Igehirdetések

A világot szervező világosság

Igehirdetés 2005. április 10.

A világot szervező világosság

 

Lekció: Kol 1,3-14
Textus: Kol 1,11-12

“Erősödjetek meg minden erővel az ő dicsőségének nagysága szerint a teljes állhatatosságra és az örömmel viselt hosszútűrésre. Adjatok hálát az Atyának, aki alkalmassá tett minket arra, hogy a szentek örökségében, a világosságban részesüljetek. Ő szabadított meg minket a sötétség hatalmától és ő vitt át minket szeretett Fiának országába.”

 

Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk! Köszönjük, hogy megtartó kegyelmeddel napjainkhoz napokat toldasz. Légy áldott ezért a mai új vasárnapért, az alkalomért, hogy téged keresve neked szentelhetjük a nyugodalom napját és élhetünk a lehetőséggel, hogy téged jobban megismerjünk és szeretetben is növekedhessünk. Megvalljuk, rászorulunk segítségedre, amely nélkül csak magunk maradunk gondjainkkal, terheinkkel és mind azzal, amit bűnbánó szívvel előtted kell feltárnunk, aki a szívek vizsgálója vagy. Jöjj el most közénk és adj nekünk élő igét, tőled való üzenetet, amely felemel, megtisztít és új úton indít el bennünket. Fiadért, Jézus Krisztusért hallgass meg minket és töltsd ki ránk Szentlelked áldását! Ámen.

 

Igehirdetés

Mai istentiszteletünkön gondolkozzunk együtt Isten dicsőségéről, amely megnyilvánul számunkra az Örökkévalóból. Ha rágondolunk Istenre, akaratlanul is ragyogó, fényes és dicsőséges valóságnak képzeljük el őt, de a Biblia szerint éppen dicsősége az, ami egyszersmind el is takarja őt szemünk elől, hiszen őt magát “nem láthatja ember, élvén.” Arcát nem pillanthatta meg, csak elvonulóban, mintegy hátulról láthatta őt Mózes is. (2Móz 33,22-23)

Ha megpróbáljuk felfogni Isten dicsőségét, jól tesszük, ha lakóhelyünkről, a földről indulunk, mint amit különböző körök, szférák ölelnek körül. Első a légkör, ami a vízpárával együtt lehetővé teszi az életet. Ahol a két dologból van valamennyi, ott megtalálni az életet a legmélyebb tengertől a legmagasabb hegycsúcsig – ezt hívjuk bioszférának. Nem túlságosan széles kör, összesen néhány tíz kilométer. Aztán jön a sokkal nagyobb mágneses szféra – több száz kilométer vastag, s ez is körülöleli a földet. Az északi fény ritka jelensége idején lesz belőle valami látható, meg felküldött mérőműszerek látják. S végül ott a föld legtávolabbra ható szférája, a gravitációs kör is – az a terület a mindenségben, amelyben még érződik bolygónk tömegvonzása. Csillagóriásokhoz képest ugyan nem túl nagy, de a négyszázezer kilométerre keringő Holdat azért úgy fogva tartja erejével, hogy az képtelen a tengelye körül megfordulni – mindig ugyanazt az arcát mutatja felénk…

Mindezeket a köröket, szférákat, s biztosan van még belőlük több is, átjárja az isteni szféra. Nyugodtan mondhatjuk, hogy a mindenütt jelenlévő Isten a mi igazi szféránk – az ember Isten szférájában létezik: “Benne élünk, mozgunk és vagyunk” – fogalmazza Pál az athéni piactéren. (Csel 17,28)  A zsoltáros is szól erről, amikor arról énekel:

 

“Hová menjek a te Lelked elől, és orcád elől hova fussak?

Ha a mennybe hágok fel, ott vagy,

ha az alvilágban vetek ágyat, ott is jelen vagy.

Ha a hajnal szárnyaira kelnék és a tenger túlsó szélére szállanék,

ott is a te kezed vezérelne engem, és a te jobb kezed fogna engem.”

                                                                                                               (Zsolt 139,7-10)

 

Mai igehirdetésünk célja, hogy tudatára ébredjünk: Isten jelenvalósága mindenhol körülvesz és átlengi az egész  világot, annak minden szféráját! Mi az ő szeretetének burkában élünk, szüntelenül segítő, szeretetteljes erők ölelésében járunk, ha erről hajlamosak vagyunk is elfeledkezni s minden jót és “tökéletes ajándékot”(Jak 1,17) magától értetődőnek veszünk…

A jelenlévő Istenre, a minket körülvevő dicsőségre hivatkozik az apostol, amikor arra biztatja a kolossébelieket, hogy “Erősödjetek meg minden erővel az ő dicsőségének nagysága szerint teljes állhatatosságra és örömmel viselt hosszútűrésre. Adjatok hálát az Atyának, aki alkalmassá tett minket arra, hogy a szentek örökségében, a világosságban részesüljetek. Ő szabadított meg minket a sötétség hatalmától és ő vitt át minket szeretett Fiának országába.”

Ebből a bibliai mondatból kitetszik, hogy a Krisztusban megújult életű embernek egészen más a viszonyulása Isten dicsőségéhez, ahhoz a ragyogó világossághoz, ami a világnak is alapja és fundamentuma és minden dolgok legfőbb szervező ereje. Az Istenhez visszatért ember nem csak elvileg tud erről a dicsőségről, hanem erőt is merít belőle. Azt hallottuk, még egyszer hadd ismételjem külön is ezt a részletet: Erősödjetek meg minden erővel az ő dicsőségének nagysága szerint! Vagyis maga a gondolat, hogy nem vagyunk egyedül, jelen van a mindenható Isten az ő dicsőségével a világban, már egészen más szellemi helyzetet teremt számunkra. Az egyedül való ember kétségbeesik és joggal, mert mire megy az ember magában? Éppen elegen dobták már el az életüket, mert azt állították, hogy ők egyedül vannak.

Egészen más az élete annak, akinek a lelki szeme már felnyílott látni Isten dicsőségét akár magában a teremtett világban és annak csodáiban is, de főleg a láthatatlan szellemi világban, amely csak nekünk, embereknek tárul fel. Mi Isten képmásai, azaz rendeltetésünk szerint az Örökkévaló helytartói vagyunk itt a földön valamennyien. A teremtéskor egyedül mi kaptuk ezt a méltóságot az összes lények közül. Milyen kár, amikor nem élünk ezzel a méltóságunkkal vagy éppen rosszra használjuk!

Hát vegyük észre most újra a Krisztusban való, megújult élet szépségét, mert az arról nevezetes, hogy nem kaotikus és nem homályos, hanem egyre világosabb és egyre tisztább. Éspedig azért, mert van támpontja, iránypontja Krisztusban, tudja magát mihez tartani. Nem bizonytalanul lebeg a térben, hiszen látja az alapot, Isten dicsőségét Krisztusban felragyogni. Ő az alap, más fundamentumot senki nem vethet. És látja a célt is, ahová tartani érdemes, hiszen aki az Alfa, a kezdet, az egyszersmind az Omega-pont is, ahová megérkezni jó.

Ennek jegyében biztatja az apostol a kolossébelieket, hogy erősödjenek meg minden erővel, éspedig az Ő dicsőségének nagysága szerint. Vagyis – vegyétek már észre, hogy mennyire eltörpül a ti ambícióitok minden áhított dicsősége amellett a ragyogás mellett, amit az Isten Fiában láthattok és ami mind a tiétek is lehet! Az emberek sokra tartanak egy sereg dolgot: benne voltam a televízióban, megjelenhetek az újságok címlapján, kiadják a versemet, felírják a nevemet valamelyik márványtáblára – a dicsőségnek mind-mind nagyon alacsony fokai ahhoz a láthatatlan ragyogáshoz, ami az isten dicsősége, és amit csak azért nem látunk, mert szüntelen a szemünk előtt van.

Adjon hát erőt nekünk ennek dicsőségnek nagy volta, “erősödjünk meg minden erővel”, vagyis töltekezzünk fel az Isten dicsőségéből, éspedig “az ő dicsőségének nagysága szerint”! Nem egy kis megnyugvás erejéig csupán, hanem úgy, hogy képessé legyünk arra, amire nem volnánk magunktól soha képesek. Mert ő még ezt is lehetővé tudja tenni.

Nézzük csak: teljes állhatatosságra és örömmel viselt hosszútűrésre. Ezek a dolgok nem bizsuk és nem talmi üveggyöngyök, hanem olyasmik, amik alapjaiban változtatják meg egy család életét, egy lélek másokhoz való viszonyát, egy közösség vagy nemzet mindennapi moráljait. Megerősödni teljes állhatatosságra: erről eszünkbe jut a sok nekikezdés életünkben, ami aztán nem fejeződött be, nem lett belőle semmi, mert abbahagytuk, nem voltunk elég állhatatosak. Végigvinni valamit állhatatosság nélkül nem lehet. Épp a legnemesebb ügyek és a legtisztább szándékok mellé szükséges a legnagyobb állhatatosság, mert az igazán jó dolgokat és a bennük járó embert fenyegeti mindig a legváratlanabb kísértés, ezekre leselkedik a legkomolyabb próbatétel: igazi-e a hit, s a hithez csatlakozik-e állhatatosság, ami aztán kipróbáltságot eredményezhet, ahogyan az Írás mondja; a kipróbáltság pedig reménységet, s a reménység meg nem szégyenít.

Az örömmel viselt hosszútűrés szinte csak félve említhető, hiszen Istentől és az ő dicsőségétől elszakadt állapotunk éppen a türelmetlenségben tűnik fel leghangosabban. Valaki azt mondta, hogy a türelmetlenség “az irritált félálom” (Hamvas B.) – és igaza volt. Mert a fel nem ébredt ember, aki még félálomban van, aki még nem fordult oda Istenhez, az még nem látja a lelki valóságokat és főleg nem látja Isten dicsőségét, azt az örök ragyogást, ami átjárja a mindenséget. Az ilyen ember még csak a saját dicsőségét látja, még szorgalmasan mindig az órájára pillanat, és azt mondja magának: már megint fecsérlem itt az időmet mindenfélékre, mikor pedig mennyivel fontosabb dolgok vannak számomra a világon – és ezek a “nem fontos” dolgok, amiken ilyenkor átgázolunk, általában valóságos emberek, megnyugtatásra vagy éppenséggel ébresztő üzenetre váró lelkek, akik megint kaptak egy példát arra, hogy ilyen lefokozott módon is lehet élni az emberi életet.

Örömmel viselt hosszútűrésre csak az jut el, aki látja Isten dicsőségét és főleg látja már ezt a dicsőséget ott, ahol a leginkább megpillantható, a Jézus Krisztus arcán. Őt szemlélve egyszerűen szégyenkezünk, és már nem sajnáljuk annyira tragikusan önmagunkat, mint egyébkor szoktuk, ha valami hátratétel akad az életben. Hiszen hol vannak a mi szenvedéseink az övétől!

Az örömmel viselt hosszútűrés embere csöndes és befelé forduló, nem dicsekszik másoknak azzal, hogy mire is jutott el lelkiképpen. Belül van az öröme és belül van a dicsősége, mert az ilyen ember valóban részesül már Isten dicsőségéből. Ezt a belső fényt nem pótolja semmi. Nem kell hozzá mások dicsérete, nem kell hozzá címlapon megjelenni és nem sorolják fel az illetőt az “aranyemberek” között – mert a fény, ami őt illeti, belül van. És éppen azért, mert ez a fény belül van, jön velünk az örökkévalóságba.

Igénk azt mondja, azért kell leginkább hálát adnunk, ha Isten alkalmassá tett már arra, hogy a “szentek örökségében”, azaz a világosságban részesüljünk. “Ő szabadított meg minket a sötétség hatalmából, és ő vitt át minket szeretett Fiának országába” – olvassuk. Ami azt jelenti, hogy a természeti ember sötétségben van, vagyis az élet önzésben és a habzsolásban időzik, s mind így élünk, amíg ő meg nem szabadít. A sötétség hatalmai erősek, amit az tud legjobban, aki szabadult már szenvedélyből.

A titok pedig ennyi: eddig saját énem uralkodott, most pedig ő átvitt engem szeretett Fia országába, hatalma alá. Ahol ez megtörtént, ott nem rábeszélésre, nem is emberek kedvéért vagy tetszéséért, de mégis, egyszer csak kezd világos és tiszta lenni az ember belseje. A körülötte megromlott légkör tisztulni kezd, lesznek jó dolgok, amik kikerülnek a keze alól, és nem elkeseríti és összezavarja a másik embert, hanem mentőövet jelent számára.

Egy helyen azt olvassuk, eljutott az “Isten fiainak dicsőséges szabadságára.” (Róm 8,21) Igen, mert a legdicsőségesebb dolog a szabadsággal jól élni. Azzal a szabadsággal, ami ma minden önkényeskedés és törvénytiprás jelszava és maskarádéja, úgy annyira, hogy nincsen olyan hitványság, ami ne a szabadságra és a szabadságjogokra hivatkozna. Az Isten fiainak dicsőséges szabadsága nem ilyen. Éppen ellenkezőleg: szabad vagyok, de nem élek a szabadságommal, ha azzal valakit megrövidítek vagy ha valakinek megbotránkozást vagy rossz példát jelentek. Ahogyan Pál is nyugodtan megette volna a lelkiismerete miatt a bálványáldozati húst, de ha csak egyetlen testvérét is megbotránkoztatta volna ezzel, akkor őmiatta inkább nem élt azzal a hússal. Vigyázzatok, hogy a ti szabadságotok nehogy a bűn palástja legyen, mondta másoknak.

Isten dicsősége világszervező erő, erről szólt ez a mai igehirdetés. És amint rendet és értelmet ad a mindenség beláthatatlan sokszerűségének, a világegyetemeknek, amikről csak fogalmunk is alig van, úgy rendet és értelmet adhat a mi szívünknek is. Megerősít minden erővel, amire szükségünk van, állhatatosságra és örömmel viselt hosszútűrésre tesz képessé, és világosságban részesít.

Adjuk hát a dicsőséget szívünk szerint mi is annak, akit az egyedül illet: az élő Istennek. És énekeljük a régi énekkel:

“Dicsőség az Atyának, a Fiúnak és Szentlélek Istennek:

Valamint volt kezdetben,

azonképpen most és mind örökké! Ámen, Ámen!”

Imádkozzunk!

Istenünk, te végtelen jóságoddal mindig segítségére sietsz a mi erőtlenségünknek, és bár mi még azt sem tudjuk, hogyan kérjünk téged, te már Lelked erejével imádságot öntesz a szívünkbe. Légy áldott a megnyílt szívekért, amelyek láthatják a te dicsőségedet, és örvendezhetnek fényed ragyogásán. Bocsásd meg sok hiú, magunk dicsőségét kereső igyekezetünket, amellyel vakká tettük magunkat és elhomályosítottuk a saját szívünket. Adj nekünk biztos iránypontot, tőled való világosságot, amely elvezet bennünket az életre. Légy velünk a most következő hét napjain, adj erőt a munkához, derűt a feladatokhoz. Gyógyítsad beteg testvéreinket, vigasztald a gyászolókat és adj megújulást a reménységben. Fiadért, Jézus Krisztusért hallgass meg minket imádságunkban! Ámen.