Igehirdetések

Hirdesd az igét!

Igehirdetés 2002. november 24.
Hirdesd az igét!

 

Lekció: 2Tim 4,1-8
Textus: 2Tim 4,2

“Hirdesd az igét, állj elő vele alkalmas és alkalmatlan időben, ints, feddj, buzdíts, teljes béketűréssel és tanítással!”

 

Imádkozzunk!

Istenünk köszönjük, hogy földi vándorlásunk során meghallhattuk már hangodat. Amikor a világ zaja csitult bennünk, halk és szelíd szóként elért a te szereteted hangja. Adtál buzdítást és adtál feddést, s visszarántottál minket végzetessé váló pillanatokban olyan utakról, ahol végünk lett volna. Köszönjük ezt a te nagy szeretetedet. Megvalljuk, sokszor voltunk süketek a szavadra, vagy úgy tettünk, mint ha nem is hallottunk volna semmit – mint a gyerekek, akik belefelejtkeztek játékukba. Így okoztunk bajokat magunknak és másoknak, s így hoztunk a te nevedre inkább káromlást, mintsem áldást. Bocsásd meg a süketségből eredő vétkeinket. Szeretnénk, ha újonnan kezdenéd velünk dolgaidat: vágyunk arra, hogy ismét halljuk, milyen nagy a te kegyelmed s milyen erős hűséged. Adj most újra lelki hallást. Légy irgalmas, örökkévaló Urunk,és taníts az élet útján járni, ha még oly keskeny is az út. Krisztusunkért légy velünk ez órán! Ámen.

 

Igehirdetés

Ezt az igét évtizedekkel ezelőtt akkor olvastam, amikor gimnazistaként a pályaválasztás gondja gyötört. Amikor rátaláltam a Bibliában, úgy szólalt meg számomra, mintha valaki a szobában felém fordulva hangosan kimondta volna. A pillanat máig előttem van, mert ami ott történt, eldöntötte, mivel fogom tölteni az életemet – ezt követően jelentkeztem a teológiára. Életem egyik legfontosabb igéjéről van hát szó, s először arra gondoltam kikerülöm, mint igehirdetési anyagot, annyira személyes szó ez számomra; inkább hallgatok róla, maradjon bensőséges titkomnak minden üzenetével együtt.

Aztán mégis arra jutottam, hogy ha egész életem és szolgálatom erre az igére, a benne rejlő megszólításra épül, és magam olyan sok és fontos jót vettem belőle, akkor mégis tovább kell adnom e dolgokat, nem tarthatom meg magamnak.

Mindenek előtt azt, hogy amikor Isten elhív valakit egy feladatra, akkor az egyszersmind biztatás és ígéret is. Én azt éreztem: ha Isten hív erre a pályára, akkor meg is fogja adni hozzá a segítségét. Később rátaláltam más, bibliai elhívási történetekben ugyanerre a motívumra: Ne félj, mert veled leszek. Nem baj, hogy nem tudsz beszélni (2Móz 4,10-14), nem baj, hogy fiatal vagy (Jer 1,7) – én veled leszek.  Nem baj, hogy nem vagytok erősek, tudósok, kiváló emberek sem vagytok, ti tizenkettő: “Én előttetek fogok menni Galileába!” (Mát 26,32)

Ezt a tapasztalatomat örömmel és Isten iránti hálaadással szeretném megosztani mindenkivel. Végigtekintve a mögöttem lévő évtizedeken, nyilvánvaló számomra, amit így olvasunk a Bibliában: “Megbánhatatlanok Isten ajándékai és az ő elhívása.” (Róm 11,29) Ha valami jó volt egész szolgálatomban, az Isten hűségéből való volt, nem az enyém, én csak a magam igenjét tettem hozzá. Ő volt minden küzdelem és igyekezet mögött, jött velem az úton; ha én hűtlenkedtem, ő hű maradt, ő magát meg nem tagadta. (2Tim 2,13) Mint a pusztában vándorló népről mondja az apostol: “Követte őket a kőszikla, és ez a kőszikla a Krisztus volt.” (1Kor 10,4) Igen, kőszikla volt számomra Isten szeretete, és soha, egyetlen pillanatra sem kellett megbánnom, hogy fiatalemberként engedtem elhívásának. S nem csak annak a nevezetes, ifjúkori elhívó szónak: ha valamikor engedtem neki a későbbiekben, afelől sem kellett soha, egyetlen egyszer sem szégyenkeznem.

Isten hűségesnek bizonyult ahhoz, amit nekem mondott; nem csapott be, és ezért jó szívvel mondhatom mindenkinek, érdemes rá hallgatni. Egyáltalán érdemes hinnünk, hogy az ő szava meghallható. Nem csak az igaz, hogy neki van akarata velünk, emberekkel, hanem hogy azt el is mondja, sőt, egészen személyesen is szól hozzánk. Ahogyan volt missziói parancsa a tanítványoknak, tegyetek tanítványokká minden népeket – ezt egy egészen konkrét fiatalembernek, külön, s hozzá olyan világosan elmondta nekem, hogy az olyan volt, mint amikor sötét pincében a villanyt felgyújtják.

Lehet, hogy Isten más embernek más útmutatást ad, mint nekem akkor adott – de az biztos, hogy amit ő mond, az meghallható. Isten népe életében erre kezdettől rengeteg példa van. Az Úr szól, s azt még egy kisfiú is meghallhatja, mint Sámuel, vagy egy hetvenöt éves idős ember, mint Ábrahám. A bálványok némák, nem szólnak semmit (Hab 2,18) – de Isten igét ad, és megszólítja az embert.

Sajnos, van olyan, hogy megkövéredik egy nép füle. (Mát 13,15) “Látván nem látnak és hallván nem hallanak” (Ézs 6,9-10  Mát 13,14) – olvassuk a Károli fordításban, amit így lehet értenünk: Látnak ugyan, csak éppen azt nem, amit kellene, s hallanak, csak pont azt nem, amit meg kellene hallaniuk. A “megkövéredett fül” az eltompult lelki hallást jelenti: az ember bezárul az Örökkévaló számára, csak a földi dolgokat hallja, a világ zaját, az emberek vélekedéseit, meg a saját szíve örömét vagy keserűségét, de nem hallja már azt, amit az Úr mond nekünk. Nagyon szomorú állapot ez. Szerintem ma a magyar nép többsége ebben az állapotban van: nem tudja, sőt legtöbbször nem is akarja hallani azt, amit Isten mond. Ez alól a művelt emberek és a vezetők sem kivételek, pedig egy nép életében nem az a legfontosabb kérdés, hogy mennyire tehetős, amint azt minden csatornán sugallják az embernek, hanem az, hogy rendezte-e a dolgát Istennel, vagy sem. Persze illúzió, szép álom, hogy egy nép köréből a többség Istenhez forduljon, de egy minőségi kisebbség legyen a helyén, legyen ember Isten gyermekeként és Krisztus követőjeként – akkor talpra fog állni a nép erkölcsileg és anyagilag is.

Ennek a minőségi kisebbségnek építése a dolgunk magunkban is, egymásban is, és az országban is, ahol élünk.

Az útja pedig egyértelműen ez: halló emberekké válni. Hallani azt, amit Isten halk és szelíd hangot mond nekünk. Trombitát majd a végítélet angyalai fújnak, addig Isten halkan beszél velünk. Ezért élesíteni kell hallásunkat: érzékenyebbé tenni szívünket, és fogékonyabbá az értelmünket.

A délszláv háború egyik tragikus epizódja volt, hogy amikor egy várost körülfogtak, béketárgyalások kezdődtek, aminek eredményeként szabad elvonulást engedélyeztek az ottani seregeknek a körülzárók. Meg is kezdték a kivonulást, de mivel egy hosszú völgyön át kellett a csapatoknak kivonulni, és a körülzárók nagyon sokan voltak, akadt köztük olyan csapatrész is, akik nem hallották a zilált körülmények miatt és a rossz szervezés miatt a béketárgyalások eredményét, a szabad elvonulást, és amikor megpillantották a sietve távozó katonai konvojokat, beléjük lőttek, mint ellenségbe és nagyon sok embert megöltek. Mint mondják, ekkor mérgesedett el igazán a háború, ezután valóban csak halálos ellenséget tudtak látni egymásban a szemben állók, akiben nem lehet megbízni, és a dolog lényege ez volt: némelyek nem hallották, hogy mi is a helyzet.

Úgyhogy egyáltalán nem ártatlan dolog, ha emberek nem hallanak, akiknek hallaniuk kellene, mert ez egészen életfontosságú következményeket hozhat magával. Emberek bent ülnek a templomban évek vagy évtizedek óta, s még mindig nem hallották meg, hogy egyetlen értelmes dolog van a világon, a szeretet, ami nélkül csak őrjöngeni lehet. Ugye, milyen szomorú a kép? Pedig egyáltalán nem ritka.

Tegyük azonban hozzá: a rosszul értesültség nem csak azok bűne lehet, akinek nagyothalló lelki füleik vannak, hanem azoké is, akik nem mondják azt, amit az embereknek hallaniuk kellene! Azt, hogy az előbb említett délszláv tragédiát rosszul értesült, esetleg vezetőivel dacoló, bosszúálló alegységek okozták, vagy pedig az elöljárók voltak azok, akik nem gondoskodtak megfelelően a hír továbbításáról, nehéz megállapítani. A hágai bíróságon próbálkoznak ezt kideríteni.

Az is bűn lehet, hogy egy igazság nem hangzik el ott, ahol el kellene hangoznia. Nem mondják eleget, nem mondják elég hangosan. Ráhagyják a lelkipásztorokra, mondják a templomban. De hány igehirdető van a Békásmegyertől Visegrádig lakó hatvanezer ember között? Annyi, hogy ezerre nem jut egy… Ha már a templomok népe kinőne végre a maga szégyenlős hallgatásából, hogy még a szomszéd se tudja, hova is tart valaki vasárnap délelőttönként s ott miről hallott, akkor azért százszor annyi forrásból szólhatna az ige! Nem csak a lelkipásztorokra vonatkozik, hogy hirdesd az igét, állj elő vele alkalmas és alkalmatlan időben: ez minden keresztyénnek feladata és normája! Ha részesült valaki az isteni jóban, kegyelemben, igazságban – miért ne adná tovább olyanoknak, akik még nem kaptak abból?

Ahol nem mondják eleget, nem mondják elég hangosan, érthetően, ahol nem mondják úgy, hogy az életmódjuk támogatná, ott az ótestamentumi igével szólva ők “néma ebek” – akik nem méltók gazdájuk megbecsülésére. (Ézs 56,10) Van, aki elfoglaltságára hivatkozik: annak jusson eszébe a példázat a királyi vacsoráról – szántóföldet vettem, öt igaökröt vettem, feleséget vettem, nem mehetek. Kimarad az ilyen a királyi lakomából. (Luk 14,24) Aki pedig szégyenlős, szemérmes, azért hallgat Isten dolgairól, Jézus nevéről, az emlékezzen az ő szavára: “Aki szégyell engem és az én beszédeimet e gonosz és parázna nemzetség előtt, azt az Emberfia is szégyellni fogja, amikor eljön az ő Atyja dicsőségében a szent angyalokkal.” (Márk 8,38)

Ne legyünk se elfoglaltak, se szégyenlősek annyira, hogy nem mondjuk tovább az evangéliumot. Aki megelégszik azzal, hogy neki jutott egy kis lelki békesség, amivel aztán gyorsan hazatér és megtartja magának, az azon veszi majd észre magát, hogy mivel nem adta tovább, szavakban vagy legalább cselekedetekben, maga is elveszti, amit ajándékba kapott.

Amikor Jézus azt mondja, hogy az én békésségemet adom nektek, nem úgy adom, amint a világ adja – akkor arra a titokra is céloz, hogy ez a békesség azzal szaporodik, hogy tovább adjuk, nem lehet megtartani magunknak. Mint a manna, amit nem lehetett elraktározni, felhalmozni senkinek, mert akkor tönkrement. Tehát adjuk, ha megkaptuk. Beszéljünk róla, ha ott van a szívünkben. Egy-egy embertársunknak olyan lehet a jó szó, mint a nap melege. Legyen hitünk a Jézus szeretetében annyira, hogy merünk beszélni róla! Ahogy van vérátömlesztés, úgy lehet lélek-átömlesztés is. Egyik ember adhat a másiknak életet és békességet abból, amit ő kapott felülről. Ezt jelenti az, hogy hirdesd az igét, állj elő vele alkalmatos és alkalmatlan időben.

Végül azt is megtudjuk, hogy hogyan történjen mindez. Lehet intés, feddés, de lehet buzdítás is: az a fontos, hogy teljes béketűréssel, azaz türelemmel történjen. Lesz, aki azonnal meghallja, és lesz, aki sokáig gondolkozik rajta, amíg elfogadja. Olyan is lesz, aki soha nem fogadja el. Ezt tudomásul kell venni, és el kell tűrni. Türelemmel kell az igét tovább mondjuk, nem türelmetlenséggel. A türelmetlenség tönkre teszi az evangélium ügyét. Tudni kell várni, míg a magától növekedő vetés (Márk 4,26-28) – vagy a mustármag felnő és fává lesz. (Mát 13,31-32 Mát 17,20)

A vallási türelmetlenség különösen is visszatetsző, de az életben minden más türelmetlenség is negatív visszahatásokat eredményez. Aki Isten gyermekévé lett és követi Krisztust, az tanulja meg tőle, hogy ő szelíd és alázatos szívű, és nyugalmat talál majd a lelkének. (Mát 11,29) Aki a türelemben csak egy morzsányit is növekedik, az Isten leghatalmasabb tulajdonságában részesül, mert a világon ő a legtürelmesebb. A türelem, ezért bízvást mondhatjuk, Isten legfontosabb tulajdonsága és törekedjünk belőle minél többet megkapni. Még az igehirdetés is csak akkor áldott, ha türelemmel történik!

De történjen tanítással is, mondja Pál Timótheusnak: ints, feddj, buzdíts, teljes béketűréssel és tanítással. Tanítás alatt a jézusi szó volt értendő az első keresztyének idejében. Erre kell tehát törekednünk: nem csak stílusában, türelmes jellegében kell az ő beszédére hasonlítson, amit mondunk, hanem a tartalmában is. Az pedig hitem szerint nem csak a szó szerinti idézetek mondogatását jelenti, hanem egy belső megfelelést azzal, ahogyan Jézus az Atyáról beszélt. Milyen szépen, szeretettel, gyermeki szívvel szólt őróla! Mennyire bízott a hűségében, milyen bizonyos volt a jelenlétéről még a halálon át is! Formálódjanak szavaink jézusi szavakká, ezt jelenti az, hogy teljes tanítással beszéljünk az ige igazságairól.

Halló emberekké lenni, ez a kezdet. Beszélni Istenről csak az tud, aki előbb hallott, tőle magától, de őneki viszont már kötelessége. Legyünk mi is ilyen tovább-mondó emberekké, hiszen a magunk nagy okossága sosem ér annyit, mint amit ő mondott nekünk. És ha feddés, legyen feddés, ha buzdítás, legyen buzdítás, csak türelemmel történjen. Mert a türelem Istenünk talán legfontosabb tulajdonsága, s velünk is kész azt közölni. De tegyük mind ezt tanítással is, ami a Jézussal való gondolati egység, igazságaink általa való folyamatos hitelesítése, ellenőriztetése. Ha ezen az úton járunk, Isten üdvözítő szeretetét szolgáljuk! Ámen.

 

Imádkozzunk!

Istenünk, bocsásd meg, hogy alig merünk egy-egy szót is szólni megváltó Jézusunkról, pedig ő életét adta értünk a kereszten. Bocsásd meg, hogy sokszor többre becsültük az emberek tetszését, mint a te igazságodat és kegyelmedet, s ezzel elmulasztottuk a másoknak való segítség adását, amikor pedig arra nagyon is szükségük lehetett. Köszönjük, hogy oly nagy a te türelmed és végéremehetetlen jóságod! Könyörülj rajtunk, hogy vissza ne éljünk türelmeddel és irgalmas szereteteddel. Adj nekünk is türelmet, amikor körülöttünk mindenki siet és az emberek egymás szavába vágnak: segíts megértő emberekké válni, akik képesek jó szót mondani. Imádkozunk gyászoló testvéreinkért, hogy légy vigasztalásuk szomorúságukban. Imádkozunk betegeinkért, köztük két férfi testvérünkért, akik kórházban vannak és műtét után gyógyulásra várnak. Add vissza őket szeretteiknek és szolgálatuknak. Imádkozunk városunk új elöljáróiért, legyen áldó szereteted munkájukon és igyekezeteiken. Kérünk a most kezdődő hét napjaiért, hadd tapasztaljuk meg ismét közellétedet és mennyei türelmed végtelen erejét! Ámen.