Igehirdetések

Bölcsnek lenni

Igehirdetés 2007. január 21.

Bölcsnek lenni

 

Lekció: Péld 3,1-14 Péld 3,19-23

Textus: Péld 3,5 Péld 3,7 Péld 3,11-12

 

„Bizodalmad legyen az Úrban teljes elmédből, a magad értelmére pedig ne támaszkodjál!”

„Ne légy bölcs a te magad ítélete szerint, féld az Urat és távozz el a gonosztól!”

„Az Úrnak fenyítését, fiam, ne utáld meg, se meg ne und az ő dorgálását, mert akit szeret az Úr, megdorgálja, éspedig mint az atya az ő fiát, akit kedvel.”

 

Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk, áldunk téged az éjszaka nyugalmáért, testünk egészségéért és az ennivalóért, amit asztalunkra adtál. Áldunk téged az ige szaváért, ami lelki kenyerünk és bölcsességünk. Megvalljuk, hogy amikor azt hittük, hogy bölcsek vagyunk, akkor az igazi bölcsesség távol volt tőlünk, hiszen a te bölcsességed bolondság a világnak és nekünk is, amikor távol vagyunk tőled. Engedd nekünk, hogy közel jöjjünk most hozzád, aki jelen vagy tiéid közt minden napon, a világ végezetéig. Szólíts meg, emelj föl értelmünkben, gondolkodásunkban és emelj föl hitünkben is, ami hozzád kapcsol. Vedd el a lélek erőtlenségeit és a bűnt, ami eltávolít tőled. Tedd áldottá ezt az órát, és küldd el hozzánk vigasztaló Szentlelkedet, a Krisztus Lelkét! Ámen.

 

Igehirdetés

Ha tartanánk egy közvélemény-kutatást arról, ma általában milyen emberi tulajdonságok fontosak, akkor a bölcsesség minden bizonnyal a sokadik helyen végezne. Előbb tartana az ügyesség, rámenősség, a jó üzleti érzék, kockázatvállalás, kreativitás és még sok más – de a bölcsesség a sereghajtó helyek valamelyikén lenne. Nem így volt a bibliai időkben. Minden korra jellemzőek az értékek, amiket az emberek szem előtt tartanak, s mivel háromezer évvel ezelőtt a bölcsesség kelendő portéka volt az irányultságok és eszmék “piacán”, ezért elmondhatjuk, hogy akkoriban más típusú ember élt a földön, mint mainapság.

Úgyannyira így volt, hogy az ókori keleten valósággal nemzetközi megegyezés volt a különböző kultúrákban arról, mi a bölcsesség. Egyiptomban, Babilonban, Perzsiában és Izraelben is azt tartották, hogy bölcs az, aki figyeli az életet, megismeri törvényeit és levonja az értelmes következtetéseket – aztán pedig azok szerint is él. A tanulságokat mondókákban, közmondásokban és versekben le is írták, s meglepő módon hasonlóságot találni a különböző országok fennmaradt bölcsesség-irodalmában. Nagyjából ugyanazt mondták Mezopotámiában, a Nílus vidékén vagy Perzsiában: élj értelmesen, használd a fejedet, gondold át a dolgokat higgadtan és tanulj abból, amit megéltél – s akkor hosszú élet, egészség és gyarapodás vár rád.

A bibliai bölcsesség-irodalom azonban, aminek a Példabeszédek könyve az egyik pompás darabja, két ponton is meghaladja e bölcsesség-felfogást. Az egyik, ahol többet mond az „élj értelmesen” tanácsnál, hogy megkérdőjelezi, valóban mindig gyarapodás és lelki boldogság jár-e a helyesen megválasztott, bölcs és értelmes élettel. Jób könyve például, ami szintén bölcsesség-irat, arról szól ellenpólusként az optimista felfogásra, ami szerint bölcsesség egyenlő gyarapodás, hogy bizony van olyan szenvedés, amit nem mi idéztünk magunkra, mégis eljöhet a leghelyesebben élő ember útján is – ezért az ilyesmiben helytállni magasabb rendű magatartás, mint anyagilag gyarapodni és jó egészségben, hosszú és háborítatlan életet élni!

A másik pont: a Biblia azt is megkérdőjelezi, egyáltalán a gyarapodás és az élet örömeinek gyűjtögetése-e az ember számára a legjobb igyekezet. A Prédikátor könyve szerint a gyarapodás, sőt minden életérték Isten nélkül üres, “hiábavaló” önmagában, nem is vezet sehova (Préd 1,1-2) – ám az emberek későn veszik ezt észre, mikor már leélték életüket – ezek jegyében.

Mindkét terület, ahol a Biblia túlmutat az ókori bölcsesség irodalmon, mintegy előkészíti az újszövetségi Krisztus-eseményt, ahol már valóban más – a szenvedés fölemelésének és átnemesítésének gondolata áll a középpontban. Éspedig radikálisan: az Újszövetség számára a halálon át vezet az út az életre, nem pedig az életörömök okos és értelmes gyűjtögetésén át. Halálon át, mert a Krisztus áldozata nélkül nincs emberi üdvösség, és halálon át, mert ami üdvöt ő hozott, ahhoz nekünk ó-emberünket halálba kell adnunk, hogy vele együtt feltámadjunk az új életre, már itt a földön, s éljünk – itt és odaát is. “örök élettel”.

Mi ezzel a szemmel nézzük már a bibliai bölcsesség-irodalom gyönyörű épületét, e látással faggatjuk a háromezer éves szöveget – annak persze csak néhány mondatát e vasárnap, vajon milyen bölcsességre tanít.

“Bizodalmad legyen az Úrban” – mondja. Nevezhetjük ezt hitnek is, ám hűségnek is Teremtőnkhöz  – aki közelebb van hozzánk, mint a mi magunk a saját énünkhöz! A mindennapok szerint jól eltávolodtunk tőle: nem találjuk a közepet, a lényeget. Kilengünk érzelmeinkben, céljainkban, egész értelmi világunkban is, amit jelez lelkiismeretünk, ha még nem altattuk el egészen. De jeleznek az emberek közti zökkenések, a rosszkedv, ingerültség, s mutatja a rengeteg ellenséges érzület. Ezért az Isten nélküli embernek egyetlen fontos dolga van: visszatalálni Urához. Vissza az “első szeretethez”, a gyermeki bizalomhoz – vissza az élő Istenhez!

Ezt sehogy nem tehetjük másként, mint bízunk az ő szavában: az igében, amivel magához hívogat. Bízunk ígéreteiben, amikkel szépen kijelölte üdvösségünk útját, bízunk a jóságában, hogy nem csak elindított minket a világba, hanem számot tart ránk – s amikor nem telik a hozzá közeledésre, ő jön hozzánk! Követ utunkon, ahogyan a népet is követte a pusztában. (1Kor 10,4) Ő nem csak Első Mozgató, ahogyan a görög bölcs nevezte a minden lényegek származtatóját. S nem is úgy áll a helyzet, ahogyan a huszadik századi bölcselő fogalmazott, hogy „bele vagyunk hajítva a létezésbe” (M. Heidegger nevezetes Hineingeworfenheit fogalma), s így belevetve az ellenséges és idegen világba, magunkra hagyva kellene megtalálni utunkat, amint egy gyermeket kitesznek a pusztába – csináljon, amit tud…

Amikor a Példabeszédek Isten iránti bizalomra biztat, mint a bölcsesség első lépésére – más helyeken egyenesen így fogalmazva “a bölcsesség kezdete az Úrnak félelme” (Péld 1,7) – akkor azokra a segítségekre és támpontokra irányítja a figyelmet, amik nélkül valóban csak elveszni lehet. Magashegyi túrázóknak, a veszélyes csúcsokat meghódító sportembereknek életfontosságú, hogy tudják, milyen időjárás várható a nap első felében és milyen a másodikban, mert megeshet, hogy balgán elindulnak a szikrázó napsütésben, s délután vihar sodorja le őket a szikláról!

Hiába jó sportemberek, hiába a jó kondíció és a kitűnő felszerelés, ha nem figyelnek a hozzáférhető segítségekre és támpontokra, mint amilyen a szakszerű időjárás-jelentés — életükkel fizethetnek érte. Hány ember veszi semmibe, amit az ige naponta segítségül és támpontként felajánl! Mimódon menekülünk meg, kiált fel egy helyen a szentíró – ha “nem törődünk ily nagy üdvösséggel!” (Zsid 2,3) Szeretném, ha értenénk: az Úr iránti bizalom nem csak szívbéli érzés, persze az is, legyen is mindig ott – hanem konkrét figyelés az ige és a Lélek vezetésére, mint a hegymászóké az időjárás-jelentésre! Életfontosságú, menteni és elveszteni képes figyelés, amiről itt szó van: senki alá ne becsülje hát, amikor a „bölcsesség kezdetének” az éber Istenre figyelést jelöli meg a bibliai bölcsesség-irodalom!

Aztán egy nagyon radikális kiegészítést fűz hozzá folytatásként. Teljes szívedből legyen bizodalmad az Úrban, mondja – de így folytatja: “… a magad értelmére pedig ne támaszkodjál!” S hogy félreértés ne lehessen, azt is hozzá teszi, hogy “ne légy bölcs a te magad ítélete szerint” – egy másik helyen pedig ugyanebben a könyvben egyenesen azt kérdezi: “Láttál-e olyan embert, aki bölcs a maga szemében? A bolond felől jobb reménységed lehet, hogy nem ő felőle!” (Péld 26,12)

Itt tehát valami nagy és fontos ügyről van szó, ha a Biblia ennyire kemény szavakat használ. A Krisztussal együtt meghalás komolysága forog kockán. Nem lehet megtért ember, aki mindent mindenkinél jobban tud, mert ő abszolút szakember mindenben, és a véleményéhez nem férhet kétség semmilyen irányból. Jogászoktól lehet hallani egészen kiélezett helyzetekben is a fogalmazást, hogy „álláspontunk szerint” ez vagy az így és így áll – ami annak elismerése, hogy bizony lehetségesek ehhez képest más álláspontok is. Milyen jó lenne ezzel a minimális alázattal közeledni az élet dolgaihoz! Pál odáig megy, hogy neki nincs is saját igazsága semmi – ami igazsága van, az összesen annyi, hogy Krisztus érte is meghalt! Igen, ehhez a ponthoz kellene visszatérni elmérgesedett vitákban, a családi perpatvarokban, még a nemzetközi konfliktusokban is – milyen más lenne a dolgok kimenetele! “Bizodalmad legyen az Úrban teljes elmédből, a magad értelmére pedig ne támaszkodjál!” Tanuljunk alázatot újra, hiszen messziről ismerjük is – éppen csak el kellene kezdeni megint a dolgok mértékévé tenni.

Végül még egy fontos szempont. Ha már megtanultál bízni az Úrban egész szíveddel, megtanultál nem támaszkodni a magad értelmére, mint végső igazságra, egy lépést érdemes megtenned még. Meg ne utáld az Úrnak fenyítését és dorgálását, mert ezek Isten atyai szeretetéből valók! A Biblia számos történetet tartalmaz, ahol azt látjuk, valakinek nem kellett az Úr dorgálása, semmibe vette azt – s akkor Isten azt mondta rendben, menjél akkor a saját fejed után. S ezekből a dolgokból, amiket emberek Isten nélkül tettek, nagy bajok származtak. Sokszor egészen jóvátehetetlen dolgok is.

Ott a Júdás példája, amit manapság szívesen értelmeznek félre, akik szeretnék hitelteleníteni az evangéliumot. Azt mondják, ő csak a Jézus utasítását követte, mikor elment a főpapokhoz – valójában hős. Júdás ezzel szemben a megkeményedett szívű, igazán megtérni nem akaró ember példája, aki három éven át hallgatja Isten igaz Fiát, s még mindig ott tart, önhatalmúlag össze akarja hozni a főpapot és Jézust egy hitvitára! Álljon már valamelyik a felkelő seregek élére a rómaiak ellen, s jöjjön vissza a régi dicsőség és a katonai függetlensége, mert az az üdv!  Pedig micsoda igéket hallhatott ez az ember Jézustól: “Az én békességemet adom néktek, nem úgy adom, amint a világ adja.” “Aki meg akarja tartani életét, elveszti, aki pedig elveszti értem és az evangéliumért, örök életre eleveníti meg!” “Tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok, s nyugalmat találtok lelkeiteknek!’ “Aki újonnan nem születik, nem mehet be az Isten országába!” Soroljuk tovább a központi, döntő fontosságú igéket?

Ezek szelíd szavak, Isten viszont néha az életünk eseményeivel dorgál bennünket, amik nem mindig szelídek. Sokszor elmondtam már, nem szégyellem ismételni, hogy amíg Isten dorgál minket a saját életünk eseményeivel, addig még mindig atyai szeretetével néz ránk! Mikor már azt mondja, mint Júdásnak is “Amit tenni akarsz, tegyed gyorsan” – akkor átadott a saját terveinknek. Rendben, menjél, csináld – már senki nem segíthet rajtad! Hát ezért fontos látnunk, hogy “Akit szeret az Úr, azt megdorgálja, éspedig mint atya a fiát, akit kedvel.” (Péld 3,12  Zsid 12,6-14)

Nemrégiben társaságban egy idős ember, aki köztiszteletben állt a többiek előtt, azt mondta, saját életkorára célozva, kicsit keserűen, hogy nem lesz bölcsebb az ember az élete során. Megütközést keltett szavaival, mert éppen őt tartotta ott mindenki leginkább bölcsnek. Mégis igaza volt mai igénk értelmében, amely ezekre biztatott minket: bízzál az Úrban egész szíveddel, vagyis vedd komolyan üzeneteit, figyelj a vezetésére, használd a segítségeket és támpontokat, amiket számodra igéjében naponta felkínál. Ne légy önhitt és a magad értelmére ne támaszkodjál! Nincs saját bölcsességed. Még ha ez olyan súlyú is, mintha a halálba adnád énedet: ne sajnáld – sokkal jobbat kapsz helyette! S végül: az Úr dorgálása és fenyítése el ne keserítsen, mert ő addig adja ezeket, amíg szeret! Ha elfogadod, megdől a pesszimista vélekedés, hogy nem lesz bölcsebb az ember egész hosszú életen át sem. Így legyen! Ámen.

 

Imádkozzunk!

Istenünk, mi nem vagyunk bölcsek, bár megvalljuk, ezt gondoljuk magunk felől. Légy áldott, hogy arra adod földi életünket, hogy napról napra növekedjünk megismerésedben és lehetőségeink áldott birtokbavételében. Köszönjük, hogy annyi ajándékot készítettél nekünk a rossz dolgokban is, hogy áldásunkra lehet a nagy keserűség is. Imádkozunk igazi, szívbéli bizodalomért, hogy képesek legyünk a ti értelmedre támaszkodni. Segíts meghalni a bűnnek, és feltámadni az életnek, segíts komolyan venni tőled való rendeltetésünket. Imádkozunk a következő hét napjaiért, munkánkért, otthonunkért és a ránk váró feladatokért: legyen velünk megszentelő jóságod, és adj nekünk bölcsességet! Ámen.