Igehirdetések

A homlokon lévő pecsét

Igehirdetés 2005. augusztus 14.

A homlokon lévő pecsét

 

Lekció: Jel 14,1-13
Textus: Jel 7,1-4

“Ezután láttam négy angyalt állni a föld négy sarkán, amint féken tartották a föld négy szelét, hogy ne fújjon szél a földre, se a tengerkre, se a fákra. Láttam egy másik angyalt is feljönni napkelet felől, akinél az élő Isten pecsétje volt, és hatalmas hangon odakiáltott a négy angyalnak, akiknek megadatott, hogy ártsanak a földnek és a tengernek, és így szólt: Ne ártsatok a földnek, se a tengernek, se a fáknak addig, amíg homlokukon pecséttel meg nem jelöljük a mi Istenünk szolgáit. És hallottam a pecséttel megjelöltek számát: száznegyvennégyezer pecséttel megjelölt Izrael fiainak minden törzséből.”

 

Imádkozzunk!

Urunk Istenünk, köszönjük, hogy egybegyűjtöttél minket szent neved imádására. Meghajtjuk előtted fejünket világmindenség királya, akitől van minden látható és láthatatlan. Megvalljuk előtted alázattal, hogy bár királyunknak és mesterünknek nevezünk, de ha döntésekre kerül a sor, legtöbbször mégis a magunk értelmére támaszkodunk. Megvalljuk azt is, hogy úgy szaladnak napjaink, hogy nem növekedtünk ismeretedben és ritkán jutottunk hozzád közelebb igazi szeretetben. De halljuk hívó hangodat s azért vagyunk most is itt, hogy megnyissuk előtted szívünk ajtaját. Lépj be hozzánk, taníts, beszélj a lelkünkre, örök jóság és megnemesítő akarat! Te teszed lehetővé a lehetetlen, gyógyítod a beteget és támasztod fel az élettelent. Légy velünk irgalmas, tégy késszé igazságod megismerésére és Szentlelked befogadására. Megváltó Jézusunk nevében hallgass meg minket! Ámen.

 

Igehirdetés

Amikor gyerekek katonásdit játszanak, hallhatjuk a kiáltást: “Állj, ki vagy, mondd a jelszót!” S csak az mehet be a sátorba, ahol játszanak, vagy más fontos helyre, amit őriznek a “katonák” – ha az illető tudja a jelszót. A népmesékben is csak az jut be a király palotájába, aki tudja a varázsigét, amit hibátlanul kell elmondania. De ismerős a dolog a mai számítógépes világban is: úgy indíthatók el programok, akkor tudunk “belépni” egy adatok tömegét tároló helyre, ha birtokában vagyunk a meghatározott betűkből és számokból álló kombinációnak. Ha nem ismerjük, nincs bejutás az információkhoz.

Eszünkbe juthatnak ókori templomok és szentélyek is, ahol fontos bejáratokat borzalmas szörnyek, emberből és állatból álló démonok alakzatai őriztek: azokon a küszöbökön nem lehet átlépni a megfelelő tudás, ha úgy tetszik, jelszó ismerete nélkül. Úgy olvassuk a görög drámában, hogy a thébai szentély előtt a szfinx a létezés rejtélyére vonatkozó kérdésekkel gyötri az embereket, s aki nem képes válaszolni, azt darabokra tépi. Az élet drámájáról van szó: valamit tudni kell az embernek ahhoz, hogy ne legyen a veszedelem fia, a halál eljegyzettje! De mi ez a jelszó? Mit kell tudnunk ahhoz, hogy beléphessünk a “szentélybe”, ami mindig is annak az igazi, magasrendű életnek jelképe volt, mely nincs alávetve a keletkezésnek és elmúlásnak?

A Jelenések könyve tovább megy: a látnok látja a pusztító erőket, amik az ember és a világ életére törnek testi és lelki értelemben, s oly hatalmasaknak ismeri fel ezeket, mint a négy égtáj felől fújó szeleket – vagyis magát a világot! Amikor négy pusztító angyalról beszél azt mondja, a hogy a világba jelen állapotában bele van építve a romlás, s ennek emberfia ellent nem állhat. Ez pontosan így is van, mert ismerjük lelkünket, ahol az egyik esetben az agresszivitás, a másiknál éppen a túlzott érzelmesség, a harmadiknál a vágyak és az ambíciók, a negyediknél valami más úgy rongálja az üdvöt, mint esők, szelek, nap és fagy a hegy oldalát. Bárhová nézünk a történelemben erőszakot, kapzsiságot, árulást és kegyetlenséget látunk; s valóban a világ négy tája felől, azaz mindenhonnan jönnek a pusztító erők akkor is, amikor az úgynevezett nagy lehetőségek kinyílnak előttünk s azt hisszük, most aztán szabadok és gazdagok leszünk. Nem tudjuk a “jelszót”, nem ismerjük a varázsigét, s nem tudunk belépni az üdv kapuján – a félelmetes szfinx, a sors démona és a testi elmúlás távlata még a hívőket is úgy ijeszti, mint azokat “akiknek nincs reménységük.” (1Thess 4,13)

Ki állhat meg az ítélet idején? Ki marad meg, amikor eljön minden égtáj felől a Négy Ártó? A válasz: önmagában, önmagától – senki! Nincs emberfia, aki fel tudna mutatni annyi jót, szeretetet és igazságot, hűséget és szelídséget, ami alapján helye lenne az üdvben! Amit mi emberek itt a földön művelünk, az nem állja meg helyét az ítélet napján. A jelszót elvesztettük, vagy soha nem is tudtuk – a lényeg ugyanaz: ítélet alatt vagyunk, az üdv ajtaján nincs bejárásunk. Nézzünk szét a világban, nézzünk bele őszintén a saját életünkbe, s azt kell mondjuk, ebben semmi, de semmi túlzás nincs!

De mégsem ez az ember végleges állapota. Valaki csendet parancsolhat, felfüggesztheti az ítéletet és azt mondhatja a Négy Ártónak: semmit nem tehettek, míg meg nem jelöljük pecséttel azok homlokát, akik Istennek szolgálnak. Oly gyönyörű ez a kép – álljunk csak meg, és gondolkodjunk el felette!

A homlok a test legszentebb helye, mert ha ott komolyan megsérülünk, szinte bizonyosan végünk. Káin is a homlokára szerzett bélyeget, hogy aztán mindenki lássa: ez az ember gyilkos! Mert a “homlokunkra van írva”, kik vagyunk. Az ember viseli pecsétjét, hogyan él. Az egyiken a lustaságé van: mindig tervezi, hogy majd megteszi, de sosem lesz belőle semmi – a tunyasága miatt. A másikon ott a nyerészkedés pecsétje, a harmadikon az indulatosságé – s így tovább. Nem feltétlen fizikai, hanem erkölcsi értelemben. Hadd hirdessem a nagyszerű evangéliumot: viselhetjük annak pecsétjét is, hogy mi Istennek szolgálunk! Az ő szent és kimondhatatlan Neve is felíródhat az ember homlokára, amint az ószövetségi főpap arany táblácskán viselte a feliratot: “Istennek szentelt.” (2Móz 39,30)

Mindez azt jelenti, az első és legfontosabb kérdés: kiéi vagyunk, kinek szolgálunk. Nem az, hogy hibátlanok vagyunk-e – mert ilyen ember nincs. Nem az, hogy tökéletes-e minden cselekedetünk, mert ilyen sincs. De az igenis kérdés, hogy mi van a homlokunkon: a szándék, az odaszánás helyén felírva! Ha van, amit tudakol ma tőlünk az ige Ura, az így fogalmazható: Akarsz-e valóban neki szolgálni, hogy felírhassa ezt a homlokodra? Akarod-e, hogy ő elpecsételjen magának? Szeretnél-e a száznegyvennégyezerhez tartozni? Mert az üdv ezen a végtelen egyszerű kérdésen múlik.

S ha valakinek még nem sikerült igennel válaszolnia, vagy megtette már, de nem vette komolyan – az figyeljen arra, miért érdemes kérni, sőt könyörögni e pecsétet a homlokunkra!

Először is azért, mert ezek az emberek ott nem csak megmenekülnek, hanem új éneket is énekelnek. Aki énekel, dalra fakad, az boldog ember. Aki pedig új éneket tud énekelni, az különösen is boldog ember. A boldogtalan lény mindig a régi nótát fújja, ami nagyjából így hangzik: az emberek rosszak, engem senki nem ért meg, az élet tele van hamissággal – s miért legyek én jobb, mint a többiek…? Ismerjük a régi nótát, fújtuk mi is eleget. Új éneket énekelni csak az tud, aki az Úré! Aki annak örül, hogy Isten őt szereti, feladatot adott számára, és hazavárja a mennybe, amikor földi élete véget ér. Az ilyen szívben új dal terem: s az sokkal szebb, mint a régi nóta. A Jelenések azt mondja erről, hogy olyan, mint a sok vizek zúgása – mint a mennydörgés, ugyanakkor azonban olyan is, mint amikor muzsikusok hárfákon játszanak! Erő is van benne, mint a tenger zúgásában, meg az égzengésben – ám lágy szépség is, mint a hárfások melódiájában. Ilyen lehet az énekünk, mikor arról szólunk, hogy jó dolog az Úr Istent dicsérni. Ha örülünk, hogy nem kell magunkat megváltani, mert az úgysem menne – Isten önmagát adja szívünkbe, s csak el kell fogadnunk – ez az üdv!

Ezt az éneket azonban nem lehet csak úgy “megtanulni”. Ez belülről fakad, s többet ér minden külső tudásnál. Lehet hallani, amint emberek egymással vitáznak, kinek van igaza. Meg is bántják egymást, mert az egyik így gondol valamit, a másik meg úgy, s ezért haragszanak és neheztelnek egymásra. Pedig a külső igazság soha nem annyira fontos, mint a belső tudás, a szív bizonyossága, hogy – kié az életem! Ez mérhetetlenül fontosabb, mint a vélekedések, az úgynevezett “igazságok” világa!

Emlékezzünk, hogy a pünkösdi tanítványok homlokán is a belső öröm jelent meg fénylő lángnyelvek formájában. Isten Szentlelke eljött, eltöltötte őket és ez “meglátszott a homlokukon”. Tehát itt olyasmiről van szó, ami nem egyszerűen felismerés, hanem az Istentől tanítottak (Ján 6,45) tudása. Ebben különbözik az ún. ezotéria az igaz hittől. Sokféle belső hang van, mindenféle gondolat és érzés megterem az emberben, de azok egyáltalán nem mindegyike van Istentől! Krisztus a mérce: ami őrajta megáll, vele összeillik, mert az ő Lelkéből lelkedzett – az Istentől van. Azért küldte őt az Atya, hogy meg tudjuk különböztetni, mi származik Istentől s mi az, ami nem. Ő a mérték. Aki őt megismerte boldog, hogy énekelhet róla – ezért terem a szívében “új ének”.

Végül még egy fontos vonása a “homlokukon elpecsételteknek”: száznegyvennégyezren vannak. A Bibliában nem csak a nevek beszélnek, s mondják el, kinek mik a személyes tulajdonságai, hanem a számok is. A száznegyvennégyezer tizenkétszer tizenkétezer, vagyis a szent nép tizenkét törzse – kimondhatatlanul megsokszorozódva! Ez egy teljességszám, ami arról szól, hogy mindenkinek helye van benne! Nincsen törzse, neme vagy bármilyen adottsága miatt kizárva senki. Azok is elférnek benne, akik jelenleg gátat éreznek magukban, mert rossz életpéldákat láttak maguk előtt. Azok is, akik még el vannak foglalva az élet rohanásával, s nem értek rá  eddig ilyesmiről gondolkodni. Azok is, akik nagy bűnöket vétettek, de megbánták és elhagyták azokat, sőt azok is, akik másokat okoltak azért, hogy nem találják önmagukat. Ez a teljességszám tehát kristálytiszta evangélium: mindenki szabad arra, hogy beletartozzon az Istennek szolgálók új éneket éneklő, elpecsételt körébe!

Aki ezt ott tudja homlokán, az már nem fél az ítélettől. “Még a halál árnyékának sötét völgyében sem félek, mert te velem vagy” – mondja a zsoltáros. Járjunk ebben a hitben az ítélete felé rohanó, szíve mélyén minden hangoskodása mellett is rettegő világban! Legyen ott a jel homlokunkon: Igen, én neked szolgálok, Uram! Te írtad oda, s én elfogadtam. Ez, és csak ez a legfontosabb az életemben. Ezért éneklek új éneket, dicsérlek istenek felett, ezért bízom magamat rád a mélységek, a halál árnyékának sötét völgyében járás idején is. Te az erős Ártó Angyaloknak is parancsolsz azok felől, akiket magadnak elpecsételtél. Áldalak, hogy engem is közéjük választottál – segíts, hogy ehhez méltóan éljek! Ámen.

 

Imádkozzunk!

Urunk Jézus, hódolunk előtted, aki legyőzted a bűnt, a szenvedést és a halált. Legyőzheted kishitűségünket is, és megajándékozhatsz a bizonyossággal, hogy sem halál, sem élet, sem jelenvalók sem következendők el nem választhatnak minket tőled. Hiszünk szavadnak – ki máshoz mehetnénk, hiszen az örök élet beszéde nálad van, s mi elhittük és megismertük, hogy te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia! Vonj magadhoz, s ne engedd, hogy a világ gondja vagy a gazdagodás csalárdsága elrontsa bennünk igéd munkáját. Szeretnénk mindenünket neked adni, s a te jeledet és pecsétedet hittel viselni életünk minden óráján. Segíts a szeretetben való életre. Ne engedd, hogy győzzenek az embergyilkos erők, és ne engedd, hogy a hamisság diadalmaskodjék az igazság felett. Adj vezetést és útmutatást a következő hét gondjai és örömei között. Ne engedd, hogy a lehetőségek elvakítsanak, a terhek elkeserítsenek. Adj pihenést a nyaralóknak, hozd vissza az elutazókat épségben és egészségben és legyél mindenkivel, aki segítségül hívja szent nevedet szükségében, vagy hálát ad ajándékaidért. Taníts új énekre, szent neved boldog és önfeledt dicséretére! Ámen