Igehirdetés 2004. augusztus 22.
Áldássá leszel!
Lekció: 1Móz 11,27-12,6
Textus: 1Móz 12,1-3
“Eredj ki a te földedből és a te rokonságod közül, és a te atyádnak házából, a földre, amelyet én mutatok neked. És nagy nemzetté teszlek, és megáldalak téged, és felmagasztalom a te nevedet, és áldás leszel. És megáldom azokat, akik téged áldanak, és aki téged átkoz, megátkozom azt: és megáldatnak te benned a föld minden nemzetségei.”
Imádkozzunk!
Örökkévaló Istenünk, megtartottál bennünket életben és egészségben. Vigyáztál ránk olyankor is, amikor nem is gondoltunk rád, s angyalaidnak parancsoltál, hogy meg ne üssük lábunkat a kőben. Kétség és zűrzavar uralkodik lelkünkön, de házad csendjében téged keresünk, aki az út, az igazság és az élet vagy Krisztusban. Töltsd ki ránk Szentlelkedet, hogy megújult szívvel térhessünk innen haza! Ámen.
Igehirdetés
Az elmúlt héten feleségemmel együtt részt vettünk egy nemzetközi Lelkigondozói és Pásztorálpszichológiai konferencián, mint meghívottak, melyet Indiában, Bangalore-ban tartottak. Nagy élmény volt maga az utazás és természetesen a világkonferencia, aminek részesei lehettünk, s amiről az ősz során részletesebben beszámolok majd egy szeretetvendégségen. Most csak annyit, hogy a konferencia a globalizáció ártalmaival foglalkozott: arra kereste a választ, mit tehetnek a lelkigondozók és pásztorálpszichológusok, általában a hívő emberek a világban, amikor a pénz uralma alatt a gazdagok még gazdagabbak, a szegények még szegényebbek lesznek – amikor egyik oldalon soha nem látott hatalom halmozódik, a másikon pedig a nyomorúság és szegénység, a testi-lelki betegség és kiszolgáltatottság nő.
Bocsássák meg a testvérek, ha most egy ideig gyakrabban fogom emlegetni ezt a hetet, de harminc országból száznál több keresztyén lelkigondozóval és pásztorálpszichológussal beszélgethettünk életükről, országukról és egyházukról. Rengeteg fontos tapasztalatra tettünk szert magában a csodálatos kultúrájú országban is, mely vendégül látott. Mai igénk is messze kalauzol bennünket térben és időben, amikor Ábrahám elhívásáról olvasunk – hiszen négyezer éve történt mindez a Tigris és az Eufrátesz völgyében, s lám, ma is hangzik annak a híre, mintegy jelen van, ami ott az Úr és Ábrahám között történt.
Isten szól valakinek és az – meghallja azt. Az igazi emberség jelenik meg itt: ember az, aki elég éber, meghallja Isten szavát – s hozzá méltó módon válaszol is. Amikor húszórás utazás után, jóval éjfél után megérkeztünk indiai szálláshelyünkre, nem sokat láttunk abból, hol vagyunk. Fáradtságunkban lefeküdtünk és rögtön aludtunk. Aztán reggel pálmafákat láttunk az ablakból, és egészen más madárhangokat hallottunk, mint itthon. Különös volt minden hang – más és ijesztő. Elgondolkodtató, hogy az ember az ilyesmit azonnal észrevesz – más hangokat hall, mint amit megszokott. Vajon ilyen érzékenyek vagyunk-e lelki tekintetben is? Észrevesszük-e, ha a megszokott élet-hangok helyett, amik jönnek hozzánk, egyszer csak megszólal az a másik – az Örökkévaló hangja?
Minden életnek ez ugyanis a döntő kérdése: csak a világot hallja, a botrányokat, az embereket és vélekedéseiket; vagy van benne lelki megszólíthatóság, el tudja-e őt érni Isten igéje is! Ilyen tekintetben mindegy, hogy valaki megtért s tényleg elindult; Isten igényt tart arra, hogy őt mi mindig újra meghalljuk!
Sok élet volt már, amely szépen indult – aztán bedugultak a fülek, vagy ahogyan a Biblia több helyen mondja, embereknek “megkövéredett a füle”; s lett éberség helyett önigazultság, mások bűneivel foglalkozás, maga iránti kritikátlanság és önelégültség. Akárcsak a samaritánus falunál, ahová nem fogadták be Jézust és a tanítványait – s azok válaszul az ég tüzét akarták kérni az ott lakókra. “Nem tudjátok, milyen lélek lakik bennetek!” – pirított rájuk Jézus, noha “igazuk volt”, vagy mondjuk inkább úgy, volt egy kis igazuk. Napszálltakor nem befogadni a jövevényt, pusztában éjszakázás elé állítani fáradt vándorokat valóban embertelenség.
A tanítvány, akinek “igaza van”, akiben ott dohog sértettsége, bizony rászorul arra, hogy újra meghallja, mit mond neki az ő Ura! Nélküle elkeseredik és átkozódni kezd, hisz csak magát hallja, meg az embereket, de Istent nem – s ebből nem sok jó szokott kikerekedni. Ábrahám meghallotta, amit az Úr mondott – és mást nem is kívánhatok testvéreimnek, mint hogy halljuk meg, amit az Úr mond. Szól ő hozzánk az olvasott igében, amit odahaza és a bibliaórákon együtt is tanulmányozhatunk, szól a hirdetett igében, a sákramentumokban, szól hozzánk Szentlelkében, és némelykor még jelek és csodák által is – csak legyen, aki észreveszi, meghallja s aztán meg is cselekszi!
Ahol meghallott és megcselekedett ige van, ott mindig áldás lesz – sokszor megtapasztaltam s biztosan így vannak ezzel mások is. Ábrahámnak Isten azt mondta: légy vezetett emberré, tedd, amit tőlem hallasz, s akkor megáldalak. Tudjuk, ez így is lett. Ez az, ami oly igen hiányzik az Isten nélkül élők életéből, az áldás. Lehet benne siker, dől a pénz és talán egyre nagyobb a hírnév is – ám egyre több az ellenség és akit megsértettem; egyre több, akitől félek, akitől okkal kell tartanom, mert irigykedik rám – és végül pont az hiányzik, ami jó érzéssel tölthetné el az embert: a nyugodt és békességes élet.
A Biblia különböztet siker és dicsőség között. Amikor Isten azt mondja Ábrahámnak, hogy felmagasztalom nevedet, akkor azonnal hozzáteszi, hogy “áldás leszel.” Nem irigyelt elöljáró, akit hordszéken visznek körbe, s nem is magadat megszedő vámos, akinek mindene megvan, csak a jó lelkiismerete hiányzik. Nem is hódító leszel, aki kartácstűzzel takarítja el az útból az okvetetlenkedőket, mint tették ezt annyian, hogy a rendcsinálás után még hálásak is legyenek az emberek, hogy egyáltalán életben maradhattak.
Az engem meghallgató embert “felmagasztalom” azt jelenti, hogy neve egy magasabb körben fényesen fog ragyogni. Lehet, hogy az emberek között nem lesz sikeres, sőt törvényszerűen el kell buknia, mikor nem akar olyan lenni, mint a legtöbben. Sikere nincs, emberi tapsokat nem arat, hanem kap megkövezést, mint a próféták, és keresztre feszítést, mint a Legigazabb is – de a neve Isten előtt szebben ragyog, mint azoké, akik az újságok címoldalain és a történelemkönyvek lapjain szerepelnek. Ez a különbség siker és dicsőség között. Felmagasztalom nevedet, de nem a tapsoló publikum előtt, hanem fölemelve azt az én világomba!
Ábrahám életveszélyes kalandokba sodródik feleségével Egyiptomban, aztán irtózatos kérdések gyötrik, miként áldozhatja fel gyermekét, ha egyszer az ígéret fia. Sodomában a világ szennye csaknem elborítja, amikor imádkozik, ha akad tíz igaz, ne pusztuljon el a város. Folyamatos veszélyben jár hát hosszú élete során, de Isten “felmagasztalja a nevét.” Nem sikereket ad, hanem magához emeli nevét, a lényét, az ő világába – idelent pedig áldássá teszi örök időkre.
Ez e mai igehirdetés legfontosabb mondandója: áldássá lenni. Ne véljük, hogy ez egyházi vagy papi szófordulat – mert itt az életminőségről van szó. Mostanában sokat foglalkoztat egy német gondolkodó mondata: Nem az a nagy ember, aki imádkozik, hanem aki mindenki számára áldássá tud lenni. Igen, így kell élni! Alább nem szabad engedni: hadd legyek áldássá mindenki számára. Aki ezzel szívében járja életét, jó úton jár. “Megáldatnak benned a föld minden nemzetségei” – ez erről szól. Ha meghallod, amit mondok neked s meg is valósítod. Ha nem a sikert hajszolod, hogy legyél valaki az emberek között – hanem tudod, Isten az, aki dicsőséget ad abban a magasabb körben nevednek – akkor áldás leszel.
Ehhez a dologhoz lélek szerint csatlakozik egy sajátos védettség. Lehet, hogy csak késő vénségedben lesz gyermeked, mint Ábrahámnak és Sárának adta Isten, vagyis a földi élet jó része mintegy üresen és hiába telik. Lehet, hogy mindig vándorolni, menni és menni kell, új nehézségekkel találkozva és sok küzdelemmel – de az Úr melletted áll és vigyáz rád. Megáldja azokat, akik téged áldanak, és megátkozza azokat, akik téged átkoznak – mert minden nehézséged közepette is az övé vagy, s örökre az is maradsz. Nem a tied életed, hanem az Úré: ő majd átkozza azokat, akik téged átkoznak, ezzel nem kell foglalkoznod! Életed végső sorsa nem emberek kezében van.
Milyen nagy evangélium ez nekünk, akiknek oly fontos az emberek vélekedése! Életünk tartalmát jó részt az adja, ki mit gondol rólunk, jót-e vagy rosszat! Boldogít, ha szeretnek, és boldogtalanná tesz, ha nem. Ilyenek vagyunk, milyenek is lehetnénk mások Isten nélkül. De nem ez a végső fórum: Jaj nektek, ha az embereknek akartok mindenáron tetszeni! (Gal 1,10) Ne azoktól féljetek, akik a testet megölhetik, hanem azoktól, akik még a lelket is a gyehennára tudják juttatni utána. (Mát 10,28) Nem az emberek a ti ellenségeitek, hanem a szellemi hatalmasságok, amik bennetek is uralkodnak – azokkal küzdjetek meg! (Ef 6,12) Az irigységgel, hatalomvággyal, életszomjúsággal – a telhetetlenséggel és a mohósággal – ezekkel, ne pedig emberekkel! Azokkal majd én megküzdök – “megátkozom a titeket átkozókat!” Ne álljatok bosszút magatokért, szeretteim! – mondja Pál. (Róm 12,19) Az Úr hadakozik értetek, ti pedig veszteg legyetek! – szól a zsidóknak a tengeri átkelésnél. (2Móz 14,14) Ha Izrael szembeszáll az üldöző fáraóval, megütközik vele, hogy magát megszabadítsa, nincs exodus Egyiptomból. Az Úr hadakozik értetek, ti pedig veszteg legyetek! – ne ragadjon rátok ennek a világnak átkozódó, ellenséges lelkülete. Amennyire lehetséges és amennyire rajtatok áll, minden emberrel békességben éljetek! (Róm 12,18)
Ezeknek jegyében induljunk az új hétnek. Isten szól – de csak az hallja meg, akinek éberség lakik a szívében. A meghallott igéből áldás lesz, sőt az ilyen ember áldássá válik mindenkinek. Ami életéből érték, azt Isten védi, ezért nem kell magát féltenie. Járhatja útját, Isten pedig csodálatosan igazgatja lépteit. Ad neki utódot is, száz éves korában, ha kell – sőt, megengedi, hogy meglássa “fiainak fiait is” (Zsolt 128,1-6); az ő hatalma erre is elég. E hitben járjuk napjainkat! Ámen.
