Igehirdetések

A lelki nagykorúság felé

Igehirdetés 2006. augusztus 5.
A lelki nagykorúság felé

 

Lekció: Gal 4,1-12
Textus: Zsolt 124,1-8

“Ha nem az Úr az, aki velünk volt, így szóljon Izrael, ha nem az Úr az, aki velünk volt, mikor ránk támadtak az emberek, akkor elevenen nyeltek volna el minket, amint felgerjedt haragjuk ellenünk. Akkor elborítottak volna minket a vizek, patak futott volna át felettünk, akkor átfutottak volna rajtunk a felbőszült vizek. Áldott az Úr, aki nem adott minket fogaik prédájául! Lelkünk megszabadult, mint a madár a madarász hálójából. A háló elszakadt, mi pedig megszabadultunk. A mi segítségünk az Úr nevében van, aki teremtette az eget és a földet!”

 

Imádkozzunk!

Istenünk, mi valóban vágyunk arra, hogy igazán a te fiaid legyünk és Szentlélek által kiálthassuk, téged Atyánknak ismerünk. De megvalljuk, sokkal több bennünk a törődöttség, életünk elnyűttsége, a feloldatlan feszültségek és az el nem intézett adósságok terhe, mintsem hogy ez magától értetődő lehetne. Félelmek és rossz lelkiismeret, megbántottság és gyanakvás lakik bennünk, holott te örök irgalom és végtelen nagy szeretet vagy. Könyörülj rajtunk és töltsd ki ránk bűnbocsátó jóságodat, a Krisztus Lelkét, amely megújítja életünket. Adj nekünk lelki látást, hogy hadd különböztessünk az igazán fontos és a lényegtelen dolgok között. Beszélj a szívünkre, érintsd meg belső énünket és formáld ki belőlünk az előtted kedves mivoltunkat. Mindent színed elé hozunk és egész valónkat a te kezedbe teszünk. Tégy velünk jól hűségedért, ígéreted és a velünk Krisztusban kötött új szövetség jegyében. Bízd ránk az igét, a tőled nekünk szánt gondolatokat és szüld újjá testünket-lelkünket az üdvösségre. Jézus nevében kérjük, hallgass meg minket! Ámen.

 

Igehirdetés

Az örökös, mondja az apostol, semmiben nem különbözik a szolgáktól, amíg kiskorú, hanem gyámok és gondviselők alatt van az apjától rendelt ideig. Ismert dolog ez, valóban így van ez évezredek óta, hiszen mit is kezdene mondjuk egy hat éves kisgyermek egy házzal vagy egy földtulajdonnal. Hiába ő az örökös, ahhoz nagykorúvá kell lennie, hogy már ne csak névleg, hanem valósággal is a tulajdona legyen az, ami őt illeti örökség szerint.

Ezt az örökösödési jogból vett képet alkalmazza az apostol, amikor a galaták lelki fejlődésben való visszaesését, mondjuk így, újbóli infantilizálódását látja és nagyon kesereg rajta. Azt mondja, hogy vigyázat, a hívő ember életében újra és újra megjelenhet a lelki kiskorúság, vagyis az olyan állapot, hogy valaki tud már ugyan arról, hogy milyen gazdag is lehetne, de mégsem az valójában, mert nem ura, nem igazi birtokosa annak, amije pedig van. És pontosan erről van szó sok hívő ember esetében: elvileg Isten gyermeke, elvileg az örök élet várományosa és eljegyzettje, elvileg Isten Szentlelkét bírja, de ezekből szinte semmi nem valóság számára, minden csak szép lehetőség. Amennyiben nincs lelki nagykorúságban az ember, úgy nem jut hozzá szép örökségéhez, csupán elvileg birtokolja azt. Tud róla, hiszi is, meg is vallja a szavaival néhanap, de nem él valósággal benne. Elég ismert és elég szomorú állapot.

Ma ezért a lelki, vagy nyugodtan úgy is mondhatjuk, a hitbeli kiskorúság s nagykorúság közt próbáljunk különböztetni. Fontos ez, hiszen nem kevesebb a tét, mint hogy végre valóság is legyen, ami elvileg van. Amíg az ember hitbeli tekintetben kiskorú, tudhat róla, hogy Isten hatalmas, kegyelemes és jó, még akár hiheti, hogy feltámadást és örök életet ad, üdvözít mindeneket, ám a valóságban ettől még nagyon is alávetve él saját megzabolázhatatlan vágyainak, ki van szolgáltatva az érzelmeinek, meg van kötözve a félelmeitől. Nem szabad ember, nem rendelkezik mindazzal, amije pedig lelki értelemben lehetne.

Ebben az állapotában nem különbözik még semmiben a szolgáktól, mert bár Fiú, vagyis elvileg Isten gyermeke, de kiskorú a hitében, nem jutott el az örökségének a birtoklásáig, ezért a valóságban még pontosan olyan, mint a házban szolgáló rabszolgák, nem jobb náluk.

Mai vasárnapi zsoltárunk szerint Isten szabadítása, a megmenekülés-élmény az, amiben ráismerhet valaki arra, hogy Isten valóban van és hozzá valóban közel is van. “Ha nem az Úr az, aki velünk volt, így szóljon Izrael, ha nem az Úr az, aki velünk volt, mikor ránk támadtak az emberek, akkor elevenen nyeltek volna el minket, amint felgerjedt haragjuk ellenünk. Akkor elborítottak volna minket a vizek, patak futott volna át felettünk, akkor átfutottak volna rajtunk a felbőszült vizek. Áldott az Úr, aki nem adott minket fogaik prédájául! Lelkünk megszabadult, mint a madár a madarász hálójából. A háló elszakadt, mi pedig megszabadultunk. A mi segítségünk az Úr nevében van, aki teremtette az eget és a földet!”

Micsoda himnusz néhány mondatban! S a lényege abban van, hogy mert megszabadultunk, már tényleg tapasztaltuk, hogy ő van, éspedig közel, itt “a jobb kezünk felől”, ahogy egy másik zsoltárban olvassuk. Nem csak a mi kis életünk van küzdelmeivel és örömeivel, félelmekkel és reményekkel, hanem ő is van, sőt, ő Van, ő Létezik egyedül! A mi életünk átmeneti: egyik nap vagyunk, másikon elporladunk – ő azonban mindig volt s mindig lesz! Ezt az ember akkor tapasztalja meg, amikor nagy mélységből megmenekül.

Sokan élik át Isten szabadítását, nehéz ezt nem tapasztalni – aztán elfelejtik s élnek tovább úgy, mint ha semmi fontos nem történt volna. Ez a lelki kiskorúság! Nem tanulni saját élettörténetünkből, nem érteni az abban elrejtett leckéket. Feledékenységnek is nevezhetnénk, de csak annyiban, amennyiben a diák is lehet ilyen, ám feledékenysége, mivel ő nem otthon tevő-vevő százéves anyóka – már nem csak memóriabeli, hanem erkölcsi állapot is. Lehet-e ilyesminek nevezni, mikor egy anya nem gondoskodik gyermekéről? Lehet-e így nevezni, amikor valaki semmibe veszi a saját esküjét, amit Isten és emberek előtt tett? Lehet, ám ezekben az esetekben többről és másról van szó…

Izrael népe nem volt feledékeny, ezt láthatjuk a 124. Zsoltárból. Termett közöttük olyan költő, aki megírta ezt az emlékező zsoltárt, s benne e mondatokat: “Ha nem az Úr volt az, aki velünk volt, régen elevenen elnyeltek volna az emberek, és a felbőszült vizek átfutottak volna a fejünk felett…”

Ne gondolja ezért senki, hogy a lelki nagykorúság valami nagyon titokzatos létállapot, amit csak misztikus erők csodálatos konstellációja idézhet elő, mert itt sokkal egyszerűbb dologról van szó: egyrészt egyszerűen emlékezni kell Isten szabadítására, tisztességesen, nem feledékenynek bizonyulva, másrészt pedig le kell vonni a megfelelő konzekvenciákat ebből az emlékezésből. Ez a lelki nagykorúság. Tanulni életünk történetéből és nem ismételni ugyanazokat a vétkeket, amiktől az Úr szabadításának tudatában, ha tényleg emlékeznénk arra, hogy megmentett minket, már régen megválhattunk volna. Nem úgy áll tehát a dolog, hogy az embernek folyton sóhajtoznia kell, szabadíts már meg Uram, hanem először fel kell idézni az ő hatalmas, már megadott szabadításait és azokból aztán, ha ezekre emlékezünk, élhet majd az ember magasabb létszinten, mint addig.

Ezzel foglalkozó emberek a bűnözői lelkületről mondják, hogy az ilyen ember folyton csak a maga sérelmeire emlékezik, ez űzi, hajszolja egész életében. Sebekre, mellőzésre és bántalmakra emlékezik, amiket többnyire kicsi gyerekként szerzett valamikor, később azonban ezeket másokon akarja megbosszulni – arról viszont valami furcsa módon szinte tökéletesen elfelejtkezik, hogy hozzáértő szakemberek milyen szorgalommal keresik majd az ujjlenyomatait és egyéb lehetséges nyomokat, amik csak rávallanak. Arra emlékszik, amit jobb lenne elfelejtenie, hogy ellene valamikor régen valakik vétettek, de arra már nem akar emlékezni, amire tényleg érdemes lenne emlékeznie, mert az az ő jövőjét egészen közelről érinti. Ne gondoljuk, hogy erős ez a hasonlat, és ne mondjuk azt, hogy mi nem vagyunk bűnözők. Mert az igaz, hogy talán a bűntető törvénykönyv ellen nem vétettünk, de a szeretet törvénye ellen már nagyon is sokszor vétettünk, vagy a méltányosság, sőt az egyszerű igazmondás törvénye ellen is. És Isten mégis eltűr minket a föld színén, mert ő irgalmas és nagy kegyelmű és a gonosz miatt is bánkódó! Idézzük hát fel a magunk sérelmei helyett mi is inkább azt, mennyi, de mennyi szabadulásban részeltetett már minket Isten! Ha nem ő volt az, aki velünk volt, régen elvesztünk volna.

És ne csak arra emlékezzünk, amikor bajokból megmentett minket. Ezek az emlékeink nagyon fontosak, de talán még ezeknél is fontosabb és hatalmasabb lelki növekedésünkre lehet az, ha azokra a szabadításaira emlékezünk, amikor éppenséggel intésével, feddésével tanított minket. Amikor engedte, hogy megszégyenüljünk, amikor engedte, hogy emberek megorroljanak ránk, vagy egyenesen nekünk rontsanak, amikor engedte, hogy bajba kerüljünk és kétségbe is essünk. Azért engedte, hogy mindezek révén hátha felébredünk majd. Áldjuk őt, ha valóban, tényleg fel is ébredtünk! Áldjuk őt az ébresztő bajokért! Áldjuk őt a megszégyenüléseinkben elrejtett intéseiért, mert ezek az ő intései életünk legdrágább tapasztalásai lehetnek, éppen olyan fontos emlékezni valók, mint amikor veszedelemből csodás módon kimentett és megtartott minket.

A leginkább nem elfelejteni való dolog azonban az, hogy Jézus a golgotai kereszten minden embert egészen szabaddá tevő áldozatot hozott. Ott valami olyasmi történt, ami egyedül áll a világ történetében, és amiből ma is új életet lehet meríteni. Mi más újíthatja meg a hitünket, ha nem az ő végtelen nagy szeretete, ami ott megmutatkozott? Meghalok helyettetek, hogy ti élhessetek. Honnan meríthetünk új reménységet, ha nem ebből az önmagát nem kímélő, odaadó áldozatból? Ez az, amit semmi körülmények közt nem szabad engednünk a fontos dolgok peremére sodródni, a nem igazán fontosak közé, amik ott vannak talán, de nem középen, nem a fő helyen, mert ez méltatlan lenne és mi magunk látnánk a kárát. Később megbánnánk, mint ahogy sok ember életében látni ezt, hogy nem volt számunkra fontos a világ megváltása. Nem kellett a Krisztus, nem akartunk a kegyelemben, az új életben részesedni. És eljönnek az idők, talán a visszafordíthatatlan betegség és a kórházi ágy óráiban, talán az elmagányosodás kongó sivárságában, amikor az ember bánkódik ezen, de már nagyon kevés lehetősége van más úton járni. Igenis, nekünk szükségünk van rá! “Akiben nincs meg a Fiú, az élet sincs meg abban” – mondja János (1Ján 5,12), s ez pontosan így is van.

Aki minket szeret, az nem más, mint “…aki teremtette az eget és a földet.” Összefoglalásként mondja ezt a 124. Zsoltár, történeti visszatekintése végén. Nálunk itt az istentiszteleteken a liturgia elején, fohászként szokott elhangzani ez a gyönyörű ige, de ez olyan igazság, ami egyformán jó kiindulásnak és összegzésnek. Micsoda gondolat: nem kisebb áll oldalunkon, ha az ő nevét segítségül hívjuk, mint az, aki az eget és a földet teremtette! Az, hogy “az ő nevében” van a mi segítségünk, azt jelenti, hogy ha jól mondjuk ki e nevet, s jól ismerjük őt, mert a két dolog egy és ugyanaz: a Név nem szürkül el szívünkben, nem inflálódik a szájunkon – akkor valóban segítségünk van őbenne.

Úgy mondja ezt a Galata levél, hogy ő maga által, az ő jelenlétében imádkozhatunk egyedül igazán. “Minthogy fiak vagytok, kibocsátotta Isten az ő Fiának Lelkét a ti szívetekbe, aki által kiálthatjuk: Abbá, Atya!”  Amint istengyermeki voltunkban otthonossá válunk s megerősödünk, tehát már nem csak elmélet, hogy Krisztus követői vagyunk, hanem élet és valóság – azonnal jó imádság terem a szívünkben. Igazán tudjuk Istent Atyának nevezni, így szeretni, s örömünkben még másokat is hozzá vezetni.

Ebben az állapotában az ember már nem szolga, hanem szabad, és Isten minden kincsének örököse. Nincs már megkötözve saját vágyai által, bár ébernek kell lennie és nem szabad engednie, hogy azok újra átvegyék a főhatalmat. Nem uralkodnak fölötte lelki sebei, nincs megkötözve fékezhetetlen tulajdonságaitól s bűnei lefoszlanak róla. “Íme, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit!” (Ján 1,29) – miért ne hihetnénk ezt hittel mi is, amint Keresztelő János beszél róla?

Semmire inkább nincs szükségünk, mint a bocsánatra, a megújulásra, a kegyelemre – és ő éppen ezt hozza nekünk! Van új élet, új kezdet – még új születés is van! Amit Nikodémus nem hitt, azt mi már bátran hihetjük: van születés víztől és Lélektől! Isten meggyógyíthatja a vétkes embert, s meggyógyíthatja a sebeket is, amiket másoknak okozott! Elfogadva ezt az egyszerű evangéliumot, végtelen öröm és hála terem az ember szívében. Emlékezni tud Isten megmentő szabadításaira, azokra, amikor Ő a fizikai létünket óvta meg a pusztulástól. De emlékezni tud az intésekre és a feddésekre is, amiket a kudarcokban, megszégyenülésekben rejtett el a mennyei gondoskodás. És emlékezni tud a legfontosabbra, hogy Jézus értünk áldozta magát a kereszten, s ebből az ő áldozatából mindig újra életet lehet meríteni. Az ilyen ember boldogan mondhatja:

 

“Áldjad én lelkem a dicsőség erős királyát!

Őnéki mennyei karokkal együtt zengj hálát!

Zúgó harang, ének és orgona hang,

Mind az ő szent nevét áldják!

 

Áldjad őt, mert az Úr mindent oly szépen intézett:

Sasszárnyon hordozott, vezérelt, bajodban védett!

Nagy irgalmát naponként tölti ki rád;

Áldását mindenben érzed!”

                                                                   (264. dics.1-2. v.)

 

Így legyen! Ámen.

 

Imádkozzunk!

Urunk Jézus, te hallod minden imánkat és meg tudsz indulni gyarlóságainkon, hiszen hozzánk hasonlóan mindenben próbatételt szenvedtél és mégsem buktál el. Téged kérünk, hogy vedd el feledékenységünket és segíts minket lelki nagykorúságra. Add meg azt a képességet, hogy hasznosítani tudjuk tapasztalatainkat és a megértett és értelmesen felfogott rended jegyében élhessünk úgy a külső, mint a belső életünkben. Köszönjük végtelen nagy türelmedet, hogy vársz és újabb és újabb lehetőségeket adsz nekünk, amiket mi meg sem érdemelünk. Köszönjük szabadító szeretetedet, amikor megmentetted fizikai életünket, meggyógyítottad betegségeinket és megóvtál a haláltól. Köszönjük, amikor intéseddel vagy feddéseddel szabadítottál minket, amikor ráébredhettünk, hol is állunk nélküled ebben a világban. És leginkább köszönjük a kereszten értünk hozott áldozatodat, amiből élünk valamennyien és megújulhat a szívünk. Fogadj minket magadhoz, te, aki az eget és a földet teremtetted, akinek nevében van a mi segítségünk. Légy a szenvedőkkel, gyógyítsad a testi-lelki betegeket és adj nekünk Krisztusban való új és mennyei életet! Ámen.