Igehirdetés 2003. június 15.
Hárman is vannak
Lekció: Zsolt 66.
Textus: 1János 5,7-8
“Mert hárman vannak, akik bizonyságot tesznek a mennyben: az Atya, az Ige és a Lélek – és ez a három egy. És hárman vannak, akik bizonyságot tesznek a földön, a Lélek, a víz és a vér – és ez a három is egy.”
Imádkozzunk!
Istenünk, végtelen titok maga a világ is, amit alkottál, minduntalan meg kell álljunk és csodálkozunk teremtő szereteted hatalmán. Még mélyebb titok a te saját lényed, akit nem látunk ugyan szemünkkel, ám kijelentésedből megismerünk és szeretünk. Köszönjük az új vasárnapot, amelyen közeledhetünk hozzád abban a hitben, hogy ígéreted szerint te is közeledni fogsz hozzánk. Légy áldott mindenért, amit csak alkottál s nekünk embereknek hozzáférhetővé tettél e világban; légy áldott, hogy üdvözítő munkádat elkezdetted választott népeddel, és Jézus Krisztusban immár mi is részesei lehetünk megváltó szeretetednek a föld szélső határáig. A pünkösd csodájában kitöltötted Szentlelkedet tanítványaidra és azokra, akik hittek igehirdetésüknek: könyörülj rajtunk, hogy mi is részesei lehessünk annak, amit üdvünkre szántál. Adj ehhez most alázatot, halló füleket és építs mindnyájunkat az ige és a Lélek által! Ámen.
Igehirdetés
A pünkösd utáni vasárnapot egyházi évünk hagyománya szerint Szentháromság-vasárnapnak nevezzük. Immár együtt minden, amit Isten értünk tett a kezdetektől a végső időkig – az üdvtörténet minden eseménye. Advent a várakozás időszaka a világ teremtésétől Izrael kiválasztásán és a próféták időszakán át Jézus Krisztus eljöttéig. Karácsonykor azt ünnepeljük, hogy az ige testté lett és köztünk lakott, láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét. Nagyhéten Jézus értünk való szenvedését és halálát, húsvétkor feltámadását ünnepeljük, pünkösdkor pedig Szentlelke kitöltetését. Mindezekben Isten cselekedetei vonultak el szemünk előtt, a mai nap pedig ezeknek összefoglalása.
János levelében azt halljuk, hogy a mennyben hárman “tanúskodnak” – az Atya, az Ige és a Lélek: s ez a három egységben van. A régi bíráskodás szabályaihoz tartozott, hogy egy tanú nem volt elegendő egy ítélet hozásához, de két vallomás alapján élet és halál dolgában is dönthettek már. Amikor itt három bizonyságtételről, vallomásáról hallunk, ez azt jelenti, hogy nem csak ketten, de hárman is tanúsítják, hogy mind az igaz, amit az üdvtörténetben láttunk: Isten cselekedetei valóban javunkat szolgálják. Két tanú is elég lenne, ám itt három van, az Atya, az Ige és a Lélek – a Szentháromság személyében a legteljesebb bizonyosságra lelhetünk. Ez azt jelenti, hogy nem kívül vannak a biztosítékok. Az emberek gyakran kérdik, hogy mi bizonyítja Isten létét és jó szándékát. Isten létét és jó szándékát ő maga bizonyítja, a Szentháromság. Ezt úgy kell érteni, hogy akinek maga Isten nem kell, az hiába fog keresni rajta kívüli bizonyítékokat őfelőle, mert azok, ha vannak egyáltalán, mind gyengébbek lesznek nála. Utalhatnak rá, de mindig kevesebbet adnak, mint amit ő maga mond nekünk.
Szentháromság vasárnapján tehát a legfontosabb számba venni való éppen ez: hárman is vannak a mennyben, az Atya, a Fiú – hiszen ő az Ige – és a Szentlélek, akik bizonyítják számunkra, hogy Isten szeretet. Nagy hittel hihetjük, hogy üdvösségre vagyunk teremtve, üdvünkre van a megváltás és üdvünket szolgálja, ha magunk is a megszentelődés útján járunk. Nem levegőben lóg tehát a hitünk, hogy mindez így van, hanem maga Isten, a Szentháromság, egy örök, igaz Isten tanúsítja. Ő maga mondja, ezért mi rábízhatjuk magunkat erre a hitünkre. Üdvakarata felől háromszoros bizonyosságunk lehet, hiszen hárman tanúskodnak erről: az Atya, a Fiú és a Szentlélek – s ez a három egy!
Az óegyházi zsinatok sokat tanácskoztak Isten titkáról, s végül arra jutottak, hogy a Szentháromság személyei egymástól elválaszthatatlanok, de megkülönböztetendők. Isten személy, de személy fölötti személy is – aki egy, és mégis három, három és mégis egy. Csodálatos az ő lénye!
Mint Atyáról azt tudjuk, hogy ő végtelen fantáziájú életforrás, teremtő akarat és létrehozó szeretet. Belerévedünk a csillagok végtelen világába, az Univerzumba, s érezzük, milyen parányiak vagyunk. De azt is tudjuk a kutatóktól, hogy az ereinkben lüktető vér vasat tartalmaz, ami legkevesebb hatmilliárd évvel ezelőtt jött létre egy szupernova robbanásban a többi nehézfémekkel együtt valahol a Tejútrendszerben, és akkor azt is érezhetjük, hogy mi is évmilliárdokat hordozunk a testünkben. E gondolat segít megértenünk, hogy mindnyájan a Teremtőhöz tartozunk – a teremtés következményeképpen. Tőle jövünk: nem független a létezésünk őtőle, “belőle” vagyunk. Nem csak egy ködbe vesző méretű, hatalmas világegyetemről tudhatunk, aminek nem ismerjük a határait, hanem egy nagyon nagy szeretetről is, amely személyesen akarta, hogy mi legyünk, küzdjünk és akarta, hogy üdvözüljünk. Mindezt jelenti, hogy mi Istent “Atyának” ismerjük.
Van okunk csodálkozni az ő művein. A minap egy természetfilmet láttam, miként védik a madarak tojásaikat és az abból kikelő kicsinyeket. Számtalan módszerrel próbálják védett helyre rakni fészküket. Egy dél-amerikai madárfaj például arra specializálódott, hogy a vízesések függönye alatti sziklafalra fészkel, minek következtében napjában 30-40 alkalommal kell átrepülnie a lezuhogó, hatalmas erejű vízáradaton, hogy elérje fészkét, és párját meg a kicsinyeit táplálni tudja. Teremtőnknek még erre is volt szeretete és fantáziája, hogy ilyen lényeket kitaláljon. Ezért hívjuk őt Atyának. Erről szól a zsoltárvers is, mely őt félelmetesnek, pontosabban lenyűgözőnek nevezi. Ilyen Isten! Ellenségei retteghetnek, övéi pedig ámulhatnak cselekedetein.
Ő a lehetőségeket valóra váltja. Mi csak csodáljuk ezeket, amiket megsejtünk, néha irigyeljük másokéit, elégedetlenkedünk a magunkéival, megint máskor rosszra használjuk – ám Isten megvalósítja a lehetőségeket. Mikor őt Atyának nevezzük, e hitünket valljuk meg: ami nálunk lehetetlen, az lehetséges őnála.
Mennyi minden emlékeztet arra, hogy ő velünk, emberekkel is csodákat tett! Már a születésünk is csoda, és gyermekségünk óta számtalan hatalmas cselekedetére emlékezhetünk – sajnos, nagyon sokat hagyunk elmerülni a feledés mélyére. Izrael népe évszázadokon át nem feledte, hogy száraz lábbal jöttek át a tengeren az egyiptomi szabaduláskor, s aztán a Jordán folyón is. Azt sem feledték el, hogy amint az ezüstöt tisztítják, úgy tisztogatta Isten az övéit a történelem során… A kortörténet szerint olvasztó-tégelyben zajlott a nemesfém tisztítása, amit felhevítettek, és különvált a tiszta ezüst és a salak. A hevítés azonban két lépésben történt: a második különösen kényes volt, néha nem sikerült, és meg kellett ismételni. A Biblia népe tapasztalta, hogy újabb és újabb próbáknak veti alá őket a történelem Ura, hogy hitükről kiderüljön, igazi-e vagy értéktelen. Nekünk is javunkat szolgálja, amikor Isten megpróbál minket!
A szenvedésben önmagában nincs semmi jó – csak a beteglelkű ember szereti. De mint hitünk próbája megtisztíthat és megerősíthet. Milyen más így helyt állni súlyos körülmények között! Arra gondolva, hogy egyáltalán nem érzem jól magamat ebben, de ennek is megvan a maga értelme, ha most nem is látom még. A hit hősei között sokan voltak, akik cseppet sem nyerték el az ígéreteket, csak helytálltak a tőlük telhető legnagyobb tisztességgel. Mózesről olvassuk, hogy “erős szívű volt, mintha látta volna a láthatatlant”! (Zsid 11,27) Isten engedte, hogy próbatételek jöjjenek rá, nem is akármilyenek – de annak értelme az volt, hogy tisztuljon a hite, mint az elegyes ezüstöt is több hevítéssel teszik értékessé az ezüstművesek.
A Fiúról, Jézus Krisztusról azt halljuk, hogy ő az “Ige.” Ez a szó azt jelenti, hogy értelem, jelentés – valójában megnyilvánulást, teremtő szót is jelent. Amint emberek közt kimondott szó teremt barátságot vagy ellenségeskedést, úgy a szó valóban teremtő hatalom, szellemi megnyilvánulás a világ valamennyi szintjén és helyén.
Jézusban Isten szeretete szólalt meg. Ez különbözteti meg más egyistenhittől a Jézus követőit, hogy “szelíd és alázatos szívű” (Mát 11,29) – aki az isteni igéket nekünk elhozta s számunkra kimondta! Nem csak beszélt arról, hogy milyen csodálatos az egy Isten: oda is áldozta önmagát az ő szeretete szolgálatában, s minket is erre tanított – teljes odaadásra.
Ezért nincs egyéb helyes válasz a Krisztus-eseményre, mint személyes odaadás Istennek. Valaki úgy fogalmazta meg a keresztyénség lényegét, hogy az “feleletadás” – s valóban nincs más dolgunk, mint megválaszolni mind azt a sok jót, amit Krisztusban kaptunk Istentől.
Mi magunk is Isten “fiaivá” lehetünk. “Akik befogadták őt, azokat felhatalmazta arra, hogy Isten fiaivá legyenek.” (Ján 1,12) És van-e több és fontosabb, ahová emberi lény eljuthat, mint az “istenfiúság”? Ez legnagyobb kincsünk, amire, ha eljutottunk, mint az életünkre, úgy kell vigyáznunk. Ez a mi lelki létezésünk, ami nélkül belül egészen meg tud semmisülni az ember. Járja élete útjait, és egyszer csak azt tapasztalja, nincs benne semmi, üres a lelke, egyetlen nagy hiány az élete… Szomorú, amikor ide jutunk. De mindig ide jutunk, ha nem vagyunk a Jézus módján Istennek gyermekei!
Mit is mondott, mit kell tennünk? “Tagadjuk meg magunkat, vegyük fel a keresztet, és kövessük őt.” Ilyen egyszerű. Nem állítani, nem igazolni, nem megdicsőíteni magunkat, hanem – megtagadni. Nem ledobni a hátunkról a keresztet, hanem felvenni és vinni alázattal. És nem menni a magunk bölcsessége után, hanem követni őt. Ezt jelenti a “fiúság” – ezt hozta nekünk ő.
Amit pedig a Szentlélek alatt értünk, az nem más, mint az Atyának és a Fiúnak közelsége, jelenléte. Egy hete, pünkösdkor minden őróla szólt. Úrvacsorai közösségünkben a bűnbánat és az új élet öröme őt dicsőítette, a megújulást munkáló Szentlelket, a jelenlévő Istent. A visegrádi templom alapkő-letétele egy születő új istentiszteleti hely örömével a Lélek erejének ünnepében részesített mindnyájunkat, akik elmentünk oda, és részt vettünk azon. A bibliaolvasó, imádkozó ember naponta tapasztalja behajtott ajtajú belső szobájában, hogy “maga a Lélek is segítségére van a mi erőtlenségünknek” – velünk együtt imádkozik! (Róm 8,26)
A Szentlélek a beteljesedést szolgálja. Egyedül ő tudja, milyen teljességre van szükségünk, és ha alázatosok vagyunk iránta, akkor azt meg is adja. Amikor őt hívjuk, “Jövel, Szentlélek!” – akkor magát Istent hívjuk a szívünkbe!
Szentháromság vasárnapján csodálkozunk, és hálásak vagyunk, mert az Atya lenyűgöző nagy szeretetű és számon tart minket. Odaadással felelünk arra, amit Jézusban adott nekünk, hogy ebben az odaadásban mi is Isten fiaivá legyünk, mert Jézus a fiúságot hozta. A Szentlélekben pedig erőt kapunk, tüzet és szélzúgás erejét, csak legyen hitünk kérni az ő eljövetelét. Így is legyen! Ámen.
Fohász
Istenünk, kimondhatatlan titkod ránk is tartozik, hiszen a magad számára teremtettél bennünket. Köszönjük a kijelentés csodáját, hogy megismertetted velünk mind azt, ami ránk tartozik titkaidból. Áldunk téged, mint teremtő Atyát, aki valóra váltottad a rejtett és ismeretlen lehetőségeket, amikor világot alkottál és benne minket, embereket is. Áldunk téged, mint értünk jött Fiút, aki az istengyermekség útjára vezettél minket. És áldunk téged, mint Szentlélek Istent, aki erőt adsz és elevenítesz. Kérünk, ne hagyd magára ezt a vajúdó világot, benne országunkat, nemzetünket. Imádkozunk a tisztánlátás ajándékáért, ami nélkül homályban jár minden ember. Segíts minket feladataink teljesítésében, hogy ne kelljen majd üres kézzel színed elé állni, amikor eljön az ideje. Gyógyítsad betegeinket, erősítsed a kísértésben lévőket, szabadítsd meg a megkötözötteket. Adjál áhítatos, áldott perceket a mindennapokban, amikor veled beszélgethetünk, s még jobban megismerünk és szeretünk téged, mint eddig. Atya, Fiú, Szentlélek, töltsd el szívünket a tőled való üdvösség örömével és békéjével! Ámen.
