Útjelző emberek

Igehirdetés 2002. december 29.

Útjelző emberek

 

Lekció: Mát 3,1-12
Textus: Mát 5,16

“Olyan fényes legyen világosságtok az emberek előtt, hogy lássák a ti jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék mennyei Atyátokat!”

 

Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk, köszönjük a karácsonyt, amelynek öröme még itt van a szívünkben, pedig már elmúltak az ünnepek. Köszönjük a testtélétel csodáját, amellyel megbiztattál, hogy bennünk emberekben is testté lehet az ige, a te örök szereteted. Szeretnénk ilyen hittel tekinteni önmagunkra, emberi gyengeségünkre, amit te megtisztíthatsz és fölemelhetsz, átjárhatsz erőddel és megtölthetsz Lelkeddel. Kérjük indításaidat, amik nélkül elindulni sem tudunk, pedig büszkék szoktunk lenni képességeinkre és emberi tudásunkra. Szeretnénk épülni és szeretnénk többre jutni, mint ahol most állunk. Jöjj el Szentlélek Isten, vedd el szívünk keménységét, értelmünk gőgjét, rossz tulajdonságaink uralmát, és részeltess minket a te országod örömében és szeretetében! Ámen.

 

Igehirdetés

Karácsony után az első vasárnapon szinte keresgetjük, milyen nap is van, hiszen annyi ünnepi nap van mögöttünk, és mindehhez tegnap sokan pénteki munkarend szerint dolgoztak. Talán a legegyszerűbb, ha innen a szószékről is megerősítjük, valóban vasárnap van: igazi, rendes, köz-vasárnap – olyan, amilyen az év többi vasárnapja is volt. Folytatódik az élet az ünnepek után, és folytatódik a Biblia olvasása is, amit mi reformátusok Kalauzunk szerint folyamatosan végzünk az esztendő minden napján.

Mai igeszakaszunk már nem a gyermek Jézussal foglalkozik, harminc évvel később vagyunk. Jézus útkészítőjének, Keresztelő Jánosnak prófétai igehirdetése szól valahol a pusztában, és sokan hallgatják. “Kiáltó szó” az igehirdetés, ahogyan Ézsaiás előre megmondta (Ézs 40,3) – ám János nem magáról beszél, hanem arról, aki utána jön – Jézusról. Egész mondandója abból áll, hogy ő rámutat, s itt mindjárt érdemes megállnunk. Arról van ugyanis szó, hogy minden ember élete mutat valamire, vagy valakire.

Legtöbbször szüleinkre mutatnak cselekedeteink, néha dicsérő, néha elmarasztaló módon: hiszen minden ember onnan indul, ahol a szülei állottak. Aztán olykor élete párjára utal a lénye. Volt osztálytársunk, aki cseppet sem volt szorgalmas vagy igyekvő korábban, később azonban derék asszonyt kapott feleségül, s csodájára jártunk, milyen dolgos felnőtt lett belőle – az ő élete párja mivoltára mutatott. Máskor azonban egy-egy asszony kisírt szeme arra utal, élete párja nem repíti, hanem folyamatosan keseríti italozó vagy más megbízhatatlan élettel: azok a szemek egy negatív, lehúzó erő jelenlétét sejtetik. Sok egyébre is mutathat egy-egy emberi arc: erő felett vállalt feladatra, rideg légkörre vagy éppen arra, hogy abban a családban mindenki nagyon szeret enni…

Keresztelő János pusztai, aszketikus önfegyelme alapján gyaníthatjuk, neki valóban az volt fontos, aki “utána jön”, s akiről azt mondta, még a sarujának szíját sem méltó megoldani. Minden egyes szava és cselekedete Jézus fellépését készítette elő,  egész élete őrá mutatott – amint ezt Grünewald mester példásan megfestette Colmar-ban ma is látható Isenheimi szárnyas oltárképén. Nagyon jó lenne nekünk, mai embereknek is ilyen, Jézusra mutató útjelzőknek lenni! Ő maga biztat erre, mikor azt mondja: olyan fényes legyen világosságunk az emberek előtt, hogy látva cselekedeteinket dicsőítsék mennyei Atyánkat…! Hogyan lesz valakiből útjelző – másoknak, miként lehetünk “Jézusra mutató” emberek?

Mindenekelőtt úgy, hogy ismerjük őt s lélekben közel vagyunk hozzá. Ez János esetében abban is adva volt, hogy családi rokonságban állt Jézussal – ám ez nem lett volna elég. Hiszen olvasunk testvéreiről, sőt édesanyjáról Máriáról is olyat az evangéliumban, hogy amikor Jézus igehirdetőként fellépett, utánamentek és haza akarták hozni, azt mondván,  ördöngös lett, megbolondult – úgyhogy a testi rokonságot nem tekinti biztosítéknak az evangélium lelki tekintetben semmire. Azt kifejezetten hangsúlyozta maga is, hogy azok az ő fitestvére, nőtestvére és anyja, akik cselekszik mennyei Atyja akaratát! (Mát 12,50)

Ám Jánosról azt is olvassuk, hogy együtt volt Jézussal a Jordánon túl, ami az esszénusokra való utalás. A kumráni közösségben együtt időzhettek s lelki testvérekké is válhattak. Hogy pontosan így volt-e, nem tudjuk, János mindenesetre jól ismerte őt, és amikor Jézus hozzá ment, hogy megkeresztelkedjék általa a Jordánban, így kiáltott fel: “Íme, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit!” (Ján 1,29)

János azért tudott egészen koncentráltan Jézusra mutató ember lenni, mert ismerte őt, tudta kicsoda – s lélekben közel volt hozzá. Hát ez a feltétele, hogy mi is őrá mutató, “útjelző emberekké” lehessünk: ismernünk kell őt és közel kell lennünk hozzá. Bensőséges ismeret és lelki ráhangolódás nélkül nem tud az ember útjelző lenni. Lehet prédikátor, lehet presbiter, lehet szolgáló asszony, lehet egyházfő – ám nem tud útjelző lenni. A Jézushoz közelség átmelegíti az ember szívét azzal a meleggel, amit ebben a világban semmi nem tud adni. A “nála” élő ember viszont elkezd világítani, s akaratlanul is tájékozódási pont lesz mások számára.

Kevesen tudják, hogy az üstökösök, ezek a ritka égi jelenségek hogyan is működnek. Legtöbbször ellipszis pályán keringenek, amelyen akár hetven éven át is messzire járnak a naptól. Ilyenkor láthatatlanok, eltűnnek a világűr sötét mélységében. Amikor azonban a közelébe érnek, felragyog a csóvájuk, mert a nap felhevítíti őket, s látjuk a ragyogásukat – ám csak addig, amíg a nap közelében járnak. Miért olyan hideg és sötét sok emberi élet, hogy nem világít senkinek? Mert hiányzik az éltető közelsége Jézussal. Így aztán örül, ha a világ sötétjében elbotorkál valahogy maga, egyebeknek azonban semmi hasznára nem lehet, mert nincs fénye és melege, amit adni tudna a többieknek, el van foglalva magával – nem melegítette át lényét  a Krisztus közelségének napfénye…

Ám akadnak nagyon szép, valóban útjelző életek. Emberek elgondozzák hűségesen és zokszó nélkül idős szüleiket, néha nagy áldozat vállalásával – az ilyenek jó szíve a Jézus ezerszer nagyobb jóságára mutat, akár egy útjelző tábla az út mellett. Aztán látunk egy jó ügyért, közösség vagy a gyülekezet egy-egy ügyéért magukat egészen odaáldozó embereket, akikre lehet számítani, mert nem a maguk karrierjét építik, hanem teszik a kötelességüket, amit elvállaltak, és állnak a helyükön tisztességgel. Az ő hűségük is jelzőtábla az út mellett, ami Jézus ezerszer nagyobb hűségére mutat… Ezen életek mélyén nem kell sokáig keresgélnünk: ott rejlik bennük a csöndes, bensőséges “Jézus-közelség” mint erőforrás. Mert aki ismeri őt s közel van ő hozzá, az másoknak is útjelzővé válik, akarata nélkül, vagy akár akarata ellenére is: egyszerűen úgy fénylik a világossága, hogy mi, látva az ő cselekedeteit – dicsőítjük mennyei Atyánkat!

Útjelző emberek azok is, akik termő életet élnek. János világossá teszi, hogy nem akármilyen, hanem “megtéréshez illő” gyümölcsökkel kell teremnie az embernek. Vannak gyümölcsök, amik nem méltók a megtért emberhez, ahogyan vannak olyan győzelmek is, amelyek felérnek a vereséggel. Nem egyszer történik, hogy emberek nem tudnak mit kezdeni idejükkel, erejükkel. Mindig csodálkozni szoktam ezen, hiszen annyi rászoruló ember van a világon, csak itt, a mi városunkban és gyülekezetünkben is: aki keres, az biztosan talál majd olyat, akinek pont az ő szeretetére lesz szüksége!

János igehirdetése szerint a fát, mely nem terem jó gyümölcsöt kivágják – s a fejsze már ott a fák gyökerén…! (Mát 3,10) Bizony, sok ember megy el ilyen “kivágott fa” állapotban a földi világból, teli keserűséggel, hiábavalóság érzésével, mert nem termett jó gyümölcsöket – amikor teremhetett volna. Mennyi jó ügyet támogathatott volna idejével, erejével, áldozataival, ám csak élt magának: így aztán az életét is, halálát is értelmetlennek látja az ilyen – ami nem csoda.

Jézus azt mondja, csak aki én bennem marad, az terem jó gyümölcsöket – s ez pontosan így is van. Nélküle üres és terméketlen az élet. De minden gyümölcstermő életnek tudnia kell, hogy nem magának terem – amint a fa is akkor tölti be rendeltetését, ha megszedik. Fontos ezt tudni, mert az ember hajlik arra, hogy ami jót létrehoz, azt magának megtartsa. Mintha a gyümölcsfa nem engedné, hogy leszedjük róla a termését, mindig mutogatni akarná… Így aztán helyes, ha megkülönböztetjük a gyümölcsöt és az eredményt: az eredmény minket dekorál, ám a gyümölcs a növekedést adó Istent dicséri. Jó dolog az eredményes élet, de még sokkal jobb a gyümölcstermő, mert az eredményre törekvés lehet hiúság is, ám a gyümölcs soha nem önmagáért van. Úgy is fogalmazhatjuk, hogy az élet értelme mindig túl van magán az ember egyéni életén. Amikor Jézus értünk imádkozott a kereszten, nem pedig önmagáért, akkor élte a legértelmesebb életet minden ember közül, aki valaha született – és ezért is tiszteljük őt minden embernél jobban.

A termő élet ilyen: létrehoz valamit, ami nem az övé lesz – mégis ez által teljesedik be egészen.

János még egy fontos dologra mutat rá. Jézusról úgy beszél, mint aki tűzzel és Szentlélekkel keresztel majd, szemben az ő vízben való keresztelésével. Ez azt jelenti, hogy a Jézus követésében olyan Isten-közelségbe jutunk, amelynek közvetlensége semmi máshoz nem hasonlítható. Az első keresztyénekről azt mondták, hogy édes bortól részegedtek meg, és Péternek kellett megmagyarázni, hogy nem részegek ezek, hanem Isten Szentlelkét vették, pontosan úgy, ahogyan azt Jóel prófétánál olvassuk. Isten mindenkire kitöltheti a maga Lelkét! S ez a “szentlelkes” állapot néha olyan dolgokat produkál, ami nem fér bele az ún. józan emberek fejébe. Hogy lehet az, hogy valaki nem megy bíróságra az unokatestvérével az örökség ügyében, holott volna ott mit keresnie?! Hogy lehet, hogy valaki nem használja ki, hogy pénzeket kezel, esetleg nagy pénzeket, esetleg olyan pénzeket, amikből nyugodtan szakíthatna magának is valamennyit, senki észre sem venné? Hogy lehet, hogy valakinek befolyása van, és még sem hagyja lefizetni magát, pedig mindenki ezt teszi? Egyszóval a “szentlelkes ember” mást tesz, mint amit mások normálisnak tekintenének. És zenghet a szennyáradat sok csatornán, hogy nincs semmi, ami helytelen lenne, mindent szabad, az ember az Isten – a szentlekes ember mégis tudja, hogy egyszer számot ad minden szaváért és minden cselekedetéért az Igaz Bíró előtt.

Arra is felfigyelhetünk, hogy a Szentlélek szimbóluma itt éppen a tűz. A János keresztsége a vízzel megmosatást, a megtisztulást hangsúlyozta, ami a kezdet – de arra következnie kell a tűznek, ami az energia és a közösség szimbóluma, s ez a folytatás! Aki elindul a Jézus követésében jó, ha először is számot vet gyarlóságaival – tisztába jön önmagával. E nélkül nem lehet elindulni a keskeny úton. Viszont aki járni is akar ezen az úton, ami az életre visz, az meg kell töltekezzen Isten Lelkével ahhoz, hogy meg tudjon maradni rajta! Csak az ő erejével tudunk megmaradni az élet útján, a magunké kevés ehhez! Igenis, szükségünk van napi áhítatra, amikor elcsöndesedünk és élünk Isten igéjével, olvassuk a Szentírást, és beszélgetünk imádságban az Örökkévalóval. Akinek ez hiányzik az életéből, betölti sok minden más, az ne csodálkozzon, ha nincs ereje a türelemben, a szeretetben, a reménységben megmaradni!

Egyetlen kérés felől van ígéretünk, azt, mint imádságot Isten minden körülmények között meghallgatja, s ez a Szentlélekért való imádság! (Luk 11,13) A többit is mind meghallgatja, de ezt mindig teljesíti is: ha ti gonosz létetekre tudtok a ti fiaitoknak jó ajándékot adni, mennyivel inkább ad a ti Atyátok Szentlelket azoknak, akik kérik tőle – mondja Jézus. Hát “kérjetek, és megadatik, keressetek és találtok, zörgessetek és ajtót nyitnak nektek” – és mindez elsősorban a Szentlélek iránti kérésre, keresésre és zörgetésre értendő! Amikor valaki a Szentlélek eljöttéért imádkozik, az már maga a Szentlélek által történhet csupán – ezért hát vegyük a szívünkre: “Aki kér, az mind kap, aki keres, az mind talál, és a zörgetőnek ajtót nyitnak.”

A Szentlélekkel szívében élő ember világít, mert Isten tüze van a lelkében. Hamar észreveszik, akiknek sötét és hideg még a szívük, és irányt mutat majd számukra.

Ezzel fejezzük be a mai igemagyarázatot: jó dolog útjelző emberré lenni. János ilyen volt, a legnagyobb az ótestamentumi próféták közül. Mi nem vagyunk Keresztelő Jánosok, mert őbelőle csak egy volt: ahogy Jézus mondta, az “asszonytól születettek közt a legnagyobb.”  De mi is lehetünk egyszerű, csöndes “útjelző emberek”, s az a legjobb, ha nem annyira akarunk azok lenni, mintsem egyszerűen azok vagyunk…

Ilyen minden útjelző ember, aki ismeri Jézust, mert közel van hozzá. Ebben minden nap lehet és jó dolog növekedni: közelebb Jézushoz ezen a mai napon is! Őrajta nem fog múlni. Aztán útjelző lesz az, aki termő életet él. Milyen jó dolog már az eredményesség is, ám mennyivel több annál a gyümölcstermés! Az egyik rólunk szól, minket díszít, a másik az életnek szól, és a többiek javára van. Vegyük észre, ha gyümölcstelenek volnánk, s ne engedjük, hogy ez mindig így maradjon. A titka a Szentlélek – a jelenlévő Isten: őáltala lesz majd gyümölcsünk. Nem féljük kérni, ne féljünk Szentlélekért imádkozni – mert az a legjobb imádság! Minden egyéb kérésünk is átminősül majd, ha Szentlélekért könyörgünk – mert ahol ő jelen van, ott a legfontosabb isteni ajándék már megadatott. “Olyan fényes legyen világosságtok, hogy az emberek látva  jó cselekedeteiteket, dicsőítsék mennyei Atyátokat!” Így is legyen. Ámen.

 

Fohász

Istenünk, kifogyhatatlan jóság és türelmes szeretet vagy öröktől. Köszönjük, hogy mint szabadító jelentetted ki magadat az atyáknak és elküldted hozzánk megbízottaidat, a prófétákat, akik megismertették lényedet. Megköszönjük, hogy Jézusban prófétánál is nagyobbat adtál, a páratlan, “egyszülött” Fiút, aki mindenkinél nagyobb az egész embervilágban, s aki értelmet ad földi életünknek. Köszönjük ígéretet, hogy juthatunk naponta közelebb őhozzá. Köszönjük, hogy ő belé gyökerezve nem lesz terméketlen az életünk, hanem teremjük a megtérés jó gyümölcseit. Kérünk Szentlelkedért, mennyei Atyánk, add a te áldott jelenlétedet munkában, családban, emberi kapcsolatokban egyaránt, hogy el ne tévelyedjünk, hanem megmaradjunk a helyes úton. Imádkozunk a közeledő új esztendőért, lehessen megszenteltebb, mint az elmúlt évünk – taníts minket úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk! Ámen.