Igehirdetés 2006. január 8.
Az ellenség szeretete
Lekció: Mát 5,43-48
Textus: 2Kor 5,17
“Azért ha valaki Krisztusban van, új teremtés az, a régiek elmúltak, íme újjá lett minden.”
Igehirdetés
Ezen a vasárnapon minden református, aki a Bibliaolvasó Kalauz szerint olvassa a Szentírást, Jézusnak az ellenség szeretetéről mondott igéivel találkozik. Összeköt minket, “egy testté” tesz a közös olvasmány: jó szívvel ajánlom is azoknak, akik még nem kapcsolódtak bele, hogy naponta ugyanazon igékkel táplálkozva egyetlen láthatatlan, szellemi-erkölcsi közösség tagjaivá válhassunk.
Annál inkább jó dolog ez, mert így egyszerre örvendezhetünk a bátorításoknak, pironkodhatunk, amikor feddésekre találunk vagy reménykedhetünk, ha erősítő ígéretek szólalnak meg örök életünk dolgai felől. A mai napon – ebben egészen bizonyos vagyok – sokan meghökkennek, amikor a jézusi mondatokkal szembesülnek: “Hallottátok, hogy megmondatott: Szeresd felebarátodat és gyűlöld ellenségedet – én pedig azt mondom nektek: Szeressétek ellenségeiteket, áldjátok azokat, akik titeket átkoznak, jót tegyetek mindazokkal, akik gyűlölnek és imádkozzatok azokért, akik háborgatnak és üldöznek titeket!”
A Biblia-olvasók táborában, amikor ezzel emberek találkoznak – nem kell hozzá nagy fantázia, minden bizonnyal meghökkenés, sőt értetlenség keletkezik. Ezen a vasárnapon úgy lehet, éppen a zavar és értetlenség köt bennünket össze, ebben vagyunk “egyek.” Nem baj, ha így van – ez sokkal többet ér a közömbösségnél és a semminél. A Biblia fontosabb üzeneteit nem adja könnyen a kezünkbe, mintegy az utcán át, hanem éppen ott rejti el őket, ahol zökken az értelmünk a szöveget olvasva, ahol megtorpanunk köznapi gondolkodásunkkal s azt mondjuk, hogy ez azért mégis csak sok, ezt a magam részéről végképp nem így gondolom.
Ahol túl könnyű az üzenet, ott érdemes gyanakodni, nem vagyunk-e felületesek, tényleg azt értjük-e, amit a szentíró meg akart fogalmazni – ahol viszont meg kell állni s rádöbbenni, a köznapi értelem számára nem világos a dolog, vagy éppenséggel elfogadhatatlan, ott van mindig közel hozzánk a menny. Megtorpanunk s rájövünk, itt nem a meglévő értelmünkkel, hanem kizárólag lényünk egészével, egzisztenciánkkal, a hitbeli döntésünkkel – ha úgy tetszik, a szívünkkel történhet a megértés. A Szentírást ezekért a pillanatokért írták, amikor nem csak mi olvassuk az igét, hanem “az is olvas minket”: ilyenkor lesz igévé a Biblia!
Jézusnak az ellenség szeretetéről mondott szavai ilyen megállító gondolatok – nem lehet felettük napirendre térni. Aki egyszer is lelki éberséggel olvasta vagy hallgatta őket, egész életében küzd velük, nem hagyják nyugodni. Szeretni az ellenséget? – ez mégis csak sok. Szép a keresztyénség, sok megfontolni való van benne, mondta a múltkor valaki, de ezzel az eggyel nem tudok mit kezdeni, nekem magas. Nem vagyok képes szeretni ellenségeimet.
Azt kell mondjuk, ez tényleg így is van. Az ellenség szeretete az átlagos emberi állapotban valóban lehetetlen, mindig is az volt és az is marad. Akik rosszat tesznek velünk, ellenségesek irántunk, azokat nem tudjuk szeretni. Természetes dolog, hogy a szívünkben sértettség és negatív indulatok keletkeznek, s nehezen felejtjük, amit mások így tettek. Természetes még az is, hogy a támadás védekezésül ellentámadást vált ki.
Csakhogy álljunk meg, s gondolkozzunk el magán a szón, hogy mindez “természetes” – a szó sok mindenről árulkodik. Természetes igen, amit csak az előbb felsoroltunk, nagyon is az! Éspedig pontosan az ó-ember számára. Annak, aki még nem született újjá Krisztusban, aki még csak Ádámnak és Évának, vagy legyünk konkrétak, a szüleinek és nagyszüleinek a gyermeke, s nem lett még Isten gyermekévé. Az “Első Ember”, a földből való, hiszen ezt jelenti az Ádám szó, vagyis a testi ember valóban képtelen az ellenség szeretetére és ez a világon a legtermészetesebb dolog. Az első embernek még a vadon törvényei az érvényesek, azokat alkalmazza az emberek közt. Mindenki a saját érdekéért harcol abban a kegyetlen világban és a magasabb, mennyei törvényt nem ismeri, és nem is szeretheti. Ha hallott is róla, a szívéhez nem engedte közel – ha be is csalogatta esetleg a templomba valami idealizmus, hogy “kellene azért ebben a farkastörvényű világban valami jobbat találni” – a régi énjét, a benne lakó Első Embert még nem adta oda Jézussal a halálba, hogy aztán vele együtt új emberként támadjon fel – olyanná, akinek már más dolgok “természetesek”, mint annak, aki még csak a szülei és nagyszülei gyermeke.
A meg nem tért, újjá nem született ember számára azért lehetetlen az ellenség szeretete, mert ő nem fordult oda Istenhez, nincs élő és valóságos Isten-kapcsolata: lelki szabadság hiányában még védenie és igazolnia kell önmagát, s ehhez nagyon hasznos az ellenség, akire otthon az asztalnál ujjal lehet mutogatni. Micsoda hangsúlyok és kifejezések szólalnak meg, amikor az ellenségről van szó, s milyen sötét lelki megkönnyebbülés az embernek az ilyesmi! Igen, az Első Embernek, a bennünk lakó ó-embernek, ahogyan a Biblia nevezi a még megváltatlan részünket. Amikor Pál apostol arról beszél, hogy a maga részéről “kipótolja azt, ami híja van a Krisztus szenvedésének ő benne” (Kol 1,24), akkor arra utal, hogy amit még nem járt át benne az ő szenvedése, amit még nem nemesített át Lelke őbenne, azt is odaadja a kezébe…! Ilyen pedig éppen elég akad bennünk, még az elindult, a magát egyszer már odaszánt ember életében is – amit át kellene még járjon a Jézus megtisztító szenvedése!
Az ellenség hasznos az ó-embernek arra is, hogy a saját hiányosságait áthárítsa, hogy a harc-szükségleteit kiélje és főleg, hogy megmutassa valakivel szemben, hogy ő is valaki. Ez a “magunk megmutatásának” szükséglete nem több, mint hiúság, és általában sikeresen hívja ki (és karcolja is meg) mások szintén meglévő hiúságát, amiből a fölösleges hadakozások mindig is származni szoktak, mióta csak világ a világ.
De hát mit tett Jézus az ellenségeivel? Egyértelművé tette számukra, hogy hol is állnak lelki értelemben, vagyis nem hízelgett nekik, és nem tett engedményt az igazságból. Hozzáférhetővé tette számukra az üzenetet, elmondta a maga Istentől vett kijelentését előttük, de senkire nem kényszerítette rá az igazságot. Végül pedig imádkozott ellenségeiért, és meghalt értük a kereszten. Akinek ez még nem lett élet alapjává, az ma gondolkozzon el, milyen fundamentumon is áll az ő élete. “Más alapzatot ezen kívül vetni nem lehet!” (1Kor 3,11) – fogalmazza meg hite lényegét az apostol! Ez az emberélet egyetlen biztos fundamentuma, amit valaha is vetettek. Innen indul ki minden élet, és ide érkezik vissza minden út, amit csak bejárunk életünk során: a szeretethez! Jézus valóban “az Alfa és az Ómega, a kezdet és a vég, aki van, volt és aki eljön, – a Mindenható!” (Jel 1,8)
Ő imádkozott ellenségeiért a kereszten, amikor csúfolták: szállj le a keresztről, akkor majd hiszünk neked! Köpködték és szeget vertek a kezébe – ő pedig ezt mondta: “Atyám, bocsásd meg nekik, mert nem tudják, mit cselekednek!” (Luk 23,34) Nem olyasmit tanított a tanítványainak, amit maga nem valósított meg: pontosan azt tette, amit tanított. Ezért hívjuk őt Mesternek, s ezért hisszük őt a világ Megváltójának is. Isten igazságát szeretetben valósította meg, ami a világon a legnehezebb dolog. A mi igyekezeteinkből vagy az telik, hogy az igazságot hajszoljuk, s a szereteten csorba esik, vagy pedig az, hogy a szeretet kedvéért odahagyjuk az igazságot. Milyen fontos a “szeretet himnuszában” az a mondat, hogy az igazi szeretet “nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal!” (1Kor 13,6) A végtelenül magas követelményt, hogy “kövessétek az igazságot szeretetben” (Ef 4,15) csak azok tudják megvalósítani, akik feladják énjüket, igazságukat, sőt a saját életüket is, s már valóban “Krisztusban vannak”!
Róluk szól az igei mondat: “Aki Krisztusban van, új teremtés az, a régiek elmúltak, íme újjá lett minden!” (2Kor 5,17) Erről a szakadatlan megújulásról szól minden a keresztyén életben. Már a keresztséget azért kapjuk, mert szüleink vagy saját magunk szándékából, de szeretnénk a megtisztulás jelképével, az újjászületést szimbolizáló tiszta víz jegyével megjelölni azt a homlokot!
Tudjuk és érezzük, hogy az embernek megtisztulásra van szüksége, akármilyen korosztályban volna is. A lényünk szorul megújulásra, a legbelső lényegünk. Aki Krisztusban van, új teremtés az. Aki nincs Krisztusban, az nem képes erre a valóban végső szeretetre, akármilyen jó református lenne is. Aki őbenne van, az képes: nem csupán arra, hogy úgy-ahogy viszontszeressen másokat, mert Jézus szerint erre még a vámszedők is képesek. Az igazi szeretet nem méricskéli, jár-e a másiknak éppen valami viszonzás, hanem adja a maga jóságát akkor is, amikor a másik arra teljességgel érdemtelen. Legyetek olyanok, mint a ti mennyei Atyátok, aki a sugárzó naphoz hasonlóan nem kérdi, jókra vagy gonoszokra jutnak sugarai, s aki esőt ad az igazaknak és a hamisaknak egyaránt…! (Mát 5,45-48)
Jézus ezt a fajta szeretetet hozta s adta parancsban tanítványainak is.:“Új parancsolatot adok nektek, hogy egymást szeressétek. Amint én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást! Erről ismerje meg mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok!” (Ján 13,34-35) Ezen félreérteni semmit nem lehet. Keresztyénség ott van, ahol ezt hiszik és gyakorolják – minden egyéb ámítás és porhintés. Ebben rejlik a keresztyénség lényege, de bizony a világ megmaradása is. Ha van jövője az embervilágnak, itt keresendő: mert a közösség megteremtésének útja kicsiben és nagyban, családban, munkában és a népek nagy családjában is – a Jézus fajta szeretet. “Áldjátok azokat, akik átkoznak titeket, jót tegyetek azokkal, akik gyűlölnek, és imádkozzatok azokért, akik háborgatnak és üldöznek titeket!”
Még egyszer hadd mondjuk el, hogy erre a “természeti ember”, ahogyan az szükségképpen felnő, ahogyan előbb-utóbb a maga gazdája lesz, s ahogyan küzd az életben – nem képes. Számára az a természetes, hogy visszaüt, ellentámad, gyanakszik, sőt gyűlöl. Amíg nincs Krisztusban, addig éli “atyái hiábavaló életét” (1Pét 1,18), s nem képes, és nem is lehet képes az ellenség szeretetére. Aki viszont “Krisztusban van”, annak ez magától értetődő és természetes. Éppen annyira, mint Krisztus nélküli állapotában az, hogy gyűlöli ellenségeit, vagy legalább haragszik rájuk. Belépett egy másik világba, bement a szoros kapun s elindult a keskeny úton: ott már más törvények érvényesek számára. Nem is ő szeret már, hanem a benne élő Krisztus. Általa Isten királyi uralma alatt él, immár nem is a maga saját gazdája. Aki meghalt érte a kereszten, sőt minden ellenségeiért is – az képessé teszi őt arra, amire magától nem, mert “…a régiek elmúltak, íme, újjá lett minden.” E magasabb élet az, amiért születtünk – ám jó ízét csak azok érzik, akik a kegyelem bőségéből megtalálták a titkot: “Én tibennetek, és ti énbennem.” ( ) Ennek napfényében, melegében sütkéreznek: tartozzam én is közéjük. Így is legyen. Ámen.
Fohász
Istenünk, többet töltünk mindennapjainkban nélküled, mint veled, s azt is tudod, hogy életünk nagyobb része nem a te királyi uralmad, hanem saját énünk, ó-emberünk uralma alatt zajlik. Szeretnénk teljesebb önátadással országodban élni, szívünket igazabban és valóságosabban főhatalmad alá helyezni – segíts ebben s tedd, hogy szépen növekedjen bennünk az evangélium. Imádkozunk megszomorodott szívű, gyászoló testvéreinkért, akik fájdalmukat és nagy veszteségüket hozták el most közénk. Hajolj le hozzájuk, gyógyítsad sebüket és vigasztald szívüket kegyelmed jóságával. Imádkozunk a betegeinkért, a kórházban lévőkért, az elaggottakért – segítsd meg őket is Lelked erejével. Kérünk most szolgálatba lépő presbitereinkért, legyen mindenkor áldásod az ő hűségükön és munkálkodásukon! Ámen.
