Igehirdetések

Az ellenség szeretete

Igehirdetés 2006. január 8.

Az ellenség szeretete

 

Lekció: Mát 5,43-48
Textus: 2Kor 5,17

“Azért ha valaki Krisztusban van, új teremtés az, a régiek elmúltak, íme újjá lett minden.”

 

Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk megköszönjük neked, hogy tápláltad testünket és gondot viseltél lelkünkről. Vigasztaltál, amikor a szívünkben keserűség támadt. Megvalljuk, leggyakrabban mégis  a saját utunkat jártuk. Szomjúsággal állunk eléd, hogy taníts minket a helyes útra, mert szeretnénk ismerni akaratodat. Jöjj közel mindnyájunkhoz, érintsd meg a lelkünket és adj nekünk vezetést! Ámen.

 

Igehirdetés

Ezen a mai vasárnapon minden református, aki bibliaolvasó Kalauzunk szerint olvassa a Szentírást, Jézusnak az ellenség szeretetéről mondott igéivel találkozik. Összeköt bennünket, azt is mondhatjuk, egy közös testté tesz lelki értelemben a közös olvasmány, ezért jó szívvel ajánlom azoknak, akik még nem kapcsolódtak be ebbe – hogy naponta ugyanazokkal az igékkel táplálkzva egy láthatatlan, szellemi-erkölcsi értelemben összetartozó közösség tagjaivá válhassunk.

Annál inkább jó dolog ez, mert így egyszerre örvendezhetünk a bátorításoknak, pironkodhatunk, amikor feddésekre találunk vagy reménykedhetünk, ha ígéretek szólalnak meg örök életünk dolgai felől. A mai napon – ebben egészen bizonyos vagyok – nagyon sokan meghökkennek, amikor a jézusi mondatokkal szembesülnek: “Hallottátok, hogy megmondatott: Szeresd felebarátodat és gyűlöld ellenségedet, én pedig azt mondom nektek: Szeressétek ellenségeiteket, áldjátok azokat, akik titeket átkoznak, jót tegyetek mind azokkal, akik titeket gyűlölnek és imádkozzatok azokért, akik háborgatnak és üldöznek titeket!”

A Biblia-olvasók táborában, amikor ezzel emberek találkoznak – nem kell hozzá nagy fantázia, minden bizonnyal meghökkenés, sőt  értetlenség keletkezik. Ezen a vasárnapon tehát, úgy lehet éppen a zavar és értetlenség köt bennünket össze, ebben vagyunk egyek. Nem baj, ha így van, ez sokkal többet ér a közömbösségnél és a semminél. A Biblia fontosabb üzeneteit soha nem adja könnyedén a kezünkbe, mintegy az utcán át, hanem éppen ott rejti el őket, ahol zökken az értelmünk a szöveget olvasva, ahol megtorpanunk köznapi gondolkodásunkkal s azt mondjuk, hogy ez azért mégis csak sok, ezt a magam részéről végképp nem így látom.

Ahol túl könnyű az üzenet, ott mindig érdemes gyanakodni, nem vagyunk-e felületesek, tényleg azt értjük-e, amit a szentíró meg akart fogalmazni – ahol pedig meg kell állni, s rá kell döbbenni, a köznapi értelem számára nem világos a dolog, vagy éppenséggel elfogadhatatlan az üzenet, ott van mindig közel hozzánk a menny. Megtorpanunk s rájövünk, hogy itt nem a meglévő értelmünkkel, hanem kizárólag lényünk egészével, egzisztenciánkkal, a hitbeli döntésünkkel – ha úgy tetszik, a szívünkkel történhet a megértés. A Szentírást pontosan ezekért a pillanatokért írták, amikor nem csak mi olvassuk az igét, hanem engedjük, hogy az is olvasson minket – ilyenkor lesz igévé a Szentírás!

Jézusnak az ellenség szeretetéről mondott szavai “megállító” gondolatok, nem lehet felettük napirendre térni. Aki egyszer is lelki éberséggel olvasta vagy hallgatta ezeket, egész életében küzd velük, mert nem hagyják nyugodni az embert. Szeretni az ellenséget? – ez mégis csak sok. Szép  a keresztyénség, sok megfontolni való van benne, mondta a múltkor valaki, de ezzel nem tudok mit kezdeni, nekem magas. Nem vagyok képes szeretni ellenségeimet.

S azt kell mondjuk, ez tényleg így is van. Az ellenség szeretete az átlagos emberi állapotban lehetetlen, az volt, és az is marad. Természetes, hogy akik rosszat tesznek velünk, vagy ellenségesek, azokat nem tudjuk szeretni. Természetes, hogy a szívünkben sértettség és ellenséges indulatok születnek, s hogy nehezen felejtjük el, amit adtak. Természetes még az is, hogy a támadás ellentámadást vált ki belőlünk.

Csakhogy álljunk meg, s gondolkozzunk el magán a szón, hogy mindez “természetes” – a szó sok mindenről árulkodik. Természetes, igen, amit csak az előbb felsoroltunk, nagyon is az! Éspedig pontosan az ó-ember számára. Annak, aki még nem született újjá Krisztusban, aki még csak Ádámnak és Évának, vagy legyünk konkrétak, a szüleinek és nagyszüleinek a gyermeke, és   nem lett még Isten gyermekévé. Az Első Ember, a földből való, hiszen ezt jelenti az Ádám szó, vagyis a testi ember valóban teljességgel képtelen az ellenség szeretetére és ez a világon a legtermészetesebb dolog. Mert az első embernek még a vadon törvényei az érvényesek, azokat alkalmazza az emberek közt is. Mindig, mindenki csak a saját érdekéért harcol ebben a kegyetlen világban és a magasabb és mennyei törvényt egyszerűen nem ismeri és nem is szeretheti. Ha hallott is róla, a szívéhez nem engedte közel – ha be is csalogatta esetleg a templomba valami idealizmus, hogy kellene azért ebben a farkastörvényű világban valami jobbat is találni, a régi énjét, a benne lakó Első Embert azért még nem adta oda Jézussal a halálba, hogy vele együtt új emberré támadjon fel – olyanná, akinek már más dolgok “természetesek”, mint annak, aki csak a szülei és nagyszülei gyermeke.

Az első ember, a meg nem tért, újjá nem született ember számára lehetetlen az ellenség szeretete, mert nem fordult oda Istenhez, nincs élő és valóságos Isten-kapcsolata, annak a lelki szabadság hiányából fakadóan folyton védeni és igazolnia kell önmagát, s ehhez nagyon hasznos szereplő az ellenség, akire legalább otthon az asztalnál újjal lehet mutogatni. Micsoda hangsúlyok és micsoda kifejezések szólalnak meg néha, amikor az ellenségről van szó, s ez micsoda sötét lelki megkönnyebbülés az embernek! Igen, az első embernek, a bennünk lakó ó-embernek, ahogyan a Biblia nevezi a még megváltatlan részünket. Amikor Pál egy helyen arról beszél, hogy a maga részéről kipótolja azt, ami híja van a Krisztus szenvedésének ő benne (Kol 1,24), akkor éppen erre utal, hogy amit még nem járt át bennem az ő szenvedése, amit még nem nemesített át Lelke énbennem, azt is odaadom a kezébe! Ilyen pedig éppen elég van bennünk, még az elindult, a magát egyszer már odaszánt ember életében is – amit át kellene járjon a Jézus megtisztító szenvedése.

Az ellenség igen hasznos az óembernek arra is, hogy a saját hiányosságait áthárítsa, hogy a harc-szükségleteit kiélje és főleg, hogy megmutassa valakivel szemben, hogy ő is valaki. Ez a magunk megmutatásának szükséglete gyakran nem több, mint hiúság, és általában sikeresen hívja ki és sérti meg mások hiúságát, amiből aztán a fölösleges hadakozások mindig is származni szoktak, mióta csak világ a világ.

De hát mit tett Jézus az ellenségeivel? Egyértelművé tette számukra, hogy hol is állnak lelki értelemben, vagyis nem hízelgett nekik, és nem tett engedményt az igazságból. Hozzáférhetővé tette számukra is az üzenetet, elmondta a maga Istentől vett kijelentését előttük, de senkire nem kényszerítette rá az igazságot. Végül pedig imádkozott ellenségeiért és meghalt értük a kereszten. Akinek ez még nem lett élet alapjává, az ma is gondolkozzon el, milyen fundamentumon is áll az ő élete. “Más alapzatot ezen kívül vetni nem lehet!” (1Kor 3,11) Ez az emberélet egyetlen biztos fundamentuma, amit valaha is vetettek. Innen indul ki minden élet, ide érkezik vissza minden út, amit csak bejárunk életünk során: a szeretethez! Valóban Jézus “az Alfa és az Ómega, a kezdet és a vég, aki van, volt és aki eljön, a Mindenható!” (Jel 1,8)

Ő tényleg imádkozott ellenségeiért a kereszten: csúfolták őt, szállja le a keresztről, akkor majd hiszünk neked – köpködték és szeget vertek a kezébe. Ő pedig ezt mondta: “Atyám, bocsásd meg nekik, mert nem tudják, mit cselekednek!” (Luk 23,34) Nem olyasmit tanított a tanítványainak, amit ő maga nem valósított meg – pontosan azt tette, amit tanított. Ezért hívjuk őt Mesternek, s ezért hisszük őt az egész világ Megváltójának is. Isten igazságát szeretetben valósította meg, ami a világon a legnehezebb dolog. A mi igyekezeteinkből vagy az telik, hogy az igazságot hajszoljuk, s a szereteten csorba esik, vagy pedig az, hogy a szeretet kedvéért odahagyjuk az igazságot. Milyen szép a szeretet himnuszában az a mondat, hogy az igazi szeretet “nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal!” (1Kor 13,6)  A magas követelményt, hogy “kövessétek az igazságot szeretetben” (Ef 4,15), csak azok tudják megvalósítani, akik feladják énjüket, igazságukat, sőt a saját életüket is, s valóban Krisztusban vannak!

Róluk szól az apostoli mondat: “Aki Krisztusban van, új teremtés az, a régiek elmúltak, íme újjá lett minden!” (2Kor 5,17) Erről a megújulásról szól minden a keresztyén életben. Már a keresztséget azért kapjuk, mert a szüleink vagy saját magunk, de szeretnénk a megtisztulás jelképével, az újjászületést szimbolizáló tiszta víz jegyével megjelöltetni azt a homlokot.

Tudjuk és érezzük, hogy az embernek megújulásra és megtisztulásra van szüksége, akármilyen korosztályban van is. A lényünk szorul megújulásra, a legbelső lényegünk. Aki Krisztusban van, új teremtés az. Aki Krisztusban van, az képes a szeretetre, éspedig nem csupán arra, hogy viszont szeressen másokat -Jézus szerint erre a vámszedők is képesek. Az igazai szeretet nem méricskéli, hogy jár-e most a másiknak éppen valami viszonzás, hanem adja a maga jóságát és melegét akkor is, amikor a másik arra teljesen érdemtelennek. Legyetek olyanok, mint a ti mennyei Atyátok, aki a sugárzó naphoz hasonlóan nem kérdi, jókra vagy gonoszokra sütnek a sugarai, s aki esőt ad az igazaknak és a hamisaknak egyaránt! (Mát 5,45-48)

Jézus ezt a szeretetet hozta s ezt adta parancsban tanítványainak is. “Új parancsolatot adok nektek, hogy egymást szeressétek. Amint én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást! Erről ismerje meg mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok!” (Ján 13,34-35)  Ezen félreérteni semmit nem lehet. Keresztyénség ott van, ahol ezt hiszik s gyakorolják – minden más ámítás és porhintés. Ebben van  a keresztyénség lényege, de a világ megmaradása is. Ha van jövője az embervilágnak, itt keresendő: mert a közösség megteremtésének útja kicsiben és nagyban, családban, munkában és a népek nagy családjában is – a Jézus fajta szeretet. “Áldjátok azokat, akik átkoznak titeket, jót tegyetek azokkal, akik gyűlölnek, és imádkozzatok azokért, akik háborgatnak és üldöznek titeket!”

Még egyszer el kell mondani, hogy erre a természeti ember, ahogyan az felnő, maga gazdája lesz, ahogyan küzd az életben – nem képes. Az természetes számára, hogy visszaüt, ellentámad, gyanakszik és gyűlöl. Amíg nincs Krisztusban, éli “atyái hiábavaló életét” (1Pét 1,18), s nem képes az ellenség szeretetére. Aki viszont Krisztusban van, annak ez magától értetődő és természetes. Éppen annyira természetes, mint Krisztus nélküli állapotában volt az, hogy gyűlöli ellenségeit. Belépett azonban egy másik világba, bemenve a szoros kapun, s elindult a keskeny úton: ott más törvények érvényesek már számára. Isten királyi uralma alatt él, immár nem maga a saját gazdája. Aki meghalt érte a kereszten, sőt ellenségeiért is – az képessé tudja tenni őt arra, amire magától nem az: “a régiek elmúltak, íme, újjá lett minden.” Így legyen! Ámen.

 

Imádkozzunk!

Istenünk, te tudod, hogy mi sokkal többet töltünk időinkből nélküled, mint veled, s azt is, hogy életünk nagyobb része nem a te királyi uralmad, hanem a saját énünk uralma alatt zajlik. Szeretnénk teljesebb önátadással a te országlásod alatt élni, szívünket igazabban és valóban főhatalmadba helyezni! Segíts ebben, s tedd lehetővé, hogy növekedjen bennünk az evangélium. Imádkozunk a megszomorodott szívű, gyászoló testvéreinkért, akik fájdalmukat és nagy veszteségüket hozták el most közénk. Hajolj le hozzájuk, gyógyítsad sebüket és vigasztaljad őket kegyelmed vigasztalásával. Imádkozunk a betegeinkért, a kórházban lévőkért, az elaggottakért, segítsd meg őket erőddel. Kérünk a most szolgálatba lépő presbiterekért, legyen áldásod az ő hűségükkel és munkálkodásukkal! Ámen.