Az élet nyitott

Igehirdetés 2007. augusztus 26.

Az élet nyitott

 

Lekció: Ján 9,1-12
Textus: Zsid 13,14

„Mert nincs itt maradandó városunk, hanem a jövendőt keressük.”

 

Imádkozzunk!

Mennyei jó Atyánk, köszönjük a nyár ajándékait, köszönjük a pihenést és köszönjük a munkát. Légy áldott az aratásért, amit honfitársaink idén is elvégezhettek, hogy legyen kenyerünk és köszönjük neked, hogy az új kenyér most itt lehet asztalodon, hogy ne csak otthonainkban tápláljon a földi életre, hanem Megváltónk megtöretett testére emlékeztetve tápláljon a benned való, örök életre. Tudjuk Urunk, hogy sok a fal és az akadály, ami elválaszt minket tőled, amiket magunk építettünk saját lelkünkben, s gyakran egyszerűen vakok vagyunk arra, amit te teszel. Kérjük, nyisd meg lelki szemeinket, ahogy meggyógyítottad egykor azt a vakot, s újra látott! Könyörülj rajtunk is, áldott orvos – adj megtisztulást és gyógyulást, hogy újra egész és teljes legyen az életünk. Embereknél ez lehetetlen, de minden lehetséges tenálad – ezzel a hittel jövünk hozzád, s tudjuk, hogy meghallgatod a hitből fakadó imádságot. Jézusért kérünk, hallgasd meg imánkat, és áldd meg Szentlelkeddel ünneplésünket – hálánkat, a hirdetett és a látható igét egyaránt! Ámen.

 

Igehirdetés

Sokan sokfélét gondolnak a világról, az életről, a valóságról, tehát arról, amiben élünk, ami az emberi létezésünk színtere. Van, akinek az élet különböző okokból teher, ezért az ilyen ember sokat panaszkodik. Van, akinek a világ félelmek vagy éppen megaláztatások színtere, ezért elfordul tőle és bezárkózik. Van, akinek a kalandok lehetőségét jelenti, ezért beleveti magát és habzsolja. És volna még bőven változat, amiket most nem is sorolunk fel, de az új kenyérért hálaadásunk ünnepén azt hiszem, van okunk úgy felfogni az életet, mint egy hatalmas kibomlást és növekedést. Ahogy egyetlen szem búzában benne rejlik az egész növény, mely kinő belőle és szárat, leveleket és kalászokat hoz, amiből aztán kenyér és nyugodtan mondhatjuk, élet is lesz – úgy maga a hatalmas világfolyamat is egyetlen nagy kifejlés és növekedés.

Általában csak a virágról szoktuk azt a szép kifejezést mondani, hogy kinyílik, pedig az élet maga is ilyen, amikor továbblép azon, ami már volt, s újabb és újabb lehetőségeket hoz elő. Nem túlzás, ha azt gondoljuk, az élet lényege szerint nyitott, sőt, maga a kinyílás – az „ami nyitott”. Meglepetésre mindig lehet számítani, sosem ismerhetjük eléggé az életet; másrészt viszont érthetjük úgy is, hogy az élet és a valóság soha nincsen lezárva – folyton „nyílóban van”, mint egy szép virág! Ez mégiscsak szebb metafora, mint a militáris „ősrobbanás” – ha már egyáltalán próbálunk valamit mondani a megfoghatatlan és csodálatos Kezdetről…!

Szoktuk magunkat olyan helyzetekbe navigálni, ahol egyszer csak az az érzésünk, hogy innen nincs kiút. Ezt mindenki ismeri – bezárt állapotok, véglegesen lezártnak gondolt helyzetek, bilincsek, amik soha meg nem nyílhatnak. A saját egyéniségünket például nem tudjuk megváltoztatni. Aztán lehetnek falak és gátak, ijesztő lehetetlenségek, korlátok, ki nem nyitható ajtók például egy embertársunk szívén, akit mélyen megbántottunk – s  lehetne még sorolni. Sajnos, ismerjük ezeket. A szépen, egészségesen és arányosan kinyíló valóság helyett, amilyennek azt a Teremtő elgondolta, egyszer csak ott egy béna, bezárt, torzóban maradó élet – mint a sok látó között a vak, akiről mai evangéliumi történetünk is szól.

Nem tudjuk, miért volt vak. A tanítványok is hiába kérdik, nincs válasz Jézusnál sem – csak azt tudjuk, hogy előttünk áll egy ember, aki előtt nincs nyitva az élet. Egyszer Hollandiában egy nemzetközi konferencián végigvezettek minket egy labirintuson, ahol gondoskodtak a teljes sötétségről, s egy ponttól hagyták, hogy magunk tapogassuk a falakat és próbáljunk kijutni a termekből – hogy saját élményünk legyen, mit jelent az élet a vakoknak. Akinek volt ilyen élménye, sosem felejti el.

Az evangélium azt mondja, pontosan ilyen állapotba kerülünk lelki értelemben, amikor bezárul számunkra az élet: falak és bezárt ajtók mindenfelé, lassan már nincs kiút sem, annyi rossz döntést hoztunk. Homályba vész még a bezártság eredete is, azt mondhatjuk,  tragikus bonyodalom az egész – nem tudjuk meg az evangéliumi történetben sem, miért vak a vak – csak azt látjuk, hogy valaki számára bezárult az élet.

Nevezhetjük ezt sokféle módon: elvesztett hitnek, rossz döntések sorának, szerencsétlen sorsnak, vagy mondhatjuk azt, hogy nem jó helyre születtünk, és kérdezhetjük, miért olyanok az emberek, amilyenek – s volna még pár verzió. Minden válasz, ami csak a múltra vonatkozik, s onnan akar érteni mindent – alapjaiban rossz. Jézus azt mondja, hagyjuk a múlt fürkészését, nem fog előre vinni. Az egész azért van, hogy “nyilvánvalóvá legyenek benne Isten dolgai!” Ne hátrafelé forduljatok, az okokat keresve – csak hiábavaló emberi okoskodások telnek tőletek, nem fogjátok tudni feltárni a kétségbevonhatatlan valóságot! Nyíljon fel szívetek inkább azt látni, miként bomlanak ki Isten dolgai a jelenben: hogyan növekedhetnek fel azok még egy vakon született ember életében is!

Házaspárok és családok életében lehet megfigyelni, hogy amíg ott tart a dolog, hogy ki, mikor, miben és hogyan vétett, amint ezt szívesen szokták fölsorolni egymásra nézve, addig a helyzet csak tovább mérgesedik. Amint előre tudnak nézni, s azzal kezdenek el foglalkozni, hogyan tovább – egyszerre minden átalakul. Jézus minket is erre biztat: hagyjátok a régi sebeket, ne tépjétek fel őket mindig újra. Nézzetek előre, hogy egyáltalán észrevegyétek, miként mennek végbe Isten nagyságos dolgai, hogyan bomlanak ki az ő szándékai, mi módon hoz ki végtelen szeretete rossz dolgokból is előbb-utóbb valami jót…!

Ő úgy viszi végbe itt a gyógyítást, hogy ad magából valamit a vaknak, s azt is mondja neki, eredj el és mosakodj meg. Mind a kettő fontos. A gyógyítás különös volta, hogy ti. Jézus nyálából csinál sarat s azzal keni be a vak szemét, sok fölösleges okoskodásra adott már okot. Pedig egyszerű a magyarázat: Jézus nem varázsol, nem “antik orvosi kezelési módszert” alkalmaz – hanem önmagából ad a beteg embernek. A jelképet így megértve, hogy a gyógyszer maga Jézus, már közel vagyunk ahhoz, hogy felfedezzük: ma sem, és velünk sem másként történik a gyógyulás. Emberek kapnak valamit nem csak Jézustól, hanem – magából Jézusból! Az úrvacsora is ennek jelképe, hiszen olyankor a maga testével és vérével táplál minket “ez egyszerű vendégségben” – vagyis magát közli velünk! S azt is ő mondja, hogy “ha nem eszitek az én testemet és nem isszátok az én véremet, az élet sincs meg bennetek!” (Ján 6,52-56) Őt magát kell behívni életünkbe, mert az a gyógyulás, ha ő már ott lehet. Ha nem csak olvasunk és hallunk róla, nem csak szimpatikusnak véljük, amit ő hirdet (még általában azt is hozzátesszük: így kellene élni mindenkinek!) – hanem be is hívjuk őt életünkbe. Amint ez megtörténik, elkezdődik a gyógyulás!

De nem csak önmagából ad, hanem azt is mondja: menj és mosakodj meg. Erre aztán mindenkinek szüksége van, aki gyógyulni akar. Aki arra vágyik, hogy a bezárt és sötét világból napfényre lépjen, s újra a szépen kibomló, nyitott élettel, az igazi valósággal találkozzon, annak szembe kell néznie azzal, mi rajta a szenny, amit le kell mosnia magáról, s mit jelent számára a megtisztulás. Ez a megmosakodás belső, lelki történés. Keresztelő János idejében még kívül történt, a Jordánba merítéssel, ám valójában ez már akkor is belső esemény volt. Lehet szembenézésnek nevezni, lehet az életünk újra gondolásának: egy biztos, hogy aki sáros marad, az nem fog jól látni. Menj el s mosakodj meg, akkor újra lesz napfényed, s újra kinyílik számodra a világ! Mosakodj meg, nem is akárhol: a Siloám tavában. A szó azt jelenti: Küldött. Majd ha megújulsz küldetésedben, Isten népének gyermeke, nem leszel többé vak! Tedd a dolgodat – vezess az Úrhoz minden népeket, ahogy a próféta megmondta: “Kevés az, hogy Jákob törzsének helyreállításában és a megmentett Izrael visszatérítésében légy nekem szolgám: a népeknek is világosságául adtalak, hogy üdvöm a föld végéig terjedjen…!” (Ézs 49,6)

Ez a kinyílás azonban nem annyi, hogy valakinek a szeméről leesik a hályog, s ülve egy páholyban már látja az előadást. Sokkal többről van szó. Látni mélyebb értelemben azt jelenti, hogy kapcsolódni. A meggyógyult emberrel nem az történt, hogy már látott is, hanem az élete, a világhoz és emberekhez való viszonya változott meg. Azt mondhatjuk, elkezdett valóban benne lenni, kapcsolódni az élethez. A téveteg tapogatózást, ami addig az élete volt, felváltotta a valódi élet, melyben már más minőségben vehetett részt. Megtalálta helyét újra a munkában, az emberek közt, a családban – közvetlenebbül és sokkal szervesebben “kapcsolódik” minden síkján az életének, mint azelőtt!

Aki visszanyerte a látását Jézus révén, az kikerül élete elidegenedéséből, a nagy magánosságából, elszigeteltségből, s megtalálja helyét a közösségben és a szolgálatban. Látni annyit jelent, hogy látni immár, hol tudom hasznossá tenni magamat, mi lehet az én feladatom, amivel gazdagítani tudom a családot, a lelki családot, a gyülekezetet – s talán még városomat és hazámat is! Látni annyit jelent, mint értelmesen kapcsolódni, az embernek helyét megtalálni. Ehhez Jézus segít hozzá bennünket. Ő, aki a világ világossága, s aki Annak dolgait cselekszi, amíg nappal van, aki elküldte őt. Eljön az éjszaka, amikor senki nem munkálkodhat! (Ján 9,4-5)

Milyen más e világhoz látó szemekkel kapcsolódni még testi értelemben is – hát még lelkiekben! Erről szólt a mai igehirdetés. Aki lát, az tud hálát adni a kenyérért, sőt felfedezi benne a Krisztus testét. Hiszen még az új kenyér is arra emlékezteti őt itt az úrasztalán, hogy Krisztus nem mögöttünk, hanem előttünk van! Tudjunk előre tekinteni – nehéz, vádakkal teli pillanatokban különösen is! Akkor gyógyul és helyreáll majd az élet. Tudjunk Jézusból kapni: ő a mi gyógyszerünk, rá van szüksége mindnyájunknak. Tudjunk megmosódni, küldetésünkben  megújulni – hogy aztán teljesen meggyógyultan mehessünk vissza mi is az életbe, s lássunk és örüljünk, a helyünket megtalálva. Tudva azt, hogy “nincs itt maradandó városunk, hanem a jövendőt keressük.” Mert a világ, a mi Istenünk által teremtett egyetlen egy, gyönyörű  szép világ, s benne a mi parányi életünk is az ő örök akaratból úgy bomlik ki, amint egy színes, bársonyos szirmú, illatos virág.

Így is legyen! Ámen.