Igehirdetések

Péter és a kulcsok

Igehirdetés 2008. február 24.

Péter és a kulcsok

 

Lekció: Máté 16,13-26
Textus: 1Pét 4,10-11

„Ki amilyen lelki ajándékot kapott közületek, úgy szolgáljatok azzal egymásnak, mint Isten sokféle kegyelmének jó sáfárai: ha valaki igét hirdet, mint aki Isten szavait szólja, ha valaki szolgál, úgy szolgáljon, mint aki azt az Istentől kapott erővel végzi.”

 

Imádkozzunk!

Istenünk, légy áldott az elmúlt hét munkáiért, amiket elvégezhettünk, az emberi találkozásokért, amikben részünk lehetett és az igéért, amellyel tápláltad belső emberünket. Köszönjük neked testi egészségünket és az erőt, amit úgy adtál napról-napra, hogy észre sem vettük, csak részesei lettünk és használhattuk. Megvalljuk, nem vagyunk érdemesek minderre. Megvan bennünk a gyarlóság, az önzés sőt, a keményszívűség is, és a jót bár ismerjük, de nagyon sokszor a véghezvitelt nem találjuk. Segíts most minket belső megtisztuláshoz. Adj nekünk éltető és felemelő igét, ami átjárja lelkünket és valóban formálja akaratunkat. Azt kérjük, hogy beszélj a lelkünkre és szerezz most találkozást önmagaddal! Ámen.

 

Igehirdetés

Az emberélet sokféle fordulópontot megérhet. Kisgyermekből kamasz lesz, kamaszból felnőtt, felnőttből pedig hazafelé tartó, idősödő ember. Némelyek a földi életük végét is egészen közelről látják, mert terminális betegek, akiken az orvosok nem tudnak segíteni. Valóban nagy változás, amikor a testünktől is meg kell válni. Minden életfordulat jelentős valahogyan, némelyik pedig egészen drámai is lehet. Vannak ugyan kevésbé megrázó változások is: amikor átköltözünk egy új lakásba vagy más városba, amikor megváltozik a munkahelyünk, az iskolánk, vagy amikor egy felnőtt elmegy nyugdíjba – de ezek azért mind-mind különös élmények, hiszen valami fontos változik az életünkben.

A Biblia szerint a leglényegesebb változás egy ember életében az, amikor elkezd valaki áldott életet élni. Ezt a dolgot egynek látja az evangélium azzal, mikor valaki felismeri Jézust, meglátja benne az élő Isten Fiát. Azt mondja erről, hogy ez a legdöntőbb fordulat minden ember életében, ezt lehet igazán komoly életváltozásnak nevezni. Ilyenkor az addig csak testi értelemben megszületett emberből újjászületett ember lesz, Isten gyermeke, aki más alapokon él, mint addig és egészen mások a célja is, mint azelőtt. Ezért mondja Jézus “áldottnak” Simont, Jóna fiát, akinek a Péter nevet adta, mikor az vallást tesz róla, és kimondja: “Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia.” (Mát 16,16-17)

Péter életében volt egy érdeklődő időszak, amikor odafordult Jézus felé, s foglalkoztatni kezdte, ki is hát ez a Jézus. De eljött egy másik pillanat is, amikor már nem csak érdekes és szép dolog volt számára a Jézus-ügy, hanem elkezdett mindent jelenteni. Ezt hallottuk az előbb a Máté evangéliumából. Mivel több téves értelmezése is van az itt elhangzó szavaknak, jól tesszük, ha az egész Biblia felől értelmezzük az evangéliumnak ezt a nagyszerű történetét.

Azért fontos ezzel foglalkoznunk, mert ránk is ugyanazok a lehetőségek és ugyanazok a próbatételek, sőt csapdák is várnak, mint Péterre vártak, ha mi is igazán átadjuk szívünket Jézusnak. Azzal a pillanattal nagy és örökérvényű dolgok dőlnek el – de az élet nem ér véget, sem a próbatételek! Kezdjük mindjárt azzal, hogy a pillanat felemelő. Áldott vagy Péter, mert nem a saját magad okossága, nem a te nagy bölcsességed, nem is más emberek, tehát nem test és vér jelentette meg ezt neked, hanem az én mennyei Atyám… Magasztos pillanat, amikor így összekacsolódik az emberszív az éggel! Maga Megváltónk szól egy emberhez, s mondja: Íme, most már te is Isten gyermeke vagy! Nagyon vigyázzunk életünknek e pillanatára, ha már megadatott – nehogy feledésbe merüljön! Nehogy viszonylagossá váljon, valami olyanná, mint bármi más az életünkben! Ez a legnagyobb kincsünk, amire halálunk óráján is szükségünk lesz! Ez életünk centruma, lényege – vigyázzunk rá a legnagyobb féltéssel, őrizzük minden erőnkkel és egész szívünkkel! Erre vonatkozik a nagy parancsolat: “Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, egész elmédből és minden erődből!” (5Móz 6,5  Mát 22,37)

De mindjárt itt egy fontos különböztetni való is. Az élet nem csak nagy pillanatokból áll – azokból igazából kevés adatik. Hiába az élmény, a nagy pillanat – ha nem lesz belőle növekedő ember. Péter már csak csodálatos pillanatot élt meg a Cezárea-Filippi úton, nem lehet kétségünk – s egy perc múlva Jézusnak mégis azt kell mondania neki, hogy “Távozz tőlem, Sátán, nem gondolsz az Isten dolgaira, csak az emberi dolgokra!” Ezt persze nem szokás méteres arany betűkkel kiírni sehová, mint a másik mondatot, hogy „Tu es Petrus – Te Péter vagy!” A tanítvány, ha csak lelkesedik, hogy aztán maradjon régi mivoltában, bibliai szóval ó-emberében, aki “nem gondol Isten dolgaira” – mint Péterrel volt a helyzet – pillanatok alatt már a másik oldalon találja magát, s Jézusnak azt kell mondani felőle, hogy “Távozz tőlem, Sátán…!”

Őrizzük tehát fontos élményeinket, vigyázzunk a pillanatokra, amikor megtapasztaltuk, hogy valóban Jézus a Krisztus – és legyen ebből folyamatos lelki növekedés! Alakuljon át az ember, hagyja el a gyermekhez illő dolgokat, nője ki a rossz tulajdonságait, hozza egyensúlyba lelki aránytalanságait, küzdjön meg a rá jellemző gyarlóságokkal! Azért kapjuk az élményeket és a megtapasztalásokat, hogy “mindenestől fogva növekedjünk abban, aki a fő, Krisztusban!” (Ef 4,15)

Sokan szeretik hangsúlyozni Péter “szikla” mivoltát. Jézus valóban ezt a nevet adta neki, ami héberül úgy hangzik, hogy Kefah – a mi kiejtésünkkel Károli óta “Kéfás”. A Bibliának ezen a helyén azonban, amit ma is felolvastunk, egy szójátékot találni ezzel kapcsolatban, ami pontosan arra van kihegyezve, hogy nem elég, hogy van egy szép nevünk, például: „Az a neved, hogy élsz” – amint erről a Jelenések könyvében olvasunk „holott halott vagy” (Jel 3,1) – mert meg is kell feleljünk a nevünknek! Bibliánk görög szövegének (ránk csak ez a fordítás maradt) pontos magyar megfelelője így kellene hangozzék: Te Péter, azaz Szikla vagy, ez a neved – de én ezen a Kavicson is, ami te valójában vagy, fel tudom építeni anyaszentegyházamat! “Petrosz” azt jelenti szikla, “Petra” pedig azt, hogy kicsi kődarab, kavicska… S nem véletlen, hogy az evangélista Jézus szavait idézve mindkettőt használja!

A “kulcsok hatalmának” Péterre ruházásából aztán végképp azt szokás kiolvasni, hogy majd Péter dönti el, ki mehet be közülünk a mennyország kapuján s ki nem: vagyis az egyháznak hatalma van üdvösségre bocsátani s onnan kizárni embereket… Ha van félreértés, hát ez az. A kulcsokról szóló evangéliumi ige ugyanis egy ószövetségi idézeten alapul, annak a továbbgondolása és parafrázisa, amit Ézsaiás könyve 22. részének 22. versében olvashatunk. Ott arról van szó, hogy elcsapják a királyi palota udvarmesterét, Sebnát, mindenféle hitványsága és bűne miatt, és a helyére Eljákim, Hilkija fia kerül – róla hangzik ez a szó: „Az ő vállára teszem Dávid palotájának kulcsát, és amit kinyit, nem tudja bezárni senki, és amit bezár, nem tudja kinyitni senki.”  (Ézs 22,22) Szó szerint ez kerül idézésre az Újszövetségben (Mát 16,19) – amire aztán a középkori egyház jogi következmények rendszerét építette.

A királyi palota kulcsa ezek szerint akkora lehetett, hogy csak vállon lehetett vinni. Egy ilyen “kulcsot” megkapni valóban komoly meghatalmazás: gondoskodni a király házáról, birtokairól, sőt a népéről magáról – de cseppet sem végleges és feltétel nélkül való, hanem nagyon is időleges megbízatás, régi magyar szóval sáfárság. Eljákim elődjét Sebnát egyszerűen elcsapták, amikor kiérdemelte! Péter sem örök hatalmat kap a kulcsokkal, hanem olyasmit, amivel el kell majd számolnia. Ha “nem gondol Isten dolgaira, csak emberi dolgokra” – azt a nevet is megkaphatja, hogy Sátán – hallottuk az előbb…

A “kulcsok hatalma” maga az evangélium – vagyis az igazság ismeretét, az igehirdetést jelenti, nem pedig az egyházi elöljárók hatalmát. Isten titkainak sáfárairól van szó (1Kor 4,1) – akik tudnak beszélni másoknak az evangéliumról – s ezzel “meg tudják nyitni” emberek előtt az utat Isten királyi uralmához, ha ők maguk megízlelték a dolog nagyszerűségét. Nem arról tehát, hogy Péter vagy bármely utódja hatalmat kap, ami alapján majd ő dönti el, ki mehet a mennybe, ki nem. A “kulcsok” átruházásával Jézus nem hatalmat, hanem felelősséget rak Péterre: az evangélium ismeretének, és az ige kimondásának felelősségét! Ezt mondja: Vigyázz, Péter, mások üdve vagy kárhozata múlhat azon, hogy te hallgatsz vagy beszélsz – s ha beszélsz, miként teszed! “Semmi rothasztó beszéd szájatokból ki ne származzon, hanem csak amely hasznos a szükséges építésre, hogy áldásos legyen a hallgatóknak!” (Ef.4,29) – olvassuk az apostolnál. Vajon épít-e beszédünk, vagy éppenséggel rothaszt? Kinyitjuk-e “kulcsával” mások előtt az égi ajtót: Tessék, erre tovább, ha valóban Isten királyi uralma alatt akarsz élni – vagy bezárjuk mások előtt a “mennyek országa” – tehát az ő királyi uralma alatt élés ajtaját? Böjt idején jó eszünkbe venni, hogy még a beszédben is lehet “böjtöt gyakorolni”, szavainkat Isten igéjének fegyelme alá helyezni, önfegyelmet tanúsítani – nem csak ételekben!

Ha pedig a “kulcsok hatalmának” értelmét valóban az egész Biblia felől akarjuk látni, semmiképpen nem szabad elfelejtkeznünk arról, hogy azoknak a kulcsoknak igazi tulajdonosa Jézus. „Ezt mondja a szent és az igaz, akinél a Dávid kulcsa van, aki megnyit és senki azt be nem zárhatja, bezár, és senki ki nem nyithatja” – halljuk a Feltámadottról. (Jel 3,7) A “kulcsok” igazi tulajdonosa megváltó Jézusunk, nála van a beengedés és a kizárás! Ő az, aki a „Dávid házának kulcsait” vállán viseli, vagyis lelki értelemben gondoskodik népéről – mint a király nevében és megbízásából valamikor az udvarmester tette a palotával, a király minden birtokával, Jeruzsálemmel és Isten választott népével.

Hozzá menjünk hát bebocsáttatásért! Ő fog erőt adni annak, aki az evangéliumot szólja, hogy úgy szólhasson, mint aki Isten szavait szólja – ha pedig valaki szolgál, akkor úgy szolgáljon, mint aki Istentől kapott erővel végzi azt. Mindkettő fontos. Tudni kell szólni, ha egyszerű, tiszta szavakat is, kivétel nélkül minden keresztyénnek, ha nincs is lelkészi képesítése. Ki adjon hitet és biztatást a többieknek, ha nem az, aki maga kapott ilyet? Ki mondja ki az igazságot, ha nem az, aki maga megigazíttatott? Milyen sokat ér, s éppen ma, az igaz szó…! “Nem tehetjük, hogy ne szóljunk azokról, amiket láttunk és hallottunk” – mondják az apostolok húsvét után. (Csel 4,20)  Mert “…a hit hallásból van, a hallás pedig Isten igéje által.” (Róm 10,17) Legyenek szavai a keresztyéneknek! Ha más nem, amit reggel olvastak a Bibliában. Milyen sokat ér, amikor valakitől napközben hallani, talán éppen egy nehéz helyzetben, hogy “hát nem ezt és ezt olvastuk ma az igében…?” Higgyük bátor hittel, hogy ami megérintett, épített és erősített, az másoknak is üzenet lehet. Ha minket vigasztalt – miért ne vigasztalhatna másokat is?

És ennek jegyében a szolgálat legyen szolgálat. Ha valaki szolgál, mintegy azzal az erővel szolgáljon, amelyet Isten ad neki! Nem mindenki kapta az ige szószéki szólásának kegyelmi ajándékát: van, aki ezzel, más meg amazzal tud kiváltképpen szolgálni. „Mindenki, amint kegyelmi ajándékot kapott, úgy sáfárkodjatok azzal egymásnak, mint Isten sokféle kegyelmének jó sáfárai!” – hallottuk mai igénkben. Tehát a sáfárkodás, vagyis a beosztás a mi dolgunk. Az ember életének sikere el sem képzelhető másként, csak jó beosztással – egyébként szétfolyik az élet. Mindenki tudja, hogy aki igazán szolgál, az nem elvesztegeti idejét, hanem tényleges tartalmával tölti meg azt.

Ezért kívánom szívem szerint, hogy fakadjanak a nagy átélésekből, a csodás pillanatokból csöndes belső növekedések. Őrizzük bensőnkben a kijelentés nagyságát, éljünk belőle – de fakadjon tisztulás, erősödés, és növekedés is belőle. El ne bízzuk magunkat a kijelentések nagysága miatt (2Kor 12,7) – hogy oda érkezzünk, mint Péter, aki csak emberi dolgokra gondolt, s könnyeivel fizetett hitetlenségéért..(Mát 27,75) Higgyük, hogy életünk s üdvösségünk kulcsa jó helyen: Jézusnál van! Az ő kezében az oldás és a kötés, a kinyitás és a bezárás: találjuk meg mindezeket újra és újra a legjobb helyen – őnála. Így legyen! Ámen.

 

Imádkozzunk!

Urunk, köszönjük a veled találkozás szent pillanatait, amikor igazán megérthettük, ki is vagy te! Segíts minket, hogy ne menjenek feledésbe az áldott találkozások, hanem éljenek lelkünkben s kísérjenek halálunk órájáig! Segíts, hogy életváltozás s belső növekedés fakadjon ezekből, hogy amikor eljön az óra, ne legyünk magánosak és hitetlenek, hanem boldogan készülhessünk a veled való örök együttlétre! Imádkozunk egy évtizedek óta hűségesen szolgáló presbiternő testvérünkért, könyörülj rajta nagy és nehéz betegségében. Imádkozunk az ország gyógyulásáért, melyben élünk: könyörülj rajtunk, hogy ne jobban és jobban széthulljon e nemzet, hanem értelmes lelki növekedésben megtanulja a maga javát munkálni. Segíts a következő héten munkánkban és családunkban: adj áldott, imádságos pillanatokat és megnyíló igéket. Szentlelkeddel taníts és vezess az igazság ösvényein. Jézus nevében kérünk, hallgass meg minket!  Ámen.