Igehirdetések

Isten színe előtt

Igehirdetés 2002. október 20.

Isten színe előtt

 

Lekció: Jel 7,1-4, Jel 7,9-17
Textus: 2Kor 1,3-4

“Áldott az Isten, a mi Urunk Jézus Krisztus Atyja, az irgalom Atyja és minden vigasztalás Istene, aki megvigasztal minket minden nyomorúságunkban, hogy mi is megvigasztalhassunk másokat minden nyomorúságban, azzal a vigasztalással, amellyel Isten vigasztal minket.”

 

Igehirdetés

Tizenhárom éves voltam, amikor először találkoztam a gyásszal. Egyik nagyszülőm halt meg, s a koporsó hantolása közben énekeltük a zsoltárt: “…Vajon színed eleiben mikor jutok, élő Isten…” (42,1) Ott értettem meg, nyiladozó értelemmel, mikor ezek a szavak szíven találtak, hogy mulandó vagyok magam is, s az ember földi útja Istenhez vezet. Egykor az ő színe elé állunk majd mindnyájan. Azóta mindig ez jut eszembe, mikor a 42. zsoltárt énekeljük. Most is felidéződött bennem, mikor a Bibliában Kalauzunk vezetése szerint a Jelenések könyvében az üdvözült seregekről, az Isten színe előtt állókról olvastunk.

Isten színe előtt állni – ez mindennél nagyobb és több. Ezt itt a földön most el sem tudjuk képzelni, akár milyen nagy is a fantáziánk, mert Isten valósága olyan hatalmas, szent és dicsőséges, hogy arról nekünk még gondolataink sincsenek. Szem nem látta, fül nem hallotta, ember szíve meg sem gondolta, hogy kicsoda is ő valójában. Csak azt tudjuk, hogy hozzá tartozunk, a közelébe vágyunk, és azt a semmi máshoz nem hasonlítható boldogságot szomjazzuk, amit ő maga ad az üdvösségben: jelenlétét. Amikor valakiről nagyon szépet akarunk mondani, mert csodáljuk az alkotásait, tetteit, a szeretetét, akkor azt mondjuk, hogy vele van az Isten. S valóban, ennél több semmi jó nem is lehet egy emberéletben, mint hogy fel lehet fedezni benne az Örökkévaló jelenlétét.

Jézus is erről beszélt, amikor az üdvösség titkaira tanítgatta az apostolokat: “Én ti bennetek és ti énbennem…” (Ján 14,20) Mert az Atya messzi van, nekünk szinte elgondolhatatlan szentségben és világosságban, ám Jézus megmutatta és ma is megmutatja, hogy az Atya milyen is valójában. Ő, az Istenember közvetíti, jelenti ki nekünk az Atyát. Őbenne tapasztalták meg a tanítványok és az első keresztyének, hogy milyen Isten színe előtt állni: erről szól az egész Újszövetség, és erről szól a mai igehirdetés is.

Mindenek előtt arra lehetünk figyelmesek, hogy mennyi értelmezése van az Isten színe előtt állásnak. Ezek meglehetősen eltérnek egymástól aszerint, hogy Jézussal, vagy nélküle gondolkodik valaki az Atyáról: ezért figyeljünk először olyan értelmezésekre, amik Jézus-talan gondolatok, aztán pedig arra, amit őbenne és őáltala mutat nekünk az ige az ember Isten előtt állásáról.

A Jézust nem ismerő s nem szerető ember, ha elmélkedik is Istenről, elkerüli a gondolatot is, mintha az valami kellemetlenség lenne számára, hogy ő most vagy bármikor a lényével Isten elé álljon. Hiszen ha csak gondol is őrá, az mindjárt kizökkenti kedvenc elméleteiből, az önmagának tett engedményekből: felkavarja a magáról őrizgetett hízelgő képeit, ráébreszti hitványságaira… Ezt érthető okokból nem szeretjük. A hozzáértők szerint az ateizmus egyik gyakori válfaja éppen a “bárcsak ne lenne Isten, az jobb lenne” verzió. Mivel az ember élete minőségtelen, azt szeretné, hogy ne legyen Isten. Nem keresi őt, nem szomjazza jelenlétét – s ezért írja le a Biblia az “igaz embert” több helyen úgy, hogy az illető kereste Istenét és annak akaratát. Nem mindenki keresi, sőt, sokan a gondolatot is eltolják maguktól, hogy valaha a színe elé álljanak. Isten színe, mint elkerülendő kellemetlenség – ez az első válfaja a Jézus nélkül Isten felőli gondolkodásnak.

Van ennek sötétebb változata is: a dühödt gyűlölködés. Emberek nem hiszik Istent, de emlegetik és szidalmazzák – káromolják, mint ellenségüket. Mintha sátáni gyönyörűséget lelnének abban, hogy ocsmány beszédükbe belekeverik a szentséges nevét. Bátornak és erősnek hiszik magukat ettől, pedig csak önhittek és felfuvalkodottak: akinek az útján aztán gyakorta eljön a pillanat, amikor nagy szükségük lenne egy imára – de csak szűkölni tudnak, imádkozni nem. Azt mondják, most segíts meg Isten, ha vagy – és Isten nem segít, mert “nincs segítség a hitetleneknek”, ahogy az Írás mondja, és “mint a megrepedt nádszál, olyan a hitetlenek bizodalma a nyomorúság idején.”

A következő változat a vágyálom, aminek nincs köze az élet dolgaihoz. Így is lehet az Örökkévaló előtt állni: akár minden vasárnap egy-két perc erejéig sóhajtozva a templomban, hogy “de jó lenne egyszer igazán ő vele lenni” – hogy aztán folytatódjanak a mindennapok örömtelenül, szeretetlenül, hit és remény nélkül – valójában Isten-telenül. Ilyenkor ez a dolog egy szigethez hasonlítható, ami nem több, mint menedék, időszakos enyhület, de nem az életet átható és megrendítő valóság. Pótszer, de nem gyógyszer. Álmodozás tárgya, de életünket át nem járja: önmagunkat ugyanis ilyenkor nem akarjuk Isten főhatalma alá adni. Csak a “mennyországba” vágyunk, de nem Isten királyi uralma alá, amiről Jézus beszél. Így lesz a vallás illúzió és szurrogátum – pedig új élet is lehetne. “Aki Krisztusban van, új teremtés az, a régiek elmúltak, íme, újjá lett minden.” (2Kor 5,17)

A harmadik Jézus-talan Isten-kép az ítéletes. Bíró, ügyész, börtönőr és hóhér egy személyben, és semmi mást nem tesz, csak bünteti az embereket. Sok keresztyén ennél tovább tapodtat sem jut un. Isten-ismeretében, mert Jézus nélkül valóban ilyennek lehet látni őt. Olyan ez az Isten, mint egy váratlanul betoppanó szülő, aki rajtakapja a gyerekeket, hogy rosszat tesznek s megbünteti őket, egyébként nem foglalkozik velük – csak büntetni jár be szobájukba… Az ítéletes Isten nem a jóságos Atya, akiről Jézus beszélt, aki “….felhozza napját mind az igazakra, mind a hamisakra, és esőt ad igazaknak és gonoszoknak.” (Mát 5,45) Még a gonosz miatt is bánkódik s nem akarja, hogy az ember bűneiben elvesszen, hanem hogy megtérjen és éljen… (1Tim 2,4)

Jézus egész földi útja során mindig Atyának nevezte őt, s arra tanította tanítványait, hogy bízzanak irgalmában. Ezt is vetették szemére a kereszten, hogy bízott Istenben, mentse hát meg most ő (Mát 27,43) – ha magát Fiának vallja. S mikor mindenki azt hitte, Isten elhagyta őt, akkor az Atya megmutatta, mennyire szereti a Fiút, még ha áldozatát el is fogadta: magához vette, jobbjára ültette, neki adott minden hatalmat mennyen és földön (Mát 28,18-20) – hogy egykor nevére minden térd meghajol, mennyeieké, földieké és föld alatt valóké! (Fil 2,11)

Aki ezt nem tudja, nem hiszi, annak az Isten előtt állás kellemetlen gondolat, netán gyűlölet tárgya, vagy vágyálom. A béke illuzórikus szigete, ahol nem lehet élni, oly kicsi, még saját családom se fér el rajta. Vagy szeretet nélküli ítélőbíró, akitől rettegni kell. Mert Jézus nélkül is lehet gondolkodni Istenről, ám az ilyen zsákutcákba vezet.

Ezért fontos, milyennek mutatja be az ige az Isten előtt állást, mely nem Jézus-talan. Megtisztulás – mindig ez a kezdet. Hazugként, gyáván és szeretetlenül nem lehet bemenni a mennyek országába. Meg kell tisztulni, a szennyes ruhánkat meg kell mossuk ott, ahol az egyedül megtisztulhat: a Bárány vérében. Ami azt jelenti, hogy odamérjük magunkat hozzá, s nem csak szégyenkezünk, ami elkerülhetetlen, hanem kezdünk átalakulni az ő formájára. A Jelenések könyve nem tud mit kezdeni azokkal, “akik szeretik és szólják a hazugságot” (Jel 22,15) – ők a külső sötétségen maradnak. Ugyanez a sorsuk a bálványimádóknak, gyáváknak és a varázslással foglakozóknak. Viszont ott van mindenki, aki ezekből s más bűneiből megtisztult, vagyis elismerte, megvallotta és elhagyta azokat!

Hirdetem, hogy Isten, s egyedül csak ő képes lezárni a múltat, éspedig ott, ahol igaz bűnbánat van. “Vétkeiteket hátam mögé vetem, a tenger mélyére, s azokról meg sem emlékezem többé” mondja az ige. (Ézs 54,4  Ez 23,27  Mik 7,19) Mennyi reménytelen egyeztetés tanúi lehetünk családi viszályokban – ahol mindenki csak a múltat emlegeti! Fojtogatva fonódik a múlt a maga bűneivel az emberre – mint a Laokon-szobor alakjaira a kígyók… A múlt bűneiből egy módon van tisztulás: Isten előtt bűnbánattal. Így tisztult meg magdalai Mária, így lett újjá a vámszedő Zákeus és a tagadó Péter, így született újjá Augusztinus és Luther: ezek az emberek engedték, hogy a múlt önáltatás és tagadás nélkül, egészen az Úré lehessen, valódi bűnbánatban! Odavinni életünket Jézushoz takargatás és szépítgetés nélkül, ezt jelenti “megmosni ruháinkat az ő vérében.” (Jel 7,14) Aki ezt megteszi, fehér ruhát kap tőle: új kezdetet, és új lehetőséget. Adósságaiban haladékot, erőtlenségeiben a véghezvitel “erős lelkét” (Zsolt 51,12), feladataiban segítséget – ezt jelenti a ruha megtisztulása.

A második szó a vigasztalás. A Jelenések könyve egészében vigasztaló irat. A végidők retteneteinek felsorolása közben képekben beszél arról, hogy a legszélsőségesebb körülmények közt sem hiábavaló a hűség Isten ügyéhez. Ilyen a száznegyvennégyezer elpecsételt ember említése, ami Izrael tizenkét törzsnek helyreállítását jelenti: micsoda ígéret egy félig kipusztult és szétszóródóban lévő ószövetségi népnek, hogy mind ott lehetnek Isten színe előtt ők is. De nem csak őket látjuk, hanem megszámlálhatatlan embert minden népből és törzsből, akik maguk is mind megvigasztalt emberek: nem éheznek és nem szomjúhoznak többé, s Isten eltöröl a szemeikről minden könnyet. Hát ez a vigasztalásunk nekünk is Jézusban: ha ő szenvedett s meghalt, de Isten kihozta őt a halálból – akkor mi is kijövünk majd vele együtt bűnből, szenvedésből és halálból! Igen, vele együtt. Nélküle nem, de vele igen. Ez a mai evangélium lényege: nélküle nem, de vele igen. Ezért kell hozzá térni, s ezért nem hiábavaló a hitünk – egész a feltámadásig érvényes a benne rejlő szabadítás!

Végül a legszebb mégis a dicsőítés – amire nem Istennek, hanem nekünk, embereknek van szükségünk. Aki eljut a dicsőítésig, az nem élt hiába, megtalálta élete igazi dallamát. Mert mindnyájan arra a harmóniára vagyunk teremtve, hogy a lelkünk egybecsendüljön az Istent dicsőítő mennyei seregek énekével. Ebben az énekben találja meg az ember lelki hazáját. Ezért fáj a szívem, mikor istentiszteletünkön bezárt ajkú testvéreket látok éneklés közben – ha valaki nem tud énekelni, vagy azt hiszi, hogy nem tud – legalább mondja a gyülekezettel az ének szövegét, ami imádság minden ének esetében, így van megírva! Milyen kár kimaradni az Istent és Jézust dicsőítők karából, akik azt mondják, hogy “a hálaadás, a tisztesség, a hatalom és az erő a mi Istenünké!” Van-e ennél boldogabb felismerés, van-e ennél fontosabb tudás? Bizonyára nincsen.

Hát legyen a mi “Isten előtt megjelenésünk” is Jézussal való, mint a mennyei seregeké, a boldog, tiszta lelkeké! Akkor nem fog hiányozni belőle sem a megtisztulás, sem a vigasztalás, sem pedig a dicsőítés. Így legyen! Ámen.

 

Imádkozzunk!

Istenünk, légy áldott, hogy rád bízhatjuk azokat, akik már elmentek közülünk. Ajándékod volt földi útjuk, amennyit itt lehettek, s a te szereteted öleli át őket odaát, ahová földi szem már nem tekinthet. Vigasztald a friss gyászban megszomorodottakat, s tedd megszenteltté az emlékezést azoknak, akik emlékeznek. Te nagyobb vagy az életnél és nagyobb vagy a halálnál, mosd le rólunk bűneinket és adj nekünk fehér ruhát a megtérés kegyelme által. Szeretnénk megvigasztalt emberek lenni, s másokat vigasztalni a te vigasztalásoddal – könyörülj rajtunk és adj lelki megújulást. Emlékezünk a hazáért elesett embertársainkra, akik felkeltek a szabadságért; add, hogy méltók lehessünk áldozatukhoz. Imádkozunk olyan elöljárókért, akiknek tiszta a keze és becsületes a szíve; ajándékozz nekünk ilyen embereket vezetőkül. Segíts a most következő hét napjaiban megvigasztalt emberként járni, hogy dicsőítés születhessen szívünkben! Ámen.