Az önkorlátozás ünnepe

Igehirdetés 2007. február 25.

Az önkorlátozás ünnepe

Lekció:  Luk 16,19-31

Textus:  Csel 13,1-3

„Antiókiában, az ottani gyülekezetben volt néhány próféta és tanító: Barnabás és Simeon, akit Nigernek is hívtak, cirénei Lucius és Manaén, aki Heródes negyedes fejedelemmel együtt nevelkedett, valamint Saul. Egyszer, amikor ezek az Úrnak szolgáltak és böjtöltek, ezt mondta a Szentlélek: Válasszátok ki nekem Barnabást és Sault arra a munkára, amelyre elhívtam őket. Akkor böjtölés, imádkozás és kézrátétel után elbocsátották őket.”

 

Imádság

Mennyei Édesatyánk, megvalljuk, hogy nem vagyunk az imádkozás művészei, és csak azt mondhatjuk, ami a szívünkben van. Beszélhetünk előtted reményeinkről, amikről nem tudjuk, jogosak-e, vajon te adtad-e őket, beszélhetünk előtted szégyeneinkről, amikről legszívesebben hallgatnánk, hiszen annyi mindent elrontottunk már, amit te szépnek és jónak adtál az életünkben. Beszélhetünk előtted terheinkről, amik alatt roskadozunk és nem tudjuk, hogyan is visszük őket tovább. Te jól tudod, mi van a mi szívünkben, mielőtt azt kimondanánk, ezért csak annyit mondunk, hogy rád van szükségünk, a te kegyelmedre és bocsánatodra, a te megújító, nagy jóságodra. Közöld ezt most minden vágyakozóval, aki téged keresni jött ide. Hajolj le hozzánk és beszélj a szívünkre, szabadíts fel minket bűneink alól és adj nekünk új életet. Krisztus nevében kérünk, hallgass meg minket. Ámen.

 

Igehirdetés

A költő azt mondja egyik versében:

 

„Vagy lesz új értelmük a magyar igéknek,

vagy marad régiben a bús, magyar élet…” (Ady E.)

 

Ez a mindenki által ismert verssor arra emlékeztet, hogy bizony, a megszokott, régi életünkhöz nagyon is megszokott, régi nyelv és megszokott, régi jelentések is tartoznak – ha viszont az életünk megújulásában reménykedünk, az biztosan a nyelvünk megújulásával is fog járni, ha eljön egyáltalán. Nem fogunk feleslegesen és főleg hamisan szólni, nem lesz tele a levegő trágársággal, újabban már vezető emberek szájából is, nem a köznapiság és az utcai hangvétel lesz a mérce, hanem valóban „lesz új értelmük a magyar igéknek”, és nem marad a régiben minden, hanem megtelik az életünk és a beszédünk nemes igazsággal és másoknak is erőt adó tisztasággal.

Biztosan vannak szép számmal, akik szerint ez így túl szép és igazából csak naiv álmodozás, mert sem az életünk, sem a nyelvünk nem fog tudni immár megújulni. Mi viszont mindnyájan azért jöttünk el ma ebbe a templomba, mert szomjazzuk és keressük a megújulást, és pontosan ebben ad most útmutatást igénk. Böjt első vasárnapján arra biztat minket, hogy adjunk új értelmet a „böjtölni” igének.

Ez a szó, hogy „böjtölni”, ha tengelyeket vennénk fel hozzá, megmérni a szó belső tartalmát, mondjuk világos és sötét irányponttal, meg derűs és rosszkedvű irányponttal, akkor az így létrehozott koordináta rendszerben biztosan a „sötét és rosszkedvű” tartományba esne a legtöbb ember megítélése szerint. A böjt nem lehet sem világos, sem derűs dolog, a böjt sötét és rosszkedvű valami, így szól a közvélekedés. És pontosan ezért fontos, hogy lesz-e új értelme a magyar igéknek, hogy felderülhet-e előttünk olyan világosság, ami más fényben, más színben és jelentéssel adja kezünkbe ezt az igét, mert a Biblia tanítása szerint a böjtölni ige igenis lehet világos és derűs tartalmú is.

Két történet szólít meg ma bennünket. Az egyik a gazdag és Lázár példázata, amiben úgy van jelen a böjt, hogy nincs is jelen, mondjuk úgy, a hiányával. Egy gazdag minden nap dúsan vigadozik, bíborba és patyolatba öltözik, fényes lakomákat rendez, és esze ágában sincs böjtölni. Még annyiban sem, hogy kizökkenjen az élet élvezetének gyakorlatából, amire berendezte az életét, hogy egyáltalán észrevegye a koldust asztala előtt, aki megelégedne a lehulló morzsákkal, de csak az ebek nyalogatják sebeit. Ebben a példázatban nincs jelen a böjt, csak a hiányával. Egy olyan embert látunk, aki nem tud és nem is akar böjtölni. Rövid az élet, mondja, ki kell használni és ennek megfelelően él, aminek sokkal később és máshol „lesz meg a böjtje”. Ott már, odaát, akarata nélkül kénytelen böjtölni, ám úgyannyira, hogy egyetlen csepp víz is kincset érne számára – de azt sem kapja meg.

A másik történet Antiókiában zajlik, ahol először hívták a tanítványokat keresztyéneknek. Ez a város kívül esett Izrael földjén, Szíriában volt ez a népes kereskedelmű kikötő város, vagyis egyértelműen külföldnek minősült. Ide menekültek Jeruzsálemből a hellén irányultságú tanítványok, akiket elüldöztek otthonról, hallottunk néhány nevet is az előbb közülük, és ezekből az emigráns lelkekből, ezekből a külföldre szakadt Krisztust követő atyafiakból indult a világra az első keresztyén misszió. A Szentlélek megszólította ott őket, sőt az egész gyülekezetet, miközben imádkoztak és böjtöltek, és azt az indítást adta, hogy kapjon gyülekezeti megerősítést, közösségi áldást a pogányok közé induló két misszionárius, Barnabás és Pál, akik az erre a küldetésre szóló belső elhívást már megkaptak a szívükben Istentől.

Ebben a második történetben az Istennek való szolgálat szerves részeként jelenik meg a böjt, amiről kétszer is hallunk. Először a normális, napi Isten-imádat részeként, másodszor pedig az apostolok kiküldését és megáldását megelőző elmélyülés részeként. Nyugodtan azt mondhatjuk, ha meghosszabbítjuk ezeket a vonalakat, hogy mi itt most nem hallgathatnánk ebben a templomban, ahol vagyunk, a Krisztusról szóló evangéliumot, ha azok az emberek ott nem gyakorolták volna a böjtöt. Az ő önkorlátozást tartalmazó Isten-imádatuk és böjtöt is magától értetődően végző Krisztus követésük tette lehetővé egyáltalán a világ-missziót, aminek mind a mai napig mi is részesei és haszonélvezői lehetünk.

Az egyik történetben csak a hiányával van jelen a böjt, azért olyan szomorú és ijesztő a történet végső kicsengése. A másikban azonban az imádsággal egyenrangú, azonos értékű dolog a böjt, és lesz is belőle világmisszió, az ézsaiási ige csodás valóra válása:  „Kevés az, hogy Jákob törzsének helyreállításában és a megmentett Izrael visszatérítésében légy az én szolgám. A népek világosságává teszlek, hogy szabadításom a föld széléig eljusson!” (Ézs 49,6)

Mit kell ebből a kétféle böjt-értelmezésből megértenünk? Mindenek előtt azt, hogy meglesz a böjtje annak, ahol az emberek nem tudnak és nem is akarnak böjtölni. Az életben kivétel nélkül mindenért meg kell fizetnünk, mondja a nyolcvankét éves Goethe, és biztosan megvolt a személyes alapja a kijelentésének. Ahol valaki él magának, halmozva tőle telhetően az örömöket, mellőzve az emberségből fakadó kötelezettségeket, mint a példázatbeli gazdag is, amik rá is várnának, hiszen mindenkinek lehetne valakiről vagy valakikről gondoskodni, ott egyszer csak eljön a kényszerű böjt ideje. Nem kellett a böjt, amikor még önként és szeretetből vehettem volna magamra a mérsékletet, az önkorlátozást, a mértéktelenségeim és telhetetlenségem megzabolázását? Hát eljön az idő, amikor nem is tehetek már mást, mert rákényszerülök a böjtre és nincs kitérés előle.

Ezzel az állapottal mindig együtt jár a késő bánat. Mert aki nem akar az önkorlátozás útján járni akkor, amikor még tehetné, amikor hozhatna még erkölcsi döntéseket, az mindig csak későn ébred rá, mit mulasztott ezzel. Tele van a világ ilyen vezeklőkkel, akik valamit nagyon elrontottak, talán éveken és évtizedeken át is, és próbálják valahogy jóvá tenni a dolgot, de nem sikerül. Azért nem sikerül, mert saját maguk akarják jóvá tenni, a kegyelem nélkül. Intézkednének, ahogyan a gazdag ember is próbálkozik ezzel, eljátszott élete után, de ez számára nem sikerül már. A kegyelem az egyetlen, ami segíthet, Isten végtelen jósága és irgalma, és erről szól itt ma is ez a terített asztal közöttünk. Jöjjetek, mert íme, minden készen van! – olvassuk a nagy vacsora példázatában. Ez a hívás a kegyelem. Isten magához hív, asztalához és közösségébe vár, hogy megbocsásson és megújítson. Jöjjetek, amíg jöhettek, keressétek az Urat, amíg megtalálható! Közeledjetek Istenhez, és közeledni fog hozzátok!

Íme a történet, ahol nincsen is böjt, ahol a böjt legfeljebb csak hiányával van jelen. De van egy másik történetünk is, a világmisszió kezdetének antiokiai  története. Az is szól hozzánk, mert ott az önkorlátozás, a böjt nagyon is jelen van. Böjtöltek, és megszólalt a Szentlélek, ahogyan hallottuk. Csodálatos ígéret ez, bontsuk ki a jelentését.

A böjt mindig a régivel való szakítás, a bűntől megválás időszaka. Gondoljunk a kovásztalan kenyerek hat napos ünnepére a húsvét előtt: nem ettek kelt tésztát, vagyis kalácsot, csak sokkal silányabb kenyeret hat napon át, hogy a régi kenyérből, amit vízbe téve élesztőként megsavanyítottak és az új megkelesztésére használtak, ne maradjon akár csak egy morzsa sem, hanem az új igazán új lehessen majd.  Tisztítsátok el a régi kovászt! – mondja az apostol, és az Isten által megítélt bűnök elhagyásáról van szó. Ne maradjon bennünk sem a régi hiúság, becsvágy, önzés és sértettség, ne vigyük tovább a telhetetlenséget meg az önsajnálkozást, semmit, amit Isten bűnnek mutatott meg már számunkra. Mert mind ezt letehetjük és tegyük is le az ő lábaihoz.

Aki ezt megteszi, az magát arra készíti elő, hogy az ő saját lelke helyett, ami addig benne uralkodott, Isten Szentlelke jöhessen el hozzá és betöltse a szívét. A böjtöt gyakoroló, magát önkorlátozásnak alávető ember a Szentlélek főhatalma alá készíti el a szívét. És a történet szerint a Szentlélek valóban el is jön és egészen konkrét útmutatást ad a  gyülekezetnek, amikor megnevezi, kik legyenek az apostolok, akik elindulnak az evangélium jó hírével szerte a világra.

Amíg nincs böjt, addig nem tudjuk, mi a teendő, amikor van böjt, akkor pedig egyszer csak egészen világos lesz, ha kell, személyekre is lebontva, hogy mi a teendő. A tanítványok szerettek volna egyszer meggyógyítani egy ördöngöst, de nem tudták. Megkérdezték Jézustól, miért nem sikerült nekik. Ő hitetleneknek nevezte őket és azt kérdezte, vajon meddig kell még szenvednie őket, majd hozzátette, hogy ez a fajta nem megy ki másként, csak könyörgés és böjtölés által. Mert a böjt, ha igazi, a megtisztulást és a belső megerősödést szolgálja. Nem ezzel érdemeljük ki az üdvöt, hanem ezzel tesszük magunkat alkalmassá arra, hogy az üdvöt, ami készen vár minket, el tudjuk fogadni. Úgy tűnik, a böjt nehezíti az életünket, pedig valójában erősíti azt.

Egy afrikai misszionárius írta le, hogy már majdnem elérte az országot, ahová küldetése szólt, ment már előbb repülőn, hajón, aztán kocsin és teveháton is. De most egy folyóhoz érkezett, és nem tudott átmenni rajta, pedig egész közel volt a céljához, mert elsodorta a lábait a víz gyors folyása. Akkor látta, hogy a bennszülöttek hatalmas köveket vesznek a kezükbe, és azok súlyával át tudnak lábolni a vízen. Ő is felvett egy negyedmázsás követ, és átjutott a túlpartra. Közben megértette, hogy az embernek néha nem könnyítenie kell terhein, hanem éppenséggel szaporítani azokon, és inkább célba ér. Hány üres és céltalan lélek nem tud megküzdeni szenvedélyeivel, vágyaival – mihelyt pedig a munkának terhét hordozza, mint a Jézus jó vitéze, már nincsenek is lelkiismereti gondjai. Mert a böjt, az önkorlátozás látszólag teher, valójában segítség és belső megerősödés, ami a célhoz segít bennünket.

Végül pedig a böjt nem csak a régivel való szakítás és nem csak megerősödés, hanem ünnep is. Jézus minden estre így  élte meg, és nekünk is ezt tanítja: amikor böjtölsz, ne legyen komor az ábrázatod, ne vágj keserves képet és ne hozd senkinek a tudomására, hogy te most éppen böjtölsz, hanem mosd meg az arcodat és kend meg a fejedet olajjal. Ünnep legyen számodra az önként magadra vett önkorlátozás, akár evésről vagy ivásról, akár tévézésről vagy számítógépezésről vagy beszédről, vagy bármi másról volna is szó. Ünnepelj a szívedben, hogy teheted. Istennek teszed, ő pedig számon tartja azt, ezért ne az emberek lássák, hogy éppen böjtölsz. Ez a most kezdődő, húsvétig tartó időszak minden keresztyén számára azért adatik, hogy megvizsgáljuk magunkat, miben van szükség az életünkben önkorlátozásra.

Ne csak a hiányával legyen jelen a böjt az életünkben, mint a gazdag embernél volt, mert aki ezen az úton jár, az később megbánja, de úgy lehet, túlontúl is későn, amikor már nem tehet semmit másként, mert minden elmúlt már.

Legyen a böjt a régi, megítélt bűnökkel való szakítás, szent komolysággal, hogy Isten is adhassa rá bocsánatát és kegyelmét. Csak azokra a bűnökre nincs bocsánat, amiket nem ismertek el, nem bántak meg és nem hagytak el: minden elismert, megbánt és elhagyott bűnre érvényes Jézus golgotai áldozata, mert ő elveszi a világ bűneit.

Legyen a böjt belső megerősödés és konkrét útmutatás, mert a Szentlélek szól az ige által mindazoknak, akik arra méltókká lettek. És legyen a böjt ünnep, belső öröm, a lélek ragyogása, mert Isten ezt a lehetőséget, az önkéntes magunk-korlátozását éppen azért adta, hogy még ebben is őt ismerjük meg jobban, és őt dicsőítsük életünkkel. Így is legyen. Ámen.