2005. október 31. (Ünnepi előadás)
Reformáció: Biztosítja-e a Biblia az egyetemes egyház egységét?
Reformáció emlékünnepe az emlékezés és hálaadás ideje. Az a dolgunk, hogy felidézzük Kálvin, Luther, Zwingli és a többi, nem utolsó sorban magyar reformátor életét és helytállását. Életművüket azonban úgy becsüljük helyesen, ha nem csak “síremlékeiket építgetjük”, mint Jézus kortársai a prófétákét (Mát 23,29-31), hanem szellemükhöz is hűségesek kívánunk maradni.
Ennek jegyében most ne csak történeti visszatekintés következzen, amint az ilyenkor szokásos, hanem a Semper reformandi debet – “mindig reformálni kell” négyszáz éves gondolatának jegyében egy elvi jelentőségű hitbeli kérdést próbáljunk meg körüljárni. Biztosítja-e a Biblia az egyetemes egyház egységét?
Ünneprontásnak, esetleg szentségtörésnek is tűnik ilyen problémát éppen a reformáció emlékünnepén felvetni, hiszen arra emlékezünk, hogy a reformáció hatalmas szellemi koncentrációt hajtott végre, amikor a keresztyén hit zsinórmértékévé ismét a Bibliát tette. A régi-új hangsúly, amit a “Sola Scriptura” alapelve egyszer s mindenkorra kimondott, ma is szilárd oszlopa minden, a reformáció jegyében megújult egyház teológiai eszmélődésének.
A középkori egyház azzal ugyanis, hogy a Szentírás mellé egyenértékű hitforrásként felvette az egyházi tanítást, tehát az évszázadok alatt beáramlott, Bibliától néha egészen idegen anyagokat is, s az egyházi hatalom tételeket alkotó munkálkodását a hit kötelező zsinórmértékévé tette (nevezik ezt hagyománynak – másképpen “egyházi tanhivatalnak” is) – valójában eltért az eredeti, újszövetségi írásmagyarázati elvtől. A Biblia értelmezését ezzel ugyanis kizárólag az egyház elöljáróinak, elsősorban a püspököknek és összejöveteleiknek, a zsinatoknak kezébe tette, ahol laikusoknak, a magasabb egyházi fokozattal nem bíró, egyszerű híveknek semmi helyük nem volt. Ha nem volna a szó a politika történelme által leterhelve, korrekten fogalmazva azt kellene mondanunk, hogy az egyház “klerikális fordulatot” tett az egyszerű hívők visszaszorításával.
Nem idegen a zsinati gondolat az Újszövetségtől sem, hiszen a Cselekedetek 15. fejezetében egy jeruzsálemi tanítványi összejövetelről olvasunk, amikor azt kellett eldönteni, a pogányokból lett keresztyéneknek zsidóvá kell-e előbb lenni, körül kell-e metélkedni ahhoz, hogy keresztyének lehessenek. Kiemelkedő írásmagyarázók ugyan szívesen tekintik a Szentírás eme híradását már az un. “Frühkatholizismus”, a Szentírásban is megjelenő korai katolicizmus jeleinek, ami nem illeszkedik az eredeti, Ószövetségből örökölt írásmagyarázati módszerhez. Ott minden harminc évét betöltött felnőtt férfi teljes joggal értelmezhette a Tórát és a prófétákat a zsinagógában a maga és a népe számára. (E. Käsemann: Paulus und die Frühkatholzismus, in: Exegetische Versuche und Besinnungen, p. 259, Vandenhoeck und Ruprecht, Göttingen).
S valóban, bár ezt sokan nehezen veszik tudomásul: a Biblia nem csak történeti híradásként, hanem teológiai gondolatok meghirdetéseként is olvasandó – és nekünk, olvasóknak cseppet sem könnyű feladat megítélni, mikor melyikről van fajsúlyosabban szó egy-egy szövegrészben! Ez a szétválasztó munkálkodás valóban nem is az egyéni, “házi kegyesség” gyakorlatának otthoni feladata, hanem a korrekt és tisztességes bibliatudományé, mely nem hitünket akarja megrengetni, hanem az igazságot éhezi és szomjazza (Mát 5,6) – s azt követi szeretetben. (Ef 4,15)
Reformátoraink is a teológiai és bibliai tudományok művelésének igazságra vezető “keskeny útján” jártak, akiket persze azonnal hitetlenséggel, sőt eretnekséggel vádoltak az egyház korabeli őrei – ám ha ők nem vállalják e kockázatot, akkor ma sincs a hívők kezében nemzeti nyelven olvasható Biblia, s a Szentírás magyarázatában még mindig kizárólag a magasabb egyházi tisztségviselők és elöljárók értelmezési hatalma érvényesül – éspedig a kolostorokban és egyházi vezetők tulajdonában elzárt néhány latin nyelvű (!) kódex alapján.
Bátor fordulat volt hát a 16. században azt kimondani, hogy “Sola Scriptura”, egyedül a Szentírás a hitünk zsinórmértéke: az egyház mindenkori értelmezése pedig ehhez képest másodlagos, és szüntelenül újra felül is vizsgálandó. Mi magunk mind ennek a reformátori igazságnak örökösei vagyunk, szívünk szerint megbecsüljük – és élünk is vele, amikor naponta lelki épülésünkre olvassuk a Bibliát, és mindig újra megküzdünk helyes értelmezéséért.
A küzdelem, bár behajtott ajtajú belső szobánkban (Mát 6,6) egyéni körben zajlik, mégis a legfontosabb keresztyén feladatok egyike, mert ez tartja életben Istennel való kapcsolatunk személyes valóságát. Enélkül lehetünk egyházunk hű gyermekei, de nem lehetünk Isten vezetett, “szemeivel tanácsolt” fiai: “Bölccsé teszlek és megtanítlak téged az útra, a melyen járj; szemeimmel tanácsollak téged.” (Zsolt 32.8) Egy másik igével: “Azt, aki féli az Urat oktatja ő, hogy melyik utat válassza.” (Zsolt 25,12)
De térjünk vissza alapkérdésünkhöz. Vajon a reformáció-korabeli hangsúly, hogy hitünk zsinórmértéke egyedül a Biblia, s azt mindenkinek nemzeti nyelvén magának is szabad, sőt tanácsos olvasnia (ne feledjük, éppen ez volt egyik fő oka a protestánsok kiátkozásának a 16. században a római központú egyház részéről!) – tehát a reformátori “Sola Scriptura” pontosan ugyanazt jelenti-e ma is, mint négyszáz évvel ezelőtt?
A kérdést önvizsgálatunk céljából kell föltennünk. Először is azért, mert minden kor keresztyén közösségét megkísérti a szándék, hogy önmagát a többiek fölé helyezze élcsapatként, s ehhez a maga bibliaértelmezését használja legfőbb bizonyíték gyanánt mondván: ez, és csakis ez a Szentírás helyes értelmezése – az összes többi pedig helytelen, vagy éppenséggel kárhozatos bálványimádás.
Mindegy aztán, hogy egy hatalmas világegyház, vagy marginális, parányi közösség, esetleg felekezeten belüli “ekkléziola” gondolkodik így, mert a valóban “egyetemes egyház” természetes sokszínűségéhez képest jellegzetesen szektás gondolkodásmód. A kizárólagos gondolkodás, mely szerint egyedül “mi üdvözülünk”, a többiek pedig mennek a pokolba, önvizsgálatra kell késztessen minden becsületes keresztyént, egyházat és felekezetet! Mai protestáns egyházaink tagjai közt is akadnak szép számmal, akik így éreznek és gondolkodnak – hogy csak a saját portánk előtt söprögessünk. Ez a gondolkodás azonban már elvi szinten kizárja a keresztyénség egységét.
A másik ok kapcsolódik ehhez: olyan világban élünk, amikor a gyors és könnyű kommunikáció közel hoz bennünket egymáshoz, mint egyházakat és felekezeteket is. Ebben a helyzetben a sokfelé tagozódás fölveti a keresztyének egységének kérdését a legközvetlenebb missziói szempontból is, hiszen maga Jézus is így imádkozik főpapi imájában: “Azt kérem Atyám, hogy ők is egyek legyenek mibennünk – hogy elhiggye a világ, hogy te küldtél engem.” (Ján 17,21) Ha e missziói feladatot komolyan vesszük, s őszinte vágyunk is, hogy “egyek legyünk”, éspedig pontosan azért, hogy elhiggye a világ Jézus a Krisztus – akkor nem szabad, sőt ajánlatos is feltenni a kérdést: Biztosítja-e pusztán a Biblia, mint írott szöveg az egyetemes egyház egységét? Megvalósulhat-e az “egyetemes egyház” az ige mondataira hivatkozó érveléssel?
Mielőtt a kérdésre próbálnánk konkrétan felelni, egy közkeletű vádat kell megválaszolni, miszerint a reformáció volt az, ami megbontotta az egyház eredeti egységét. A valóság ezzel szemben az, hogy a középkori egyház cseppet sem volt egységes, csak éppen a választó vonalak nem a különböző felekezetek között húzódtak, mint manapság, hanem az egyház látszólag egységes intézményén belül, így is mondhatjuk, vertikálisan. Ez a megosztottság abban fejeződött ki, hogy az egyszerű hívő nem részesülhetett az úrvacsora borában, mert őt laikusnak, s ezzel együtt kiskorúnak tartották – csak a klerikusok, a pap és a szerzetes vehette kezébe a kelyhet, ő ihatta meg az úrvacsora borát. Ez a megosztottság azt mondta ki s szentesítette is jelképeivel, öltözékeivel, hogy az egyszerű hívők, a laikusok nem igazi keresztyének, csak a klerikusok. Tehát nagyon is súlyos megosztottság érvényesült az egyházon belül, csak éppen nem vízszintesen, mint ma, egyházak és felekezetek közötti határvonalakkal – hanem vertikálisan, a laikusok és a klerikusok alapvető megkülönböztetésével – egy, az újszövetségi iratokkal valóban nem összeegyeztethető törésvonal mentén. (Azóta ez korrekcióra került ugyan a “két szín alatt áldozás” liturgiai gyakorlatában, de nem a tanok tekintetében.)
Most azonban, amikor már valamennyien keresztyén feladatunknak tekintjük a felekezetek és egyházak közti törések gyógyítását, amin szívünk szerint munkálkodni kell Jézus főpapi imájának értelmében, nem azt keresve, ki volt az oka a történelmi eltávolodásoknak, hanem azt, hogy miként gyógyíthatók a sebek és miként élhető meg, hogy “mindnyájan egyek legyünk” – akkor nagyon is reális kérdés, milyen alapon valósulhat meg az egység.
H. Küng, a jeles tübingeni római katolikus professzor mondja, hogy a lelki egység meg kell előzze az “intézményes egységet”, mert fontosabb annál! Egyetértve a gondolattal azt kérdezzük tehát, hogy a Biblia, mint írott szöveg elégséges-e az egyetemes egyház egységének megteremtéséhez. Válaszunk az, hogy a Biblia sokszínűsége igenis lehetővé teszi az egyház sokszínűségét – hogy a keresztyénség különböző családokban éljen, más-más hangsúlyokat őrizve a Biblia kimeríthetetlen gazdagságából – ám nem teszi lehetővé a kötelező tanbeli egységet, amit mindenkinek kötelessége elfogadni – s ez lenne “az egyetemes egyház.”
Az egyetemes egyház ugyanis nem tanok összessége, nem is jogi intézmény, és nem világméretű megegyezés bizonyos hatalmi viszonyok tiszteletben tartására – hanem lelki közösség Krisztusban. Igazság, békesség és Szentlélek által való öröm (Róm 14,17), amiről a Jelenések Mennyei Jeruzsálemként szól: tizenkét kapuja mindig nyitva – kőfalának alapjai pedig más-más (!) drágakővel vannak ékesítve (Jel 21,19-21), a népek pedig a maguk kincseit, s ezzel együtt sokszínűségüket is odaviszik. (Ézs 60,11) Ez a Krisztusban pluralitást elviselő, sőt megünneplő lelkiség teszi az egyetemes Egyházat!
A Biblia nem tilt különböző értelmezéseket: történelmileg mindnek meglehet a létjogosultsága, haszna és szerepe. Az egyház egységét sem a Biblia szövege, hanem kizárólag a Szentháromság Isten igaz imádata teszi lehetővé, és olyan írásmagyarázat segíti előre, amit az Atyától és a Fiútól egyenlőképpen származó Szentlélek ihlet!
Ezzel vissza is érkeztünk a reformáció igazságához, amennyiben Kálvin világosan tanítja, hogy a Biblia, mint szöveg csak Isten Szentlelkével együtt, a Szentlélek valóságos jelenléte által és magyarázatában valóban ige – nem pedig önmagában: az Írás mindenkor magyarázatra vár és kizárólag értelmezésével együtt jut el hozzánk, még ha éppen egymagunkban olvassuk odahaza, és a saját értelmünk magyarázza is nekünk.
A modern természettudomány tisztában van már azzal, amivel a tudományvallás, a szcientifizmus még nincs, hogy az ún. egzakt tudományos mérésekben, megfigyelésekben szükségképpen jelen van a mérő műszerre, és a megfigyelő személyre jellemző torzítás, “elfogultság” – ezért, amit mi “tényeknek” szoktunk tekinteni, azok mindig már munkába vett, értelmezett tények, nem pedig csupasz objektivitások. A 20. század gondolatiságának egyik fontos hozadéka ezenkívül (vagy éppenséggel ebből fakadóan) a hermeneutikai filozófia (Gadamer, Riceour), amely figyelmeztet: a szellemi igazságokban is mindig jelen van az emberi értelmezés. Az értelmezés, pl. a Biblia szövegének jelentésére nézve – s ezt már mi tesszük hozzá – nem csak önkényesen torzító értelmezés lehet, ami a saját egyéniségünk nyomait teszi hozzá a valósághoz, hanem a Szentlélek, a jelenlévő Krisztus Lelkének megszentelő, egyetemes közösséget teremtő értelmezése is!
Ezért nem veszteségként éljük meg, hogy a Biblia szövege önmagában nem biztosítja az egyház egységét, mert a könyvről és a szöveg betűjéről újra átkerülhet a hangsúly oda, ahol az eredetileg is volt, a Szentírást ihlető Szentlélekre, a jelenlévő Istenre – aki adta is e csodálatos könyvet, s ma is lehetővé teszi, hogy épüljünk általa úgy személyesen, mint együtt és közösségben. Az ilyen típusú értelmezés már nem csak a magunk felekezeti igazságait, hanem Krisztus igazságát is érthetővé teheti a világnak – ezért valljuk, hogy a valóban “egyetemes egyház” létrejöttét és egységét egyedül a Szentlélek magyarázta Biblia munkálja! Ehhez pedig a magyarázó és a hallgatóság valódi alázata szükséges: olyan lelkület, mint azoké, akik nem birtokolják, hanem éhezik és szomjazzák az igazságot – egymást pedig nem legyőzni és megváltoztatni, hanem Krisztusban testvérként szeretni akarják. Köszönöm megtisztelő figyelmüket.
