Igehirdetés 2004. március 14.
Ami lehetetlen és ami lehetséges
Lekció: Luk 18,15-30
Textus: Luk 18,26-27
“Akik pedig ezt hallották, megkérdezték: Akkor ki üdvözülhet? Ő így felelt: Ami lehetetlen az embereknek, az Istennek lehetséges.”
Imádkozzunk!
Édesatyánk, köszönjük, hogy megint eljött a vasárnap, szent napod, a nyugodalom napja. Te magad is megpihentél a teremtés hajnalán, és nekünk is ajándékba adtad ezt a napot, hogy megálljunk és neked szenteljük ezt az időt. Köszönjük, hogy eljöhettünk szent házadba, légy áldott a gyülekezet közösségéért. Köszönjük, hogy együtt imádkozhatunk és együtt dicsérhetünk téged, aki mindig voltál és mindig leszel. Jöjj most közel hozzánk, hogy megtisztítsd szívünket. Vedd el bűneink terhét rólunk, taníts minket az igaz úton járni. A te igéd igazság. Vedd el rossz kedvünket, lehangoltságunkat, és legfőképpen azt a szomorúságot, amit a tőled való eltávolodás okoz az emberi szívnek. Hadd örvendezzünk és hadd dicsérjünk téged teljes szívvel, aki elküldted közénk az Egyszülött Fiút, Jézust. Őbenne van a mi üdvösségünk, és őt szeretnénk most látni lelki szemeinkkel mindnyájan. Tedd valósággá az ő jelenlétét Szentlelkeddel, és szólj hozzánk igédben, táplálj minket hozzánk illő eledellel! Ámen.
Igehirdetés
A kisgyermekeket Jézus érintésétől eltiltani akaró tanítványok örök példát adtak arról, hogyan akadályozhatja éppen nagy igyekvésével a tanítvány a Jézussal való találkozás szent ügyét. Pedig pontosan ez lenne a legfontosabb, hiszen az evangélium tanítása szerint nincs semmilyen korosztályi korlátja annak, hogy valakit ő megérinthessen. Az emberélet alkalmas arra, a kezdetétől a legvégéig, beiskolázás előtt és nyugdíjazást követően egyaránt, hogy benne Jézussal találkozzunk, és az ő érintését megkapjuk. Tudjuk persze, hogy Jézus másként beszélt a törvénytudó aggastyánnal, Nikodémussal, és másként a halász-hálóit mosó testvérekkel, Péterrel és Andrással, és volt olyan is, hogy néhány kisgyermeket odavittek hozzá a szülők és ő kezét rájuk téve áldást mondott. A közös ezekben a találkozásokban az volt, hogy ettől a pillanattól kezdve másként viszonyultak ezek az emberek Isten királyi uralmához: közük lett hozzá Jézus révén, és ez, mint kitörölhetetlen nyom a továbbiakban jelen volt életükben.
Kevés olyan találkozást örökít meg az evangélium, ahol ez nem sikerült, nem így lett, legalábbis abban a pillanatban nem, s ezek közül az egyik legnevezetesebb a gazdag ifjúval (Lukács evangéliumában előkelő emberrel) való párbeszéd. Nem véletlenül kerül ez a történet éppen a kisgyermekek megáldása után elbeszélésre az evangélium szövetében, hiszen az előző történet így végződik: “Aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint egy kisgyermek, semmiképpen nem megy be abba.” Itt pedig, a következő történetben pontosan az illusztrálódik, hogy valaki nem úgy fogadja Isten országát, mint kisgyermek, hanem mint aki berendezkedett már a világban. A gyermek jövevény, kis vendég, akiről gondoskodni kell – az előkelő ember pedig valaki olyan, aki elhelyezkedett már a világban.
Mondjunk erre példákat a mai életből? Az egyik azt mondja: kialakult a társaságom, azok nem templomos emberek, csak nem fogok szégyenkezni előttük, hogy én meg eljárok vasárnaponként. Szinte szó szerint ezt mondta a múltkorában valaki. Íme, egy ember, aki elhelyezkedett a felnőtt a világban, s akinek ez nem engedi, hogy az evangélium megérinthesse a lelkét. Aztán egy másik példa: Én ilyen vagyok, mondja valaki, a tulajdonságaim ezek és ezek – akinek nem tetszik, ne foglalkozzon velem. Nem is nagyon foglalkoznak az illetővel, ő sem akar változtatni önmagán különösebben, és szépen halad is egyre jobban az elmagányosodás útján. Ő sem “kisgyermek” a jézusi értelemben: neki már van egyénisége, vannak tulajdonságai – és ezek révén nem engedi közel magához az evangéliumot, kiépítette a személyiségében a bástyákat ellene.
Így hát azon érdemes leghamarabb elgondolkodnunk, nem lettünk-e mi is immár megcsontosodott lelkű emberekké, akiknél akár a kitanultság, hogy mi ismerjük már ezt a dolgot jól, akár a többi ember közti helyünk, hogy rájuk, az emberekre inkább figyelünk, ők fontosabbak nekünk, mint Jézus, akár pedig a saját személyiségünk mozdíthatatlansága akadálya annak, hogy közvetlenül és bensőségesen találkozzunk az evangéliummal!
Az előkelő embernél, akiről ez a történet beszél, látszólag megvan minden, ami a boldog és teljes élethez szükséges lehet. Ifjúsága óta törvénytisztelő ember, aki kezdettől fogva jó neveltetést kapott szüleitől, ezen kívül anyagi gondjai sincsenek, sőt egyenesen gazdag ember. Azt mondanánk, minden oka megvan arra, hogy boldog legyen, láthatólag mégis hiányzik valami. Odamegy Jézushoz, és megkérdi tőle, mit tegyen, hogy elnyerje az örök életet. Van tehát valami, amit nem lehet magunkkal hozni a családból, nem lehet megnyerni abból, amit anyagiakban elértünk – valami többlet, ami akkor is hiányzik, ha mindenünk megvan.
Ez a többlet, hadd fogalmazzunk most ilyen filozofikusan, a létezés bizonyossága. Az, hogy nem attól “vagyok”, amim van, hanem attól, hogy maga az énem hordozza az öröklétet, Istent, az ő jelenvalóságát. Erre azok is szomjaznak, akik nem így nevezik, vagy egyáltalán nem is akarják elismerni, hogy valami hiányozhat nekik. De ez a dolog utolér bennünket, ha nem előbb, akkor a testi elmúláshoz közeledve. Hiszen mindnyájan szeretnénk “lenni”, a szó teljes és valóságos, elpusztíthatatlan értelmében. “Mit cselekedjem, hogy az örök életet elnyerjem?” Valójában ezt kérdezi mindenki, amikor arra gondol, hogy egyszer elmúlik majd az ő teste is, ami pedig e pillanatban még magát az életet és annak minden lelki és szellemi értékét is hordozza.
Jézus válasza meghökkentő. Visszautasítja, hogy őt jónak nevezi a kérdező, és azt mondja, nincsen jó, csak egy, az Isten. Ez a válasz a koncentrálás jegyében áll: a világ sok és szép megnyilvánulása lehet ugyan érdekes, hasznos, izgalmas is akár, de igazán “jó” az ember számára csak annyiban lehet, ha közelebb visz bennünket Istenhez. Ezen mérődik meg minden. Ez a mércéje az esztétikai élményeknek, ezen múlik a szellemi ragyogás valódi értéke, és még a vallásosság is csak annyiban jó, amennyiben tényleg őhozzá visz közelebb minket, nem pedig elringat vagy éppen csak megnyugtat. Jól tesszük, ha megvizsgáljuk életünk minden fontos valóságát ezen a mércén: közelebb visz-e Istenhez, ahhoz, aki egyedül és valóban jó, vagy nem. Jézus ezzel az igénnyel emlékeztet minket arra, hogy nincsen jó, csak egy, az Isten.
Ezek után először a hagyományos út kerül terítékre: a parancsolatokat tudod. Valóban vannak Istennek olyan kijelentései, amik a bejárandó utunkat jobbról és balról kijelölik, és jócskán megvérezzük magunkat és csúnya, sötét foltokat ejtünk a saját életünkön, ha ezeket az útmutatásokat, az isteni törvényeket semmibe vesszük. “A parancsolatokat tudod” – s ha nem kellenek, ám magad lássad. Egyszer egy kiránduláson elhatároztuk, hogy mi olyan nagyszerű turisták vagyunk, nem kell nekünk a jelzett út, mi most eltévedünk, megyünk a magunk feje után, mert a jelzett út szerintünk nem arra vitt, amerre kellett volna. Ezt is tettük, és aztán ránk esteledett az erdő közepén, azt sem láttuk, van-e út valahol vagy szakadékba fogunk esni, és mikor már egészen kétségbeestünk, megláttunk valami távoli fényt, az igazított el minket. Mint kiderült, hatalmas és fölösleges kitérőt tettünk, mert nem kellett a jelzett út – legénykedtünk… A parancsolatokat tudod – igen, van egy pár fontos útjelző, és ha ezeket valaki semmibe veszi, ám maga lássa.
A gazdag ember, akiről a történet szól, nem ilyen volt, ő megtartotta a parancsolatokat, éspedig kora ifjúságától fogva. Ritka és derék ember tehát, igazán boldog is lehetne. Vajon miért nem az? Mert hatalmas lehetőségei volnának, és ő nem él azokkal. Ott a vagyona, amiből használhatna másoknak, és nem teszi. Az ilyen felhalmozott lehetőségek pedig, a pangó potenciálok, amiket nem használnak valami jó és hasznos dologra, visszarúgnak. Akinek Isten adott lehetőségeket, képességeket, tehetséget, anyagiakat, és az illető ezeket csak halmozza és halmozza, tartogatva ezeket saját magának, eléri a pillanatot, amikor a sok jó – ahelyett, hogy örömforrás lenne, egyszer csak megromlik és megkeseredik. Hányszor látni, hogy emberek, akik örököltek, és hozzájutnak egy vagyonhoz, ahelyett, hogy örülnének, elkezdenek gyanakodni és elégedetlenkedni, és per lesz és örök harag lesz belőle, mert mindenki csak birtokolni és felhalmozni akar, nem pedig szolgálni abból, ami van.
Így megy el szomorúan az előkelő, gazdag ember is Jézustól, pedig nem akárkivel, hanem a világ Megváltójával beszélhetett! Még a teve is könnyebben megy át a tű fokán, mint ahogy a gazdagok az Isten országába jutnak, mondja ki az igazságot Jézus: ami azt jelenti, hogy akinek bármi van az életében, ami fontosabb, mint Isten országa, az nem fog bejutni oda. Oda csak úgy lehet bejutni, hogy semmi fontosabb nincs, minden a második helyre kerül. A legjobban hozzám nőtt igazságok, a dédelgetett terveim, a leggyöngédebb érzelmeim, minden-minden a második helyre kerül, mert ha ez nem így van, még a teve is könnyebben megy át a tű fokán, mint én bejutnék Isten királyi uralma alá.
Egy radikális döntésről, elhatározásról van tehát szó: feladni valamit, ami eddig a “gazdagságom”, talán mindenem volt, ha az a dolog elválasztott engem Isten országától, hogy aztán ebben az új “szegénységemben” Isten igazán meggazdagíthasson. Így mondja magáról Pál is a különös dicsekvést: “…mint semmi nélkül valók, és mindennel bírók…” És egy másik helyen: “…amikor erőtelen vagyok, akkor vagyok erős…”
Ha mindezt végiggondoljuk azt hihetnénk, itt az önmegtagadás kultuszáról van szó, semmi másról – de nem így van. Ami itt történik, az nem az emberből fakad és nem az ember maga viszi végbe. Jogos a tanítványi sóhajtozás, hogy akkor kicsoda üdvözülhet…? Ha így állnak a dolgok, akkor az ember áldozatán múlik minden, és hát ki képes ilyesmire, hogy egészen feladja önmagát, vagyonát, mindenét? Senki, a válasz valóban ez. Magunktól mi még az emberi tulajdonságaink legellenszenvesebbjeitől sem vagyunk képesek megválni, nem hogy mindenünktől! Jézus azonban így szól: Ami lehetetlen az embereknél, lehetséges Istennél.
Ez pedig azt jelenti, hogy amit mi emberek kivitelezhetetlennek látunk, az nem lehetetlen őnála. Minden lehetséges Istennél! Lehetséges, hogy szenvedélybetegek meggyógyuljanak – pedig az orvostudomány tehetetlen. Lehetséges, hogy rossz személyiségvonások korrigálódjanak és átnemesedjenek – pedig a hosszú terápia sikertelen. Lehetséges, hogy fizikailag erőtlen és beteg emberek újra lábra kapjanak – pedig a gyógyszerek nem használnak.
Lehetséges, hogy hitükben megfeneklett emberek újra a Lélek tüzével járjanak szívükben, pedig az egyház nem tökéletes emberek szövetsége, hanem megkegyelmezett bűnösöké. Istennél minden lehetséges.
Még az is lehetséges, hogy amit odaadtunk, azt más formában, értékesebben, visszakapjuk tőle. Az is lehetséges, hogy amit őérte elhagytunk, azt megtisztítva visszaadja, és immár nem bálványként, hanem ajándékként szerethetjük. Még az is lehetséges, hogy valaminek a sokszorosát kapjuk vissza ebben a világban, és az is lehetséges, hogy a jövendő világban pedig örök életet kapunk. Ez a “jövendő világ” az első keresztyének számára nem a testi halál utáni időszakot, hanem a megtérés utáni életet jelentette, a Krisztusban megújult életet. Ott még az sem lehetetlen, valóban Krisztus főhatalma alatt élve, mondja az evangélium, hogy a “létünk bizonyosságát” is megkapjuk, hogy ezt a filozofikus fogalmazást újra idézzük. Azt, hogy valóban, tényleg, egyszer s mindenkorra, örökre vagyunk, akkor is, ha a testünk elmúlik majd – mert Isten ezt, és pontosan ezt adja nekünk Krisztusban. Ez ugyan nálunk embereknél lehetetlen, de lehetséges Istennél. Ámen.
Imádkozzunk!
Istenünk, törékeny és változékony emberi életünket hozzád hozzuk, aki megváltottál minket Krisztusban a bűntől, szenvedéstől és haláltól. Őbenne van a mi reménységünk, akit értünk adtál e világba, mert ő legyőzte a gonosz minden rontását és kinyitotta az üdvösség útját minden ember számára. Urunk Jézus, hadd kövessünk téged, hadd teljünk meg Szentlelked erejével, és hadd legyen bátorságunk a hit döntéséhez újra és újra. Imádkozunk az értelmetlenül meghalt százak gyászolóiért, vedd el Urunk a gyűlölködés és ellenségeskedés lelkületét az ember közül. Imádkozunk országunk nemzeti ünnepéért, hogy megújulhasson hitünk és büszkeségünk az emlékezés napján. Te adj mindnyájunknak áldozatkész szeretetet, amikor hazánkról és nemzetünkről van szó. Imádkozunk a gondokkal küzdő emberekért, a betegekért és mindnyájunkért, hogy bemehessünk a te uralmad alá. Őrizz és pásztorolj bennünket a most következő hét napjain, adj türelmet, békességet és hűséget mindnyájunknak. Krisztusért kérünk, hallgass meg minket! Ámen.
