is, hogy váljunk “kompetensekké”, miféle lelki összefüggéseket tartalmaz a történelem a maga éppen adott eseményeiben! Legyünk lelki értelemben “szakemberek”: értelmes emberek, akik nem élnek félálomban, kiknek megmondhatják, mit gondoljanak s majd azt fogják gondolni. Legyünk lelki-szellemi értelemben éberek, akik a magunk fejét használjuk s a magunk szívével hozunk döntéseket – hiszen ezeknek a döntéseknek messzemenő következményei vannak örökkévaló sorsunkra nézve!
Azt mondja, hogy legyen mindnyájunknak tudása, “szentlelkes” belső arculata. Ne csak a ránk jellemző pszichés tulajdonságokat hordozzuk. Mindnyájuknak van karaktere, amiről az emberek hamar megismernek: igen, ez ő. Az egyik hallgatag, a másik mondja és mondja, alig lehet elmenekülni előle. Az egyik ügyesen helyezkedik, lesz jó állása, a másik kimarad a zsíros falatokból; az egyik érzékeny és hamar megbántódik, a másiknak rinocéroszbőr van a lelkén, fát lehet vágni a hátán – nem reagál azokra, amik érik. Ezek karaktervonások, s noha az irodalom már felfedezte a “tulajdonság nélküli embert”, igazából ezek uralják életünket. Kevés jele a szabad, valóban “szellemi” létezésmódnak, az örökkévaló sorsa felől Isten előtt gondolkodó lény döntéseinek; mert vonásaink, melyeket génjeinkben hoztunk, s melyeket neveltetésünknek is köszönhetünk uralkodnak rajtunk és mindenestől megszabják életünket…
Alig találni embert, aki időt szentel arra, hogy megértse a világot, amelyben él. Aki saját viszonyt alakít ki a történelem eseményeihez, jelen van mint szellemi létező, gondolkodó ember, hisz az Örökkévaló ruházta föl ezzel a képességgel! Hány milliárd tonna anyag rohan a világűrben egyetlen idegsejt nélkül – s nekünk tízmilliárd gondolkodó agysejt jutott! Szomorú tapasztalni, milyen egyszerűen megadják magukat emberek közhelyeknek, amik ilyen vagy ilyen okokból elterjedtek abban a körben, ahol mozognak! Azt tapasztalni, hogy ezek, melyek uralják gondolkodásunkat leggyakrabban összesen arra terjednek ki, hogy megneveznek valami ellenséget. És az ember megnyugszik: van “kivel szemben” megfogalmazza magát. Már úgy érzi ettől ő “valaki”, létezik – s ezen a színvonalon kevesen lépnek is túl.
Jézus azt várja tőlünk, hogy amint az ég és a föld meteorológiai jelenségeit meg tudjuk ítélni, úgy tudjuk megfejteni “az idők jeleit” is. Egész pontosan így mondja: “E mostani időt.” Azt mondja ki ezzel, hogy legyen szellemi arculatunk: váljunk lelkileg kompetens, gondolatilag is felnőtt emberekké!
S még tovább: Jézus igazából azt kérte számon tanítványaitól, hogy nem ismerik föl, az örök ige testté lett. Isten nem csak elvileg akarja a jót, igazat – ő nem csak szavakat mond a szeretetről, hanem magára öltve az emberi testet megvalósítja azt. A “testté lett” igét, az Úr jelenlétét nem vették ott észre, ezt nem fedezték föl az emberek abban az időben! Tudtak a siloámi torony összedőléséről, Pilátus kegyetlenkedéséről – de elfeledkeztek az Úr jelenlétéről! Jézus ezt kéri számon rajtunk is. Miközben a történelemben rettenetes dolgok történnek, megérinthető-e a szívünk abban a tekintetben, hogy “Itt van Isten köztünk”…! (165. dics. 1.v.) Ennek dallamára énekeltük előbbi énekünket is. Keresztelésünkkor pedig elhangzott az ige: “Ti veletek vagyok a világ végezetéig.” Az ő jelenvalósága életünk elveszett középpontja. Ezt semmibe venni életünk tönkretevése.
Annyi mindenről szoktunk gondolkozni, és beszélünk is egymás közt. Íme a lelki fejlődni való – váljunk hozzáértőbbé az Úr jelenlétének fölfedezésében! A 21. századból sem távozott el: kijelentette magát, keres minket, mai imáink bekapcsolódhatnak mennyei erőibe! Ahol ő csak addig érdekes, amíg lehet “filozofálgatni” a vándortanítóval, de ha Pilátus állásáról van már szó, “nem vagy a császár barátja, ha őt szabadon engeded” – akkor nincs többé filozofálgatás, a pénznél és hatalomnál nincs fontosabb – ő ott is jelen van! Azt az életet hozta el, amelyre születtünk, s amely nélkül fogunkat csikorgatjuk és sírunk…!
A belső növekedés legfőbb gyümölcse, hogy különbséget tudunk tenni régi és új élet között. Beleszülettünk a régibe, ahol önmagunkat szeretjük legjobban. Ádámtól és Évától, ősi gyökerektől így van ez: amióta az ember individuum, rohanunk a magunk érdekei után… De van egy másik élet is, amelyik tág szívű: szeretet és méltányosság járja át. Ez nem összekeverhető a régivel – más az illata. S nem csak ez a finom megkülönböztetés figyelmeztet arra, milyen más annak légköre, akinek szívében ott az Úr jelenléte. Abban is különbség van régi és az új között, hogy az előbbi veszendőbe megy, mikor a testünk porrá omlik, a Krisztusban való pedig – örök. Ha így élünk, a pillanat is örökként őriztetik meg!
Erre születtünk, s erről beszél Jézus is, amikor azt mondja: Ha meg nem tértek, úgy elvesztek, mint a tizennyolc Siloámban. Ami azt jelenti: mindenki elvész, aki nem örök életet él a földön! Arra születtünk, hogy örök életünk legyen – ebből kimaradni csak egyszer lehet. Nem lesz még egy születésünk, hiába ágálnak a tévtanítók a keleti metafizikákra hivatkozva, hirdetve lélekvándorlást s reinkarnációk sorát. Isten műhelyéből páratlan módon került ki mindenki – egyetlen lehetőségünk van. Még pontosabban: egy hosszú életen át rengeteg lehetőségünk van. Ám akinek nem kell az “örök élet”, annak nem marad más, csak a külső sötétség, azzal a bizonyos sírással. A panaszkodó ember! És fogcsikorgatással is: a gyűlölködő ember, akiből oly sok akad… Ilyenek akarunk lenni, Isten népe, református keresztyének?! Vagy pedig a Krisztusban új élet illatát szeretnénk vinni magunkkal? Össze ne tévesszük a kettőt, s el ne higgyük, mehetünk tovább félálomban. Ébresztő igét kiált ma nekünk Jézus!
Az ítéletes igazságokat az evangélium azzal folytatja, hogy egy példázatot hoz a szőlősgazdáról, aki ki akarta vágni a terméketlen fügefát – de vincellérje kérésére még egy évig otthagyta. Amikor az ember a “baj realitása” felől annyira bizonyos, s az ige is azt mondja, igen, ilyen az emberélet – akkor folytatásként azt olvassuk, hogy még a terméketlen fügefa számára is ott egy egész esztendő további haladék! Ki kellett volna vágni, megérdemelte volna a megsemmisülést, de még mindig itt van, és zöldellhetnek a levelei. Van egy új vasárnap, amelyen elgondolkodhat élete értelméről, kezdődik egy új hét, ami lehet más, mint az elmúlt volt – mert a kegyelem ott van! Megkaptuk a lehetőséget: nem biztos, hogy lesz egy évünk rá, mint a példázatban a fügefának, ám az is lehet, hogy évtizedeink maradnak még… Nem tudjuk az idő mennyiségét, Isten titka: s jó helyen is van nála.
Nem az idő “mennyiségét” kell kutatnunk, hanem arról kell gondolkozni, milyen tartalommal töltjük meg. A hossza egyedül az Örökkévaló számára ismert – minőségét azonban ránk bízta. Ez a mi döntéseinktől függ: ne keressünk kibúvókat, ne okoljunk másokat. Olyan elterjedt, hogy az ember sír és a fogát csikorgatja, valamint másokat emleget. Milyen szégyenletes, ha Isten gyermekei is ezt teszik! Mások a hibásak – mindig az, aki az utunkba áll. Sose rólunk van szó, mindig akad valaki, akit felelőssé lehet tenni.
Meghatározott időt kaptunk a munkára, a családra, önmagunk fejlesztésére: ezeket az időket az embernek föl kell ismernie, és be kell töltenie. Néha elrémülök, amikor semmittevő embereket látok, akik unatkoznak, alig tudják agyoncsapni a mindennapjaikat kártyázgatással, tévézéssel, iszogatással. “Ha meg nem tértek” – váratlanul lesz vége lehetőségeiteknek – mint azoknak, akik nem is gondolták, hogy rájuk dőlhet a torony, s azoknak, akik istentiszteletet gyakoroltak, s nem gondolták, ott is rájuk ronthat a zsarnok…
Amit ebből most meg kell hallanunk, az a kegyelem jó híre: van lehetőségünk, most még van! Újra mondom, az idő mennyisége egyikünk előtt sem ismeretes. Jól van ez így! A minősége azonban, hogy mivé válik a kezeinken, a mi felelősségünk. Akadnak, akik kilencven esztendőt élnek meg gonoszságban és hiábavalóságban, s vannak akiknek egyetlen föllobbanás az élete, ám olyan nyomot hagynak, ami sokaknak világít. Urunk Jézus csupán harminchárom évet élt e földön…! Vajon milyen “nyomot hagyunk” ötven, hatvan, hetven esztendősek, akiknek kétszer annyi lehetőség adódott, mint neki? Lesz-e takarítani való, amit majd találnak utánunk, fognak-e napvilágra jönni rejtett hamisságaink, lesz-e szégyellnivalója a rokonainknak, barátainknak, amikor a nevünk elhangzik…?
“Hátha terem jövőre!” – mondja a vincellér… Micsoda evangélium! Tekintsünk így minden napra, ami megadatott, mert ennek a haladéknak része – hátha terem jövőre! Kegyelem minden nap és óra, amit megérhetünk – akkor is ha “különös”, vagy éppen borzasztó világban élünk – kegyelem a létünk!
Pedig olyasmik eshetnek, amelyekről azt gondoltuk, soha meg nem történhetnének. Mégsem félelemnek és rettegésnek kell uralkodni lelkünkön, hanem annak a szent meggyőződésnek, hogy időnket az életünk megjobbítására kaptuk. “Hátha jövőre már terem…!” Valaki most is könyörög értünk: Ne vágd még ki – körülásom, megtáplálom, gondoskodom róla! Adok újabb lehetőséget, hátha növekedik. Talán fölismeri az Úr jelenlétének idejét, aki újat ad a régi, elpiszkolódott helyett. A kérdés az, magunk akarjuk-e ezt? Aki Krisztus nélkül él, ismerje el takargatás nélkül, hogy jelenleg így él és – megtérésre van szüksége. Térjen őhozzá, s élni fog! Lehet, hogy a fa e pillanatban gyümölcstelen, de – nem kell így maradjon! Krisztus táplálgatja: gondozza és élteti. Adjon megújulást nekünk, hogy a lehetőségeket el ne vesztegessük, sőt teremjünk bőségesen és jó gyümölcsöt, amint csak tehetjük! Így legyen. Ámen.
Fohász
Istenünk, tudatlanok és idegenek vagyunk a mennyei dolgokban, pedig azok éppen úgy ránk tartoznak, sőt fontosabbak a földi dolgoknál. Köszönjük ébresztő üzenetedet: azért öltöttél testet, el ne vesszünk, hanem örök életünk legyen. Add, hogy termőre forduljon életünk, s ne maradjon hiábavaló egyetlen nap sem, amely üresen telne. Légy áldott az örök élet bizonyosságáért. Add, hogy a most következő hét napjai örvendező és hálaadó szívvel teljenek, szeretetből végzett szolgálatban, egymás iránt pedig őszinte odafordulásban. Ámen.
