Igehirdetés 2005. augusztus 14.
A homlokon lévő pecsét
Lekció: Jel 14,1-13
Textus: Jel 7,1-4
“Ezután láttam négy angyalt állni a föld négy sarkán, amint féken tartották a föld négy szelét, hogy ne fújjon szél a földre, se a tengerekre, se a fákra. Láttam egy másik angyalt is feljönni napkelet felől, akinél az élő Isten pecsétje volt, és hatalmas hangon odakiáltott a négy angyalnak, akiknek megadatott, hogy ártsanak a földnek és a tengernek, és így szólt: Ne ártsatok a földnek, se a tengernek, se a fáknak addig, amíg homlokukon pecséttel meg nem jelöljük a mi Istenünk szolgáit. És hallottam a pecséttel megjelöltek számát: száznegyvennégyezer pecséttel megjelölt Izrael fiainak minden törzséből.”
Imádkozzunk!
Urunk Istenünk, köszönjük, hogy egybegyűjtöttél minket szent neved imádására. Meghajtjuk előtted fejünket világmindenség királya, akitől van minden látható és láthatatlan. Megvalljuk előtted alázattal, hogy bár királyunknak és mesterünknek nevezünk, de ha döntésekre kerül a sor, legtöbbször mégis a magunk értelmére támaszkodunk. Megvalljuk azt is, hogy úgy szaladnak napjaink, hogy nem növekedtünk ismeretedben és ritkán jutottunk hozzád közelebb igazi szeretetben. De halljuk hívó hangodat s azért vagyunk most is itt, hogy megnyissuk előtted szívünk ajtaját. Lépj be hozzánk, taníts, beszélj a lelkünkre, örök jóság és megnemesítő akarat! Te teszed lehetővé a lehetetlen, gyógyítod a beteget és támasztod fel az élettelent. Légy velünk irgalmas, tégy késszé igazságod megismerésére és Szentlelked befogadására. Megváltó Jézusunk nevében hallgass meg minket! Ámen.
Igehirdetés
Amikor gyerekek katonásdit játszanak, hallhatjuk a kiáltást: “Állj, ki vagy, mondd a jelszót!” S csak az mehet be a sátorba, ahol játszanak, vagy más fontos helyre, amit őriznek a “katonák” – ha az illető tudja a jelszót. A népmesékben is csak az jut be a király palotájába, aki tudja a varázsigét, amit hibátlanul kell elmondania. De ismerős a dolog a mai számítógépes világban is: úgy indíthatók el programok, akkor tudunk “belépni” egy adatok tömegét tároló helyre, ha birtokában vagyunk a meghatározott betűkből és számokból álló kombinációnak. Ha nem ismerjük, nincs bejutás az információkhoz.
Eszünkbe juthatnak ókori templomok és szentélyek is, ahol fontos bejáratokat borzalmas szörnyek, emberből és állatból álló démonok alakzatai őriztek: azokon a küszöbökön nem lehet átlépni a megfelelő tudás, ha úgy tetszik, jelszó ismerete nélkül. Úgy olvassuk a görög drámában, hogy a thébai szentély előtt a szfinx a létezés rejtélyére vonatkozó kérdésekkel gyötri az embereket, s aki nem képes válaszolni, azt darabokra tépi. Az élet drámájáról van szó: valamit tudni kell az embernek ahhoz, hogy ne legyen a veszedelem fia, a halál eljegyzettje! De mi ez a jelszó? Mit kell tudnunk ahhoz, hogy beléphessünk a “szentélybe”, ami mindig is annak az igazi, magas rendű életnek jelképe volt, mely nincs alávetve a keletkezésnek és elmúlásnak?
A Jelenések könyve tovább megy: a látnok látja a pusztító erőket, amik az ember és a világ életére törnek testi és lelki értelemben, s oly hatalmasaknak ismeri fel ezeket, mint a négy égtáj felől fújó szeleket – vagyis magát a világot! Amikor négy pusztító angyalról beszél azt mondja, hogy a világba jelen állapotában bele van építve a romlás, s ennek emberfia ellent nem állhat. Ez pontosan így is van, mert ismerjük lelkünket, ahol az egyik esetben az agresszivitás, a másiknál éppen a túlzott érzelmesség, a harmadiknál a vágyak és az ambíciók, a negyediknél valami más úgy rongálja az üdvöt, mint esők, szelek, nap és fagy a hegy oldalát. Bárhová nézünk a történelemben erőszakot, kapzsiságot, árulást és kegyetlenséget látunk; s valóban a világ négy tája felől, azaz mindenhonnan jönnek a pusztító erők akkor is, amikor az úgynevezett nagy lehetőségek kinyílnak előttünk s azt hisszük, most aztán szabadok és gazdagok leszünk. Nem tudjuk a “jelszót”, nem ismerjük a varázsigét, s nem tudunk belépni az üdv kapuján – a félelmetes szfinx, a sors démona és a testi elmúlás távlata még a hívőket is úgy ijeszti, mint azokat “akiknek nincs reménységük.” (1Thess 4,13)
Ki állhat meg az ítélet idején? Ki marad meg, amikor eljön az égtájak felől a Négy Ártó? A válasz: önmagában, önmagától – senki! Nincs emberfia, aki fel tudna mutatni annyi jót, szeretetet és igazságot, hűséget és szelídséget, ami alapján helye lenne az üdvben! Amit mi emberek itt a földön művelünk, az nem állja meg helyét az ítélet napján. A jelszót elvesztettük, vagy soha nem is tudtuk – a lényeg ugyanaz: ítélet alatt vagyunk, az üdv ajtaján nincs bejárásunk. Nézzünk szét a világban, nézzünk bele őszintén a saját életünkbe, s azt kell mondjuk, ebben semmi, de semmi túlzás nincs!
Mégsem ez az ember végleges állapota. Valaki csendet parancsolhat, felfüggesztheti az ítéletet és azt mondhatja a Négy Ártónak: semmit nem tehettek, míg meg nem jelöljük pecséttel azok homlokát, akik Istennek szolgálnak. Oly gyönyörű ez a kép – álljunk meg, és gondolkodjunk felette!
A homlok a test legszentebb helye, mert ha ott komolyan megsérülünk, szinte bizonyosan végünk. Káin is a homlokára szerzett bélyeget, hogy aztán mindenki lássa: ez az ember gyilkos! Mert a “homlokunkra van írva”, kik vagyunk. Az ember viseli pecsétjét, hogyan él. Az egyiken a lustaságé van: mindig tervezi, hogy majd megteszi, de sosem lesz belőle semmi – a tunyasága miatt. A másikon ott a nyerészkedés pecsétje, a harmadikon az indulatosságé – s így tovább. Nem feltétlen fizikai, hanem erkölcsi értelemben. Hadd hirdessem a nagyszerű evangéliumot: viselhetjük annak pecsétjét is, hogy mi Istennek szolgálunk! Az ő szent és kimondhatatlan Neve is felíródhat az ember homlokára, amint az ószövetségi főpap arany táblácskán viselte a feliratot: “Istennek szentelt.” (2Móz 39,30)
Mindez azt jelenti, az első és legfontosabb kérdés: kiéi vagyunk, kinek szolgálunk. Nem az, hogy hibátlanok vagyunk-e – mert ilyen ember nincs. Nem az, hogy tökéletes-e minden cselekedetünk, mert ilyen sincs. De az igenis kérdés, hogy mi van a homlokunkon: a szándék, az odaszánás helyén felírva! Ha van, amit tudakol ma tőlünk az Ige Ura, az így szól: Akarsz-e valóban nekem szolgálni, hogy felírhassam ezt a homlokodra? Akarod-e, hogy elpecsételjelek magamnak? Szeretnél-e a száznegyvennégyezerhez tartozni? Mert az üdv ezeken a végtelenül egyszerű kérdéseken múlik.
S ha valakinek még nem sikerült igennel válaszolnia, vagy megtette már, de nem vette komolyan – az figyeljen arra, miért érdemes sűrűn kérni, sőt könyörögni e pecsétért a homlokunkra!
Először is azért, mert ezek az emberek ott nem csak megmenekülnek, hanem új éneket is énekelnek. Aki énekel, dalra fakad, az boldog ember. Aki pedig új éneket tud énekelni, az különösen is az. A boldogtalan lény mindig a “régi nótát” fújja, ami így hangzik: az emberek rosszak, engem senki nem ért meg, az élet tele van hamissággal – s miért legyek én jobb, mint a többiek…? Ismerjük ezt a nótát, fújtuk mi is eleget. “Új éneket” énekelni az tud, aki az Úré! Örül, hogy Isten szereti, feladatot adott számára, s hazavárja a mennybe, amikor földi élete véget ér! Az ilyen szívben új dal terem: s az szebb, mint a régi nóta. A Jelenések azt mondja olyan, mint a “sok vizek zúgása” – mint a mennydörgés – ugyanakkor azonban olyan is, mint amikor muzsikusok hárfákon játszanak! Erő van benne, mint a tenger zúgásában s az égzengésben – ám lágy szépség is, mint a hárfások melódiájában…. Ilyen az énekünk, mikor arról szólunk, hogy jó az Úr Istent dicsérni. Ha örülünk, hogy nem kell magunkat megváltani, az úgysem menne – Isten azonban önmagát adta szívünkbe, s mi befogadtuk – ez az üdv!
Ezt az éneket azonban nem lehet csak úgy “megtanulni”. Belülről fakad, egy állapot – ami többet ér minden külső tudásnál. Lehet olykor hallani, amint emberek egymással vitáznak azon, kinek van igaza. Meg is bántják egymást, mert az egyik így gondol valamit, a másik meg amúgy, s haragszanak és neheztelnek. Pedig a külső igazság soha nem annyira fontos, mint a belső tudás, a szív bizonyossága, hogy – kié az életem! Ez mérhetetlenül fontosabb, mint a vélekedések, az úgynevezett “igazságok” világa!
Emlékezzünk, hogy a pünkösdi tanítványok homlokán is ez az öröm jelent meg fénylő lángnyelvek formájában. Isten Szentlelke eljött, eltöltötte őket – és ez “meglátszott a homlokukon”. Olyasmiről van szó, ami nem egyszerűen felismerés, hanem az Istentől tanítottak tudása…! (Ján 6,45) Ebben különbözik az ún. ezotéria az igaz hittől. Sokféle belső hang van, mindenféle gondolat és érzés megterem az emberben, ám egyáltalán nem mindegyik van Istentől! Krisztus a mérce: ami őrajta megáll, vele összeillik, az ő Lelkéből lelkedzett – az Istentől van. Azért küldte az Atya, hogy meg tudjuk különböztetni, mi származik Istentől s mi nem. Ő a kánon, a mérték. Aki megismerte mind boldog, hogy énekelhet – így terem a szívében “új ének”.
Végül még egy fontos vonása a “homlokukon elpecsételteknek”: száznegyvennégy-ezren vannak. A Bibliában nem csak a nevek beszélnek s mondják el, kinek mik a személyes tulajdonságai, hanem a számok is. A száznegyvennégy-ezer az tizenkétszer tizenkétezer, vagyis a szent nép tizenkét törzse – kimondhatatlanul megsokszorozódva! Egy teljességszám, ami arról szól, hogy mindenkinek helye van benne! Nincsen népe, törzse, neme vagy bármilyen adottsága miatt kizárva senki. Azok is elférnek benne, akik jelenleg gátat éreznek magukban, mert rossz életpéldákat láttak maguk előtt. Azok is, akik még el vannak foglalva az élet rohanásával, s nem értek rá eddig ilyesmiről gondolkodni. Azok is, akik nagy bűnöket vétettek, de megbánták és elhagyták azokat, sőt azok is, akik másokat okoltak azért, hogy nem találják önmagukat. Ez a szám kristálytiszta evangélium: mindenki szabad arra, hogy beletartozzon az Istennek szolgáló üdvözültek éneklő, elpecsételt seregébe!
Aki ezt a pecsétet ott tudja homlokán, az már nem fél az ítélettől. “Még a halál árnyékának sötét völgyében sem félek, mert te velem vagy” – mondja a zsoltáros. Járjunk ebben a hitben a jelenleg ítélete felé rohanó, szíve mélyén minden hangoskodása mellett is rettegő világban! Legyen a jel homlokunkon: Igen, neked szolgálok, Uram! Te írtad oda, s én elfogadtam. Ez, és csak ez a legfontosabb az életemben. Ezért éneklek új éneket, dicsérlek téged istenek felett, ezért bízom magamat rád a mélységek, a halál árnyékának sötét völgyében is. (Zsolt 23,1-6) Te az erős Ártó Angyaloknak is parancsolsz azok felől, akiket magadnak elpecsételtél. Áldalak, hogy engem is közéjük választottál – segíts, hogy ehhez méltóan éljek! Ámen.
Fohász
Urunk Jézus hódolunk előtted, mert legyőzted a bűnt, a szenvedést és a halált! Legyőzheted kishitűségünket is, és nekünk adod a bizonyosságot, hogy sem halál, sem élet, sem jelenvalók sem következendők el nem választhatnak minket tőled. Hiszünk szavadnak – ki máshoz mehetnénk, hiszen az örök élet beszéde nálad van! Mi elhittük és megismertük, hogy te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia! Vonj magadhoz, s ne engedd, hogy a világ gondja, vagy akár a gazdagodás csalárdsága elrontsa bennünk igéd munkáját. Szeretnénk a te jeledet és pecsétedet hittel viselni életünk minden óráján: taníts minket új énekre, szent neved boldog és önfeledt dicséretére! Ámen.
