Igehirdetések

Péter és a kulcsok

Igehirdetés 2008. február 24.

Péter és a kulcsok

 

Lekció: Máté 16,13-26
Textus: 1Pét 4,10-11

„Ki amilyen lelki ajándékot kapott közületek, úgy szolgáljatok azzal egymásnak, mint Isten sokféle kegyelmének jó sáfárai: ha valaki igét hirdet, mint aki Isten szavait szólja, ha valaki szolgál, úgy szolgáljon, mint aki azt az Istentől kapott erővel végzi.”

 

Imádkozzunk!

Istenünk, légy áldott az elmúlt hét munkáiért, amiket elvégezhettünk, az emberi találkozásokért, amikben részünk lehetett és az igéért, amellyel tápláltad belső emberünket. Köszönjük neked testi egészségünket és az erőt, amit úgy adtál napról-napra, hogy észre sem vettük, csak részesei lettünk és használhattuk. Megvalljuk, nem vagyunk érdemesek minderre. Megvan bennünk a gyarlóság, az önzés sőt, a keményszívűség is, és a jót bár ismerjük, de nagyon sokszor a véghezvitelt nem találjuk. Segíts most minket belső megtisztuláshoz. Adj nekünk éltető és felemelő igét, ami átjárja lelkünket és valóban formálja akaratunkat. Azt kérjük, hogy beszélj a lelkünkre és szerezz most találkozást önmagaddal! Ámen.

 

Igehirdetés

Az emberélet sokféle fordulópontot megérhet. Kisgyermekből kamasz lesz, kamaszból felnőtt, felnőttből pedig hazafelé tartó, idősödő ember. Némelyek a földi életük végét is egészen közelről látják, mert terminális betegek, akiken az orvosok nem tudnak segíteni. Valóban nagy változás, amikor a testünktől is meg kell válni. Minden életfordulat jelentős valahogyan, némelyik pedig egészen drámai is lehet. Vannak ugyan kevésbé megrázó változások is: amikor átköltözünk egy új lakásba vagy más városba, amikor megváltozik a munkahelyünk, az iskolánk, vagy amikor egy felnőtt elmegy nyugdíjba – de ezek azért mind-mind különös élmények, hiszen valami fontos változik az életünkben.

A Biblia szerint a leglényegesebb változás egy ember életében az, amikor elkezd valaki áldott életet élni. Ezt a dolgot egynek látja az evangélium azzal, mikor valaki felismeri Jézust, meglátja benne az élő Isten Fiát. Azt mondja erről, hogy ez a legdöntőbb fordulat minden ember életében, ezt lehet igazán komoly életváltozásnak nevezni. Ilyenkor az addig csak testi értelemben megszületett emberből újjászületett ember lesz, Isten gyermeke, aki más alapokon él, mint addig és egészen mások a célja is, mint azelőtt. Ezért mondja Jézus “áldottnak” Simont, Jóna fiát, akinek a Péter nevet adta, mikor az vallást tesz róla, és kimondja: “Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia.” (Mát 16,16-17)

Péter életében volt egy érdeklődő időszak, amikor odafordult Jézus felé, s foglalkoztatni kezdte, ki is hát ez a Jézus. De eljött egy másik pillanat is, amikor már nem csak érdekes és szép dolog volt számára a Jézus-ügy, hanem elkezdett mindent jelenteni. Ezt hallottuk az előbb a Máté evangéliumából. Mivel több téves értelmezése is van az itt elhangzó szavaknak, jól tesszük, ha az egész Biblia felől értelmezzük az evangéliumnak ezt a nagyszerű történetét.

Azért fontos ezzel foglalkoznunk, mert ránk is ugyanazok a lehetőségek és ugyanazok a próbatételek, sőt csapdák is várnak, mint Péterre vártak, ha mi is igazán átadjuk szívünket Jézusnak. Azzal a pillanattal nagy és örök érvényű dolgok dőlnek el – de az élet nem ér véget, sem a próbatételek! Kezdjük mindjárt azzal, hogy a pillanat felemelő. Áldott vagy Péter, mert nem a saját magad okossága, nem a te nagy bölcsességed, nem is más emberek, tehát nem test és vér jelentette meg ezt neked, hanem az én mennyei Atyám… Magasztos pillanat, amikor így összekacsolódik az emberszív az éggel! Maga Megváltónk szól egy emberhez, s azt mondja: Íme, most már te is Isten gyermeke vagy! Nagyon vigyázzunk életünknek e pillanatára, ha már megadatott – nehogy feledésbe merüljön! Nehogy viszonylagossá váljon, valami olyanná, mint bármi más az életünkben! Ez a legnagyobb kincsünk, amire halálunk óráján is szükségünk lesz! Ez életünk centruma, lényege – vigyázzunk rá a legnagyobb féltéssel, őrizzük minden erőnkkel és egész szívünkkel! Minden bizonnyal erre vonatkozik a nagy parancsolat: “Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, egész elmédből és minden erődből!” (5Móz 6,5  Mát 22,37)

De mindjárt itt egy fontos különböztetni való is. Az ember élete nem csak nagy pillanatokból áll, sőt azokból igazán kevés adatik. Hiába az élmény, hiába a nagy pillanat – ha nem lesz belőle növekedő ember. Péter már csak csodálatos pillanatot élt meg a Cezárea-Filippi úton, efelől nem lehet kétségünk – s egy perc múlva Jézusnak mégis azt kell mondania neki, hogy “Távozz tőlem, Sátán, nem gondolsz az Isten dolgaira, csak az emberi dolgokra!” Ezt persze már nem szokás méteres arany betűkkel kiírni sehová, mint azt a másik mondatot, hogy „Te Péter vagy!” A tanítvány, ha csak lelkesedik, hogy aztán maradjon a régi énjében, mondjuk ki, az ó-emberében, aki nem gondol az Isten dolgaira, mint láthatólag Péterrel is ez volt a helyzet – pillanatok alatt a másik oldalon találja magát, s Jézusnak azt kell mondani, hogy távozz tőlem, Sátán…

Tehát őrizzük a fontos élményeinket, vigyázzunk a pillanatokra, amikor megtapasztaltuk, hogy valóban Jézus a Krisztus – de legyen ebből folyamatos lelki növekedés! Alakuljon át az ember, hagyja el a gyermekhez illő dolgokat, nője ki a rossz tulajdonságait, hozza egyensúlyba a lelki aránytalanságait, küzdjön meg a rá jellemző gyarlóságokkal! Azért kapjuk az élményeket és a megtapasztalásokat, hogy “mindenestől fogva növekedjünk abban, aki a fő, Krisztusban!” (Ef 4,15)

Sokan szeretik hangsúlyozni Péter “szikla” mivoltát. Jézus valóban ezt a nevet adta neki, ami héberül úgy hangzik, hogy Kéfás. Azonban a Bibliának ezen a helyén, amit ma is felolvastunk, egy szójátékot találni ezzel kapcsolatban, ami pontosan arra van kihegyezve, hogy nem elég, hogy van egy szép nevünk, például: „Az a neved, hogy élsz” – amint erről a Jelenések könyvében olvasunk, „holott halott vagy” (Jel 3,1) – mert meg is kell feleljünk a nevünknek! Bibliánk görög szövegének pontos magyar fordítása itt így kellene hangozzék: Te Péter, azaz Szikla vagy, ez a neved – de én ezen a kavicson is, ami te valójában vagy, fel tudom építeni anyaszentegyházamat. Petrosz azt jelenti szikla, Petra pedig azt jelenti, hogy kicsi kődarab, kavicska… S nem véletlen, hogy az evangélista, mikor Jézust beszélteti, egymás után mind a kettőt használja!

A “kulcsok hatalmának” Péterre ruházásából aztán végképp azt szokás kiolvasni, hogy majd Péter dönti el, ki mehet be közülünk a mennyország kapuján s ki nem: vagyis az egyháznak hatalma van üdvösségre bocsátani s onnan kizárni embereket. Ha van félreértés, hát akkor ez az. A kulcsokról szóló evangéliumi ige ugyanis egy ószövetségi idézeten alapul, annak a parafrázisa, továbbgondolása, amit Ézsaiás könyve 22. részének 22. versében olvashatunk. Ott arról van szó, hogy elcsapják a királyi palota udvarmesterét, Sebnát, mindenféle hitványsága és bűne miatt, és a helyére Eljákim, Hilkija fia kerül. Róla hangzik aztán ez a szó: „Az ő vállára teszem Dávid palotájának kulcsát, és amit kinyit, nem tudja bezárni senki, és amit bezár, nem tudja kinyitni senki.”  (Ézs 22,22) Szó szerint ez kerül idézésre az Újszövetségben (Mát 16,19) – amire aztán a középkori egyház jogi következmények rendszerét építette.

A királyi palota kulcsa ezek szerint akkora lehetett, hogy csak vállon lehetett vinni. Egy ilyen “kulcsot” megkapni valóban komoly meghatalmazás: gondoskodni a király házáról, birtokairól, sőt a népéről magáról – de cseppet sem végleges és feltétel nélkül való, hanem nagyon is időleges megbízatás, régi magyar szóval sáfárság. Eljákim elődjét Sebnát is elcsapták, amikor azt kiérdemelte! Péter sem örök hatalmat kap a kulcsokkal, hanem olyasmit, amivel el kell majd számolnia. Ha nem gondol Isten dolgaira, csak emberi dolgokra, akkor még azt a nevet is megkaphatja, hogy Sátán – ezt hallottuk az előbb…!

A “kulcsok hatalma” ugyanis maga az evangélium – vagyis az ige ismeretét, az igehirdetést jelenti, nem pedig az egyházi elöljárók hatalmát. Isten titkainak sáfárairól van szó (1Kor 4,1) – azokról, akik tudnak beszélni másoknak az evangéliumról – s ezzel meg tudják nyitni emberek előtt az utat Isten királyi uralmához, ha már egyszer ők maguk megízlelték e dolog nagyszerűségét. Nem arról tehát, hogy Péter vagy bármelyik utódja hatalmat kap, ami alapján majd ő dönti el, ki mehet a mennybe, ki nem. A “kulcsok” átruházásával Jézus nem hatalmat, hanem felelősséget rak Péterre: az evangélium ismeretének, az ige kimondásának felelősségét! Azt mondja: Vigyázz, Péter, mások üdve vagy kárhozata múlhat azon, hogy te hallgatsz vagy beszélsz – s ha beszélsz, miként teszed azt! “Semmi rothasztó beszéd szájatokból ki ne származzon, hanem csak amely hasznos a szükséges építésre, hogy áldásos legyen a hallgatóknak!” (Ef.4,29) – olvassuk Pálnál. Vajon épít-e beszédünk, vagy rothaszt? Kinyitjuk-e “kulcsával” mások előtt az ajtót: tessék, erre lehet tovább menni, ha valóban Isten királyi uralma alatt akarsz élni – vagy bezárjuk mások előtt a “mennyek országa” – tehát az Isten királyi uralma alatt élés ajtaját? Böjt idején jó eszünkbe venni, hogy bizony, a beszédben is lehet böjtöt gyakorolni, szavainkat megtisztítani, Isten igéjének fegyelme alá helyezni, önfegyelmet gyakorolni – nem csak ételekben!

Ha pedig a “kulcsok” hatalmának értelmét valóban az egész Biblia felől akarjuk látni, akkor semmiképpen nem szabad elfelejtkeznünk arról, hogy azoknak igazi tulajdonosa maga Jézus. „Ezt mondja a szent és az igaz, akinél a Dávid kulcsa van, aki megnyit és senki azt be nem zárhatja, bezár, és senki ki nem nyithatja” – olvassuk a Feltámadottról. (Jel 3,7) A kulcsok igazi tulajdonosa megváltó Jézusunk, nála van a beengedés és a kizárás. Ő az, aki a „Dávid házának kulcsait” vállán viseli, gondoskodik népéről, mint a király nevében az udvarmester tette a palotával, a király minden birtokával, egész Jeruzsálemmel s Isten népével.

Hozzá menjünk tehát bebocsáttatásért! Ő fog erőt adni annak, aki az evangéliumot szólja, hogy úgy szólhasson, mint aki Isten szavait szólja – ha pedig valaki szolgál, akkor úgy szolgáljon, mint aki Istentől kapott erővel végzi azt. Mindkettő fontos. Tudni kell szólni, ha egyszerű, tiszta szavakat is, de minden keresztyénnek. Ki adjon hitet és biztatást a többieknek, ha nem az, aki maga is kapott ilyet? Ki mondja ki az igazságot, ha nem az, aki maga megigazíttatott? Milyen sokat ér, s éppen ma, az igaz szó! Nem tehetjük, hogy ne szóljunk, mondják az apostolok húsvét után. Mert “a hit hallásból van, a hallás pedig Isten igéje által.” (Róm 10,17) Legyenek szavai a keresztyéneknek! Ha más nem, amit reggel olvastak a Bibliában. Milyen sokat ér, amikor valakitől nap közben hallani, talán egy nehéz helyzetben, hogy ezt és ezt olvastuk ma az igében, hát nem…? Higgyük bátor hittel, hogy ami minket megérintett, épített és erősített, az másoknak is üzenet lehet. Ha minket megvigasztalt – ugyan miért ne vigasztalhatna másokat is?

És a szolgálat legyen szolgálat. Ha valaki szolgál, mintegy azzal az erővel szolgáljon, amelyet Isten ad. Nem mindenki kapta az ige szólásának kegyelmi ajándékát: van, aki ezzel, más azzal tud szolgálni. „Mindenki, amint kegyelmi ajándékot kapott, úgy sáfárkodjatok azzal egymásnak, mint Isten sokféle kegyelmének jó sáfárai!” – hallottuk mai igénkben. Tehát a sáfárkodás, vagyis a beosztás a mi dolgunk. Az ember életének sikere el sem képzelhető másként, csak jó beosztással – nélküle szétfolyik az élet. Mindenki tudja, hogy aki igazán szolgál, az nem elvesztegeti azzal idejét, hanem igazi tartalommal tölti meg.

Ezért azt kívánom, fakadjanak a nagyszerű átélésekből, a csodás pillanatokból csöndes, belső növekedések. Őrizzük meg a kijelentés nagyságát – éljünk belőle: de fakadjon tisztulás, erősödés, és növekedés is belőle. El ne bízzuk magunkat a kijelentések nagysága miatt (2Kor 12,7) – hogy aztán hamar oda érkezzünk, mint Péter, aki csak emberi dolgokra gondolt, s végül könnyeivel fizetett nagy hitetlenségéért. (Mát 27,75) Higgyük, hogy életünk s üdvösségünk kulcsa jó helyen, Jézusnál van. Nála az oldás és a kötés, nála a kinyitás és a bezárás: találjuk meg mindezeket a legjobb helyen – őnála. Így legyen! Ámen.

 

Imádkozzunk!

Urunk, köszönjük a veled találkozás nagy és szent pillanatait, amikor igazán megérthettük, ki is vagy te! Segíts minket, hogy ne menjenek feledésbe az áldott találkozások, hanem éljenek lelkünkben s kísérjenek halálunk órájáig. Segíts arra, hogy életváltozás s belső, emberi növekedés fakadjon ezekből, hogy amikor eljön az óra, ne legyünk magánosak és hitetlenek, hanem boldogan készülhessünk a veled való örök együttlétre. Imádkozunk egy évtizedek óta hűségesen szolgáló presbiternő testvérünkért, könyörülj rajta nagy és nehéz betegségében. Imádkozunk az ország gyógyulásáért, melyben élünk. Könyörülj rajtunk, hogy ne jobban és jobban széthulljon e nemzet, hanem értelmes lelki növekedésben megtanulja a maga javát munkálni. Segíts a most következő héten munkánkban, családjainkban: adj áldott, imádságos pillanatokat és megnyíló igéket. Szentlelkeddel taníts és vezérelj az igazság ösvényein. Jézus nevében kérünk, hallgass meg minket!  Ámen.