Igehirdetés 2007. november 11.

Minden szabad nékem, de nem minden használ

 

Lekció: 1Sám 26, 1-12
Textus: 1Kor 10, 23

„Minden szabad nékem, de nem minden használ; minden szabad nékem, de nem minden épít.”

 

Imádkozzunk!

Örök Isten, akinek esztendők nincsenek létedben, hozzád száll imádságunk! Angyali seregek sem dicsérnek téged méltó módon, mennyivel kevésbé mi, gyarló földi lények. Jóságos és emberszerető Istenünk, te számontartasz mindent, minket embereket is – és akaratod nélkül egy hajszál sem eshet le fejünkről. Ennivalót adsz asztalunkra, ruhát a testünkre és szeretetet, amely körülvesz családban és gyülekezetben, Krisztusban pedig gyermekeiddé fogadtál. Íme, meghallottuk hívó szavadat és egybegyűltünk, hogy előtted leboruljunk és igédet hallgassuk. Mindazt, ami szorongat, vagy amit nélkülözünk, most a te kezedre bízzuk. Légy közöttünk és taníts, hogy ami hiúságból és dacból van, ami félelmes és elszomorító, a magunk hitetlensége és babonás hite csupán, az fogyatkozzék. Nyíljon meg szívünk: legyen a mostani óra a világosság órája, amelyben nyitott eget látunk és a sötétség felett is őrködő szereteted egészen betölti szívünket, lelkünket és elménket! Ámen.

 

Igehirdetés

Valaki úgy fogalmazott, hogy a Biblia tulajdonképpen Isten-élmények fűzére. (Farkas J.) Akár történetet és krónikát olvasunk benne, akár evangéliumot, zsoltárt vagy levelet, mindig egy földi ember hangját halljuk, aki  megtapasztalt valami fontosat – s amitől más lett az élete. Nem olyan már, mint a többieké. Megtapasztalt egy végtelen jóságot, az élő Istent, ezért másként él, mint a többiek. Tisztábban, egyszerűbben – nemesebben.

Nézzük csak Dávidot. Fiatal hős, akit féltékeny apósa, az öreg király Saul elüldöz az udvarból. Mindenki szeme láttára meg akarja ölni, és a pusztán túl Zif sziklabarlangjai adnak számára menedéket. Már az félelmetes, ha valaki így jár: életére törnek és el kell bujdosnia, ha meg akar menekülni. Hányan tapasztalták ezt a dolgot a mi hazánkban is, csak az elmúlt évszázad során! De jön még mélyebb verem Dávid életében: a zifiek titkon Saulhoz mennek s beárulják hol rejtőzik – a király pedig háromezer válogatott vitéz élén megy megsemmisíteni vélt riválisát. Isten éjszaka azonban kezébe adja   üldözőjét, és noha harcostársa Abisaj is arra biztatja, öljék meg a megszállottan féltékeny, gyilkos lelkű királyt, Dávid nem él e szabadságával, ami mintegy ölébe hullott. Csupán lándzsáját viszik el a feje mellől meg a vizes korsót, hogy jelezzék,  jártak a barlangban, ahol aludt – de nem bántották…

Pedig Dávid most egycsapásra megszabadulhatna az őrjöngő embertől, aki az életére tör, s azonnal király is lehetne, amivé Sámuel próféta már régebben fel is kente. Mégsem emel kezet a királyra, nem él a szabadságával. Minden bizonnyal azért, mert hasonló Isten élménye volt, mint Pálnak, aki leírta nekünk ezt a szép mondatot: “Minden szabad nékem, de nem minden használ, minden szabad nékem, de nem minden épít.” (1Kor 10,23)

Amikor ezt halljuk „minden szabad nékem” – éspedig kétszer egymás után egy mondatban, lehetetlen arra nem gondolni, hogy ma is hányan mondják ugyanezt. Csak más a hangsúly. Minden szabad nékem, mondják az emberek, mégpedig milyen hangosan – és ennek jegyében is élnek, beszélnek, hoznak döntéseket, adnak példát a gyerekeiknek – de a folytatás hiányzik a mondat végéről: nem minden használ és nem minden épít! Mert amit lehet, azt nem biztos, hogy szabad is. Ma pedig annyi mindent lehet – a szomszéd se szól bele, minden megengedhető… Aztán látjuk az eredményt: sokan arra büszkék, amit szégyellniük kellene, úgy élnek a szabadságukkal – s azzal hivalkodnak, ami sem nem használ, sem nem épít.

Mondjuk ki a tételt: a szabadság értelmes önkorlátozás nélkül közönséges önkényeskedés az élettel. A Károli Biblia “ragadománynak” nevezi az így értelmezett holmit, az újfordítás pedig zsákmánynak – s valóban lehet úgy élni életünk kincseivel, az időnkkel, erőnkkel, lehetőségeinkkel, mint a rablott holmival! Mindegy, hogy ragadomány vagy zsákmány a neve. Jézus azt mondja: aki nagyon meg akarja nyerni, az biztosan elveszti, aki pedig el tudja veszteni az életét őérte és az evangéliumért – az találja meg. Ha nagyon élni akarunk, mindenáron meg akarjuk ragadni magunknak, akkor éppen a méltó élet szalad ki alólunk, s marad a helyén üresség, csömör, rossz lelkiismeret. “Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de a lelkében kárt vall? Másképpen: micsoda váltságot adhat az ember lelkéért?” (Mát 16,26)

Ezért nyugodtan kérdezzük először is ezt: mi az, ami nem használ nekünk? Az, amivel magunk ellen is vétünk! Amikor azt hisszük  szerzünk, s közben inkább elvesztünk valamit. Dávid pontosan ezt kerüli el. Megszerezhetné a trónt – de nem teszi. Egyetlen mozdulat, s Saul nincs tovább, ő pedig az ország királya – ahogyan számos trónkövetelő megtette a későbbiekben, jól tudjuk. Mostanában olvasunk erről a Királyok 2. könyvében. Sokan kerültek trónra gyilkossággal, s aztán szinte mind maga is gyilkosság áldozata lett… Dávid tartózkodik ettől a mozdulattól. Ő ismeri Isten szentségét: az ő Isten-élménye nem engedi, hogy önkényesen, törvény és igazság nélkül, zsákmányként éljen szabadságával!

Akkor ugyanis saját maga ellen is vétene. Olyan folt kerülne a lelkére, amit később megbánna – és a Saul életén kívül az is “érték”, hogy Dávid miként viszi tovább a maga lelkét…! Igenis, érték a tiszta lelkiismeret, és érték a méltányosság is, amikor nem éljük ki azonnal a felháborodásunkat, s nem toroljuk meg a rajtunk esett sérelmet!

Itt történt a mi városunkban a következő dolog: egy derék családapa, szelíd és barátságos ember, vitte haza este autóval a frissen operált, idős hozzátartozóját a kórházból, mert a jó magyar egészségügy nem tud megoldani egy ilyen dolgot. Mivel néhány napja operált betegről volt szó, óvatosan vezetett. A város központjában egy lámpánál elébe állt egy autó, kiszállt a vezetője, és a számára gyanútlanul leeresztett ablakon át egyetlen szó vagy kérdés nélkül ököllel úgy az arcába vágott, hogy eltört a szemüvege – aztán szó nélkül elment az illető. Itt tartunk, testvérek! Valaki elégedetlen a másik autós tempójával, mert ő olyan fontos ember: neki sietnie kell, hát így fejezi ki a vak és értelmetlen dühét. Szabad folyása van az erőszaknak: aki akar, él az ököljoggal – és semmi következménye a dolognak. A rendőrségen azt mondták a vérző arcú embernek, miért nem ütött vissza – és ez megtörténhet Magyarországon 2006-ban! Nekünk, kívülállóknak csak a lelkünkön esett csorba, amikor hallottuk, nem az arcunkon – de ez már csak azokat érdekli, akiknek a szerzésen, a hatalmon kívül a lelkiismeret is szempont. Ilyenek kevesen vannak: ám azok, akik megtapasztalták Isten szentségét, bizonyosan közéjük tartoznak.

Mi tehát a felelet arra, hogy mi nem használ nekünk? A Tízparancsolatban és a Hegyi Beszédben világosan elmondott dolgokon túl ez az egyszerű válasz: ami magunknak is árt. Értelmes ember észreveszi e dolgokat. Ha nem venné észre, lapozgassa csak a Bibliát, s fog találni benne elég életpéldát, ki, hogyan és hányszor ártott magának, a saját lelkének, erkölcsi kedélyének, sőt, az üdvösségének! Olyanok szedegették össze nekünk a hatalmas hagyományt tele képekkel, akik tudták, mert volt Isten-tapasztalatuk és nem feledték el, hogy “minden szabad nékünk, de nem minden használ, minden szabad nékünk, de nem minden épít!”

Ám próbáljuk meg az emberi szabadság dolgát pozitív oldaláról is látni, s kérdezzük ezt: mi használ az embernek? Oly egyszerű a válasz: ami épít. A héber költészet törvénye szerint az ismétlődések mindig azért szerepelnek egy mondatban, hogy kiegészítsék és magyarázzák egymást. Ha nem értjük a dolgot az egyik szóból, megvilágítja a másik – és fordítva. Itt is ezzel állunk szemben: az nem használ az embernek, ami kárára van testének, lelkének, tulajdonképpen mindegy, mert mind a kettő fontos, ezt már láttuk. S mi használ neki? Ami pedig építi.

De hát mit lehet “építeni” egy emberen? A görögök úgy gondolták, hogy a testét, fizikumát kell rendben tartania mindenkinek, akkor a lelke is rendben lesz: “Ép testben ép lélek.” Valóban jobban alszik az ember, ha napközben fizikailag is elfárad, s tanácsos helyesen táplálkoznia is – de a lelki bajokra  már nem biztos, hogy testi gyógyszerek, például tabletták a leghasznosabbak, ahogy mainapság azt oly sokan gondolják. Hány ép testű emberben lakik beteg vagy sértett lélek, düh és fogcsikorgatás, bosszúvágy, megmagyarázhatatlan félelmek, s mind a többi. Mert az embernek nem csak testében, hanem belül, a szívében is kell épülnie! A testépítő csodák, a borzalmasan kigyúrt izomzatú emberek legtöbbször csak karikatúrái valami szép és egészséges dolognak: az izmok nem arra valók, hogy mutogassuk őket, hanem hogy dolgozzunk velük!

Az igében nem véletlenül halljuk: „épüljetek!” – mert ez az, amire egész életünkben mindvégig szükségünk is van. (2Kor 13,11  1Pét 2,5) Kivált, amikor már a fizikai és szellemi leépülés is a láthatáron van, az élet második felében – ám egyébként is. Mondjuk ki, hogy minden kor minden emberének szüksége van épülésre: ha fiatal azért, ha az élet derekán jár, akkor azért – s ha pedig már hazafelé tart, hát akkor meg pontosan azért!

Ez azonban nem valami kegyes, egyházi dolog – bár ha valami, hát a templom pontosan ennek helye ősidőktől, hogy életek itt megépülhessenek. Letegyék rossz lelkiismeretüket, megszabaduljanak a terheiktől és sebeiktől (amiket egyébként legtöbbször maguknak okoztak), kigyógyuljanak lelki betegségeikből, amiket így vagy úgy, beszereztek. Ezt a gyógyulást Isten Szentlelke munkálja bennünk, s minél alázatosabbak és nyitottabbak vagyunk, ő annál jobban tisztogathat és gyógyíthat. Ez az alap – amihez tegyük azonban hozzá a saját feladatunkat is!

Mert magunknak is van dolga az épülésben. Hogy úgy mondjam, akarata ellenére senkit nem lehet meggyógyítani! Jézus is kérdezi a betegtől: “Akarsz-e meggyógyulni?” (Ján 5,6) – mert némelykor bizony pontosan az akarat beteg. S amíg valaki maga nem akar gyógyulni, hiába igyekeznek segíteni a többiek.

Eszembe jut, hogy ma például milyen sok pánikbeteg van. Régen másfajta lelki betegségek voltak szerte Európában – ma ez szaporodik. Bizonyos szakembereknek az a véleménye, hogy a családi viszonyokon kívül (amiről nem tehet senki, ha egyszer beleszületett) – az is ludas ebben a dologban, hogy nem tudják az emberek, mi módon kellene maguknak is hozzájárulni gyógyulásukhoz – pontosabban már ahhoz, hogy ki se alakuljon e dolog. Szaknyelven úgy mondják, hogy az emberek elmulasztják a szükséges „neutralizáló struktúrákat” beépíteni a lelkükbe. Amikor eszükbe jut, hogy baj is érheti őket, azonnal rettegnek is a dologtól, kiveri őket az izzadság és nem tudnak éjszaka aludni, nappal meg dolgozni. Ahhoz persze, hogy az ember a megfelelő pillanatban elég semlegesítő gondolatot tudjon mondani magának (mert ezt jelenti a „neutralizáló struktúra” beépítése a lélekbe), már gyermekkortól fogva meg kell tanulni „jóban lenni” önmagunkkal. Vagyis mindenkinek oda kell figyelni önmagára, mi hogyan is hat őrá. Meg kell tanulnia “bánni”  a saját lelkével, s bizony, az ehhez szükséges gyermekkor sem adatik meg mindenkinek – hogy ti. e dologra módja legyen rátanulni.

Ám rajtunk is múlik, mennyit épülünk! Nem csak a saját bölcsességét mondogathatja valaki magának, mikor bajban van, vagy rossz gondolatok bántják, hanem azokat a hatalmasabbnál hatalmasabb igéket is, amik Isten ígéreteit tartalmazzák! Csak egyet hadd mondjak most ezek közül: „Megváltottalak, neveden hívtalak, enyém vagy!” (Ézs 43,1) Ha az életem tényleg nem az enyém, hanem Istené, s ő valóban jól tudja, hogy én mi célból, és meddig élek – akkor miért rettegjek az elmúlástól? Nem voltam itt mindig, nem is leszek mindig itt: ez a dolgok rendje. Ha életem valóban Istené, akkor nincs mit félnem. Jó helyen leszek nála odaát is, vagyis ezt a dolgot egészen rábízhatom! Egy felnőtt gyermekét balesetben váratlanul elvesztett édesapa írta néhány évtizede a fia gyászjelentésére: „Most, hogy drága szeretettünk Isten hozzánk közelebbi kezéből átkerült a tőlünk távolabbi kezébe…” Igen, a hívő ember így gondolkodhat az elmúlásról! Nekünk nem kell messzire mennünk azokért a bizonyos „neutralizáló struktúrákért.” Annál is inkább, mert nekünk nem csupán „semlegesítő mondatok”, hanem nagyon is „tartalommal megtöltő” mondatok állnak a rendelkezésünkre. Ezek az igék, mert ezekről van szó, elvégzik a lelkünkben semlegesítést, ha arra van szükség a „méregtelenítést”  – de biztatást adnak a félelemben, utat mutatnak a labirintusokban – csak hallgassunk rájuk!

Az ige azonban nem csak az egyes emberhez szól, hanem azt is mondja: “épüljetek fel lelki házzá!” Ez az épülés célja. Összetartozni a hívő embereknek, összetartozni a családon belül a különböző korosztályoknak, összetartozni egy nemzeten belül a jó szándékú, tisztességes embereknek, akik nemet mondanak a hazugságra és a nyílt erőszakra – s összetartozni, egyetlen nagy lelki házzá, anyaszentegyházzá, megszentelt közösséggé lenni az egész embervilágnak!

Így már, e hit jegyében nem lesz nehéz jól élni szabadságunkkal: azzal, hogy emberek vagyunk, s ez csodálatos dolog! Meg fogjuk becsülni a keveset is, ami van, nem fogjuk “zsákmánynak”, rablott holminak tekinteni, amit Istentől kaptunk, hanem értékeljük. A kenyerünket, a munkaerőnket, az egészségünket, az embereket, akiket szerethetünk – mindent! S fogunk tudni különböztetni, mi is az a sok lehetőségből, ami valóban használ, és valóban épít. Sőt, magunk is azon leszünk, hogy odafigyeljünk életünkre és – épüljünk. Mert “az Emberfia is azért jött, hogy megkeresse és megtartsa, ami elveszett!” (Luk 19,10) Ő adjon nekünk éberséget és értelmet, a véghezvitelhez pedig közölje velünk Szentlelkét! Így is legyen. Ámen.

 

Fohász

Édesatyánk, köszönjük a hívást, hogy még inkább tiéid legyünk. Köszönjük az ige ébresztő üzenetét. Óvjál meg attól, hogy saját magunk ellen is vétsünk, rongáljuk életünket és lehetőségeinket. Adjál épülést, belső növekedést, hogy ma többek lehessünk, mint tegnap voltunk. Építsd a lelki házat, szent összetartozásunkat, ami a jövő záloga. Vezess Szentlelked világosságával a most következő hét napjain: adj erőt, szeretetet és józanságot mindnyájunknak. Megváltó Jézusunkért hallgass meg minket! Ámen.