Igehirdetések

Reformáció: Biztosítja-e a Biblia az egyetemes egyház egységét?

2005. október 31. (Ünnepi előadás)

 

Reformáció: Biztosítja-e a Biblia az egyetemes egyház egységét?

 

Reformáció emlékünnepe elsősorban az emlékezés és hálaadás ideje. Az a dolgunk, hogy felidézzük Kálvin, Luther, Zwingli és a többi, nem utolsó sorban magyar reformátor életét és helytállását. Életművüket azonban úgy becsüljük helyesen, ha nem csak “síremlékeiket építgetjük”, mint Jézus kortársai tették a prófétákkal (Mát 23,29-31), hanem szellemükhöz is hűségesek kívánunk maradni.

Ennek jegyében most ne csak a történeti visszatekintés következzen, amint az ilyenkor szokásos, hanem a Semper reformandi debet – “mindig reformálni kell” négyszáz éves gondolatának jegyében egy komoly, elvi jelentőségű hitbeli kérdést próbáljunk meg körüljárni. Biztosítja-e a Biblia az egyetemes egyház egységét?

Ünneprontásnak, esetleg szentségtörésnek is tűnik egy ilyen problémát éppen a reformáció emlékünnepén felvetni, hiszen arra emlékezünk, hogy a reformáció hatalmas szellemi koncentrációt hajtott végre, amikor a keresztyén hit zsinórmértékévé ismét egyedül a Bibliát tette. Ez a reformáció korabeli hangsúly, amit a “Sola Scriptura” – magyarul “Egyedül a Szentírás” reformátori alapelve egyszer s mindenkorra kimondott, ma is szilárd oszlopa minden, a reformáció jegyében megújult egyház teológiai eszmélődésének.

A középkori egyház azzal, hogy a Szentírás mellé egyenértékű hitforrásként felvette az egyházi tanítást, tehát az évszázadok alatt beáramlott, Bibliától idegen tanítások anyagát is, s az egyházi hatalom tételeket alkotó munkálkodását is a hit kötelező zsinórmértékévé tette (ezt hívják szent hagyománynak – másképpen “egyházi tanhivatalnak”) – valójában eltért az eredeti, újszövetségi idők írásmagyarázati elveitől. A Biblia értelmezését ui. kizárólag az egyház elöljáróinak, elsősorban a püspököknek és összejöveteleiknek, a zsinatoknak kezébe tette, ahol laikusoknak, magasabb egyházi fokozattal nem bíró, egyszerű híveknek semmi helyük nem volt. Ha nem volna a szó a politika történelme által leterhelve, korrekten fogalmazva azt kellene mondanunk, hogy az egyház “klerikális fordulatot” tett az egyszerű hívők visszaszorításával.

Önmagában persze nem idegen a “zsinati gondolat” az Újszövetségtől sem, hiszen az Apostolok Cselekedetei 15. fejezetében egy jeruzsálemi tanítványi összejövetelről olvasunk, amikor azt kellett eldönteni, a pogányokból lett keresztyéneknek zsidóvá kell-e előbb lenni, körül kell-e metélkedni ahhoz, hogy keresztyének lehessenek. Igaz, kiemelkedő írásmagyarázók (mint pl. E. Käsemann), szívesen tekintik a Szentírás eme híradását már az un. Frühkatholizismus, magában a Szentírásban is megjelenő korai katolicizmus jeleinek, ami nem illeszkedik az eredeti, ószövetségből örökölt írásmagyarázati módszerhez, mely szerint minden harminc évét betöltött felnőtt férfi teljes joggal értelmezhette a tórát és a prófétákat a zsinagógában a maga és a népe számára. (E. Käsemann: Paulus und die Frühkatholzismus, in: Exegetische Versuche und Besinnungen, p. 259, Vandenhoeck und Ruprecht, Göttingen).

S valóban, bár ezt sokan nehezen veszik tudomásul – a Biblia nem csak történeti híradásként, hanem teológiai gondolatok meghirdetéseként is olvasandó, és nekünk, olvasóknak cseppet sem könnyű feladat megítélni, mikor melyikről is van fajsúlyosabban szó egy-egy szövegrészben. Ez a szétválasztó munkálkodás nem is az egyéni, házi kegyesség napi gyakorlatának otthoni feladata, hanem a korrekt és tisztességes bibliatudományé, mely nem hitünket akarja megrengetni, hanem az igazságot éhezi és szomjazza (Mát 5,6), s azt követi szeretetben. (Ef 4,15)

Ne feledjük, hogy a reformátorok is a teológiai és bibliai tudományok művelésének igazságra vezető “keskeny útján” jártak, akiket persze azonnal hitetlenséggel, sőt eretnekséggel vádoltak az egyházi igazság korabeli őrei – ám ha ők nem vállalják e kockázatot az igazság szomjúságának jegyében, akkor ma nincs a hívők kezében nemzeti nyelven olvasható Biblia, s a Szentírás magyarázatában még mindig kizárólag a magasabb egyházi tisztségviselők és elöljárók értelmezési hatalma érvényesül, éspedig a kolostorokban és egyházi vezetők tulajdonában elzárt néhány latin nyelvű (!) kódex alapján.

Bátor fordulat volt tehát a 16. században azt kimondani, hogy “Sola Scriptura”, egyedül a Szentírás a hitünk zsinórmértéke, az egyház mindenkori értelmezése pedig ehhez képest másodlagos, és szüntelenül újra felülvizsgálandó. Mi ennek a reformátori igazságnak örökösei vagyunk, szívünk szerint megbecsüljük és élünk is vele. Ezt tesszük, amikor naponta lelki épülésünkre olvassuk a Bibliát és mindig újra megküzdünk helyes értelmezéséért.

A küzdelem, bár odahaza szükségképpen egyéni körben zajlik, mégis a legfontosabb keresztyén feladatok egyike, mert ez tartja életben az Istennel való kapcsolatunk személyes valóságát. Enélkül lehetünk egyházunk hű gyermekei, de nem lehetünk Isten vezetett, “szemeivel tanácsolt” fiai: “Bölccsé teszlek és megtanítlak téged az útra, a melyen járj; szemeimmel tanácsollak téged.” (Zsolt 32.8) Egy másik igével: “Azt, aki féli az Urat oktatja ő, hogy melyik utat válassza.” (Zsolt 25,12)

De térjünk vissza alapkérdésünkhöz. Vajon a reformáció-korabeli hangsúly, hogy hitünk zsinórmértéke egyedül a Biblia, s azt mindenkinek nemzeti nyelvén magának is szabad, sőt tanácsos olvasnia (ne feledjük, éppen ez volt egyik fő oka a protestánsok kiátkozásának a 16. században a római központú egyház részéről!) – tehát a reformátori “Sola Scriptura” pontosan ugyanazt jelenti-e ma is, mint négyszáz évvel ezelőtt?

A kérdést önvizsgálatunk céljából kell feltennünk, két okból is. Először azért, mert minden kor minden keresztyén közösségét megkísérti a szándék, hogy önmagát a többiek fölé helyezze élcsapatként, s ehhez a maga bibliaértelmezését használja legfőbb bizonyíték gyanánt, ezt mondva: ez és csakis ez a Szentírás helyes értelmezése –  az összes többi közösség Biblia-értelmezése pedig helytelen, vagy éppenséggel kárhozatos bálványimádás.

Mindegy, hogy egy hatalmas méretű világegyház, vagy egy marginális, parányi közösség, esetleg felekezeten belüli “ekkleziola” gondolkodik így, mert ez az “egyetemes egyház” természetes sokszínűségéhez képest jellegzetesen szektás gondolkodásmód. A kizárólagos gondolkodás, amely szerint egyedül “mi” üdvözülünk, a többiek pedig mennek a pokolba, önvizsgálatra kell késztessen minden becsületes keresztyént, egyházat és felekezetet. Mai protestáns egyházaink tagjai közt is akadnak szép számmal, akik így éreznek és gondolkodnak – hogy csak a saját portánk előtt söprögessünk. Ez a gondolkodás azonban már elvi szinten kizárja a keresztyénség egységét.

A másik ok kapcsolódik ehhez: olyan világban élünk, amikor a gyors és könnyű kommunikáció közel hoz bennünket egymáshoz, mint egyházakat és felekezeteket is. Ebben a helyzetben a sokfelé tagozódás felveti a keresztyének egységének kérdését a legközvetlenebb, missziói szempontból is, hiszen maga Jézus is így imádkozik főpapi imájában: “Azt kérem Atyám, hogy ők is egyek legyenek mibennünk, hogy elhiggye a világ, hogy te küldtél engem.” (Ján 17,21) Ha ezt a missziói feladatot komolyan vesszük, s őszinte vágyunk, hogy “egyek legyünk”, éspedig pontosan azért, hogy elhiggye a világ Jézus a Krisztus – akkor nem tilos, hanem szabad, sőt ajánlatos is feltenni a kérdést: Biztosítja-e pusztán a Biblia, mint írott szöveg az egyetemes egyház egységét? Megvalósulhat-e az “egyetemes egyház” az ige mondataira hivatkozó érveléssel?

Mielőtt a kérdésre próbálnánk felelni, egy közkeletű vádat kell megválaszolni, miszerint a reformáció volt az, ami megbontotta az egyház eredeti egységét. A valóság ezzel szemben az, hogy a középkori egyház cseppet sem volt egységes, csak éppen a választó vonalak akkor nem a különböző felekezetek között húzódtak, mint mai napság, hanem az egyház látszólag egységes intézményén belül, így is mondhatjuk, vertikálisan. Ez a megosztottság abban fejeződött ki, hogy az egyszerű hívő nem részesülhetett az úrvacsora borában, mert őt laikusnak, s ezzel együtt kiskorúnak tartották ehhez – csak a klerikusok, a pap és a szerzetes vehette kezébe a kelyhet, ő ihatta meg az úrvacsora borát. Ez a belső megosztottság azt “mondta ki” és szentesítette jelképeivel, hogy az egyszerű hívők nem igazi keresztyének, csak a klerikusok. Tehát egy súlyos és radikális megosztottság érvényesült az egyházon belül, csak nem vízszintesen, mint ma, az egyházak és felekezetek közötti határvonalakkal, hanem vertikálisan, a laikusok és a klerikusok alapvető megkülönböztetésével – egy, az újszövetségi iratokkal valóban nem összeegyeztethető törésvonal mentén.

Most azonban, amikor már valamennyien keresztyén feladatunknak tekintjük a felekezetek és egyházak közti törések gyógyítását, amin szívünk szerint szeretnénk munkálkodni Jézus főpapi imájának értelmében, nem azt keresve, hogy ki volt az oka a történelmi eltávolodásoknak, hanem azt, hogy miként gyógyíthatók a sebek és miként élhető meg az, hogy “mindnyájan egyek legyünk” – akkor nagyon is reális kérdés, hogy miként és milyen alapon valósulhat meg ez az egység.

H. Küng, a jeles tübingeni római katolikus professzor azt mondja, hogy a “lelki egység” meg kell előzze az “intézményes egységet”, mert fontosabb annál! Egyetértve a gondolattal azt kérdezzük tehát, hogy a Biblia, mint írott szöveg elégséges-e az egyetemes egyház egységének megteremtéséhez. Válaszunk az, hogy a Biblia sokszínűsége igenis lehetővé teszi az egyház sokszínűségét – hogy a keresztyénség különböző családokban éljen, más-más hangsúlyokat őrizve a Biblia kimeríthetetlen gazdagságából – de nem teszi lehetővé a kötelező tanbeli egységet, amit mindenkinek kötelessége lenne elfogadni, s ez lenne “az egyetemes egyház”.

Az egyetemes egyház elsősorban ugyanis nem tanok összessége, nem is jogi intézmény, és nem világméretű megegyezés bizonyos hatalmi viszonyok tiszteletben tartására – hanem lelki közösség. Igazság, békesség és Szentlélek által való öröm (Róm 14,17), amiről a Jelenések könyvében, mint Mennyei Jeruzsálemről úgy van szó, hogy annak tizenkét kapuja mindig nyitva – kőfalának alapjai pedig más-más (!) drágakővel vannak ékesítve (Jel. 21,19), s a népek a maguk kincseit és ezzel együtt sokszínűségüket is odaviszik. (Ézs 60,11) Ez a sokszínűséget elviselő, sőt megünneplő lelkiség teszi lehetővé az egyetemes egyházat!

A Biblia igenis lehetővé tesz különböző értelmezéseket, amiknek történelmileg mind meglehet a saját létjogosultsága, haszna és szerepe. Az egyház egységét nem maga a Biblia szövege, hanem kizárólag a Szentháromság Isten igazi imádata teszi lehetővé, és az olyan írásmagyarázat segíti, amit valóban az Atyától és a Fiútól egyenlőképpen származó Szentlélek ihlet.

Ezzel vissza is érkeztünk a reformáció igazságához, hiszen Kálvin világosan tanítja, hogy a Biblia, mint szöveg csak Isten Szentlelkével együtt, a Szentlélek valóságos jelenléte által és magyarázatában valóban ige – nem pedig önmagában: az Írás mindenkor magyarázatra vár és kizárólag értelmezésével együtt jut el hozzánk, ha éppen egymagunkban olvassuk odahaza, és a saját értelmünk magyarázza is nekünk.

A modern természettudomány tisztában van már azzal, amivel a tudományvallás, a szcientifizmus nincs, hogy az ún. egzakt tudományos mérésekben, megfigyelésekben szükségképpen mindig jelen van a mérő műszerre, és a megfigyelő személyre jellemző torzítás, “elfogultság”, ezért amit mi tényeknek szoktunk tekinteni, azok mindig munkába vett, értelmezett tények, nem pedig csupasz objektivitások. A 20. század egyik fontos és értékes hozadéka ezen kívül, vagy éppen ebből fakadóan az ún. hermeneutikai filozófia (Gadamer, Riceour), amely pontosan erre figyelmeztet: a szellemi igazságokban is mindig jelen van az emberi értelmezés. Az értelmezés, pl. a Biblia szövegének jelentésére nézve, s ezt már mi tesszük hozzá – nem csak egyéni és önkényesen torzító értelmezés lehet, ami a saját egyéniségünk nyomait teszi a valósághoz, hanem lehet a Szentlélek, a jelenlévő Krisztus Lelkének megszentelő, egyetemes közösséget teremtő értelmezése is.

Ezért nem veszteségként éljük meg azt, hogy a Biblia szövege önmagában nem biztosítja az egyház egységét, mert a könyvről és a szöveg betűjéről újra átkerülhet a hangsúly oda, ahol az eredetileg is volt, a Szentírást ihlető Szentlélekre, a jelenlévő Istenre – aki adta is e csodálatos könyvet, a Bibliát és lehetővé teszi, hogy ma is épüljünk belőle úgy személyesen, mint együtt és közösségben. Az ilyen fajta értelmezés már nem csak a magunk felekezeti igazságait, hanem az egyetemes Krisztus igazságát is érthetővé teheti a világnak, ezért a valóban egyetemes egyház létrejöttét és egységét egyedül a Szentlélek magyarázta Biblia munkálja. Ehhez pedig a magyarázó és a hallgatóság valódi alázata szükséges. Olyan lelkület, mint azoké, akik nem birtokolják, hanem éhezik és szomjazzák az igazságot, egymást pedig nem legyőzni és megváltoztatni, hanem Krisztusban testvérként szeretni akarják. Köszönöm megtisztelő figyelmüket.

                                                                                                                                                                                                                                             dr. P. Tóth Béla lp.