Igehirdetések

Komolyság és komolytalanság

Igehirdetés 2002. szeptember 22.

Komolyság és komolytalanság

 

Lekció: Luk 18,35-43
Textus: Ef 5,16

“Áron is megvegyétek az alkalmatosságot, mert a napok gonoszak!”

 

Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk, hálás szívvel köszönjük a sok jót, amiben részeltettél minket az elmúlt héten. Köszönjük a munkát, amit elvégezhettünk, és az egészséget, amit tőled kaptunk hozzá. Légy áldott a szép őszi napfényért, a vasárnap öröméért, családi otthonunkért és az igéért, amivel lelkünket táplálod. Tudod Urunk, most is akad szégyenkezni valónk, hiszen a te akaratod jó és igaz, mi pedig nem vagyunk azok. A magunk szándékai szerint éltünk, figyelmen kívül hagyva, mi kedves előtted s mi az, ami utálatos. Ezért volt annyi félreértés és feszültség, szeretetlenség és megbántás emberi kapcsolatainkban, ezért ment kárba annyi ajándékod és lettünk magunk is szomorúak és szárnyaszegettek belső emberünkben. Segíts minket Szentlelked erejével, hogy visszatérhessünk hozzád és megtaláljuk igazi önmagunkat. Te ismered életünk rendjét, tőled várhatjuk a gyógyító szeretetet, ami újra megalapozhatja életünk épületét, amit magunk csupán homokra építünk. Adj értelmet és alázatot, tisztán hallható isteni vezetést; igét, ami formálja lényünket és utat mutat cselekedeteinknek! Ámen.

 

Igehirdetés

Aki járt már Salzburgban, e gyönyörű városban, az láthatta Mozart szülőházát és azt a házat is, ahol valamikor élt és alkotott. Sok múzeumi szobát végigjárhat itt az ember, amelyekben érdekes dolgok láthatók. Számomra a legfelejthetetlenebb mégis az a szoba maradt, ahol Mozart kottáit, amik az általa komponált zenéket tartalmazzák, egymásra rakva láthatja az ember. A padlótól a mennyezetig tart az oszlop, pedig a zeneszerző nem érte meg a harminchatodik születésnapját. Megdöbbentem, amikor láttam a töménytelen sok kottapapírt, s ma sem tudom felejteni. Azt mondják, Mozart lángelme volt; zseni, aki egy évszázadban talán ha egy születik. Biztosan igaz. Ám hiába lett volna a ragyogó tehetsége, ha nem párosul kivételes szorgalommal, becsületes napi munkával, mondjuk így, komolysággal is. Ahhoz, hogy olyan életművet hagyjon maga után, amilyet hagyhatott, nem csak tehetségre, de a tehetsége becsületes kiművelésére, végtelen állhatatos munkára, komolyságra is szüksége volt.

Ma erről szeretnék beszélni, a komolyságról, mert az igeszakasz, amit az előbb felolvastunk, egy beteg ember gyógyulásának titkát is ebben láttatja. Egy útszéli koldus, aki még hozzá vak is, valóban szerencsétlen ember – az egészségesek korholják is, amint Jézus után kiabál, hallgasson el. Ő úgy is menthetetlen – maradjon az árokszélen, ahol van. Ám ő nagyon meg szeretne gyógyulni, mondjuk így, komolyan veszi a gyógyulást – és hamarosan kiderül, hogy Jézus hatalma sem ott ér véget, ahol a legtöbben azt gondolják. Jó ezen elgondolkodnunk mai vasárnapunkon, ezért szenteljünk időnket ezúttal a komolyság és a komolytalanság témájának.

Kezdjük a rosszabbik végén, a komolytalansággal. Nem látszik veszélyes dolognak az esetek nagyobbik részében, mert többnyire ilyen mondatok mögé bújtatva jelenik meg, hogy “megengedhetem magamnak”. Megengedhetem magamnak, hogy ha diák vagyok, eltöltsek úgy egy délutánt, hogy semmit nem tanulok, vagy csak éppen a legszükségesebbeket. Megengedhetem magamnak, persze, hiszen nem biztos, hogy ki fognak hívni felelni. Ám eltelik egy-két év és kiderül, hogy egyetlen egyetemre vagy főiskolára sem vesznek fel, csak a százezreket kérő fizetős helyekre, és ott is csak akkor fogok tudni helytállni, ha vért izzadva bepótolom azokat a délutánokat, amiken úgy éreztem, megengedhetem magamnak a komolytalanságot.

“Megengedhetem magamnak” – mondta el egy alkoholista a pillanatról, mikor száztizenegyedik alkalommal visszaesett. Szépen sütött a nap, nem volt senki, aki látta volna, hát ő “megengedte magának” az első poharat – ami után aztán megint nagyon sok pohár következett. Súlytalan, boldogító érzés ez a “megengedhetem magamnak”…! Aztán összeverekedett a taxisofőrrel, betörte az arcát, mert részegen elesett, bírósági tárgyalásokra kellett járnia, elfordultak tőle a barátai, csak az ivócimborák maradtak – mert a komolytalanság, egy csúnya, mégis jól érthető mai szóval linkség nem tűnik súlyosnak – csak arról van szó, s ezt valóban a Gonosz, az élet közvetlen ellensége sugdossa fülünkbe, hogy értékesek vagyunk, hiszen lám – “megengedhetjük magunknak…!”

És így fogott hozzá a jóbarát a jóbarát feleségének megszerzéséhez, amikor a sajátja egy pár napig távol volt, “megengedhetem magamnak”, gondolta magában. Vagyok olyan értékes férfi – és csodálkozott, amikor nem hogy megszerezte magának azt a valakit, hanem elvesztette, mint őt valamire becsülő barátot – s most már mindig szégyenkezhet előtte, amikor csak szemébe néz.

Nem tűnik a komolytalanság nagysúlyú dolognak. Éppen az benne a veszedelmes, hogy nem látszik veszélyesnek, csak egy kicsit érdekesnek, kalandosnak, néha még ígéretesnek is. Pedig, hogy milyen egy önmagát félig kifutó ember, aki mindig csak azt mondogatja magának, hogy nem vittem annyira, amennyire tehetségem lett volna, vagy milyen egy szenvedélybeteg lelke, aki csakis és kizárólag a saját komolytalansága miatt kell évtizedeket vergődjön, vagy milyen egy összetört házasság, amit ember legyen, aki valahogy összefoltoz, és mindenki szenved, akinek köze van hozzá és egy csepp becsület van benne – nos, aki ilyeneket látott már, annak nem kell sokat magyarázni, mi a komolytalanság igazi súlya.

A komolytalanság rendszerint igazolást, felmentést is tud adni önmagának. “Mi történik, legfeljebb kimaradok valamiből?” És valóban ennyi történik! Az ember kimarad valamiből, ami életét magasabb szintre emelhetné. Aztán ott találja magát, ahol az úgynevezett “valóság-show” műsorok szereplői állnak, meg a bekamerázott leselkedés izgalmait kedvelő emberi törmelékek. Dante mondja a pokol bugyrait járva, hogy veszekedést hallott egy ablakból, és akaratlanul odafigyelt, ugyan miről szól a veszekedés. Aztán hirtelen elszégyellte magát, mert eszébe jutott, hogy a legalantasabb emberi szokás az, mások életébe lopva beletekinteni vagy belehallgatni. Olyasmikbe, amiket azoknak az embereknek mélyen szégyellnie kellene; de hogy a tévéműsoroknál maradjunk, a szerkesztők jól láthatóan azon vannak, hogy immár semmit senkinek szégyellnie ne kelljen, s a mocsokban turkálás legyen az emberek kedvenc csemegéje és lelki tápláléka. Itt tartunk – és mindez semmi több, csupán komolytalanság! Vállrándítás, egy két szó arról, hogy “ma ilyen a világ” – s a dolog el van intézve. “Mi történik, legfeljebb kimaradok valamiből.” Igen, az ember kimarad a komolytalanság miatt abból, amiért ide érkezett e világra: hogy végigjárva egy utat távoztakor magasabban álljon, mint mikor ide érkezett. Mert ez az, ami miatt idejöttünk.

Egy gondolkodó valamikor “Isten kísérleteinek” nevezte az emberi életutakat, arra utalva, hogy Isten mintegy szabadon engedte az embereket, az egész teremtett mindenségben páratlan módon – hogy lássa, melyik mire jut. A legtöbb ember a szerzésben, a birtoklásban és a hatalomban látja az előrehaladását, pedig bensőnkben kellene előbbre jutnunk. Ezt mindnyájan persze érezzük. E benső előrehaladást teszi lehetetlenné a komolytalanság, és az ember kimarad abból a lehetőségből, ami az emberélet legfontosabb ügye lenne, amiért ideérkezett: hogy élete emelkedjen, sőt nemesedjen.

Beszéljünk hát arról is, hogy milyen az, ahol nem komolytalanság uralja az emberi mértékeket. Mozartot, a derű muzsikusát említettük az előbb, de nyugodtan említhettük volna J.S.Bach-ot  is, akinek súlyosabb, méltóságteljesebb és ünnepélyesebb a zenéje. Élete egy időszakban minden vasárnapra komponált egy kantátát, az ünnepi és köz-vasárnapokra egyaránt, s ha elgondoljuk, hogy nagy zeneszerzők olykor egész életükben egyetlen, vagy legfeljebb két, három kantátát írtak, akkor értjük, mit is jelent e teljesítmény. Nagy dolgokat nem lehet erőfeszítés nélkül létrehozni! Minden létrehozásához, ami érték, komolyság kell.

Az a férfi, aki Jézus után kiáltott, a vak koldus nem volt komolytalan ember. Lehet, hogy valamikor az volt, nem tudjuk, de amikor a történet játszódik, már nem az. Így és csakis így lehet meggyógyulni: ha az ember egész szívvel akarja! Ez a belső odafordulás egy ügy felé az ember legszentebb lehetősége. Azt gondolnánk, hogy meggyógyulni már csak mindenki akar, ehhez az “ügyhöz” nem kell odafordulni – de ez sajnos nem így van. Sok tapasztalat mutatja, hogy a betegség igazi arca az, amikor valaki már nem is akar gyógyulni. Elhitte, hogy úgysincs gyógyulás, vagyis belenyugodott a romlásba. Valóban van a világon orvosilag gyógyíthatatlan betegség, nem ezt akarom elvitatni. Néha még ezekben is történnek csodálatos felépülések, ezért a reményt mindig fenn kell tartani, ha emberileg valóban nincsen is segítség. Ám a bűn, mint romlás nem tartozik ebbe a kategóriába. Az ember lelki megromlottsága sohasem végleges. Nincs olyan mélység, tagadás, megromlottság, amiből ne lehetne a kegyelemmel találkozva kijönni – erről szól a vak gyógyulása itt a Lukács evangéliumában! A vakság egyszerre jelenthet testi és lelki látáshiányt, az evangélium nyelvén mindig mind a két dimenzió jelen van, éspedig egyszerre.

Mit mond ez a történet? Azt, hogy Isten Krisztusban komolyan vesz minket, vak embereket! Nem “megy el” mellettünk, nem száll el felettünk angyalszárnyakon, égi magasságban. Nem mond le egyetlen, árokszéli emberről sem. Neki mind fontosak vagyunk és komolyan is vesz minket. Olyan jelek mutatják ezt, hogy például nagyszerű körülményeket teremtett számunkra. A napfény, a levegő, a föld, a víz csodálatos ajándékok, amíg el nem piszkoljuk őket; a föld valóban paradicsomnak van teremtve! Nem tesszük jól, ha megszokjuk, és elfeledkezünk Isten alapvető ajándékairól. Ezeket a körülményeket ő adta nekünk, mert tudja, hogy ezekre szükségünk van. Eszembe jut általános iskolás korom egyik emléke. Tornaversenyre mentünk az iskola képviseletében a csapattal és a tornatanárunkkal. Akkoriban még ritka dolog volt a narancs, de a tanárunk a vonatállomáson ezzel lepett meg minket, mint mondta, mert kell az energia a jó versenyzéshez. Nagyon örültünk neki, és máig emlékszem erre az ajándékra. Hát vegyük már észre testvérek, micsoda körülményeket teremtett nekünk a mi mennyei Urunk! Mennyi mindent kaptunk csak az elmúlt héten is! Megköszöntük-e esténként imánkban, s arra használtuk-e, amire kaptuk?

Aztán itt van az a számtalan lehetőség, amivel az ember élhet. Ez is mind ajándék! Olyan unalmas és prózai emberekké tudunk válni! Igazán ránk fér, hogy megint a művészektől vegyük a példát, hogy elmenjünk például egy-egy kreatív művész tárlatára. Itt a városunkban is van éppen elég, hogy elcsodálkozzunk azon, micsoda gazdagság bontakozhat ki egészen egyszerű alapmotívumokból. Van művész, aki két-három alapforma körül egész világokat tud teremteni, variációk ezreit, pedig  egyszerű építőkövekből dolgozik.

Isten úgy vesz minket komolyan, hogy lehetőségek ezreit adja. Az már a mi bűnünk, hogy ezeket sokszor észre sem vesszük! Lehetővé teszi például a megtisztulást, az elmélyülést. Lehetővé teszi, hogy új szempontok kezdjék uralni gondolkodásunkat, amik addig meg sem jelentek a színen. Lehetővé teszi, hogy őt magát jobban és jobban megismerjük. Lehetővé teszi, hogy önmagunkat tisztábban és becsületesebben lássuk, mint önáltatásainkban szoktuk. Mi kellene nekünk ezeken túl?

Csak ne lennének a vágyaink oly végtelenül földszintesek! Ad ő nekünk lehetőséget szárnyalásra, emelkedésre éppen eleget – csak legyen, aki él ezekkel a lehetőségekkel! A vak koldus nem hagyta kihasználatlanul a pillanatot. Ilyen pillanat minden ember életében legalább egy adatik. Nem biztos, hogy több, de egy biztosan, mindenkinek. Ahogy a nagy gondolkodó mondja “az angyal mindenki felett legalább egyszer elrepül.” (Hamvas B.) Úgyhogy nem mondhatjuk, mások miatt vagyunk ott, ahol vagyunk. A helyét, a helyzetét mindenki alaposan megszolgálja, s szemrehányást sem másoknak kellene tennie, ha valaki elégedetlen a sorsával. Vannak ugyan rajtunk kívül álló tényezők is, ez kétségtelen – ám nem ezek szokták megkeseríteni a lelkünket.

Miért kell komolyan venni életünket? Isten miatt. Ő miatta, aki halálosan komolyan vesz bennünket! A golgotai kereszt azt jelenti, hogy Isten szeretete komoly dolog. Nem jelkép és nem színjáték, hanem valóság – ahogyan az ott elfolyt drága vér valóság volt. Miatta kell komolyan venni magunkat. Ez azt jelenti, hogy le ne késsünk a saját életünkről. “Áron is megvegyétek az alkalmas időt, mert a napok gonoszak” – micsoda ébresztés! Elcsordogál az élet, s mire az ember felébred, már nincs ideje rendbe hozni a lelkét, megtalálni élete értelmét, szolgálni másoknak szeretetben – mert mindig csak magának élt. Nem “vette meg áron is az alkalmakat” – hát a gonosz alkalmak cserbenhagyták, nincs több, vége. Ezért kell komolyan venni magunkat.

De vegyük komolyan egymást is. A másik ember nem tárgy és nem eszköz. Valaki elmondta szenvedését, vágyakozik valaki után. Aztán kiderül, hogy ez a vágyakozás csak őróla magáról szól, a másiknak semmi köze őhozzá. Így hát az a másik ember az ő életében igazából csak az ő egyszemélyes boldogságának az eszköze, semmi más. Olyan, mint egy tárgy, egy játékszer, akit meg kellene szerezni, s akkor előállna a boldogság – ó, dehogy!

Ahol a másik ember nem több, mint boldogságom eszköze, ott tanulni kell még a másik ember komolyan vételét.

És legfőképpen tanuljuk meg komolyan venni azt, aki úgy szeretett, hogy önmagát adta értünk a kereszten! Ő a világegyetem középpontja, a legfőbb jó, az igazán Isten és igazán ember. Ő a mi üdvösségünk és vigasztalásunk. Őbenne van megalapozva az anyaszentegyház, vagyis az egymásra találó, megszentelt emberiség. Őnélküle nincs béke és humánum, csak önzés és erőszak. Őhozzá kell visszatérni mindnyájunknak. Ő az, aki meg tud gyógyítani egy vak koldust, vagyis egy félrelökött, semminek tekintett roncsot is!

Ő az, aki adta az ajándékokat, amikkel oly gazdag e világ – csak tönkre ne tegyük. Ő az, aki nekünk adta a most még ismeretlen lehetőségeket – csak legyen, aki betölti ezeket. Ő az, aki képessé tesz arra, hogy komolyan vegyük magunkat szolgáló életként; hogy komolyan vegyük egymást, ne tárgy és használati eszköz legyen a másik ember. És komolyan vegyük Istenünket, aki Krisztusban ma is gyógyít minden vakot és koldust. Ezek a vakok és ezek a koldusok mi vagyunk; s ő éppen értünk jött, s minket keres ma is. Hát kiáltsunk utána egész szívünkből – és meg fogja hallani! Így legyen! Ámen.

 

Imádkozzunk!

Urunk, köszönjük, hogy sok jót adtál már nekünk itt e földön, s szem nem látta, fül nem hallotta, ember szíve meg sem gondolta, amiket azoknak készítettél, akik téged szeretnek. Köszönjük, hogy fontosak vagyunk neked. Bocsásd meg sok komolytalanságunkat, mikor súlytalannak ítéltük, amivel pedig mások életét is romboltuk, nem csak a sajátunkat. Taníts minket szent komolyságra, ami nélkül eljátsszuk az időt, a lehetőségeket és kegyelmed ajándékait. Imádkozunk testvéreinkért, akik ezen a héten vettek búcsút szerettüktől, légy vigaszuk és adj lelki megbékélést a gyászban. Imádkozunk beteg testvéreinkért, hogy hitet és reménységet találjanak. Add gyógyító jóságodat, így imádkozunk hozzád, élő Krisztusunk! Vezetést, új látást és erős hitet kérünk, hogy végigjárhassuk az utat, amin vezetsz. Gyógyítsd lelki vakságunkat és testi betegségeinket! Ámen.