Igehirdetések

Az igazak fénylenek, mint a nap

Igehirdetés 2006. február 12.

Az igazak fénylenek, mint a nap

 

Lekció: Mát 13,24-30 Mát 13,36-43
Textus: Mát 13,43

“Akkor az igazak fénylenek, mint a nap, az ő Atyjuk országában. Akinek van füle a hallásra, az hallja.”

 

Imádkozzunk!

Istenünk, köszönjük neked az elmélyedés és az áhítat perceit, a szent nap örömét. Légy áldott az imádság házáért, ahol téged kereshetünk és ahol a tőled vett szeretet közösséget teremthet emberek között. Üres a szívünk a te igéd nélkül és legjobb gondolataink is hiábavalóságok akkor, ha nem a te Szentlelked ihleti azokat. Adj nekünk most tőled való értelmet, hogy megismerjünk téged és a te akaratodat velünk. Hirdettesd igédet és bízd ránk igazságodat, ajándékozz meg minket tőled való bölcsességgel és szívbéli, lelki növekedéssel. Jézus nevében kérünk, hallgass meg minket imánkban! Ámen.

 

Igehirdetés

Bizonyos lélektani iskolák szívesen foglalkoznak azzal, hogy az embernek mi az első emléke, amit gyermekkorából fel tud idézni. Azt mondják, mindnyájunkra jellemző a kép, amit ilyen kérdésre megnevezünk: nem, mintha valóban az a legelső, amit valaha megpillantottunk, hanem mert a lényünkre, személyiségünkre jellemző, hogy a rengeteg képből, ami valaha lenyomatot hagyott bennünk, éppen mit hív elő emlékezetünk. Az ui. a mi emlékezetünk, s ily módon inkább a személyiségünkről és annak jelen állapotáról szól, mintsem arról, hogy időrendben ténylegesen mi volt az első látvány, amit valaha láttunk.

Ha ez valóban így is van, szép magyar nyelvünk szerint a gyermek azért valahol mégis “meglátja a napot” – vagyis normális körülmények közt első élményeink közt nagyon is fontos helyen van a pillanat, amikor először felnézünk az égre s ott megpillantjuk a fényes napot, amint ránk nevet, és melegével megsimogatja arcunkat.

Boldog ember, akinek nem valami kudarc vagy büntetés, hanem egy ilyesfajta ragyogó kép az első emlék kora gyermekkorából, hiszen a sugárzó napnál aligha lehet valami szebbet találni e világon. Nem csoda, hogy a régi vallásokban istenként tisztelték, vagyis, és talán pontosabb, ha így fogalmazzuk, azt gondolták, hogy az örök, teremtő szeretet is olyasmi, mint az életadó fényes nap.

Ezért fontos a Bibliánknak az a mondata, hogy Jézus szerint az elhalt lelkek közül mind azok, akik igazak voltak, nem a sötétségbe és a fekete megsemmisülésbe távoznak közülünk, hanem olyanok lesznek, mint a  nap az ő Atyjuk országában. “Akkor az igazak fénylenek majd, mint a fénylő nap, az ő Atyjuk országában.” – mondja az ige az utolsó ítéletben megmaradó lelkekről. Ott látjuk a jézusi képben még azokat is, akik nem maradnak meg az Atya országa számára, a gonoszokat és azokat, akik másokat botránkoztató módon éltek, az ő részük a sírás és a fogcsikorgatás.

Azért sírnak és azért csikorgatják a fogukat, mert az ítélet tüze elvesz tőlük mindent, amit a maguk részéről életükben fontosnak gondoltak, de ami nem áll meg az igaz Bíró előtt, nem örökkévaló érték. Michelangelo képe a Sixtus kápolnában megrázó látomása ennek az erkölcsi világrendnek, egyetlen hatalmas festménybe foglalva mindazt, amit erről a Biblia alapján tudhatunk.

Tehát az ítélet után a gonoszok sírnak és a fogukat csikorgatják, az igazak pedig fénylenek, mint a nap – de hát kicsoda igaz egyáltalán? Létezik igaz ember? Nem úgy áll a dolog, ahogyan éppen a Biblia mondja több helyen is, hogy nincsen csak egy igaz is? Hogy még a nagyszerű emberek is megbotlanak, hogy a legjobbaknak is vannak elviselhetetlen tulajdonságaik, hogy a szenteknek is maguk felé hajlik a keze és valóban, nincsen csak egy igaz is?

Ez bizony nagyon is így van, és tényleg akkor járunk a legközelebb az igazsághoz, ha elismerjük, hogy mindnyájunknak vannak megromlottságai, még a saját magunk által választott értékeinkhez képest is.  Akkor is, ha mostanában divat az “értékmentes államról”, értékmentes iskolázásról és értékmentes erkölcsiségről, meg hasonló ostobaságokról értekezni országos vagy világtanácskozásokon, mintha nem éppen a választott értékek miatt lenne olyan egy ország költségvetése, amilyen; mintha nem a választott értékek miatt tanítanának egyáltalán bizonyos tantárgyakat s nem tanítanak másokat; mintha nem éppen a választott értékeink miatt lennének olyanok az erkölcseink, amilyenek…

Tehát igenis vannak értékeink, választott értékeink, amik áthatják az életet, s ezek nagyon is jelen vannak mindenütt, akkor is, ha eltagadjuk őket, s a szomorú igazság szerint gyakran ezeknek a magunk választotta értékeknek sem felelünk meg: nem valósítjuk meg, csupán hangoztatjuk azokat. Szomorú diagnózis, és szívesebben hallanánk valami mást – de tényleg úgy áll a dolog, hogy nincsen csak egy igaz is, egyetemben elhajlottak, ki-ki a maga útjára tért. (Zsolt 14,3  Róm 3,11-17)

Milyen jó ezért, hogy a Biblia nem csak azt mondja ki, hogy mindnyájan vétettünk, legfeljebb talán más és más módon, de azt is kimondja, hogy vannak megigazult bűnösök is. Hallunk ebben a könyvben egy jerikói Ráhábról, aki parázna életet élt, de felismerte Isten népét. Elrejtette a kémeket, és megmenekült, mikor mindenki odaveszett a városban. Hallunk Dávid királyról is, aki nagy és súlyos bűnökbe merült, de meghallotta a prófétai ítéletet, megtért és elfordult addigi útjától. Hallunk szétszaladt tanítványokról és esküdöző Péterről, hogy nem ismerte és sosem látta Jézust – de ezek az emberek megtérnek és a maguk kavics-mivoltában is az anyaszentegyház kősziklái, fundamentumai lesznek.

Mert a golgotai kereszt után már nem csak bűnösök és megromlott emberek lehetnek, hanem megtért bűnösök, és megigazult emberek is. Ez olyan nagy evangélium, hogy minden vasárnap újra elmondjuk, hogy igenis van megtérés és van újonnan megszületés is, és Isten nem akarja, hogy a bűnös meghaljon, hanem azt akarja, hogy megtérjen és éljen! (1Tim 2,4)

A Biblia alapján azt is nyugodtan elmondhatjuk, hogy ezek a megforduló, megtérő lelkek még értékesebbek is az üdvösség szempontjából, mint azok, akik soha nem vétettek, vagy azt gondolják magukról. Mert a megtérők, az újrakezdők megjárták a bűn mélységét annak minden szenvedésével, minden szégyenével együtt, és jól tudják, honnan emelte ki őket a kegyelem – így sokkal megértőbbek és türelmesebbek tudnak lenni azokkal, akik még most is benne vannak a bűn rontásában. Igen, ők az értékesebbek, ahogyan a háziasszony is kisepri az elgurult egyetlen drachmáért az egész házát, s ahogyan a pásztor is utánamegy az elcsatangolt századik báránynak, odahagyva a kilencvenkilencet. Nagyobb öröm van a mennyben egyetlen megtérőn, mint kilencvenkilenc igazon, mondja Jézus!

A konkolyt gyomlálni akaró emberek is az ún. igazak közül lehettek az első gyülekezetekben, bizonyára nekik szólt az ige, hogy hagyják csak a konkoly kitépkedését a búza közül az angyalokra az utolsó ítéletkor. Türelemre inti őket az ige, mert ők nem járták talán meg a bűn mélységét és ezért nem tudják, milyen nehéz kijönni abból. Vagy ha mégis megjárták a mélységet, elfelejtkeztek a kegyelemről, mint az adós szolga is, akinek tízezer talentum arany adósságot engedett el a király, és a maga száz dénárjáért fojtogatta adós szolgatársát.

Különös ez a jézusi példázat, valóságos kis önálló világegyetem, olyan gazdag. Leírja nekünk a valóságot úgy, ahogy van: a jó magot az Ember Fia veti, de van ebben a világban, ahol ma is hangzik az igehirdetés, egy másik erő is, amelyik éjszaka konkolyt vet a búza közé. Olyan hihetetlenül hangzik ez, pedig igaz: vannak ebben a világban tudatosan rongálni akaró erők is. Nem azt akarják, hogy legyen búza és legyen szép aratás, hanem azt akarják, hogy legyen bosszúság, legyen éhezés és legyen betegség. Tudunk emberekről, akik vírusokat gyártanak a számítógépükön, hogy azokkal tönkretegyék sok százezer ember munkáját és értékeit. Olvasunk gyilkosokról, akiknek évente egyszer-kétszer el kell mennie “vadászni” és ilyenkor emberéleteket oltanak ki, amiket aztán esetleg évtizedek múlva tudnak kinyomozni a hatóságok.

Egyszerűen tudomásul kell venni, hogy ebben a világban, ahol élünk, jelen vannak nem csak Isten Szentlelkének erői, hanem jelen vannak az életellenes erők is, amelyek annak örülnek, ha meghasonlást szíthatnak, ha hazugságaikkal félrevezethetnek másokat és leginkább annak örülnek, ha életet olthatnak ki. A pénz uralma például, aminek némelyek még nagyobb teret óhajtanak adni a szabadságra hivatkozva, mint ami eddig jutott volna a pénznek, már ott tart, hogy minden lelkiismeret furdalás nélkül utcára lehet tenni a munkahelyéről egy húsz éves nőt, amint kiderül róla, hogy gyermeket vár. De utcára lehet tenni egy családfőt is, ugyan csak minden további nélkül, találjon magának munkát ötvenévesen, ha tud. S ezek személyes ismerőseim, nem általános példák. Újabban hallani már olyan munkaadóról is, aki megköveteli, hogy női beosztottja a szeme láttára vegye be a tablettát – mert “nem fogom utánad három évig fizetni a járandóságot, amiből otthon leszel a gyermekeddel.” Ezek a dolgok már a pénz gátlástalan hatalmának közvetlenül életellenes jelei! S van még más ilyen is, sajnos elég bőven.

Jézus példázatában azonban nem úgy általában a világról, annak állapotáról van szó, hanem Isten országáról, vagyis arról, hogy az ő népe körében is együtt vannak a különböző “fiak”: az Isten országa fiai és a gonosznak fiai. Mert nem csak az Ember Fia veti a magot, hanem a Gonosz is, és az utóbbi lehetőleg éjszaka dolgozik. Úgy, hogy ne lehessen észrevenni. Ha van veszedelme a mai információs világunknak, az abban áll, hogy magas szintre lehet fejleszteni a hamisságot és hozzá nagyon hatékonyan is lehet azt terjeszteni. Észre sem veszi az ember, aki tényeket és híradókat néz; eszébe sem jut, hogy ezek nagyon is kiválogatott tények és nagyon is kiválogatott hírek, sokszor még a sorrend sem véletlen, ahogyan elhangzanak, de a válogatás maga biztosan valamilyen szándékot takar. Az un. “tárgyilagos interneten” tájékozódás pedig valami nem létező átlagember véleményét adná a kezünkbe igaz normaként, de a háttérben persze ezt is gőzerővel manipulálják a “hamis hírek” kiszűrésére hivatkozással.  Ilyen világban sugárzó naphoz hasonlatos a lélek, amely a szeretet jegyében “nem örül a hamisságnak de együtt örül az igazsággal” (1Kor 13,6) – éspedig akár a közös élet dolgairól, akár a saját személyes dolgairól volna szó. Akkor az igazak fénylenek majd, mint a nap, az ő Atyjuk országában.

Ha megpróbálom összefoglalni, mit is mond számomra a búza és a konkoly példázata, akkor ezek a szavak jutnak eszembe: tudás, türelem és tartás. Mindegyiknek van szerepe. Tudás: mert nem élhetünk olyan naivan, mintha nem lenne jelen az életellenes szellemi erő, a konkolyt vető valóság e világban. Szakadatlan éberséggel kell vizsgálni saját tudásunkat is, nem lett-e maga is életidegen ideológiává, magunkat igazoló állítások halmazává. Ez nagyon nehéz ügy, s nem is elég hozzá a saját erőnk – Isten Szentlelkét kell hozzá segítségül hívni! Igazi, hiteles tudás ott van, ahol az ember Istenre figyel aközben is, míg a világ és a saját dolgaival foglalkozik.

Aztán türelem: mert a gyomlálással a búzát is kiszaggatnánk. Ez is nehéz, mert manapság mindenki türelmetlen. Egyetlen pillanatig hátráltatunk valakit, s már azt mondja, engedjük menni, nem ér rá. A hívő átengedi az ítéletet az angyaloknak, majd ők szétválogatják a búzát és a konkolyt a világ végén. Akinek nincs meg ez az örökkévalóságba mutató távlata, az persze nem is lehet más, mint türelmetlen. Emlékezzünk erre testvérek: a türelmetlenség valójában hitbeli fogyatkozás.

És tartás, vagyis a helytállás – mert hiába vagyok ma igaz, ha holnap megint a régi utamat járom: megint türelmetlenkedem, erőszakos, önző, megint hamis vagyok…  A sugárzó nap, amiről Jézus beszél, s amivé az igazak lesznek, az égi fényt, tehát Isten országának örök ragyogását példázza. Ez a mi távlatunk, reményünk minden földi küzdelmünk közepette. Erre figyelve megterem majd bennünk mind a tudás, mind a türelem, mind pedig a tartás – és elmondhatjuk szívünk szerint, szép esti imádságul az ének szavaival:

 

“Virraszd, akit kór súlya nyom, Ki koldus, áldd meg gazdagon;
Kit kín szorít, gyász keserít, Légy álma, könnyű és szelíd!
Jöjj és áldj meg, ha ébredünk, S világ útján járunk-kelünk
Míg jóságod szent tengerén Majd elmerít az égi fény.”

                                                                                        (510.dics. 5-6. v.)

 

Így legyen! Ámen.

 

 

Imádkozzunk!

Istenünk, honnét vegyünk erőt és vigasztalást, mint tőled, aki örök szeretet vagy? Te azért alkottad a világot és teremtettél embert, hogy ezekben megvalósítsd szeretetedet, kitöltsd a világra Lelkedet és dicsőségedet – de olyan nagy úr vagy, hogy ideig és időkig eltűröd még ellenségedet is. Megvalljuk, nem értjük mindig a világot és nem látjuk világosan az összefüggéseket, de szeretnénk megmaradni gyermekeidnek és Jézus követőinek. Segíts minket, és adj ehhez útmutatást. Tőled kérjük a gyászolók vigasztalását, a betegek gyógyulását és azokat a lelki ajándékokat, amikkel helytállhatunk a küzdelmeinkben. Segíts jól tudni, igazán türelmesnek lenni, és megmaradni az állhatatosságban. Maradj velünk a most következő hét napjain és adj hitet látnunk atyai országod fényét és ragyogását e világ minden sötétsége közepette. Megváltó Jézusunk nevében hallgass meg minket! Ámen.