Igehirdetések

Vendégségben Istennél

Igehirdetés 2004. február 29.

Vendégségben Istennél

 

Lekció:Luk 14,16-24
Textus: Luk 14,23-24

“Menj el az utakra és a kerítésekhez, és késztess bejönni mindenkit, hogy megteljék házam. Mondom nektek, hogy azok közül, akiket meghívtam, senki sem kóstolja meg a vacsorámat.”

 

Imádkozzunk!

Istenünk, hívunk és várunk ebben az órában, hogy ne hagyj minket magunkra fáradtságunkkal, erőtlenségünkkel, mind azzal, amit elhoztunk és ami elválaszt minket te tőled. Szeretnénk rácsodálkozni jóságodra, amit tudunk és ismerünk és amit annyiszor megtagadunk. Szeretnénk méltó módon hálát adni az elmúlt hét örömeiért, megtartatásunkért, és minden munkáért, amit elvégezhettünk. Légy áldott az erőért, amit adtál, testi egészségünkért, és minden igei indításért, amivel bensőnkben tápláltál minket. Köszönjük a próbatételeket is, és kérjük bocsánatodat, hogy annyiszor méltatlanná lettünk megváltó Jézusunk szent nevéhez, amikor türelmetlenek, erőszakosak és hamisak voltunk. Jöjj el most, Szentlélek Isten, és taníts minket az örök élet titkaira! Ámen.

 

Igehirdetés

Az emberi élet egyik nagy többlete az ünnep, amikor vendéget hívunk a házhoz. Ilyenkor megterítik az asztalt, és az étel is kifejezi, hogy ez a nap nem olyan, mint a többi. Meg szoktuk ünnepelni a sorsfordulókat, mindjárt azt, hogy egy újszülött, egy kis jövevény érkezik egy családba. Eljönnek a rokonok és ünnepi asztal várja őket a család otthonában. Ünnep az is, amikor valaki konfirmál, és lelki értelemben tagjává lesz a felnőtt gyülekezetnek. Lakomával, lakodalommal ünneplik az esküvőt mindenhol a világon, aztán a kerek házassági évfordulókról is családi összejövetellel emlékeznek meg, sőt, még a temetést is halotti tor szokta sokfelé követni.

Azért van ez így, mert az élet jelentős időit, mondjuk úgy, sűrűsödési pontjait legjobban a lakoma ábrázolja ki, testesíti meg. Még a költő is úgy mondja, hogy valaki sok évet megélt, hogy “kenyere javát megette.” Élni annyi, mint enni, sőt, valójában inkább annyi, mint egy nagy lakomán részt venni. Amikor Jézus nagy vacsorához hasonlítja Isten országát, akkor azt mondja ezzel, hogy Isten királyi uralma nem életidegen ügy, nem templomokba vagy kolostorokba zárt titokzatos cselekedetek dolga, hanem az igazi, ünnepi élet. Isten országa, Isten királyi uralma egy nagy lakomához hasonlatos – gondolkodjunk együtt ennek értelméről!

Ez a kép mindenek előtt azt üzeni, hogy örökkévaló Urunk sokkal gazdagabb asztalhoz vár bennünket, mint ahogy életünket élni szoktuk. Nem egy-két száraz kenyérdarabbal akar minket kifizetni, mint gazdag teszi a koldussal, hanem uralmát ünnepi asztalnak szánta. Rögtön eszünkbe juthat erről, hogy milyen szomorú, amikor az emberélet köznapivá silányul: olyanná, ahol minden szűken van kimérve. Időnk sincs, a türelmünk is mindig éppen valahogy fogytán van. A többi emberben sem az ünnepelni valót látjuk, hanem azt, aki jó esetben az ügyünket elintézi – egyébként pedig az utunkat állja, s ezért lehetőleg ne legyen ott. Mennyi panaszt hallani az emberektől! A minap a közért bejáratánál egy sokmilliós autóból kiszállt fiatalember, aki nem volt még harminc éves, választékos trágársággal, fennhangon szidta az időjárást, mert az télen tél mert lenni. Egy kis fagy és ólmos eső elég ahhoz, hogy kiderüljön, semmit nem érnek a milliók: az emberek belül sivárak, frusztráltak, Isten nélkül pedig mindent összevéve silányak és bestiálisak.

Milyen más a gazdagság, amiről a nagy vacsora példázata szól! Isten uralkodik, hiszen ezt jelenti az Istenországa – s ott a szívben ünnepi lakoma fénye és gazdagsága lakik, még akkor is, ha maga az élet esetleg nem kényeztet el valaki jóléttel és luxus körülményekkel. Pontosan úgy, ahogyan Goethe mondja:

 

” Ha merő fény bent a lélek,
Nap nélkül is megleszünk:
Amit megtagad az élet,
Szívünk nyújtja azt nekünk!” (Faust II. 3.)

 

Igen, nyújtja – éspedig mindenek fölött Isten kegyelmének tudatát! Azt, hogy mi bűnösök régen ítéletet érdemeltünk volna, egyenként is, együtt is, de Isten türelmesen vár, hogy megtérjünk. Milyen nagy az ő türelme! Mennyire rászolgáltunk valamennyien az ő jogos haragjára és ítéletére – és reggelente mégis felkelhetünk, indulhatunk utunkra kedvünk szerint, minden nap egy újabb lehetőség, és erről minden hívő ember jól tud a szívében, hogy ez ajándék. Mennyire méltatlan ehhez a rosszkedv, az elégedetlenség vagy éppenséggel a szitkozódás!

Aztán az Istenországa gazdagságához, a nagy vacsora többletéhez tartozik választottságunk tudata is. Ez is olyan gazdagság, amit bűn semmibe venni. Isten úgy döntött, hogy akar velünk valamit kezdeni, valami többet, mint sok más emberrel. Nekünk adott hívő szülőket, nagyszülőket, testvéreket az Úrban, adott az evangéliumra fogékony lelkületet, adott megszólítást és elhívást, hogy végezzünk el ebben a világban valami fontosat, amit ő éppen általunk akar megvalósítani az emberek között. Mi mindnyájan, akik hitben igent mondtunk Jézus elhívására, választottak vagyunk, akiket értékhordozóknak jelölt ki az isteni szeretet. Lehet, hogy nem sugárzó nap vagy nem is ragyogó kettőscsillag az a fény, amit mi egyenként hordozunk, de egy parányi gyertyafény bizonyosan, ha élő hit van valahol egy szívben, ami egy másik embertársunknak egészen biztosan hasznára lehet. Mint tanítványok, a világ világossága lehetünk és legyünk is, így biztatott minket Jézusunk. Örüljünk ennek a megbízatásnak, hogy választottak lehetünk, Isten gyermekei, akiket ő hívott el és akiket ő vezet a megszentelődés útján!

És folytathatnánk még keresztyén életünk “nagy vacsora” mivoltának, gazdagságának jeleit – de ez lehet akár e február végi, téli vasárnapnak a további lelki tennivalója is! Csak szedjük össze bátran odahaza, délután elgondolkodva, milyen gazdagságokban is részeltet minket elhívó, kiválasztó Urunk – mik is azok a többletek, amik miatt bátran hihetjük, hogy Isten gyermekeiként valóban egy gyönyörűen terített, ünnepi asztal vendégei vagyunk

Feltéve, ha tényleg azok vagyunk – s itt újra jó megállnunk és elgondolkodnunk. Keresztyén emberekkel is megesik, hogy régen, egyszer már kaptak meghívást a nagy vacsorára, de a jelen életük – lelki tartalmát illetően, nem hogy egy ünnepi fényekkel ékesített vendégséghez, hanem inkább egy hajléktalan fázós, magános didergéséhez hasonlítható. A példázatban pontosan meg van fogalmazva, miért van ez így, ha így van. A házigazda ugyanis üzenetet küld, s akkor a meghívottnak az lenne a dolga, hogy kizökkenjen abból, amiben van, s komolyan véve a hívást máshoz fogjon, mint amiben épp oly nagyon elmerült.

Az egyik a munkára hivatkozik, földet vettem. A másik a gazdasági ügyeire, amiket intéznie kell – öt pár ökröt vett, mondja, s az előbbre való Isten királyi uralmánál. A harmadik személyes, családi ügyeire utal – most nősült. Hány ember van teljesen elfoglalva emberi problémák ügyeivel! S ezek mind valóságos, ténylegesen megoldandó feladatok – csakhogy a meghívást el lehet velük játszani, ha Isten királyi uralmánál fontosabbnak növik ki magukat. Vannak persze ezeken kívül is bőven ügyek, amikben el lehet merülni: mindenki pontosan ráismerhet a maga életéből, ő miben merült el oly nagyon, s mi az, amiből a nagy vacsora gazdája ki akarja zökkenteni hívásával – hogy jobbat közöljön ővele!

Amikor valaki visszautasítja a meghívást, egyetlen büntetése lesz: kimarad a nagy vacsorából. Tessék megfigyelni, hogy nem Isten nyúl utánunk, hogy külön büntessen, csak ránk hagyja, hogy távolmaradásunkkal magunkat ítéljük el. Kimaradni Isten királyi uralmából, a nekünk készített nagy vacsorából ugyanis annyi, mint magunkról elmarasztalóan ítélkezni. Nem kell külön tűz és pokol a halál után, elég a fogcsikorgató s gyűlölködő mindennapokban megmaradni – az maga a kárhozat. “Mondom nektek, hogy azok közül senki meg nem kóstolja vacsorámat, akiket meghívtam, s akik visszautasították azt különböző indokokkal.”

Ha bárki úgy érzi, hogy ő nem boldog, nem elégedett, mert nem azt az életet éli, amit élhetne, annak egyet ajánlhatunk: vizsgálja meg, hajlandó-e hallani a nagy vacsora gazdájának meghívását vagy sem! Minden ezen múlik. Persze, hogy kizökkent, persze, hogy újat kezd, persze, hogy lesz, amit ott kell érte hagyni, aminek a jelentőségét át kell értékelni – de az ő asztalához invitál minket, nem máshová!

Ez az asztal, ez a királyi vendégség számunkra az úrvacsorában ábrázolódik ki legteljesebben. Abban a szent vacsorában, ahol egy falat kenyér s egyetlen korty bor fenséges egyszerűségében Jézus Krisztus értünk magát adó, végtelen szeretetére emlékeztet, sőt, arra nem csak emlékeztet, de abban részesít is. Amikor úrvacsorázunk, akkor befogadjuk az Urat, de azzal együtt elfogadjuk egymást is.

Őt befogadva megújul bensőnk, hiszen ő tud bennünk újat teremteni, senki más – mi magunk sem! Ez a hit igenje, amikor elfogadjuk végre, hogy ő jobban ért a mi életünkhöz – minálunk! E nélkül nincs megtisztulás, és nincs új kezdet! Csak foltozgatni tudjuk a régi ruhát, ő viszont egészen újat tud adni. Hát erre van szükségünk mindenek előtt: vele megbékülni, ővele békességre és szeretetre jutni! Ebből fakad aztán minden további jó.

Egymást befogadva elismerjük azt, hogy senki nem jobb vagy rosszabb a többieknél: mindnyájan fölmentett bűnösök vagyunk, akiknek tízezer tálentum arany adósságot engedett el a gazdánk. Nem fojtogathatjuk egymást száz dénár adósságért! Az úrvacsorában megújul az összetartozásunk vele és egymással: valósággal újra megerősítjük a szövetséget, ahová a keresztségben már befogadott bennünket. Ez oly csodálatos és magasztos magaslata az emberi életnek, hogy teljesen idegen tőle minden erőszak. Sok bibliafordítás még ma is a régi, téves fordítás szerint ezt mondja, “kényszerítsetek bejönni mindenkit” – pedig egyszerűen arról van szó, hogy “késztessetek”, terelgessetek bejönni lehetőleg mindenkit, nem pedig az, hogy erőltessetek, vagy erőszakkal vegyetek rá bárkit ilyesmire. Ez a középkori szellemiséget tükröző téves fordítás idegen az újszövetség szellemétől, ideje, hogy jól értsük: tegyetek azért, hogy bárki bejöhessen – ez itt a valódi üzenet. Ebben a tekintetben biztosan van növekedni valónk, hisz annyira el vagyunk foglalva magunkkal, amennyire csak lehet. Legyen időnk és szeretetünk másoknak javára lenni abban, hogy ők is eltaláljanak a terített nagy vacsora asztalához, Isten királyi uralmához!

Ezekben pedig erősödjünk meg: nem csak köznapisággal, de ünnepi örömben is lehet keresztyénnek lenni – s ez az eredeti, Isten gondolata szerint való állapotunk! Ehhez még az elvileg keresztyéneknek is mindig újra meg kell hallani a hívást, és ki kell zökkenni abból, amiben túlságosan elmerültek – különben nem csak a világ fiai, akik nyíltan elutasítják a hívást, de ők is kimaradnak a nagy vacsora többletéből. S az sem baj, ha megújul hitünk az úrvacsora központi jelentősége felől: Istenünk az egész embervilágot az ő szent vendégségébe várja! Ami ma előkép, az az ő szeretetében a jövendő valósága – ebben a hitben érjünk rá egymásért imádkozni, egymást hívogatni, betegeinket és az erőtleneket látogatni, és mindenkiben a jót erősíteni! Így legyen! Ámen.

 

Imádkozzunk!

Urunk Jézus Krisztus, köszönjük újabb hívásodat, hogy ma is, újra is asztalodhoz vársz bennünket. Nem vagyunk méltók, hogy ezt elfogadjuk, de egész szívünkkel vágyunk a közeledbe, akinek szeretete beragyogja a mindenséget és aki a latornak is megbocsátottál a kereszten. Hadd teljen meg a mi szívünk is új élettel. Adj nekünk olyan gondolatokat, amiket nem tudunk gondolni magunktól. Adj olyan hitet, ami ha csak egy mustármagnyi is, de igazi, és ezért hegyeket mozgathat meg. Segíts minket, hogy türelmes, jó emberekké lehessünk, akik nem másokban keresik a hibát és akik nem lelik örömüket mások botlásaiban és gyarlóságaiban. Vezess minket a most következő hét napjaiban, hogy hivatásunkat betölthessük, neked hűséges követőid, egymásnak pedig testvérei lehessünk. Ámen.