Igehirdetések

Az árnyék értéke

Igehirdetés 2005. augusztus 9.

Az árnyék értéke

 

Lekció: Ézs 32,1-8,  Ézs 32,15-20
Textus: Zsolt 144,4   Zsolt 121,5

“Olyan az ember, mint a lehelet; napjai, mint az átfutó árnyék.”

“Az Úr a te őriződ, az Úr a te árnyékod a te jobb kezed felől.”

 

Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk, áldunk téged megtartó szeretetedért. Megköszönjük életünket, egészségünket, és a lelki jókat, amikben részesültünk az elmúlt héten. Tudjuk, lehetett volna békességesebb és örömtelibb is az életünk, de nem téged hibáztatunk azért, hogy ez nem így volt, hanem elismerjük saját gyarlóságainkat és vétkeinket. Tőled voltak a próbatételek: a nehéz idők és a gyász is, segíts minket ezek méltó elviselésében és adj erőt minden fájó szívű testvérünknek. Prédikáltasd szent igédet, felséges Isten, ne hagyd szomjúhozni a mi lelkünket! Adj élő üzenetet, személyesen megszólító igét, hogy ígéreted szerint tőled tápláltak, tőled tanítottak lehessünk mindnyájan. Küldd el Szentlelkedet és tölts el bennünket, hogy építhess minket szent templommá, Lelked lakóhelyévé. Jézus nevében kérünk, hallgass meg imánkat! Ámen.

 

Igehirdetés

Nyár van, s ilyenkor rekkenő hőséggel küzdünk, zuhog ránk a napfény és valóságos áldás egy kis árnyék, ami oltalmat ad – máskor pedig felhők jönnek, eső esik és zivatar is van, még az ég is besötétedik és azt kívánja az ember, bárcsak sütne megint egy kicsit a nap. Természeti életünknek ez a változandósága adja a gondolatot, hogy foglalkozzunk egyszer az “árnyékkal”, mint olyan dologgal, ami megkerülhetetlenül jelen van a teremtett világ életében.

A festőnek elsősorban érdekes és kiaknázható lehetőség, bonyodalom és kontraszt a vásznon, ami kiemeli a fény színét és szépségét. A filozófus Pláton számára az egész emberi élet maga is összesen csak olyan, mint árnyékok szemlélése egy barlang falán, ahol a kinti, valódi élet alakjainak csak a halvány képe, árnyéka vetül a falra. Innét származik egyébként a közbeszédben az “árnyékvilág” kifejezés, ami a mulandó, evilági életet jelenti, míg odaát, ahová emberi szemekkel nem hatolhatunk, laknak az örök ideák, amik nem mulandók és nem csupán árnyékai a valóságnak, hanem ők a valóság.

A lélektan az emberi személyiség elnyomott, be nem ismert oldalát nevezi “árnyéknak”, ahol az elfojtott vágyak és törekvések laknak.  De az emberek közti életben is használjuk ezt a szót: lehet valaki “árnyékában” küszködni az érvényesülésért, de egy erősebb ember vagy hatalom árnyékában oltalmat is lehet találni. Az emberi életút felől is szokás mondani, amikor a nehéz időkre utalunk, hogy voltak benne “árnyékosabb idők”, sőt magát az elmúlást is szoktuk az árnyék hasonlatával megnevezni.

A Biblia is sok összefüggésben beszél az árnyékról, alapjában azonban kétféle módon: vagy pozitívan, amikor védelmet, oltalmat jelent, vagy negatív értelemben, amikor a mulandóságot, változandóságot vagy az elmúlást fejezi ki. Ezekről szeretnék most szólni: először a “jó árnyékról” aztán a “rossz árnyékról”, végül pedig arról a különös, kegyelmi állapotról, amikor a rosszból mégis pozitívum lesz, vagyis amikor a rosszból jó jön ki.

“Hadd lakozzam a te sátorodban mindörökké, hadd meneküljek a te szárnyaid árnyéka alá!” – mondja a zsoltáros a maga gyönyörű ószövetségi költészetével. Ilyen gyöngéd és mégis erőteljes képet valóban csak a zsoltárok könyvében találni, egy magyar gondolkodó egyenesen “puha fuvolaszóhoz” hasonlítja ezeket az imádságokat. “Hadd meneküljek a te szárnyaid árnyéka alá!” – ezt nehéz lenne egyszerűbben és szebben kifejezni. Eszünkbe juthat a sasmadár, hiszen erre utal a költői kép, amely fészkében hatalmas, kiterjesztett szárnyaival takargatja fiókáját, aztán úgy tanítja repülni, hogy ha az fárad, fölé repül és szárnyai alatt biztonságot és segítséget ad számára. Hányszor érzi az ember, hogy nincs ereje, elfogyott a tudománya, ekkora szeretet vagy megbocsátás, mint ami itt kellene, nem áll a rendelkezésére – igen, ilyenkor lehet ez az ember imádsága, s ne féljük elmondani: hadd meneküljek szárnyaid árnyéka alá! Sokszor hallani, főleg férfiak szájából, hogy ezt és ezt magamnak kell megoldani; szégyellik a segítségkérésnek még a gondolatát is, így nevelték fel őket. Pedig talán nem halna meg élete derekán annyi férfi túlfeszített munkától, elveszített presztízsharctól, meg mindenféle más törettetéstől, ha el tudná mondani a legkritikusabb pillanatokban, hogy “Hadd meneküljek szárnyaid árnyéka alá…!”

Eszünkbe juthat a bibliai Lót is, aki az éjszakai szállásra hozzá betért két isteni küldöttről mondja a gonosz sodomai férfiaknak, hogy ne bántsák őket, hiszen “hajlékom árnyékába” jöttek. Az otthon, az ember lakása arra való, hogy az ott lévők védelmet találjanak a külvilággal szemben. Valóban ilyenek-e otthonaink, az ott élők testi-lelki oltalmat találnak-e abban? Tudunk-e ilyen pozitív értelmű “árnyékot” biztosítani a lázadó kamasz gyermekeknek, a megkeseredett, elfáradt öregeknek, a nyűgösen, rosszul öregedő középkorúaknak, és mindazoknak, akiket nehezebb szeretni, mint másokat? Ez lenne a rendeltetése a háznak, minden lakásnak és otthonnak, hogy a “szeretet védőernyőjének” árnyékát tartsa az emberek fölé!

Aztán eszünkbe juthat a jézusi szó a mustármagról, ahol a kicsinyke mag felnőve fává lesz, melynek árnyékában az égi madarak oltalmat találnak és fészket rakhatnak. Ez egyébként az egyetlen mondat, ahol Jézus szájából az “árnyék” szó elhangzik, s itt is ebben a pozitív összefüggésben szerepel – tőle is a “jó árnyékról” hallunk.

Később pedig azt olvassuk, hogy amikor sok jel és csoda történt a tanítványok által, és rengetegen csatlakoztak a gyülekezetekhez, akkor a betegeket az utcákra hozták ki, letették ágyakon és nyoszolyákon őket, hogy az arra menő Péternek csak árnyéka is érje valamelyiket.  (Csel 5,15) Itt már nem csak oltalomról szól az árnyék, hanem mágikus, csodatevő erőt tulajdonítanak neki. Valójában a személyes közelség, mint a gyógyító erők kiáradásának lehetősége hangsúlyozódik általa, ami egyébként az Újszövetség egyik legfontosabb üzenete. Éljünk bátran ezzel az emberi lehetőséggel, akár mint ajándékozók, akár mint elfogadók, mert ami igazán Isten Szentlelkétől van bennünk, például az igazi szeretet, vagy egyáltalán a becsületes, jó szándékú meghallgatás képessége, az értelmes, közös mérlegelés hümmögései, vagy a szelíd megoldások mintegy magától értetődő mivolta, s mind a többi – az kisugározhat, vagy ha úgy tetszik “jó árnyékként” támogatón vetülhet a másik emberre, akár mint gyógyító erő – ahogyan az egyik emberi test árnyéka terül a másikra.

De lássuk az árnyék negatív mivoltát, hiszen így is használatos a Bibliai szövegekben. Az árnyék egy darab a sötétből, ezért kapcsolódik ahhoz, ami mulandó, vagy romlás. “A hitetlennek pedig nem lesz jó dolga, és nem hosszabbítja meg az ő életét, hanem olyan lesz, mint az árnyék, mert nem féli az Isten orcáját” – olvassuk. (Préd 8,13) A rövid életet tehát az árnyékhoz hasonlítja az ige. Ez arról a fajta életről szól, amely ki van szolgáltatva a természeti erőknek, az idő körbejáró múlásának, hiszen az árnyék, ezt napnyugtakor megfigyelhetjük, nagyon is gyorsan “elenyészik” – uralkodik rajta a világ rendje. Van tehát egy ilyen értelme az árnyéknak, amely a természet alá rekesztettséget ábrázolja ki: mintha rabszolgák lennénk. Hiszen nem tudja emberfia megállítani a nap lenyugvását. Balatonon gyönyörködtünk nyaralásunk idején a naplementékben. A szemünkkel is tudtuk követni, hogy a horizontot a túlsó parton a víz felett elérő vörös napkorong mily hamar  alászállt a hegyek mögé…

Szép, de mégis félelmetes a gondolat, hogy egyszer a mi testi életünk is így fog elenyészni, egyszerűen azért, mert eljött a napnyugta ideje. “A hitetlen élete olyan lesz, mint az árnyék” – ez arra vonatkozik, hogy valóságos Isten-kapcsolat nélkül egyetlen nagy napnyugtavárás a földi élet: jaj, mikor következik a pillanat, amit senki megállítani nem  tud…

Aztán olyat is olvasunk, ezt ismét a Zsoltárok könyvében, hogy “Olyan az ember, mint a lehelet, napjai, mint az átfutó árnyék.” Aki volt már hegytetőn, az láthatott a mezőn átfutó árnyékot; méltósággal, de megállíthatatlanul vonul a szemünk előtt. Oly megrendítő a kép, hogy Shakespeare idézi is a zsoltárt: “Life is but a walking shadow” (Macbeth) – az élet olyan, mint a vonuló, átfutó árnyék a mezőn – s ezt a mélységesen igaz mondatot, ami tehát bibliai idézet a költő egyik művében, rá is vésték a nagy drámaíró szülővárosában álló szobrának talapzatára. Magam is ott álltam egyszer és olvastam – és mai napig szívemben hordom.

Egy másik helyen, Jób könyvében ezt olvassuk: “Mert mi csak tegnapiak vagyunk és semmit nem tudunk; a mi napjaink csak árnyék e földön.” (Jób 8,9) Ugyancsak Jób könyvében egy másik helyen: “Az asszonytól született ember rövid életű és háborúságokkal bővelkedő. Mint a virág kinyílik és elhervad, és eltűnik, mint az árnyék, és nem állandó.” Az árnyék itt is a tünékenység jelképe, mindazé, ami nem állandó, hanem alá van vetve a változandóság törvényének.

A legsúlyosabb azonban mégis az, amikor a “halál árnyékáról” – annak is “sötét völgyéről” hallunk. (Zsolt 23,4) Aki volt már halálfélelemben, annak nem kell sokat magyarázni, miről is van szó. Az embert ilyenkor összenyomja a félelem. Láttam harcos ateistákat, akik szembetalálkoztak az elmúlással, mert az oly közel jött hozzájuk, hogy nem lehetett kitérni előle – s akkor megváltozott a véleményük. De láttam bátortalan hitű hívő embereket is, akik ugyanezt élték át, s az ő hitük is mássá lett – megedződött!

Ezzel tulajdonképpen már ott vagyunk, hogy a rosszból jó jöhet ki. Nem csak “jó” árnyékról és nem csak “rossz” árnyékról tudunk, hanem olyanról is, amikor a rossz végül mégis jót munkál. “Még ha a halál árnyékának sötét völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy; a te vessződ és botod, azok vigasztalnak engem.” Régen sokat gondolkodtam, miként kell érteni ezt a különös vigasztalást, ami vesszővel és bottal történik. Érettebb fejjel megértettem, hogy addig kell hálásnak lennünk, amíg nem hagyja ránk mindenestől, szaladjunk a vesztünkbe, hanem megfelelő büntetést kapunk a megfelelő bűnért, hogy ráébredjünk, hol állunk. Vagyis a vessző és bot, mint büntetőeszköz is lehet vigaszunkra – ha értjük, miről van szó. Ezért kellett megköszönni a novíciusnak a középkori kolostorban az esti büntetést, ha lustaság, torkosság, erőszakos beszéd vagy bármi más miatt este megvesszőzték, mert az javára történt.

A zsoltár eredeti gondolatában a pásztorbotról van szó, mely szelíden terelget, vagy a bot kampós végével egyszerűen utánanyúl a szakadék felé tartó jószágnak, hogy megóvja a bajtól. Isten így is tud vigasztalni: nem engedi megtenni, amit magunktól esetleg megtennénk. Mert lehet, hogy mindent szabad az embernek, de nem minden használ. Minden szabad az embernek, de nem minden épít. (1Kor 10,23) Bizony vannak dolgok szép számmal, amik nem használnak, nem építenek, hanem igenis rongálják, vagy éppen tovább rongálják az ember életét. Ezért kell megköszönnünk, ha igéjével és Szentlelkével terelget bennünket. Megint a zsoltárokat idézzük: “A te felindulásod és búsulásod szerint felemeltél engem és földhöz vertél engem. Napjaim olyanok, mint a megnyúlt árnyék, magam pedig, mint a fű, megszáradtam. De te Uram, örökké megmaradsz, és a te emlékezeted nemzetségről nemzetségre megáll.” (Zsolt 102,11) Drámaibb képekkel, de itt is ugyanerről van szó.

Végül még egy zsoltárvers: “Az Úr a te őriződ, az Úr a te árnyékod a te jobb kezed felől.” (Zsolt 121,5) Milyen erőt adó és megnyugtató ezt tudni – nem vagyok magamban sem a halál árnyékának sötét völgyében, sem pedig semmilyen küzdelmemben, mert az Úr, mint az árnyék, követ engem, és ott van segítőként a jobb kezem mellett! Amikor az ember megtapasztalja Isten valóságát egy nagy, talán meg nem érdemelt ajándékban, vagy egy nagy, nagyon is megérdemelt feddésben, akkor körülnéz, és azt mondja: hiszen itt van, látja az életemet, jön velem! Hol is van? A zsoltáros szerint a “jobb kezem felől.” Ami azt jelenti, hogy minden jó szándék támogatását egyértelműen remélhetjük tőle – vagyis, ha nem “balkézről”, hanem helyesen cselekszünk! “Az Úr a te őriződ, az Úr a te árnyékod a te jobb kezed felől.”

Segítsen bennünket hálásnak lenni az oltalmazó árnyék megtapasztalásakor. Segítsen önvizsgálatra és ébredésre, amikor mulandóságunkkal, a negatív értelmű árnyékkal találkozunk! S adjon boldog megtapasztalást abban, hogy még a rosszból is jó jöhet ki minden ember életében – ahogy a kereszt gyalázatából a világ üdvössége jött ki. Így legyen! Ámen.

 

Imádkozzunk!

Urunk, elfáradnak az ifjak és meglankadnak, megbotlanak a legkülönbek is, de akik benned bíznak, azoknak ereje megújul, szárnyra kelnek, mint a saskeselyűk, járnak, és nem fáradnak el, futnak és nem lankadnak meg! Köszönjük, hogy nem hiába kérünk, mert te adsz, és nem hiába zörgetünk nálad, mert megnyitod az ajtót. Köszönjük a tőled való, szívünket megindító igei üzeneteket és kérünk arra, hogy ne maradjon emberi beszéd, ami most elhangzott. Segíts minket, hogy ne engedjünk egyetlen szemet sem a földre hullani igéd áldott magvaiból. Segíts, hogy teremjünk harminc annyit, hatvan annyit és száz annyit abból, amit te adtál, és tedd ehhez jó földdé szívünket igéd számára. Nálad megnyugvás és békesség van a halál árnyékának sötét völgyében is. Vigasztald gyászoló testvéreinket, enyhítsd szívük fájdalmát. Add világosságodat mindnyájunknak; oltalmazz a jó napokban és nehéz időkben egyaránt, hogy el ne bízzuk magunkat, s meg ne tántorodjunk. Hadd legyen a következő hét megtapasztalása, hogy hozzád menekülhetünk és nálad oltalmat találunk. Oltalmazz az ellenséges erőktől, ha a saját szívünkből valók is. Hadd legyenek otthonaink megbékélést adó helyek, s hadd legyen ilyen a gyülekezet, néped szent közössége is! Ámen.