Igehirdetés 2005. november 13.
Élet-szomj vagy Isten-szomjúság?
Lekció: Zsolt 42,1-12
Textus: Zsolt 42,12
“Miért csüggedsz el lelkem, miért nyughatatlankodol bennem? Bízzál Istenben, mert még hálát adok néki, az én szabadítómnak és Istenemnek.”
Igehirdetés
A 42. Zsoltár Énekeskönyvünk egyik legkedvesebb darabja, amely annyira beleivódott a magyar református lélekbe, hogy még sírköveken felírva is ott találjuk: “Mint a szép híves patakra, a szarvas kívánkozik…”
Jómagam tizenhárom éves lehettem, mikor először megszólalt számomra úgy, hogy belülről is megérintett. Nagyapám temetése volt és a végső búcsú pillanatában, a koporsó leeresztésekor ezt énekelte a gyülekezet. Ismertem az éneket azelőtt is, de amikor azt énekeltük “…vajon színed elejébe, mikor jutok élő Isten…” – hirtelen rádöbbentem: mulandó vagyok magam is, s egyszer odaállok az élő Isten elé, ahogyan mind az élők, akik eltávoztak már.
Lehet, másoknak mást mond ez a zsoltár – sokaknak bizonyára azért kedves, mert a “szép híves patakra kívánkozó szarvas” egyszerű és világos, ám mélyen költői kép. A szomjúság vágyainkat jelképezi, s mint ilyen nagyon emberi, hiszen senki nem akad, akinek ne lennének hiányai, “szomjúságai.” Az élet-szomjúságot nagyon is jól ismerjük, ez mozgat szinte mindent ebben a világban. Élményekre, újdonságokra vágyunk, élvezetek után szaladunk – s mire elérjük őket, már megint más vágyak teremnek bennünk.
A muzulmán irodalom például annyira tisztában van emberi természetünknek ezzel a vonásával, hogy külön szóval nevezi az ember vágyteli énjét: úgy hívja, hogy nafsz (a sémi nefes gyök származéka = lélek). Többféle énje, “lelke” van az embernek, mondják a régi arab írások, attól függően, hogy éppen milyen állapotban, vagy ahogy valaki tréfásan mondta erről, milyen “üzemmódban” van valaki. Ezek közül csupán egy a vágyteli énünk, amit a muzulmánok külön meg is neveznek, s azt is mondják róla, hogy akik itt a földön mindvégig csak nafszukat hizlalták, nem sok jóra számíthatnak az örökkévalóságban. A Biblia is pontosan utal erre a “Gazdag és Lázár” példázatában. (Luk 16-19-31) )
Mi a baj vágyainkkal, a szomjúságunkkal, hisz Teremtőnk alkotott úgy, hogy hozzánk vannak kötve ezek a dolgok! Az a baj, hogy megromlottságunk miatt immár elfeledkezünk a vágyak, azaz a bennünk élő szomjúságok hierarchiájáról, s engedjük, hogy néha akár a legalantasabbak is egészen hatalmukba kerítsenek. Ilyen például a mások utunkból való eltakarításának vágya: aki akadályoz, vagy akár csak mást gondol igaznak, mint én, az menjen előlem vagy lehetőleg tűnjön is el az életből mindenestől. Vagy megengedjük, hogy a rosszkedv és az önsajnálkozás kerítse hatalmába lelkünket, és ezen állapotunkban már olyan dolgokat latolgatunk, amivel lehúzzuk magunkhoz a gyanútlan élő, derűs többieket is…
A vágyak nagy halmazában azonban öröktől rejtőzik egy hierarchia! A láthatatlan ív onnan indul, hogy bizony mi is éhezünk, szomjazunk, dédelgetésre, simogatásra vágyunk – s elkedvetlenít vagy éppenséggel ingerel, ha ezen szükségleteinkben frusztrálnak. Az ív azon át halad “magasabbra”, hogy szeretnénk magunkat hasznossá tenni egy közösség számára: nem akarunk hiába és üresen élni. Vágyunk nyomot hagyni, lehetőleg egy szép és igaz életet, erőt adó példát másoknak. Végül pedig odáig emelkedik, amiről a zsoltár is szól: Isten után szomjazunk, hozzá vágyunk, közelségét akarjuk. Ezek a vágyak, sőt még sokkal több is, egyszerre és egy időben élnek bennünk, s észre sem vesszük: nem kizárják egymást, hanem az alacsonyabb mindig a magasabbra utal, afelé tanácsol: azért létezik egyáltalán, hogy emlékeztessen a magasabbra…!
A testi szépség például, az emberi lény szépsége, ami oly nagy társadalmi értéket képvisel, az “égi férfira” vagy az “égi nőre” kellene eszméltessen, azt kellene eszünkbe juttassa. Amilyen szép itt ez vagy az az ember a maga külseje szerint, olyan szép lehetnék magam is benső lényemben – hiszen bennem is ott rejlik az égi lény lehetősége. Szókratész utolsó imádsága életrajzírója, Pláton szerint az volt, hogy adják meg az istenek, “hogy belülről legyünk szépek.” Ez, noha egy ún. “pogány” lélek imája volt, tökéletesen elfogadható minden keresztyén számára. Add meg nekünk Urunk, hogy belülről legyünk szépek!
A döntő kérdés ugyanis az, vajon elfedik-e alantasabb vágyak és szomjúságok azt, amire éppenséggel utalniuk kellene – a magasabb vágyakat és a magasabb szomjúságokat! Ne engedjük, hogy az “élet-szomj” eltakarja és elhallgattassa bennünk az Isten-szomjúságot, mert az élet-szomj egyáltalán csak azért van, hogy emlékeztessen arra, Aki adta magát az életet, és lehetővé tette, hogy a teremtett világban egyedüli lényként – mi emberek – tudjunk különböztetni vágy és vágy, szomjúság és szomjúság között, ne pedig csak elszenvedői legyünk azoknak.
Legyen példánk a zsoltáros, akinek életéből, hallottuk, éppen hiányzott az emberek megbecsülése. Olyanok vették körül, akik csúfolták, azt mondja, “gyaláznak engem az én szorongatóim” – de ő ebből a hiányból, hogy semmi becsülete nem volt mások előtt, egy sokkal magasabb hiányra ismert. Neki valójában nem az emberek elismerésére, hanem Isten közelségére van szüksége. Az ő lelke nem mások elismerésére és dicséretére szomjazik, hanem – Isten közelségére!
Milyen előre vivő lenne ezt az utat járni: az alacsonyabból ráismerni a magasabbra, a földiről, testiről és emberiről ráismerni arra, ami mögötte rejlik, az égire, az istenire! Vegyük észre rosszkedvünkben, lehangoltságunkban, hódító és sikervágyunkban, sőt még a kényeztetés utáni vágyainkban is, hogy igazából ezek révén is valójában Isten után vágyunk, mint a szarvas kívánkozik a folyóvízre…
Különösen szép többlete a zsoltárnak a néhány mondat, amivel arra utal költője, hogy nem volt ő mindig ilyen boldogtalan és hiába sóvárgó lélek. Nagy csoportban vonult és ujjongó örömmel és hálaadással vezette az ünneplő sokaságot egykor Isten házáig! Bizony, szomorú szembesülni az embernek egykori énjével. Egy novellista írja meg találkozását ifjúkori énjével, amikor este egykori iskolája környékére veti az útja, s ott eszébe jut, hogy évtizedekkel azelőtt azokon az utcákon milyen tisztalelkű, igaz fiú igyekezett még naponta iskolába… Hol van már az a sok megalkuvás, haszonlesés, hazugság és más vétkek után – és sírva fakad, hogy sehol már a hittel teli, tiszta lélek, aki ő maga volt valamikor.
Ilyesmi szólal meg a 42, Zsoltárban is: voltam én tisztább és igazabb ember is, mint most. És ha valóban sírnivaló is ez, mint ahogy az, azért nem csak keseregni lehet rajta. Eszünkbe juthat, ha tehát voltunk már sokkal jobb karban is, mint jelenleg – hogy nem szükségszerű, hogy mindig csak rosszabbul legyünk. Lehetünk jobban is, megint olyan boldogok, örvendezők és hálaadók, amint egykor. De ide az jut el, aki nem csak éppen a maga egykori énjére emlékezik, mint a novellabeli felnőtt, hanem arra is, aki neki azt az énjét akkor adta – s pontosan erről szól a zsoltár is.“Reád emlékezem, amikor elcsügged bennem a lélek – a Jordán vidékéről, a Hermon földjéről és a Micár hegyéről is…!”
Istenre emlékezve az ember nem a maga baja körül forog, nem önmagával foglalkozik már. Félreteszi énjét, Isten felé fordul: őrá “emlékezik.” Igen, ez hozza meg a gyógyulást, a lélek újulását! Ha nem ezt teszi valaki, hanem hagyja, hogy bármilyen érzése és szomjúsága, vágya vagy épp agyréme eluralkodjon rajta, akkor minden még rosszabb lesz: “Örvény örvényt hív elő zuhatagjaid hangjára”, ahogy a dolgot a zsoltáros költőien, mégis reálisan mondja.
Félelmetesen igaz kép: “örvény örvényt hív elő” – mint amikor arra gondolunk, hogy biztosan rosszul leszünk, aztán már attól félünk, hogy erre fogunk gondolni, és végül már nem is a rosszulléttől félünk, hanem a félelemtől félünk, és ezért leszünk rosszul… “Örvény örvényt hív elő!” Ide jut az, aki nem Istenről emlékezik “a Jordán vidékéről és a Hermón földjéről és a Micár hegyéről” – vagyis bárhol volna, bárhova vetette őt az élet – jó sorsba vagy rossz sorsba, teljesen mindegy. Az ember dolga az, hogy Istenről emlékezzen! Ha róla elfeledkezik, akkor “örvény örvényt hív elő” – s ezek majd lehúzzák őt onnét, ahol van, még rosszabb és rosszabb világokba…
Becsüljük meg azt, ahol vagyunk, éspedig azzal, hogy istentisztelet helyévé tesszük – otthonunkat, munkahelyünket és minden helyet, ahol csak megfordulunk, azzal, hogy ott imádkozunk, Istenhez fordulunk! Így válnak helyek és idők lehúzó örvények világa helyett megszentelt templommá életünkben!
Kulcsa pedig nagyon is egyszerű: “Bízzál, én lelkem az Úrban! Miért csüggedsz el és miért nyughatatlankodol? Bízzál Istenben, mert még hálát adok én neki, az én szabadítómnak és Istenemnek!” Izrael népének alapélménye volt az egyiptomi szabadulás, éspedig annyira, hogy a Tízparancsolat első mondatában ott van, mikor Isten mintegy a kezét nyújtja és bemutatkozik népének: “Én az Úr vagyok a te Istened, aki kihoztalak téged Egyiptom földjéről, a rabszolgaság házából. Ne legyenek neked más isteneid!” Ez a Szabadító nem hagyta Dánielt veszni az oroszlán barlangjában, sem az ifjakat a tüzes kemencében, sem Esztert a perzsa király udvarában – és Jézust sem hagyta a halálban! Ez a Szabadító ma is meg tud gyógyítani betegeket, meg tud vigasztalni szomorúakat, meg tud tisztítani poklosokat és halottakat tud feltámasztani! “Miért csüggedsz el lelkem és miért nyughatatlankodol bennem…? Bízzál Istenben!”
A szomjúság és a vágy dolgairól hallottunk ma, testvérek. Bárcsak megnyílnának lelki szemeink, hogy az alacsonyabb vágy és szomjúság mögött megpillanthatnánk a magasabbat, amire az mindig is mutat! Így fölemelve tekintetünket már “látni a láthatatlant.” (Zsid 11,27) Nem csak a régi, elvesztett, megtagadott énünkkel találkozhatunk, hanem életünk Istenével is, és nem kell többé félnünk az “örvények közepette” sem. Csillapodni és csendesedni fognak, amikor eljön az ideje, ezer példa mutatja – sőt, a vízen is járni fogunk, mint Péter tehette! (Mát 14,24-33) “Csak bízzál Istenben – és majd hálát adsz neki, szabadítódnak és Istenednek…” Így is legyen. Ámen.
