Igehirdetések

Az élet nyitott

Igehirdetés 2007. augusztus 26.

Az élet nyitott

 

Lekció: Ján 9,1-12
Textus: Zsid 13,14

„Mert nincs itt maradandó városunk, hanem a jövendőt keressük.”

 

Imádkozzunk!

Mennyei jó Atyánk, köszönjük a nyár ajándékait, köszönjük a pihenést és köszönjük a munkát. Légy áldott az aratásért, amit honfitársaink idén is elvégezhettek, hogy legyen kenyerünk és köszönjük neked, hogy az új kenyér most itt lehet asztalodon, hogy ne csak otthonainkban tápláljon a földi életre, hanem Megváltónk megtöretett testére emlékeztetve tápláljon a benned való, örök életre. Tudjuk Urunk, hogy sok a fal és az akadály, ami elválaszt minket tőled, amiket magunk építettünk saját lelkünkben, s gyakran egyszerűen vakok vagyunk arra, amit te teszel. Kérjük, nyisd meg lelki szemeinket, ahogy meggyógyítottad egykor azt a vakot, s újra látott! Könyörülj rajtunk is, áldott orvos – adj megtisztulást és gyógyulást, hogy újra egész és teljes legyen az életünk. Embereknél ez lehetetlen, de minden lehetséges tenálad – ezzel a hittel jövünk hozzád, s tudjuk, hogy meghallgatod a hitből fakadó imádságot. Jézusért kérünk, hallgasd meg imánkat, és áldd meg Szentlelkeddel ünneplésünket – hálánkat, a hirdetett és a látható igét egyaránt! Ámen.

 

Igehirdetés

Sokan sokfélét gondolnak a világról, az életről, a valóságról, tehát arról, amiben élünk, ami az emberi létezésünk színtere. Van, akinek az élet különböző okokból teher, ezért az ilyen ember sokat panaszkodik. Van, akinek a világ félelmek vagy éppen megaláztatások színtere, ezért elfordul tőle és bezárkózik. Van, akinek a kalandok lehetőségét jelenti az élet, ezért beleveti magát és habzsolja. És volna még bőven változat, amiket most nem is sorolunk fel, de az új kenyérért hálaadásunk ünnepén azt hiszem, van okunk úgy felfogni az életet, mint egy hatalmas kibomlást és növekedést. Ahogy egyetlen szem búzában benne rejlik az egész növény, mely kinő majd belőle és szárat, leveleket és kalászokat hoz, amiből aztán kenyér és nyugodtan mondhatjuk, élet is lesz – úgy maga a hatalmas világfolyamat, vagy nevezzük így, az élet is egyetlen nagy kifejlés és növekedés.

Általában csak a virágról szoktuk azt a szép kifejezést mondani, hogy kinyílik, pedig az élet maga is ilyen: „kinyílik”, amikor megvalósul, amikor továbblép azon, ami már volt, s újabb és újabb lehetőségeket hoz elő. Nem túlzás, ha azt gondoljuk, hogy az élet lényege szerint nyitott, sőt, maga a kinyílás – az, „ami nyitott”. Ha ez így van, s minden tapasztalat erre mutat, akkor ezt érthetjük úgy, hogy meglepetésre mindig lehet számítani, sosem ismerhetjük eléggé az életet; másrészt viszont érthetjük úgy is, hogy az élet és a valóság soha nincsen lezárva, készen, folyton „nyílóban van”, mint egy szép virág! Ez mégiscsak szebb metafora, mint a militáris „ősrobbanás”, ha már egyáltalán próbálunk valamit mondani a megfoghatatlan és csodálatos kezdetről!

Mi emberek szoktuk magunkat olyan helyzetekbe navigálni, ahol egyszer csak az az érzésünk, hogy innen nincs kiút. Ezt mindenki ismeri – bezárt állapotok, véglegesen lezártnak gondolt helyzetek, bilincsek, amik soha meg nem nyílhatnak. A saját egyéniségünket például nem tudjuk megváltoztatni. Aztán lehetnek falak és gátak, ijesztő lehetetlenségek, korlátok, ki nem nyitható ajtók például egy embertársunk szívén, akit mélyen megbántottunk – s  lehetne még sorolni. Sajnos, ismerjük ezeket. Az eredetileg szépen, egészségesen és arányosan kinyíló valóság helyett, amilyennek azt a Teremtő elgondolta, egyszer csak ott egy béna, bezárt, torzóban maradó élet, mint a sok látó között a vak, akiről mai evangéliumi történetünk is szól.

Nem tudjuk, miért volt vak. A tanítványok is hiába kérdik, nincs válasz Jézusnál sem, csak azt tudjuk, hogy előttünk áll egy ember, aki előtt nincs nyitva az élet. Egyszer Hollandiában egy nemzetközi konferencián végigvezettek minket egy labirintuson, ahol gondoskodtak a teljes sötétségről, s egy ponttól hagyták, hogy magunk tapogassuk a falakat és próbáljunk kijutni a termekből – hogy saját élményünk legyen, mit jelent az élet a vakoknak. Akinek volt ilyen élménye, sosem felejti el.

Az evangélium azt mondja, sokszor pontosan ilyen állapotba kerülünk lelki értelemben, amikor bezárul számunkra az élet: falak és bezárt ajtók mindenfelé, lassan már nincs kiút sem, annyi rossz döntést hoztunk. Homályba vész a bezártság eredete, azt mondhatjuk,  tragikus bonyodalom az egész – nem tudjuk meg az evangéliumi történetben sem, miért vak a vak – csak azt látjuk, hogy valaki számára bezárult az élet.

Nevezhetjük ezt sokféle módon: elvesztett hitnek, rossz döntések sorának, szerencsétlen sorsnak, vagy mondhatjuk azt, hogy nem jó helyre születtünk, és kérdezhetjük, miért olyanok az emberek, amilyenek – s volna még pár változat. Minden válasz, ami csak a múltra vonatkozik, onnan akar érteni mindent, alapjaiban rossz. Jézus azt mondja, hagyjuk a múlt fürkészését, nem fog előre vinni. Az egész azért van, hogy nyilvánvalóvá legyenek benne Isten dolgai! Ne hátrafelé forduljatok, ne az okokat keressétek – csak hiábavaló emberi okoskodások telnek tőletek, úgysem fogjátok tudni feltárni a kétségbevonhatatlan valóságot. Nyíljon fel szívetek inkább azt látni, miként bomlanak ki Isten dolgai: hogyan növekedhetnek fel azok egy vakon született ember életében is.

Házaspárok és családok életében lehet megfigyelni, hogy amíg ott tart a dolog, hogy ki, mikor, miben és hogyan vétkezett, amint ezt szívesen szokták felsorolni emberek egymásra nézve, addig a helyzet csak tovább mérgesedik. Amint ezek helyett az emberek előre tudnak nézni, és azzal kezdenek el foglalkozni, hogyan tovább, egyszerre minden átalakul. Jézus minket is erre biztat: hagyjátok a régi sebeket, ne tépjétek fel őket mindig újra: nézzetek előre, hogy egyáltalán észrevegyétek, miként mennek végbe Isten nagyságos dolgai, hogyan bomlanak ki a szándékai, mi módon hoz ki az ő végtelen bölcsessége és szeretete rossz dolgokból is előbb-utóbb valami jót!

Ő úgy teszi ezt a gyógyítást konkréttá, hogy ad magából valamit a vaknak, s azt is mondja, hogy eredj el és mosakodj meg. Mind a kettő fontos. A gyógyítás különös volta, hogy Jézus a nyálából sarat csinál s azzal keni be a vak szemét, sok fölösleges okoskodásra adott már okot, pedig egyszerű a magyarázat: Jézus nem varázsol, nem “antik orvosi kezelési módszert” alkalmaz, hanem önmagából ad a beteg embernek. A jelképet így megértve, hogy a gyógyszer maga Jézus, már közel vagyunk ahhoz, hogy felfedezzük: ma sem, és velünk sem másként történik a gyógyulás. Emberek kapnak valamit nem csak Jézustól, hanem – magából Jézusból! Az úrvacsora is ennek jelképe, hiszen ilyenkor a maga testével és vérével táplál minket “ez egyszerű vendégségben” – vagyis magát közli velünk. S azt is ő mondja, hogy ha nem eszitek az én testemet és nem isszátok az én véremet, az élet sincs meg bennetek! (Ján 6,52-56) A gyógyuláshoz őt magát kell behívni életünkbe. Az a gyógyulás, ha ő már ott lehet az életünkben. Ha nem csak olvasunk és hallunk róla, vagy nem csak szimpatikusnak véljük, amit ő hirdet (s még azt is hozzátesszük, így kellene élni mindenkinek) – hanem be is hívjuk őt életünkbe. Amint ez megtörténik, elkezdődik a gyógyulás!

De nem csak önmagából ad, hanem azt is mondja: menj és mosakodj meg. Erre aztán mindenkinek szüksége van, aki gyógyulni akar. Aki arra vágyik, hogy a bezárt és sötét világból napfényre lépjen, s újra a szépen kibomló, nyitott élettel, az igazi valósággal találkozzon, annak szembe kell néznie azzal, mi rajta a szenny, amit le kell mosnia magáról, s mit jelent számára a megtisztulás. Ez a megmosakodás belső, lelki történés. Keresztelő János idejében még kívül történt, a Jordánba merítéssel, ám valójában ez már akkor is belső esemény volt. Lehet szembenézésnek nevezni, lehet az életünk újra gondolásának: egy biztos, hogy aki sáros marad, az nem fog jól látni. Menj el s mosakodj meg, akkor újra lesz napfényed, s újra kinyílik számodra a világ!

Ez a kinyílás azonban nem annyi, hogy valakinek a szeméről leesik a hályog, s ülve egy páholyban már látja az előadást. Sokkal többről van szó. Látni mélyebb értelemben azt jelenti, hogy kapcsolódni. A meggyógyult emberrel nem az történt, hogy már látott is, hanem az élete, a világhoz és emberekhez való viszonya változott meg. Azt mondhatjuk, elkezdett valóban benne lenni, kapcsolódni az élethez. A téveteg tapogatózást, ami addig az élete volt, felváltotta a valódi élet, melyben más minőségben vehetett részt. Megtalálta helyét újra a munkában, az emberek közt, a családban – közvetlenebbül és szervesebben kapcsolódik minden síkján az életének, mint azelőtt.

Aki visszanyerte a látását Jézus révén, az kikerül az élete elidegenedéséből, a nagy magánosságából, elszigeteltségből, s megtalálja helyét a közösségben és a szolgálatban. Látni annyit jelent, hogy látni immár, hol tudom hasznossá tenni magamat, mi lehet az én feladatom, amivel gazdagítani tudom a családot, a lelki családot, a gyülekezetet – s talán még városomat és hazámat is. Látni annyit jelent, mint értelmesen kapcsolódni, s az embernek helyét megtalálni. Ehhez Jézus segít hozzá bennünket. Ő, aki a világ világossága, s aki annak dolgait cselekszi, amíg nappal van, aki elküldte őt. Eljön az éjszaka, amikor senki nem munkálkodhat!

Milyen más e világhoz látó szemekkel kapcsolódni még testi értelemben is, hát még lelkiekben! Erről szólt a mai igehirdetés. Aki lát, az tud hálát adni a kenyérért, sőt felfedezi benne a Krisztus testét. Hiszen még az új kenyér is arra emlékezteti őt itt az úrasztalán, hogy Krisztus nem mögöttünk, hanem előttünk van! Tudjunk előre tekinteni – nehéz, vádakkal teli pillanatokban különösen is. Akkor gyógyul, és helyreáll majd az élet. Tudjunk Jézusból kapni: ő a mi gyógyszerünk, rá van szüksége mindnyájunknak. Tudjunk megmosódni, hogy aztán teljesen meggyógyultan mehessünk vissza mi is az életbe, s lássunk és örüljünk, a helyünket megtalálva. Tudva azt, hogy “nincs itt maradandó városunk, hanem a jövendőt keressük.” Mert a világ, a mi Istenünk által teremtett egyetlen egy, gyönyörű  szép világ, s benne a mi parányi életünk is az ő örök akaratból úgy bomlik ki, amint egy színes, bársonyos szirmú, illatos virág. Így legyen! Ámen.