Igehirdetések

Mi épülhet fel az emberben?

Igehirdetés 2005. október 16.

Mi épülhet fel az emberben?

 

Lekció: Mát 12,30-37
Textus: Mát 12,35  Zsid 5,11-14

“A jó ember az ő szívének jó kincseiből hozza elő a jókat, és a gonosz ember az ő szívének gonosz kincseiből hozza elő a gonoszokat.”

” Erről nekünk sok mondanivalónk van, amit nehéz megmagyarázni, minthogy eltompult a hallásotok. Ennyi idő után ugyanis már tanítóknak kellene lennetek, mégis arra van ismét szükségetek, hogy titeket tanítson valaki az Isten beszédeinek alapelemeire, mert olyanokká lettetek, mint akiknek tejre van szükségük, nem kemény eledelre. Aki tejjel él, járatlan az igazság igéjében, mivel kiskorú. A nagykorúaknak pedig kemény eledel való, mint akiknek érzékszervei a gyakorlat következtében már alkalmasak a jó és a rossz megkülönböztetésére.”

 

Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk, te úgy alkottad a mindenséget, hogy abban rend és arányosság van, törvényeid pedig megváltoztathatatlanul igazgatják a világ rendjét, de megvalljuk, hogy mi ebből az örök törvényből alig ismerünk valamit. Még anyagi világod összefüggései közül is rejtve van szemünk elől szinte minden, ami igazán alapvető, s még inkább így van ez a lelki, szellemi, láthatatlan világ rendjére nézve. Köszönjük neked, hogy nem hagytad magára a mindenséget és nem hagytál magunkra minket, embereket sem. Hálát adunk igédért, a hirdetett és az írott igéért, de még inkább hálát adunk a testté lett igéért, hogy Krisztusban félreérthetetlenül szólsz hozzánk. emberekhez. Azt kérjük most, hogy tedd szívünket fogékonnyá mondandód számára, hogy az igének ne csak hallgatói, de megtartói is lehessünk. Legyen áldásod az igére éhes szíveken, és legyen áldásod az ige szólásán és hittel hirdettetésén. Jöjj el hozzánk Szentlelkeddel, és emelj bennünket magadhoz! Ámen.

 

Igehirdetés

Gimnáziumi hittanórán vetődött fel a szabad akarat kérdése, az a kérdés, hogy képesek vagyunk-e akarni a jót. Születtek summás válaszok a helyszínen úgy az igen, mint a nem mellett, hangzottak érvelések és megvitatásra került a dolog, de végül is beláttuk, hogy ez a kérdés nagyon is súlyos és nagyon is nagy kérdés ahhoz, hogy egyetlen szó legyen rá a válasz. Hiszen minden ember egész életén át küzd a maga “szabad akaratáért” és néha örömmel konstatálja, azt teszem, amihez kedvem van – máskor pedig csodálkozik azon, hogy szavaival megsérti a többieket, erőt vesz rajta rosszkedv és szomorúság, vagy éppen felelőtlen, megalapozatlan derű uralkodik el az emberen és elhangzanak szavak biztatássá lesznek és félrevezetnek egy másik embert.

Jézus is észrevette ezt, hogy mintha külön életet élne olykor a beszéd és egészen külön, másik életet a szív: vannak szép szavak és udvarias beszédek, bizony, még hitvallások és bizonyságtételek is olykor, de ilyen szép szavak hangozhatnak akár egészen megkeményedett szívű, hitetlen lelkű emberek szájából is. Jézus megfeddette azokat, akiknél ezt így találta. Ha jó a fa, jó a gyümölcse is, ez lenne a dolgok rendes állása – ezért vagy legyetek jó fák, s teremjetek jó gyümölcsöket, vagy legyetek gonosz fák, és teremjetek gonosz gyümölcsöket – de ne legyen más a beszéd, mint a mögöttes tartalom. Szinte felcsattan a hangja, amikor azt mondja: “Viperafajzatok! Hogyan szólhattok jót gonosz létetekre?!”

Eszünkbe juthat az ironikus francia közmondás, hogy a beszéd arra való, hogy elrejtsük vele a gondolatainkat – amely megállapítás a dolgok megromlott állásának szellemes kifigurázása. Franciás könnyedséggel szól arról, ami az emberek közt áthidalhatatlan falakat épít és lehetetlenné tesz megértést, őszinte békülést és normális kommunikációt. A fedezet nélkül való szavak, és nyugodtan ide érthetjük a fedezet nélkül való szent szavakat is, ítéletként hullnak ránk vissza, mert ami a dolgok igazi természetét illeti “,A jó ember az ő szívének jó kincseiből hozza elő a jókat, a gonosz ember pedig az ő szívének gonosz kincseiből hozza elő a gonoszokat.” Vagyis nem elég jó szavakat találni, magasrendű értékeket és célokat hangoztatni: belülről kell átnemesedni és valóban Isten gyermekeivé lenni – aztán találunk már egyszerű szavakat, amik nem túl hangzatosak és nem is túl szentek, de gyógyítóak és segítőek, vigasztalnak és biztatnak – s így építik a jobb világot.

Csakhogy elég-e a dolgot akarni? Megvan-e egyáltalán a szabadságunk, mondjuk így, az “akarat-szabadságunk”, hogy tudjuk akarni ezt az egyszerű jót? Segítségünkre lehet a Kr. u. 4-5. században élt régi, nagy gondolkodó, Augustinus, akit Szent Ágoston néven is ismerünk, s aki könyvet írt a Szabad akaratról. Azt mondja Ágoston, hogy nekünk, embereknek kétféle akaratunk van: az egyik az, hogy akarunk valamit, ez az egyszerűbb dolog. A másik fajta nem ilyen: úgy lehet nevezni, hogy az már az “akarat akarása.” Ez a másik fajta akarat egy belső odaszánás, odafordulás önmagam valamely irányultságához, s arra vonatkozik, hogy valamit akarok akarni. Ebben tehát nem egy dolgot magát néz az ember, amit el tudna érni akarata által, mert itt nem a külső világban, magunk körül való rendezkedésről van szó, hanem belső, lelki munkáról.

Azt mondhatjuk, ez egy szinttel magasabb “akarat”, mint az, hogy akarok inni egy pohár vizet, vagy akarom, hogy az emberek hallják a hangomat. Itt már valóban az emberi minőségünkről, használjuk a bibliai kifejezést, a “belső emberünkről” van szó. (1Pét 3,4) Jézus azt mondta, hogy ez a döntő, ez az igazán fontos, mert innen indul ki minden élet. Itt van szükségünk igazán megújulásra – belül a szívünkben, a jellemünkben, a lényünkben. Itt kell felépülnie az új embernek, a krisztusi énünknek. Nem szavakra és beszédekre és még csak nem is látványos és sikeres akciókra van szükség, hanem csöndes, belső megújulásra. Minden ebből következik. “A jó ember az ő szívének jó kincseiből hozza elő a jókat, a gonosz ember pedig az ő szívének gonosz kincseiből hozza elő a gonoszokat.”

Mi építi mármost az emberben ezt az új életet? Olyan dolgokat mondhatunk, melyek egyike sem új és meglepő, de mind a lelki megújulás alapfeltétele és nem lehet őket megkerülni.

Az első egyszerűen a kegyelem. Az Örökkévaló atyai jósága: Isten adja önmagát, éspedig szemrehányás nélkül, függetlenül attól, hogy megérdemeljük-e vagy sem. Felhozza napját az igazakra és a hamisakra, esőt ad az igazaknak és a gonoszoknak. Folyton szólít bennünket, terelget, ha figyelünk rá, és lehetőségre lehetőséget halmoz. Ilyen Istenünk van! Krisztusban azt mondta magáról, hogy aki énhozzám jön, semmiképpen ki nem vetem. A mi dolgunk összesen annyi, hogy ne zárjuk el magunkat a kegyelem áradása elől, meg ne keményítsük a szívünket. Aki lezárja magát a megszólító isteni ige, a halk és szelíd szó előtt, azon nem lehet segíteni. “Láttál-e olyan embert, aki bölcs az ő saját szemeiben? A bolond felől jobb reménységed legyen, hogysem ő felőle.” (Péld 26,12) Az ilyen embernek mindig köves, útfélre esett mag Isteni igéje, nem jut a szívéig, nem lesz gyökere benne, elkapkodják a madarak. Hallgatja talán az igét, de az nem változtat rajta érdemben semmit.. Milyen ítélet ez, ha így van!

A kegyelem az első, ami épít: ha megnyílunk előtte, akkor oly világot hoz szívünkbe, ami ott nem teremne meg magától soha. Egy gondolkodó “Isten-áramlásnak” nevezte ezt a dolgot (Farkas J.), és valóban boldog ember, aki nem csak a napihírek borzalmaiban és szorongani valóiban él, nem csak az embertársai jó vagy rossz szavaiból építkezik magának, hogy érek-e én, mint ember valamit, és nem csak a sikerek és kudarcok sodrásában folytatja életét, hanem mindennapos élménye és tapasztalása az “Isten-áramlás”, egy belső, lelki sodrás, amit a Szentlélek mozgat, és amit nem véletlenül hasonlít a pünkösdi történet sebesen zúgó szél zendüléséhez. Valóban olyan az ereje ennek, mint a forgószélnek. Adja Isten, hogy megtapasztaljuk – s jól átfújjon bennünket!

De a kegyelem áramlása, sodrása néha magunkra hagy bennünket. Jönnek “szélcsendes” idők – mintha azt mondaná ilyenkor az Úr, hogy lássuk, hol tartasz immár te magad. Ilyenkor rajtunk a sor: s kiderül, milyen nagy szerepe van az “akarat akarásának.” Hívjuk segítségül megint Ágostont, aki azt mondja, hogy még a bennünk lakó emlékképek előhívásában, azok felidézésének erkölcsi kérdésében is fontos szerepe van az akarat állapotának. Nem mindegy, hogy a szívünkből felmerülő emlékképek közül melyiket erősítjük meg, melyikkel foglalkozik előszeretettel az ember, s mondja: igen, ezt a képet látni akarom, ennek sugárzásába helyezem magamat – s melyet írtja ki onnan tudattal és szándékosan, mint ami nem odavaló.

Mert itt három dologról van szó, mondja: a képről, amit elraktároztunk, aztán a belső látásról, amivel nézegetjük az előkerülő képeket, s végül az akaratról, amely irányítja a belső látásunkat. Miért fontos ezeket így megkülönböztetni, ezekkel így foglalkozni? Mert hatalmas erővel mozgatnak a képek, amik sugárzásába kerültünk, ha egyszer mágikus módon megigéztek. Egy kisfiú világutazónak látta magát gyermekkorában, s lett belőle Kőrösi Csoma Sándor. Sajnos olyanról is tudunk, hogy egy kereskedelmi televízión vetített film egy részlete ejtett rabul egy tizenkét éves gyermeket és lett belőle testvér- és anyagyilkos. Amikor a nyomozók kérdezték, miért tette, azt felelte, hogy “a csuklyás mondta” – akinek sosem lehetett látni arcát a filmen, csak mindig lovon száguldott…

Az ember felelőssége, hogy ne félálmában, lelki aluszékonyságában őt észrevétlen megigéző képek vezéreljék, hanem, ha egyszer megismerte a jót és igazat, akkor azt mindennél fontosabbnak tartva igyekezzen is elérni. Az “akarat akarásában” az a lényeg, hogy mindennél jobban szeresse az ember azt, aki miatt akarja az akarást. Ne legyen sem gazdagság, sem szegénység az akadálya ennek, sem jelenvalók sem következendők, sem magasság sem mélység, sem semmi más teremtmény! (Róm 8,38-39)

Ha tehát az első a kegyelem, aminek egyszerűen meg kell nyíljunk, hogy épüljön bennünk a mennyei, új élet, akkor a második a saját igyekezetünk, hogy ezt a dolgot komolyan is vegyük és tudjuk “akarni az akarást”. Félreértés ne essék, itt nem az akarnokságról van szó. Az mindig kifelé irányul, mindig másoknak akarja megmutatni, hogy neki igaza van, vagy ő milyen sokat ér. Az “akarat akarása” ezzel szemben a legszentebb, személyes belső titok, amiről még beszélni sem tanácsos, mert dicsekvés lesz belőle, vagy éppenséggel panaszolkodás, önsajnáltatás, s akkor meghalt a dolog – erre szokták azt mondani, hogy “elkiabálta” valaki a dolgot.

Legyenek ilyen értelemben – belső titkaink, belső terveink, ha kell, edzéstervek is, mert nélkülünk, hozzájárulásunk, igyekezetünk nélkül nem fog Isten üdvözíteni. Valaki úgy mondta, eretnek szóval, hogy az üdvösség “a megváltottak önmegváltása”, vagyis aki megkapta a megváltást, felismerte Krisztust, annak onnét kezdve minden erejével törekednie kell, hogy el ne veszítse a kincset, amit megkapott. Keresztelő Jánosig bezárólag az Isten országa hirdettetett, olvassuk az evangéliumban, vagyis Isten királyi uralmáról szól az Ótestamentum minden irata is, de “mostantól fogva”, vagyis itt, a mai valóságban csak azok jutnak be abba, akik teljes erejükből törekednek erre. (Luk 16,16) Vagyis nem félvállról, fél kézzel, hanem – teljes erejükből! Amikor igazán nagy művészeket hallgatunk hangszereiken játszani, mindig eszünkbe jut: mennyi munka van e mögött, hogy így szól ez a hangszer…!

Miért van annyi hamis hang, zűrzavaros, nem kívánatos “hangzás” e világban? Mert kevesen veszik a fáradtságot, hogy valóban minden erejükkel, “egész szívvel, egész lélekkel, minden erővel és teljes elmével” törekedjenek Isten királyi uralma alá! Ha sokan veszik félvállról életüket, ha sokan tartanak megengedhetőnek olyasmit, amit maguknak nem szeretnének, ha sokan élnek úgy, mint a planktonok a vízben, hogy mindig külső erők mozgatják, sodorják őket ide-oda, akkor nem csoda, hogy csupa kuszaság az élet és nem jutunk sehova. Ezért a belső élet épülésének feltétele mindenképpen a saját igyekezetünk is, ha úgy tetszik, az “akarat akarása”, vagyis a komoly belső elszánás és annak tényleges véghezvitele, realizálása.

Végül még van valami, ami épít. Ez pedig a közösség, a másik ember jelenléte. Az, hogy vannak, lehetnek saját magunkon túlmutató érdekeink is, nem csak a legszemélyesebb, önző kis világunk dolgai. Az, hogy gondozhatunk emberi kapcsolatokat és részesülhetünk mások szeretetében is, az, hogy összenő az életünk nálunk erőtlenebb vagy éppen nálunk erősebb emberi lényekkel, akikben Isten királyi uralma alatt akár apákat, anyákat, fitestvéreket és nőtestvéreket is találhatunk, az, hogy számíthat ránk egy közösség, az, hogy kaphatunk benne visszajelzéseket arról, hol is állunk, miként látnak bennünket embertársaink.

A közösség a növekedés helye. Erre kaptuk! Ahogy a szüleinkkel való közösségünk, az otthon arra volt jó, hogy ott az évek alatt testileg-lelkileg kinőhessünk a gyermekkorból – úgy a lelki közösség, a gyülekezet arra való, hogy épüljünk, növekedjünk, érlelődjünk belső emberünkben. Ez idő szerint már másoknak is javára lehetnétek, olvassuk, de még mindig az alapelemek tanítására szorultok magatok is. A nagykorúaknak kemény eledel való, nem pedig tej, “mint akiknek érzékszerveik a gyakorlat következtében már alkalmasak a jó és a rossz megkülönböztetésében.” Ide lenne igazán jó eljutni, erre a “gyakorlottságra”, hogy kialakuljon, felépüljön bennünk a jó és a rossz megkülönböztetésének most már mintegy az automatizmusa, és így ne csak etikai vívódásaink legyenek csupán, hogy mit is kellene csinálni, mi a jó és mi a rossz erkölcsi vagy hitbeli értelemben, hanem elkezdhetnénk végre bekapcsolódni Isten magasabb világába, jelenlétének igazi örömébe is! Mert ez Isten királyi uralmának, “országának” az értelme, nem csak éppen egy viszonylag zűrzavar-mentes élet. Hanem az is, hogy örömünk legyen Abban, aki megteremti bennünk a rendet és tisztaságot, s ez az öröm legyen a keresztyén életünk legszebb ajándéka egymás számára is. Olyan jó megvigasztalt, örülni tudó keresztyénekkel találkozni – legyünk mi is ilyenek! Ámen.

 

Imádkozzunk!

Köszönjük, Istenünk, hogy kegyelmes vagy hozzánk, emberekhez. Türelmed az égig ér, és hűséged a fellegekig. Tudod jól, hogy ezzel a te végtelen türelmeddel mi sokszor visszaélünk. Tudjuk a jót és ismerjük az igazságot, de nem törekszünk rá egész szívünkkel, egész lelkünkkel és minden erőnkkel. Adj nekünk igazi, belső odaszánást, hogy egész lényünket áthathassa a te szereteted. Segíts minket, hogy semmi fontosabb ne legyen számunkra nálad, aki minden fény és minden világosság forrása vagy öröktől fogva. Imádkozunk hozzád gyászoló testvéreinkért, akik elbúcsúztak attól, aki olyan kedves volt számukra. Gyógyítsad szívük gyászát és enyhítsed veszteségük fájdalmát. Imádkozunk az emlékezőkért, akik több éve hazatért szerettük után tekintenek az évforduló idején és megköszönik a tőled vett áldásokat, amiket elvesztett kedvesükben adtál.
Imádkozunk a gyülekezet közösségéért és lelki, belső megújulásunkért, imádkozunk az előttünk álló hét napjaiért és feladataiért. Légy velünk és adj vezetést, erőt és békességet mindnyájunknak. Krisztusért kérünk, hallgass meg minket imánkban.

Ámen.