Igehirdetések

Szemben a lenyugvó nappal

Igehirdetés 2005. november 20.

Szemben a lenyugvó nappal

 

Lekció: Luk 24,13-35
Textus: Luk 24,29

“De azok unszolták és kérték: Maradj velünk, mert esteledik, a nap is lehanyatlott már. Bement hát, hogy velük maradjon.”

 

Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk! Köszönjük a hívást, hogy most is a te szavadra, téged kereső szívvel jöhettünk ide. Köszönjük, hogy magadhoz édesgetsz bennünket, mert fontosak vagyunk számodra és újra és újra hívsz a te közeledbe. Légy áldott a közelségért, amit sokszor megtapasztalhattunk már: nem hagysz el és el nem távozol tőlünk. Megvalljuk Urunk, a világ zajában gyakran inkább halljuk a magunk hangját, mint a te útmutatásodat, a halk és szelíd szót, az élő igét. Segíts most, hogy gyermeki szívvel tudjunk figyelni mindarra, amit Te, az örök szeretet és igazság szólsz tiéidnek. Távoztass el ebből minden emberi gondolatot, ami csak idegen a te szavadtól. Add, hogy legyen hitünk és erőnk kimondani igédet, és legyen hitünk és erőnk meghallani azt. A te igéd igazság. Jöjj el, Szentlélek Isten, hirdettesd nekünk megváltó Jézusunkat, akit azért adtál, hogy életünk legyen és bővölködjünk. Az ő nevében kérünk, hallgass meg minket. Ámen.

 

Igehirdetés

Az emmausi tanítványok története a húsvéthoz tartozik, de örömmel olvassuk év közben is, mert sok-sok fontos és felemelő üzenetet tartalmaz annak, aki nyitott szívvel olvassa e történetet. Az első kép mindjárt megragadja képzeletünket: ketten mennek a tanítványok közül a délután vége felé, az este közeledtével egy Jeruzsálemtől nyugatra fekvő, közeli faluba. Ez azt jelenti, hogy mentek a lenyugvó nap irányába. Mögöttük van a nagypéntek rettenete, a lelkük fel van indulva és estefelé jár. Ketten mennek, szembe a lemenő nappal.

Mintha rólunk írták volna ezt a történetet. Indultunk nagy hitekkel valamikor mi is, mint ők, amikor tanítvánnyá szegődtek. De aztán jött az élet, ami mindent másként rendezett. Voltak terveink és elképzeléseink, de a dolgok nem úgy alakultak, ahogy elgondoltuk. S most megyünk a lenyugvó nap felé. Minden nappal közeledik az öregkor és a betegség, a kifosztott lélek magányossága, s mindenkit vár a sötétség – igen, ilyen az élet Jézus nélkül. Erről szól a történet bevezető képsora. Száll lefelé a nap, esteledik, egyre több a mögöttünk lévő és bizony, soha vissza nem térő idő, egyre kevesebb a jó barát, aki mindent megért és mindig rendelkezésre áll – s nagy dolog, ha legalább ketten vagyunk, mint az emmausi tanítványok… De megyünk mindnyájan a lenyugvó nap felé – mert ennyi az élet Jézus nélkül.

És szomorú az ember, mert Jézus-vesztett állapotunkban mi mások is lehetnénk. Hányjuk-vetjük a dolgokat, vitatkozunk is olykor, hiszen mindenki okosabb a másiknál – de nem értjük az egészet. Pontos diagnózis: szemben a lenyugvó nappal, háborgó lélekkel és vitatkozva, nem értve semmit az egészből – nem ilyen az élet Jézus nélkül?

És még ha közel jön is, odalép hozzánk, vajon nem ugyanúgy folyik-e minden, mint nélküle? A szemek nem nyílnak fel, a szív bezárva marad – pedig ő ott van tőlünk karnyújtásnyira. Igen, odajön hozzánk: hiszen már kisgyermekként homlokunkra kaptuk jelét a keresztségben; aztán közel jön úgy is, hogy magyar nyelvű Bibliát találni minden házban – olvashatjuk és gondolkodhatunk felőle. Jézus közel jön. Aztán minden vasárnap hirdetteti igéjét; igazságát és szeretetét azoknak, akik azt keresik – Jézus közel jön! Hozzánk, akik vigasztalanul megyünk a lenyugvó nap felé.

Közel, mégis távol – hányszor ez a helyzet a keresztyének életében. Emberek beleszületnek egy hívő családba, vagy rátaláltak egy melegszívű, kedves gyülekezetre, akár felnőttként is, ott van tőlük karnyújtásra Jézus – és ők nem látják. Közel hozzá, s a valóságban mégis távol – milyen reális a Biblia, amikor ezt elmondja a két tanítványról! Ha rólunk szól a kép, most különösen is figyeljünk, mert a történet nagyszerű útmutatást ad az ilyeneknek.

Annyi a dolgunk, hogy fölfedezzük és megértsük, amint ő maga magyarázza nekünk a Lélek által, hogy a régi írások mind róla szólnak! Nagy reneszánsza van mainapság a régi iratoknak. Hallom, hogy a fővárosban a Tudományos Akadémián ünnepi előadás keretében magyarázzák Mózes öt könyvének, a Tórának írásait; aztán hajó indul a Dunán, s újabb helyeken és alkalmakon lehet foglalkozni, kérdéseket föltenni és magyarázatokat hallgatni e több ezer éves iratokról – de mindezek valójában róla szólnak! Róla, az isteni emberről, akit minden korok sóvárogva vártak, a testté lett Igéről.

Ezért annyi a teendőnk, hogy újra s újra visszataláljunk e régi iratokhoz és felfedezzük bennük a magunk igazi emberségét: amely nem esik kétségbe a lemenő naptól, és nem csak vitatkozik s háborog, hanem megérti, hogy milyen az Örökkévaló által elgondolt ember. Mert ő maga magyarázza nekünk az Írásokat – ha mi számot tartunk erre!

És itt a megértésnek van a legnagyobb szerepe. A mi európai életünk semmivel nem bajlódott annyit az elmúlt századokban mindmáig, mint az emberi értelemmel. Hol az oltárra emelte és templomot szentelt neki, mint a franciák a forradalmukban, hol megvetette és másodlagosnak, vagy éppen értéktelenségnek tekintette, mint ami a boldogság akadálya, engedjük inkább szabadjára az ösztönöket – pedig az ember életének legdöntőbb része éppen a megértés, a dolgok helyes felfogása! Sem isteníteni, sem megvetni nem kell az értelmet, hanem használni arra, amire kaptuk: a fölfogásra és a megértésre. Ahogy Hölderlin mondja: “Nem valamivé lenni, de okulni vagyok itt.” Igen, ezért születtünk – ez a földi élet legnagyobb ajándéka, hogy okuljunk! S aki nem okul, bölcs a maga szemeiben, ahogyan a Példabeszédek nevezi e dolgot – azon nem lehet segíteni. “A bolond felől több reménységed legyen, mint felőle!” (Péld 26,12) Nem valamivé lenni, de okulni vagyunk itt.

S mi más az értelme az okulásnak, mint a bennünk lévő isteni szikra fellobbantása? A megértés rendeltetése, hogy az örök Atya törvényére és útjára rátaláljunk, Isten gyermekei legyünk – immár nem csak keresztelésünk szerint, hanem szívünk odaszánásával is. Hát ezért magyarázza a Feltámadott az Írásokat!

Sokszor hallani embereket panaszkodni, hogy nem szól Isten. Még filmet is csinált egy svéd rendező a Csend-ről – “Isten csendjéről” – amikor minden mintha hangtalanul zajlana ebben a világban, valami üvegbúra alatt. Megvallom testvérek, nem tudom úgy felnyitni akár csak az Ótestamentumot is, ahol pedig szinte folyton háborúkról és családi perpatvarokról, meg nemzetségtáblákról és furcsa történésekről van szó, hogy az nevemen ne szólítana, föl ne mutatná számomra: látod, így is lehet, ez is te vagy… De még  így is lehet, sőt az is te lennél, meg ez is nyitva előtted…!

Aki a Bibliát lelki kenyérként olvassa, annak folyamatos tapasztalata, hogy naponként megszólítja őt Isten.

A megértés pedig, az igazi, akkor jön el a tanítványokhoz, amikor marasztalják Jézust. Amikor szeretnének többet vele lenni, vele maradni, hiszen a nap is lehanyatlott már. Ez a “Maradj velünk!” már több, mint a vasárnapi istentisztelet meg az egyházfenntartói járulék – ez a szív vágyakozása. Azt látjuk, Jézus ezt számon tartja és komolyan veszi. Bemegy velük abba a házba, s valóban velük marad, amíg csak megnyílnak a szemeik! Szívből kívánom ezt a gyermeki vágyakozást, e kérlelő szót minden félúton lévőnek, hogy “Maradj még!” Ahogyan a szülőt kérleli elalvás előtt gyermeke, mert még szüksége van rá – úgy Jézus is meg szokta hallani, amikor azt kéri tőle valaki, hogy maradjon ővele.

S itt még többről van szó: asztalközösségről – együtt vacsoráznak. Jézus töri meg a kenyeret s mondja az áldást is – ami arra vall, őt tekintették “családfőnek.” Abban a pillanatban megnyílik a szemük: hiszen ez ő! Ez az örök szeretet, az Atya világossága, a testté lett Ige, aki itt van velünk…! Amint az asztalfőre az kerül, akinek ott a helye, azonnal minden világos. Hány családban helyre állna a béke és a szeretet, amint nem versengenének többé azon, ki a dudás a csárdásban, hanem engednék őt az asztalfőre ülni! Hány emberi kapcsolatban lenne vége feszültségnek, vádnak és keserű emlékeknek, ha olyan asztalhoz telepednének az emberek, ahol Jézus a házigazda!

Így kell érteni, hogy a kenyér megtöréséről, a házigazdai feladat teljesítéséről ismerték fel őt. Kinyílik az ember szeme, amint mindenki ott van, ahol lennie kell. Csak ne törekedne mindenki az első helyre! Csak ne lökdösnénk egymást, menj innen, én vagyok az, aki megtörheti a kenyeret! Mert így a szemek zárva maradnak, s ha ott lenne is Jézus, senki nem látja őt. Megy az élet a medrében úgy, ahogy szokott, csoda és jelenések nélkül – pedig akik Istent szeretik, azok látnak. Látják a lelki testben feltámadottat, látják az éjszakában is a fényt, a ragyogást, és a halálban is látják őt, az Örökkévalót!

Ez rejlik abban az egyszerű mondatban, hogy “Maradj velünk!” Szeretnénk többet veled lenni, közelebb lenni hozzád. Szeretnénk veled maradni, amikor besötétedik; amikor a világban nincs már semmi, ami lelkesítő és szép, csak gátlástalan szerzés és hamisság hamisság hátán: valóban sötétség sok tekintetben, pedig amit hallunk, az gyarapodás, növekedés és egyre nagyobb boldogság…

Hát ezért fontos ez, hogy “Maradj velünk!” A boldogság nem rajtunk kívül, és még csak nem is bennünk van, hanem Istenben – ahogyan Pascal mondja. S az ember dolga annyi, hogy megnyíljon őelőtte.

Ez a “Maradj velünk” annak elismerése, hogy magunktól nem megy. Nincs ezen semmi szégyellni való, hiszen ő minket magának teremtett. Azért nem megy magunknak, mert az örök rend az, hogy ő minket a maga számára teremtett, s ez azt jelenti, hogy amikor mi nélküle élünk, akkor nem vagyunk a helyünkön. Mikor a magunk nevében járunk, akár dicsőségtől ittasultan, akár pedig nekibúsulva a tehetetlenségünknek, akkor beteg állapotban vagyunk, amiből meg kell gyógyulnia az embernek. A nagy önhittség és a kisebbrendűségi érzések egyaránt arról tanúskodnak, hogy az ember lelke beteg, gyógyulnia kell. Ha valaki úgy gondolja, ő mindenhez ért, vagy éppen ellenkezőleg, még a saját kötelességeit is elhanyagolja – mindegy, melyik szélsőségbe jutottunk – akkor az ember lelkének tisztulnia és gyógyulnia kell. Ha valaki tehetne jót s nem teszi, vét azzal és – saját életét is roncsolja. Amikor valaki hátulról tüzel embereket mások ellen, csak épp elejtett fél szavakkal, akkor meg kell kérdeznie magát: nem inkább azt kellene mondanom, maradj velem, Uram?

Mert a vágy, hogy többet Jézusból, mélyebben és igazabban ismerni őt, mindig aktuális. Az úton sétálástól és beszélgetéstől tovább, a valódi asztalközösségig. Ez történt Emmausban, s ez történhet közöttünk is: emberek mennek a lemenő nap felé, szomorúan és kilátástalanul. Aztán figyelnek arra, amit az Írásokról magyaráz nekik Jézus, és “gerjedezik a szívük” örömükben. Végül asztalhoz ülnek, ami maga az életközösség.

Isten segítsen minket is így, lépésről, lépésre előre! Ámen.

 

Imádság

Köszönjük Urunk, hogy nem mozdulatlanságra teremtettél bennünket, hanem életre, növekedésre és előrehaladásra. Köszönjük, hogy minden nap hozzád visz közel. Add, hogy értsük és szeressük azokat a lépéseket, amiken te vezetsz bennünket. Köszönjük, hogy te magad ittad ki a keserű poharat minden bűnösért golgotai áldozatoddal. Köszönjük az imádság drága lehetőségét, a Szentírást, amelyben megszólítasz, a hirdetett igét, a gyülekezet közösségét. Köszönjük, hogy mindezekkel a tőled való életet munkálod bennünk. Kérünk, hogy formáld a lelkünket, adjál megújulást és tisztulás, gyógyulást és lelki növekedést. Hallgasd meg imádságunkat, amit gyülekezetünkért és anyaszentegyházunkért mondunk. Legyen szereteted velünk e mai napon, amikor gyülekezeti elöljárókat választunk. Kérünk, mutasd meg kegyelmedet és jóságodat mindnyájunknak. Add, hogy növekedjen bennünk az evangélium, hogy teljesebben és igazábban lehessünk a tiéid. Maradj velünk szeretet Ura, közelséged legyen vigasztalásunk! Kísértéseinkben, erőtlenségeinkben állj mellénk, ahogy ígérted is: Te el nem hagysz, sem el nem távozol tőlünk! Ámen.

Vélemény, hozzászólás?