Igehirdetés 2006. november 19.

Üresség vagy templom?

 

Lekció: Zsolt 14,1-7
Textus: 1Kor 3,16

“Nem tudjátok, hogy ti Isten temploma vagytok, és Isten Lelke lakozik bennetek?”

 

Fohász

Urunk Istenünk egybegyűltünk, hogy igédet hallgassuk, téged pedig segítségül hívjunk és kérjük azt, ami nekünk is, a világnak is üdvös. De miként lehetséges ez, hisz jól tudod, kik vagyunk: kemény a szívünk és tisztátalanok a gondolataink. Nem tagadhatjuk tévedéseinket, sőt bűneinket sem, amikkel megzavarjuk és feldúljuk e föld békességét. Kik vagyunk, Istenünk, hogy ebben az órában mégis megszólíthatunk, neked szolgálhatunk és egymás terhét hordozhatjuk? Egyedül kegyelmedben bízhatunk, hogy Krisztus valóban tőled jött – azért, hogy nekünk szegényeknek evangéliumot hirdessen, és nekünk, a foglyoknak megoldozza bilincseinket. Amire képtelenek vagyunk, őbenne képessé teszel, és ígéretedben bízva hisszük, hogy meg is teszed – nem azért, mert mi jók és erősek lennénk, hanem azért, mert te az vagy. Ámen.

 

Igehirdetés

Bárhová megy az ember az országban vagy a világban, emlékhelyeket találunk. Az egyik házon márványtábla hirdeti, hogy itt lakott, akár egy pár napig is, a jeles költő, a másik utcában egy szobor áll valamilyen nevezetes személy emlékére, és nem ritkán emlékművek emlékeztetnek arra, ha valahol egy fontos csata zajlott, ami jelentős a nemzet életében. Megilletődve nézzük a környéket, mintha a régi eseményből átitatta volna valami a helyet és ma is “odahozná” a neves személyt, vagy hősiesen csatázó seregeket, akikre büszkék vagyunk.

Így vagyunk a templomokkal is. Tudjuk, hogy emberek építették őket, gyarló és bűnös emberek járnak oda, mindig így volt és így is lesz – mégis áhítat támad bennünk, amikor belépünk, hiszen itt emberek, akár milyenek is, mégis Istennel szoktak találkozni.

Ritkán támad bennünk áhítat egy élő embert látva, főleg a nagyvárosban, ahol túl sok is van belőlük. Pedig a Biblia szerint az ember eredetileg Isten temploma, akiben az ő Szentlelke lakozik. Nekünk pedig némely emberre jó ránézni, mert barátságos és mosolyog, esetleg kellemes a külseje is – a másikról meg bosszantó dolgok jutnak eszünkbe, a harmadik egyáltalán nem is érdekel, olyan, mintha nem is lenne – egyszóval a templomnak kijáró áhítatot ritkán érezzük emberrel kapcsolatban. Talán azért, mert magunkat, saját életünket sem tekintjük templomnak, így másokról is nehezen tudjuk elképzelni, hogy a belsejükben nagyszerű dolgok történhetnének!

A Biblia két “tételt”, azt is mondhatjuk, két ellentétes tételt mond erről a dologról. Egyrészt azt, hogy az emberek közt nincsen csak egy igaz is. Az Úr letekint a mennyből, hogy megvizsgálja, van-e köztük értelmes, aki keresi őt – de azt látja, mindnyájan elfordultak, megromlottak, senki sem teszi a jót, egyetlen ember sem… (Zsolt 14,2-3) Az egyik tétel tehát az, hogy mindenki bepiszkolódott a maga módján: egyik így, a másik pedig úgy, s bizony nem akad, aki kivétel lenne.

A másik tétel viszont azt mondja, ti Isten templomai vagytok és az ő Lelke lakik bennetek! Micsoda méltóság, ha meggondoljuk: az örök teremtő szeretet, az életadó láng, a Lélek jelen van, éspedig bennünk, gyarló emberekben is…! Szinte el sem tudjuk hinni, hiszen annyiszor vagyunk fáradtak, fásultak, kételyekkel teliek: jól ismerjük a magunk és egymás bűneit – bennünk Szentlélek…? Nincs itt valami tévedés?

Az előbbi két “tétel” mellé egy harmadikat is fel kell vegyünk ahhoz, hogy megértsük az ellentmondást. Egyfelől valóban igaz, hogy mindnyájan megromlottunk, nincsen csak egy igaz is. És tökéletesen igaz az is, hogy a mennyei jóság minden emberéletet templomnak szánt. Az út a szentelődés felé azonban valamennyiünk előtt nyitva áll: nincs, aki elől el lenne zárva – lehetőségében igenis minden emberélet templom.

Ám a harmadik “tétel” nélkül mindez feloldhatatlan ellentmondás, hiszen ott a kérdés, miért nem vagyunk templomok, ha egyszer azok lehetnénk? Miért van az, hogy nincsen csak egy igaz is? A harmadik tétel így hangzik: minden emberszívben van egy középső hely és az – üres. A legfontosabb terület, ahol a dolgok megjelennek bennünk és megfogalmazódnak, a középső – üres. Olyan, mint az anyaméh, amely egy üres tartály mindaddig, amíg meg nem fogan benne egy új, kicsi élet. Az emberi léleknek is van egy ilyen befogadó, megtermékenyülni képes helye, nevezhetjük életképzeletnek vagy idegen szóval immaginációnak – ami szó szerint élet-magvak befogadását jelenti. Ide, az életképzeletünkbe képek hullnak, és amelyik “megfogan” az mágikusan, érthetetlen és megfoghatatlan módon, de vezérli döntéseinket.

Vagyis arról van szó, hogy megjelennek képek, és jól tudjuk, magunk is termelünk bőségesen ilyeneket a képzeletünkkel, a világ is zúdít ránk egy csomót – aztán minden azon múlik, hogy az ember szíve közepén lakó üres hely melyiket fogadja be, választja ki, hogy igen, “ez az” – hadd varázsoljon el engem éppen ez a kép! Aztán az tényleg elvarázsolja, de néha úgy ám, hogy alig tudunk kikeveredni hatása alól: hatalmat gyakorol felettünk, ha egyszer szívünkbe fogadtuk. Hát azért nem templom minden ember szíve, mert életképzeletünket függetlenítettük Istentől, így abba bármi bejuthat, néha nagyon ismeretlen, kétes szellemi töltésű képek is: legtöbbje pedig nem azt sugallja, templom volnál, hát legyél is az.

E mai vasárnapnak igénk vezetése szerint nincs más mondanivalója, ha úgy tetszik üzenete, mint ez: legyen az emberszív újra templom, lakjon abban Isten Szentlelke! Néhanap műhely vagy iroda az ember lelke, ahol mindig fabrikálnak valamit, esetleg görnyedten helytállnak, de mindig teljesítenek… Vannak életek, amikre a konyha vagy a garázs szó illik legjobban, és akadnak vendéglő vagy nyaraló-lelkű emberek is. Találkoztam olyannal, akire a börtön szó illett volna leginkább, annyira fogva tartotta az illetőt valami lelki valóság. Elképzelhető aztán műterem vagy stúdió-lelkű ember is, esetleg színpad, ami nem is olyan ritka – némelyek viszont kínzókamrát rendeznek be, mert akkor érzik legjobban magukat, ha szenvedhetnek…

Egyszóval színes a kép, és az ige ma azt kérdezi: hát nem tudjátok, hogy tulajdonképpen Isten temploma vagytok, s az ő Lelke lakozik bennetek?! Bizony, sokszor egyáltalán nem tudjuk, vagy ha elvileg mégis, akkor nem nagyon valósítjuk meg. Jól tesszük, ha most azon gondolkodunk, milyen is végtére, amikor valóban templommá lesz a lelkünk s az életünk, nem pedig színpad, börtön, garázs, nyaraló vagy éppen hotel…

A templom az a terület, ami nem az emberé. Nem magánterület, még csak nem is csupán egyházi. A szent hely Isten tulajdona. Azért fontos ezt leszögezni, mert az ember saját kis énjét a világegyetem végéig hajlandó felfújni, és ennek jegyében azt várja a többiektől, hogy ő előtte mindenki hajtson fejet. Abban a pillanatban, amikor ez nem így alakul, például várnia kell valamire, vagy útját állják, azonnal ingerült lesz, és dudál… Pedig gondolhatna arra, hogy íme, most nem mehetek ugyan százhatvan kilométeres sebességgel, csak harminccal, s ez a dolog tart legalább még két percig, de hisz ez még mindig hatszor olyan gyors, mintha gyalog mennék! Ehelyett következik a szitkozódás és az ökölrázás – de miért is?

És nem csak utakon és autókban ülve, hanem az érvényesülés minden területén. Az ember elfelejtkezik arról, hogy nem az ő nagy énje a világ közepe, ő csak egy szerény befogadó épület. Egy hely, a Szentlélek temploma, aki valójában mindent úgy kapott és egyáltalán semmije sincs, ami tényleg az övé lenne, nagy és felfújt énje pedig végképp szánalmas maskara, ami mögött nincs tulajdonképpen semmi – a finom, alázatos, türelmes és méltányos magatartás sokkal jobban megfelelne az állapotnak, hogy ő valóban nem más, mint az Isten temploma!

Templomnak lenni tehát annyi, mint visszaadni a tulajdonjogot s ezzel együtt a fő helyet annak, akit illet – Istennek.

Ebből rendszerint nagyszerű dolgok következnek. Mindenek előtt az, ami minden templommal kapcsolatban ősidőktől követelmény, hogy a templom tiszta hely legyen. A templom nem lehet fizikailag szemetes, még a környéke sem, de a templomban nem szabad megtűrni tisztátalan gazdasági nyerészkedést, üzletelést sem. Jézus azt sem engedte meg, hogy valami edényt átvigyenek a templom udvarán! (Márk 11,16-17) Ránk nézve ez azt jelenti, hogy amint életünk tulajdonjoga visszakerül a jogos tulajdonoshoz, Istenhez, akkortól az ember életéből szükségképpen kezdenek kitisztulni a nem odavaló dolgok. Néha félelemnek, vágyaknak, néha pedig régi sérelmeknek vagy éppenséggel bosszúvágynak kell onnan kitisztulnia, ám ez sok minden más is lehet. Volt, aki egyenesen azt kellett mondja Jézusnak, “Légió a nevem, mert sokan vagyunk” – emlékezzünk erre! Ma is biztosan mindenki hozott magával egyet-mást, amitől jó lenne szabadulnia. Adja oda a szívét Istennek, ő majd megmutatja a maga világosságával, mit kell onnan kisöprögetni. A templom tiszta hely: az kell legyen, azzá kell legyen – ha valóban Isten tulajdona!

Aztán a lelki átalakulás helye is. Bejövünk beteg szívvel, s gyógyszert ad az ige. Érkezünk fáradtan – és erőink megújulnak. Bejövünk szégyenkezve, és a végtelen kegyelem megtisztítja szívünket és odahaza újra bele merünk nézni a tükörbe. Hányszor tapasztaltuk, hogy magunk nem tudtuk megváltoztatni lelkünket, de Isten elvégzett bennünk valami fontos átalakulást. Még olyat is, hogy átvitt minket a halálból az életre – mert a megtérés nem kevesebb, mint ez! És az a templom, ahol mindez az átalakulás megtörténik, újra önmagunkká lehetünk. “Isten temploma vagytok!” – micsoda ígéret azoknak, akik közt nincsen csak egy igaz is…!

Lelki átalakulás nélkül olyan az ember élete, mint a zátonyon megfeneklett hajó. Éppen elegen vannak ilyen állapotban, lényegében mozdulatlanul, miközben a fedélzeten talán nagyon is zajlik az élet. Csak aztán vigyázat, az ilyesmiből süllyedés is lehet – tanácsos lenne inkább valahogyan előre haladni. Isten kegyelmének jele, amikor elvégez bennünk, elakadtakban valami fontos átalakulást, amit nem is biztos, hogy azonnal mindenki orrára kellene kötnünk.

Hiszen a győztes olyan “fehér kövecskét” kap a Jelenések szerint, rajta új írott névvel, amit senki sem tud, csak az, aki kapta!  (Jel 2,17) Új ént is kaphatunk tehát: vagyis tehetetlenből például, aki eddig mindig halogatta a rá váró, elvégzendő belső, lelki munkákat, újra “hajózó” emberekké tud tenni minket, s ennek megfelelő új nevet is kapunk tőle – de azt csak mi tudjuk. Aztán lehet, hogy valakin az önsajnálkozás vagy betegség-képzelődés uralkodott eddig, ám kap az Úrtól új nevet – például azt, hogy odafordul egész szívvel a mások bajai felé, a sajátjai pedig eltörpülnek!

Amint életünk újra templommá lesz, átalakulások tanúivá válunk. Emberek megcsendesednek, akik nagyon hangosak voltak, mások megvigasztalódnak, pedig nagy volt a veszteségük, megint mások megtisztulnak, akik beszennyezték magukat – tehát igazából senki nem marad olyan, mintha nem vált volna közben templommá az élete! Jákob új nevet kapott, és hogy a dolgot nehogy elfeledje, kapott hozzá egy kiugrott csípőcsontot is, s egész életében sántíthatott – mert a lelki átalakulás, ha valóban végbemegy, komoly és súlyos ügy, nem csak hangulat vagy lelkesedés dolga. Nyoma marad, éspedig életre szólóan!

Ezért nem mindegy, milyen képek ejtik meg élet-képzeletünket. Olyanok, amik felszabadítanak tulajdonosi gőgünkből s átadjuk végre szívünket Istennek, vagy pedig olyanok, amik tovább hizlalják egyéni énünket. Segítenek-e a takarításban, hogy tiszta hely legyen életünk temploma, amint az méltó is, vagy olyan képek, amiknek engedve elpiszkolódik bennünk valami. Olyan képeket engedünk-e megtelepedni a bennünk lakó ürességben, amik átalakulásokat munkálnak, emelkedést és nemesedést, vagy pedig olyanokat, amikkel csak visszasírjuk a régi szép időket, amikor még voltunk valakik. Ha tényleg szeretnénk Isten templomává lenni, legyen imánkká, amit így mondhatunk:

 

“Jöjj és lakozz bennem, hadd legyen már itt lenn, templomoddá szívem lelkem!
Mindig közel lévő, jelentsd magad nékem, ne lakhasson más e szívben:
Már itt lenn, mindenben, csakis téged lásson, leborulva áldjon!”

                                                                                                             (165. dics. 6. v.)

Így is legyen. Ámen.

 

Fohász

Urunk Istenünk, légy áldott, hogy öröktől fogva tiéd az életünk, s az is marad itt a földön, és odaát is. Rád bízhatjuk magunkat minden félelem és fenntartás nélkül, hisz jobban tudod, mire van szükségünk, mint magunk egyáltalán elgondolni tudjuk. Adj megtisztulást szívünknek, hogy a hirdetett ige valósággá legyen, s munkáld bennünk a nemesedést és szentelődést. Imádkozunk azokért, akik fájó szívvel jöttek ma szent házadba, mert szeretett kedvesüktől váltak meg az elmúlt napokban. Gyógyítsd lelkük fájdalmát, töröld le könnyeiket és adj megbékélést az emlékezésben. Imádkozunk betegeinkért, az elaggottakért és a gondok közt lévőkért, hogy mindnyájan gyógyulhassunk és épülhessünk. Őrizd gyülekezetünket, anyaszentegyházunkat, minden jóakaratú embert és családját. Segíts minket a most következő hét napjaiban, hogy valóban a te Lelked temploma lehessünk!  Ámen.