Igehirdetés 2006. június 18.
Be van írva a szívünkbe
Lekció: Róm 2,11-25
Textus: Róm 2,28-29
“Mert nem az a zsidó, aki külsőképpen az, sem nem az a körülmetélés, ami a testen külsőképpen van, hanem az a zsidó, aki belsőképpen az, és a szívnek lélekben, nem betű szerint való körülmetélése az igazi körülmetélkedés, amelynek dicsérete nem emberektől, hanem Istentől van.”
Imádkozzunk!
Istenünk, köszönjük szeretetedet, amivel világot alkottál – s hogy nekünk is helyünk van benne, sőt, a magad számára teremtettél bennünket. Légy áldott a mai napfényes nyári vasárnap délelőttért, amin eljöhettünk házadba, hogy megemlékezzünk a nyugodalom napjáról, amit megpihenésünkre rendeltél, és arra, hogy megszentelhessük életünket. Megvalljuk, fogyatkozással és töredékesen voltunk gyermekeid. Bocsásd meg, amivel megszomorítottuk Szentlelkedet, s azt kérjük, jöjj közel újra népedhez, egyen-egyenként mindnyájunkhoz, s beszélj a lelkünkre. Adj élő igét, világos útmutatást és erőt – Jézus nevében kérjük! Ámen.
Igehirdetés
Sokszor felmerül hívő emberek beszélgetéseiben, fiatalok közt ifjúsági órán különösen, s más alkalmakon is: üdvözülnek-e a pogányok. A válasz erre elég lehűtő módon nagyjából az, hogy foglalkozzon csak ki-ki a saját élethelyzetével, nem kell gondolatban évezredeket bejárnia és térben földrészeken túlra elutaznia üdvösség dolgában – itt a sajátja, törődjön azzal. Luxus kitérőket tenni és a magunk ügye helyett erről gondolkodni. A kérdésre, hogy mi lesz a pogányok örökkévaló sorsa, a Bibliában valóban kevés helyen történik utalás, ám akkor annál világosabban.
Mai igénk azt mondja a Római levélben, hogy a pogányoknak nincs ugyan mózesi törvényük, de természettől fogva is sokszor éppen azt teszik, ami a törvényben van, így ők tulajdonképpen ilyenkor “önmaguknak törvényük” – mert a törvény szerinti cselekedet mintegy bele van írva a szívükbe. Öntelt vallásos emberek ellenében, lelki ébresztgetésükre mondja ezt Pál – aki máltai hajótörése alkalmával, s más alkalommal is megtapasztalta a pogányok “nem mindennapi emberségét” (Csel 27,3 Csel 28,2 Csel 28,7) – ahogyan a tengerből kihúzott hajótöröttekkel bántak, befogadták és segítették őket!
Meghökkentő a kifejezés, hogy a törvény, vagyis a helyes cselekedet “bele van írva” az emberi szívbe! Sokszor elhalványodik az “írás”, ez tény – ám ha töredékesen és halványan is, valamilyen emléknyom formájában mégis ott rejlik bennünk, hogy valamennyien Istenhez tartozunk: tőle jövünk, hozzá térünk földi utunk végeztével, s az lenne a dolgunk, hogy mindenkor ehhez méltóan éljünk!
A mindennapi tapasztalat viszont azt mondja, hogy az ember szívébe bizony más dolgok is “be vannak írva.” Itt vannak mindjárt emlékeink a gyermekkorból, amik időnként fölidéződnek – s az ember megint négy-öt éves, s ott van lélekben a házban, ahol a szülei éltek, mikor ő még kicsi volt… Bele van írva szívünkbe a gyermekkorunk! Aztán úgy tűnik, bele van írva sok vágy is, ami valaha megszületett bennünk, s ezek uralma néha nagyon is erőteljesen érvényesülni kíván életünkben. Aztán a szívünkbe van “írva” sok egyéb is – csak a sebeinket hadd említsem föl még. Megszégyenítettek, legyőztek, megmutatták, hogy milyen vagyok számukra, milyennek látnak kívülről – ezek a sebek sokáig nem gyógyulnak bennünk. Annyira így van ez, hogy valaki egyenesen azt mondta egyszer: “Gondolkodásunk nem annyira az igazság felé tart, hanem inkább sebeink felől jön.” (Farkas J.)
Szomorú, hogy így áll, de az emberi szívbe bizony sok minden van “beírva” – amik versengve húzzák-vonják őt hol erre, hol arra. Hadd legyen evangéliumává e vasárnapnak, hogy a sok között ott található Isten törvénye is! Elhalványultan, megfakultan, darabokra hullott állapotban – mégis ott rejlik bennünk, ami a lelkileg alvó embert is ösztökéli, nyugtalanítja, s szüntelenül arra emlékezteti, hogy létezik egy magasabb élet is, mint amit ő most él.
Egy szemléletes kép jól utal erre. Az embernek olykor korán reggel kell elutaznia, s akaratlanul tart attól, hogy az ébresztőóra dacára is elalszik. Ilyenkor megesik, hogy a szükséges előtt egy órával felébred, még akkor is, ha sosem szokott olyan korán kelni. Amíg aludt, valami “ébren volt” benne. Sajnos, morálisan nem mindig működik ez az “ébresztőóra” – a lelkiismeret nincs mindig ennyire ébren az ember lelkében. Ha jelez, csak utólag teszi, s olyankor is főleg elmarasztal, ám fontos pillanatokban mintha aludna… Jó hallanunk az igéből, hogy a szívünkbe írt sok egyéb mellett ott az Istenről való tudás, és az, hogy hozzá méltóan kellene éljünk!
Becsüljük meg e csöndes hangot, mint szívünk legértékesebb kincsét! Ez ment meg kísértések idején, mutat utat az elkeseredés óráján, és emel fel, ha úgy érezzük, most tényleg elbuktunk. Figyeljünk szavára, mert akinek nem kell a szívébe írt Isten-tudás, az majd kívül, a falra kiírva fogja látni gyarlóságát, ahogyan Belsaccár király is: “Mene, mene tekel ufarszin! – Megmérettél és híjával találtattál! (Dán 5,25-27) Mennyivel egyszerűbb figyelni szívünk súgásaira, a halk és csendes szóra, ami nem pusztító tűzben, szélviharban és nem is földindulásban jön, hanem a “halk lebegés hangja”, ahogy egy német bibliafordításban olvassuk Illés történetéből. (1Kir 19,12)
Néha nem több ez, mint csöndes öröm egy megértett ige felett, amit behajtott ajtajú belső szobánkban olvasunk, vagy a templomban meghallunk az igehirdetésből. Máskor a tiszta lelkiismeret, vagy éppenséggel az, hogy tud az ember egy szép éneket dúdolni, magában énekelgetni – Isten dicséretére. S mikor ezek nincsenek ott, mert az ember szíve üres…? Akkor nagyobb veszélyben vagyunk, mint fel tudnánk fogni. Mert az ember lelke olyankor úgy lehet, “kiadó” az első jöttment gondolatnak vagy érzésnek – ami aztán beszállásolja magát, néha egy egész évtizedre…
Ilyesmi a harag és a búsulás, amiről tegnap olvashattunk a Római levélben. Az ember ebben az állapotában szinte “gyűjti magának a haragot.” (Róm 2,5) Megbántották gyermekkorában, s alig várja, hogy felnőttként ráleljen a pillanatokra, amikor a tehetetlen dühöt kiélheti, mozgósíthatja valaki ellen… Elég, ha egy kicsit hasonlít az illető az őt gyermekkorában bántó felnőttre, vagy maga a helyzet emlékeztet arra, ami valamikor vele történt – a lényeg az, hogy a búsulás és harag kiömölhessen valakire, itt és most… Szomorú állapot, vak és őrült – de ezrek és ezrek élnek e lelki nyomorúságban, rombolva vele mások, s persze a saját életüket is. Búsulással és haraggal élni – mikor élhetnénk örömben és szeretetben is…!
De nem csak a szívünkbe írt isteni szóra emlékeztet az ige, noha ez is nagyon fontos. Azt mondja, s éppen a vallásos embereknek, hogy ne bízzák el magukat: “Íme, te hívő embernek mondod magadat, Istennel dicsekedel, a törvényre támaszkodsz és meg tudod különböztetni a dolgokat, mert a törvényből megtaníttattál, és azt hiszed magadról, hogy te a vakoknak vezetője, a sötétségben lévőknek világossága, a balgák tanítója, a kiskorúak mestere vagy, van tudásod és igazságod. Te másokat tanítasz, vajon magadat is tanítod-e? Aki azt hirdeted másoknak, ne lopj, vajon te magad lopsz-e? Aki azt mondod másoknak, ne paráználkodj, vajon paráználkodol-e? Aki utálod a bálványokat, vajon szentségtörő vagy-e?” (Róm 2,19-22)
Súlyos szavak, de nem azért mondja őket az ige, mert bántani akarna. Éppen ellenkezőleg, a megtisztulást munkálja. Néha egyetlen szó elég, hogy egy héten át gondolkozzon rajta az ember. Ha mai igénk értelmezésében első szavunk a szívünkbe írt ige, az isteni megszólításra visszhangozni tudó, “mélyebb lelkünk” tudatosítása volt, akkor a második minden bizonnyal ez: megvalósítás. Nem látszani, hanem lenni – “Non videre sed esse”, ahogy a latin mondás tanít. Nem az a zsidó, mondja Pál a botránkoztató szót, aki úgy született, s nem az a körülmetélkedés sem, ami a testen külsőképpen van: hanem a szív “lélek szerint való körülmetélése” – melynek dicsérete nem emberektől, hanem Istentől való. (Róm 2,28-29)
Az ember még vallásában is meg tud romlani, a templomot is rablóbarlanggá tudja tenni (Mát 11,17) – olyan hellyé, ahol a martalócok jól érzik magukat – és semmit nem változva jöhetnek ki belőle! Valószínű, hogy ez a jézusi mondás eredeti értelme, hogy “az imádság házát rablók barlangjává tettétek.” (Márk 11,17) Rablóbarlangnak lehet nevezni a helyet, ahol a rablók jól érzik magukat, ott ők nem beszélgetnek igazából Istennel – minden maradhat is a régiben. Hát ezért a megvalósítás, és nem az érzések; nem az elbűvöltség és nem az esztétikum…! Ezek meglehetnek, miért ne, közben pedig minden marad a régiben – az ott így azonban nem az “imádság háza” (Ézs 56,7) – hanem, aminek Jézus mondja… Kodály félelmetes kompozíciójában suttogja a kórus a zajló zenei történések alatt: “Rablók, rablók, rablók…!”
Kaptunk tehát a Római levél mai részében egy jó hírt: öröktől fogva az ember szívébe van írva, hogy visszhangozni tudja Isten megújító megszólításait! Van bennünk valami, ami Istenhez tartozik, vele kapcsol össze – ne legyen ez számunkra lényegtelen! Életünk legértékesebb része, vigyázzunk hát rá, és éljünk vele! Kaptunk hozzá egy figyelmeztető igazságot is: csak a megvalósítás számít, hogy mit teszünk – ehhez képest minden másodlagos! Nem az elveink, szép szavaink, nem a szívünk érzései vagy vallásos elbűvöltségünk, csak és kizárólag az, amit a valóságban megengedhetőnek tartunk és megteszünk. “Vetüljön hát ki” a szívünkbe írt isteni valóság hozzá méltó cselekedetekben, szavakban, gondolatokban és érzésekben!
De kapunk egy biztatást is: Isten szíve valóban az üdvöt akarja! Nem gyönyörködik a vétkes halálában, nem azt akarja, hogy valaki is elvesszen. Nem örül, ha egy ember elzüllik, hitében megtántorodik vagy a szeretetben meghidegül. Azt javasolja, hogy térjünk vissza az “első szeretethez” – az örömhöz és lelkesültséghez, amikor megtaláltuk őt! (Jel 2,4-5) Ott a mi helyünk, arra alkotott minket – ne érjük be kevesebbel! Oda bármikor visszatalálhatunk. Tüzet csak tűz tud gyújtani – de ezt a Szentlélek megadja, a jelenlévő Isten!
Őt hívjuk hát, őt várjuk – előtte nyissuk meg szívünket! Azon örül, ha valaki hozzá visszatalál. (Luk 15,32) A tőle eltávozót annyira fontosnak tekinti, hogy a pusztába is utána megy! (Luk 15,4-7) A golgotai kereszt pedig különösen is arról szól, hogy a szenvedésben és a halálban is velünk van, nem hagy el a mélységben – becsüljük meg nagy jóságát! Vigyázzunk a kapcsolatunkra vele, viszonozzuk kegyelmét értelmes, tiszta és szeretetben való élettel. Így legyen! Ámen.
Imádkozzunk!
Urunk, szeretnénk jobban vigyázni életünknek arra a részére, ami hozzád kapcsol. Köszönjük minden híradásodat, amikor magadról szólsz. Légy áldott az ébresztésért, a biztatásért, a sok segítő erőért. Tégy minket a megvalósítás embereivé, hogy ne csak szavaink és szép elveink legyenek, hanem hozzád méltó életünk és cselekedeteink is. Köszönjük, hogy gyógyító szeretettel állsz betegeink mellett és azt kérjük, lelki gyógyulásainkat is add meg napról napra. Vezess minket a hétköznapokban, adj vezetést és Szentlelked világosságát, hogy el ne tévelyedjünk! Ámen.
