Igehirdetések

Végső mentség

Igehirdetés 2002. október 6.
Végső mentség

 

Lekció: Luk 23,33-43
Textus: Luk 23,42-43

“Uram, emlékezzél meg én rólam, amikor eljössz a te országodban! És mondta neki Jézus: Bizony mondom néked még ma, hogy velem leszel a paradicsomban.”

 

Imádkozzunk!

Urunk, téged kereső szívvel jövünk most is igéd köré. Szükségünk van arra a szóra, ami egybekapcsolja a te gondolataidat és a mieinket, mert még a földi dolgokat sem értjük, hát még a mennyeieket – add hát nekünk a te igédet. Keressük a menedéket, ami megment a mulandóság rabságából, add hát nekünk a te uralmad örök rendjét és törvényeit. Vágyunk arra a táplálékra, ami az igazi életre erősít meg, add hát nekünk Szentlelked eljöttét, s általa azokat az igazságokat, amiket egyedül te tudsz közölni velünk. Nincs mentségünk Urunk, mert jól tudjuk, hogy mint a legtöbb ember, mi is csak végső bajunkban keresünk igazából nálad segítséget, de azt is tudjuk, hogy meghallgattad a lator szavait, aki az utolsó erejével, a végső leheletével kért nálad menedéket. Segíts most, hogy szívünk minden fájdalmát, egész elrontott életünket le tudjuk tenni előtted, s töltsd ki ránk kegyelmed gyógyító és vigasztaló erejét. Megváltó Krisztusunkért hallgass meg minket imádságunkban, és adj áldott időt a te közeledben! Ámen.

 

Igehirdetés

A kereszten zajló események hitünk legszentebb vigasztalásai, hiszen itt győzi le Jézus a bűnt, a szenvedést és a halált – itt megy végbe a világ megváltása. Méltó, hogy ezzel évente ne csupán egyszer, a nagyhéten foglalkozzunk: ha az ember erőt akar meríteni, hitében megfáradt vagy elgyötörték a terhei, s kérdéseire nem talál választ, akkor jól teszi, ha ezeket a történeteket olvassa. Jézus kínja mellett minden más emberi szenvedés eltörpül és viszonylagossá válik.

Kicsi gyermekkoromtól az egyik legfontosabb részlet számomra az, amely a latorról szól. Valamikor csak szívemmel éreztem, amit immár meg is tudok fogalmazni, hogy azért oly kedves számomra, mert színtiszta evangélium. Azt mondja el nekünk, embereknek, hogy amikor mindennek vége, s emberileg nincs tovább, még mindig marad egy lehetőség legalább egy sóhaj erejéig, s ez a lehetőség az imádság. Amikor valaki bűnei méltó büntetéseként oda van szegezve a keresztre, a legszörnyűbb kínhalál vár rá, amikor nincs senki, aki részvéttel és szeretettel lenne iránta, csak az ítélet borzalma, amikor meg sem tud mozdulni, hogy segítsen magán vagy próbáljon menekülni kínjaiból, akkor még mindig marad valami számára. Odafordulhat ahhoz, aki legyőzte a bűnt, a szenvedést és a halált, és nála kereshet irgalmat.

Az evangéliumok szerint a golgotai keresztnél mindenki szidalmazta Jézust: a főpapok, a bámészkodók, a városfalon arra járók, sőt még a vele megfeszített latrok is. Egyedül Lukács evangélista őrizte meg ezt a különös párbeszédet, aki mindennek pontosan után járt, s aki számára az elveszett juh példázata és a tékozló fiú hazatérésének tanítása is fontos volt. Csak nála olvashatunk arról, hogy az egyik lator a végső sóhajával abbahagyta a szidalmazást. Milyen nagy evangélium már ez is! Hiszen mi mással szoktunk próbálkozni, hogy magunkon segítsünk, mint azzal, hogy másokat elmarasztalunk. A bajban lévő ember leggyakrabb és legsilányabb menedéke – íme, még a latrok is jogot formáltak arra, akik rablógyilkosok voltak egyébként, hogy Jézust szidalmazzák, s így próbáljanak néhány pillanatra könnyíteni helyzetükön.

Igen, már ez is evangélium: Ember, abbahagyhatod a csőcselék eljárását, a szidalmazást! Mindig a gyengébbet, a kiszolgáltatottat, vagy a jelen nem lévőt a háta mögött – de szidalmazni kell, mert addig sem rólam van szó s lelki terhem egy pillanatra feledésbe mehet. Üzleti ellenfelek, telekszomszédok, más-más felekezethez tartozók, néha még házastársak kedvelt szokása is – elmondani, hogy a bajok ott kezdődtek, hogy a másik valamit nem jól tett. A megfogalmazás olykor finom, esetleg csak utalásokat tartalmaz, máskor talán egészen utcai – de mindegy is, mert a lényeg az, hogy szidalmazni lehessen. Hát ezt abba lehet hagyni, mondja az evangélium. Elcsöndesedhet az ember, magába szállhat s rádöbbenhet, hogy mily végtelenül elfogult és igazságtalan tud lenni, amikor a saját vétkei helyett a másokéval foglalkozik!

Bajban lévő ember ne hidd, hogy segítesz magadon a másik víz alá nyomásával! A világ fejedelme, aki hazug és hazugság atyja, és emberölő volt kezdettől fogva, ő akarja elhitetni veled, hogy megkerülheted az igazságot. (Ján 8,44) Mert az igazság az, ami ott a golgotai kereszteken is az volt, hogy mi ugyan méltán szenvedünk, de van valaki, aki semmi méltatlan dolgot nem cselekedett. (Luk 23,41) És ez nem én vagyok, vagy te – hanem egyedül ő, Jézus. A viták mindig úgy festenek, hogy te vagy a hibás, én ártatlan vagyok – nem, mondja a másik, én vagyok ártatlan, és te vagy a hibás… Hát ez az, amit abba kell hagyni, ha nem akarunk egészen méltatlanok lenni a keresztyén névre, mert sem én nem vagyok ártatlan, sem te nem vagy az, hanem egyes egyedül Jézus az. S a mi vitánk egymással nem akkor fog megoldódni, ha valakinek sikerül meggyőznie a másikat szidalmazásával, hogy ő a hibás – ami egyébként lélektani abszurdum, hanem ott és csakis ott, ha mindketten ugyanaz előtt az Úr előtt hajtunk fejet, aki valóban ártatlan és semmi méltatlan dolgot nem cselekedett! Isten Báránya színe előtt, aki elveszi a világ bűneit. (Ján 1,29) A tiédet is, az enyémet is! Amint ez megtörténik, már nem az fontos, hogy ki vétett nagyobbat, mert másképpen ugyan, de mindnyájan vétettünk éppen eleget. Nem az a kérdés, hogy kié volt a súlyosabb vétek, hanem az, hogy hajtsunk végre fejet az Isten Báránya előtt, hogy ő elvehesse méltatlanságainkat. Mindez pedig ott kezdődik, hogy valaki abbahagyja az elmarasztalást, és rádöbben saját valódi mibenlétére. Ez a belépő – ha ez meg nem történik, nem történhet meg semmi a további jókból sem.

Mert a legsúlyosabb helyzetben is mindig történhet még valami ígéretes. Erről szól e történet, s ezt a nagy evangéliumot itt meg kell hallani. Vannak az életnek szélső helyzetei, amikben még soha nem voltunk, sőt, el sem tudjuk képzelni, hogy valaha odajutunk – de egyszer csak ott vagyunk. Az ember elvesztheti vagyonát néhány óra leforgása alatt, vagy fizikailag megbénulhat olyan módon, hogy sem a kezét, sem a lábát nem tudja többé mozdítani. Volt egy kedves tanárom, aki a beszédképességét veszítette el, pedig az volt a kenyere. Olyan típusú agyvérzést kapott, hogy a mozgása nem sérült ugyan, de beszélni többé nem tudott helyesen. És mit gondoljunk az egészen elmagányosodott emberről, aki ilyen vagy olyan okokból nem képes emberek közt létezni? Vagy azokról, akik csak lélegeztető vagy más gépekkel tarthatók életben – pedig ilyen élethelyzet is van! Az ember számára bezárul a világ, maga marad, és nincs senki és semmi, ami segíthetne rajta. Ilyen helyzet volt a latroké is a kereszten, végső állapot – s az egyik megmaradt a szidalmazás szintjén itt is. A másik azonban továbblépett, s nem csak felhagyott a szidalmazással, hanem mikor emberileg mindennek vége volt, tett egy lépést – odafordult az Úrhoz. “Uram, emlékezzél meg rólam, amikor eljössz a te országodban.” Ez az utolsó utáni lehetőség, az imádság mindig nyitva az ember előtt. Amikor nincs senkim, még mindig – imádkozhatok. Már mindent elrontottam, de még mindig odafordulhatok az Úrhoz. Ott fekszem bénán, s egyetlen porcikámat sem tudom mozgatni, ám még mindig kérhetem: “Uram, emlékezzél meg rólam…!”

Ez a kellő alázat, ami nélkül Isten dolgai idegenek és ellenségesek maradnak az embernek, amivel együtt azonban új ajtók nyílnak meg számára. Miért nem lehet alázat nélkül megérteni Isten dolgait? Mert gőgünkben magunkat tesszük Isten helyébe, “istenkedünk” – és saját nagy igazunktól nem tudjuk meglátni az ő igazságát. Ez ilyen egyszerű. Amíg az ember tele van önmagával, addig nem fér el a szívében Isten. Milyen fontos a mondat János 1. levelében, hogy “Nagyobb az Isten a mi szívünknél!” (1Ján 3,20) Hányszor történik, hogy mást mi már egyáltalán nem is látunk, csak azt, ami a saját szívünkben van – ám ő azoknál a fontos dolgoknál is sokkal-sokkal nagyobb!

Nagyobb Isten a mi szívünknél – aki ezt már látja, az közel van a következő lépéshez: “Uram, emlékezzél meg rólam, amikor eljössz a te országodban!” Miben áll tehát a lator menekvése a végső pillanatban? Abban, hogy Krisztus országlása alatt szeretett volna lenni – legalább hitében, belül. És valóban ez a fontosabb, a belül. Mert lehet eljönni a templomba, vagyis megvan már a külső cselekedet, de ha a szív éppen olyan pogány és kemény, sértett és önigazult, mintha Krisztust soha be nem hívta volna oda, akkor nem hogy segít rajta a vallásosság, hanem ítéletként száll vissza fejére. “A mi utcánkban tanítottál, veled együtt ettünk és ittunk” – nem ismerlek titeket! (Luk 13,26-28) Mert az a nagy kérdés, hogy ott belül a szívben ki lakik, és mi lakik. Van-e ahhoz alázat, hogy száztizenhetedszer is behívjam annak egyetlen méltó tulajdonosát, Jézust? Mert ha nincs, akkor lehetek vallásos, de semmi hasznom abból. Testemet is tűzre adhatom, vagyis lehetek az önmarcangolásig áldozatos lélek, de ha szeretet nincsen énbennem, semmi vagyok. (1Kor 13,1-2)

A lator azért menekült meg, mert ha az utolsó utáni pillanatban is, de a Jézus uralma alatt akart élni. Nekünk sincs más menekvésünk, és a világnak sincs, mert az örök Atya őt adta nekünk szabadulásul. “Hadd éljünk a te vezetésed szerint, hadd legyen számunkra is az a fontos, ami neked az”  – ezt jelenti, hogy emlékezz meg rólunk, amikor eljössz a te országodban! Akinek ez valóban ott a szívében, ezt csak egyszer is kimondja őneki, már átment a halálból az életre. Az ilyen élet nem mehet veszendőbe, nem vész el, mert Krisztussal együtt él örökké. Érheti baj, veszedelem, lehet beteg és lehet magános – de már megmenekült. “Akié a Fiú, azé az élet, akiben pedig nincs meg az Isten Fia, az élet sincs meg abban.” (1Ján 5,12)

A válaszban, amit a lator Jézustól kap, az a legszebb, hogy egyáltalán semmi szemrehányást nem tartalmaz. Nem mondja neki Jézus, hogy miért nem követtél, amikor Galileában tanítottam. Nem veti szemére, hogy Jeruzsálemben sem lett a tanítványa. Nem mondja neki, hogy elrontottad az életedet, most már késő. Ilyeneket a Gonosz szokott az emberek fülébe suttogni, hogy elkeserítse és végső kétségbe ejtse őket – Jézus nem mond ilyet. “Aki énhozzám jön, semmiképpen ki nem vetem” – mondja János evangéliumában, és ennek a szellemében szól a jobbik latorhoz is. Bizony mondom néked még ma, amikor itt vagyunk ég és föld között odaszögezve, hogy velem leszel a paradicsomban! Mintha azt mondaná ezzel, hogy lehet, hogy betegen vagy könnyek és irtózatos szenvedések között mondod azt a végtelenül egyszerű imát, amit mondasz, szeretnél az én uralmam alatt élni – és én ma mondom neked, ezen körülmények között, hogy a te helyed is megvan az Istennél! Velem leszel őnála: ma mondom neked, a szenvedésed napján, a halállal szemközt, a betegséged kilátástalanságában, amikor már azt hiszed, mindennek vége, hogy – helyed van Istennél. Nem csak testi, hanem szellemi létező is vagy, amint az Isten is Lélek. És te, ember nem csupán test vagy, ami porrá lesz előbb vagy utóbb, hanem örökkévaló lélek is, abszolút létező, ha Krisztus lakik benned. Akkor nem fog rajtad a halál – mert az van ott benned, aki legyőzte: az élő Krisztus.

Milyen jó, hogy nekünk ilyen Megváltót küldött Isten. Ő szidalmaztatván, viszont nem szidalmazott, hanem hagyta az igazán ítélőre. Jó hír, örömhír és evangélium, hogy mi is abbahagyhatjuk egymás vádolását, okolását, szidalmazását – itt kezdődik a Jézus vigasztalása. Aki megmutatta, hogy vigasztalása a legnagyobb szenvedés közepette is jelen van – ő erőt és hitet ad az embernek. Legyen meg a kellő alázatunk, hogy sokadszor is, vagy talán életünkben először, de őhozzá menjünk: “Uram, emlékezzél meg rólam!” Hozzád jövök, aki senkit ki nem vetettél, ha az utolsó jaj-kiáltásával jött is volna hozzád. Egyetlen szemrehányó szót nem mondtál a latornak, ugye, elfedezed az én vétkeimet is…!

Leteszem őket lábaidhoz, országlásod alatt akarok élni. És így létezik tiszta lap, új élet, és van – üdvösség. Van bizonyosság, hogy azt senki és semmi tőlem immár el nem veheti! Ámen.

 

Imádkozzunk!

Urunk légy áldott, hogy ahol véget ér az emberi lehetőség, nem ér véget a te kegyelmed. Ahol mi tehetetlenek vagyunk, ott a te uralma új életet képes teremteni. Segíts minket, hogy ne a végső pillanatban legyen majd alázatunk és imánk, hanem az úton mindvégig. Köszönjük azokat, akik mellettünk állnak, hogy általuk is segítesz és általuk is formálod életünket. Köszönjük az olvasott és a hirdetett igét. Kérünk, tedd bennünk élővé és maradandóvá, ami tőled való, és ne engedd, hogy a földre engedjük esni a te igéd magvait. Imádkozunk azokért, akiknek most nagyon fáj a szíve közöttünk. Vigasztalás Ura, Feltámadott Jézusunk, te jöjj el a megtört szívűekhez és Lelkeddel gyógyítsd azokat, akiknek nagy a gyásza és elmondhatatlan a vesztesége. Mutasd meg szabadításodat és vigasztalásodat Urunk, aki a könnyeinket megszámlálod és imádságainkat is mind számon tartod. Vezess minket, hogy mikor majd színed elé állunk, kegyelmesen tekinthess ránk, jobb kezed felől állítva azok közé, akik közel lehetnek hozzád az örökkévalóságban is. Köszönjük az itt töltött időt, földi vendégeskedésünket. Add, hogy szeretetben élhessünk egymással, és betöltsük a feladatot, amit te adtál számunkra! Ámen.