Elbizonytalanodás és új bizonyosság

Igehirdetés 2008. március 30.

Elbizonytalanodás és új bizonyosság

 

Lekció: János 21,1-14
Textus: János 21,9

„Amint kiszálltak a partra, parazsat láttak ott, rajta halat és kenyeret.”

 

Imádkozzunk!

Urunk, te úgy szeretted tanítványaidat, hogy halálod után is eljöttél hozzájuk. Erősítetted gyenge hitüket, mert az is erősítésre szorult. Mi nem járhattunk veled a vetések közt s nem voltunk veled a hegyen, mint Péter, Jakab és János – de itt a kezünkben a Szentírás, aminek révén úgy jelensz meg köztünk, mintha szemeinkkel láthatnánk. Köszönjük e csodálatos könyvet és azt is, hogy nem kell szégyellnünk gyengeségünket, hisz még azoknak is megingott a bizonyossága, akik egészen közel voltak hozzád, személyesen hallották beszédeidet. Add meg, hogy a te hangodat hallhassuk most a magyarázott igéből. Vezess új bizonyosságra, ahogyan megadtad ezt első tanítványaidnak. Ámen.

 

Igehirdetés

Hol van az élhető élet? Ez volt a kérdés, ami embereket odavitt Jézushoz. Hallgatták, amint Isten királyi uralmáról beszélt, és amikor tanítványai közé hívta őket, elfogadták. Megtalálták nála lelkük bizonyosságát! Megismerték a Jézus hitét, és boldogok voltak e hitben – másképpen nem követték volna. Hatalmas élmény lehetett rátalálni Jézusra, aki nem kevesebbet, mint Isten szentségét hozta közéjük! Amit képviselt, arról azt mondhatták: igen, ez az ember megmutatta, milyen az élet, amit keresünk.

A szép bizonyosság azonban nagypéntekkel alapjaiban rendült meg – mondhatni, teljesen szerte is foszlott. Képzeljük el a kereső lelkeket ott: nem nehéz dolog. Rátaláltak egy követhető hitű emberre, akit megszerettek, sőt, mindenük lett, s ezt az embert egy éjszaka elfogják, mint a nép félrevezetőjét, és nyilvánosan kivégezik. Semmi csodálkozni való azon, hogy a tanítványok lelkileg megrendültek – hitükben mindenestől elbizonytalanodtak.

Számos hasonló “szerkezetű” történet akad a Szentírásban. E “mintázat” előttünk áll egy-egy ember sorsában, küzdelmeiben sőt, magában a szent nép életében is. Bizonyosság, elbizonytalanodás és – új bizonyosság. Nem kell fölsorolni a történeteket, sok minden eszünkbe juthat sorsokból éppúgy, mint történelmi kataklizmákból. “Isten rendet tart a világban és ez milyen jó és biztonságos – csodálatos embernek lenni” – ebből születnek a hálaénekek. Aztán jön valami, ami mindent összekever. Valami nem sikerül, elromlik, sőt kétségbeejtő dolgok is történnek. Kiderül, hogy Isten “nem olyan”, mint amilyennek gondolták, hiszen megengedte ezt vagy amazt. S akkor már nincs hálaének és nincs dicsőítés, hanem van kérdés, kétely és bizonytalanság. Szétesik a szépen rendezett világ, s nem értjük, hol is a helyünk – mit is kellene tennünk és gondolnunk.

Talán éppen a legszebb zsoltárok, amik szépítés nélkül megvallják: az emberi életben vannak érthetetlen és irracionális összefüggések, s egyáltalán nem  mindig úgy zajlik az élet, mint szeretnénk. Van homály és van megrendülés, s bizony, keserű pohár is. Az ember tanácstalan, keresi a választ és – nincs válasz.

Így lehettek a tanítványok is, pedig Jézus az evangéliumok szerint háromszor elmondta nekik, hogy az “Ember Fiának” Jeruzsálembe kell menni, ott sokat szenvedni a főpapoktól, és megfeszíttetni, de harmadnapon feltámad. Ezt annyira felfoghatatlannak találták, hogy Péter mindnyájuk nevében tiltakozott is Jézusnál, a szenvedésnek még gondolata ellen is. “Mentsen Uram, nem történhet az teveled…!” (Mát 16,22) A feltámadást pedig elvileg hitték ugyan, de mikor egy hozzájuk közeli lényről volt szó, akkor a hozzájuk közelebbi dolgot, a halálát sem akarták elhinni… Nem csak olyan van, hogy mennek az emberek „erőről erőre”, amint erről a zsoltár szól (Zsolt 84,8) – hanem olyan is, hogy  a felfoghatatlannal, a “beilleszthetetlennel” találkozunk, s szétesik a bizonyosság – minden sötétté és homályossá lesz.

Jó hát hallanunk az evangéliumban, hogy az első tanítványok életében sem volt mindig minden a “helyén.” Pedig ez elvárt “hívő körökben”… Azt látjuk, a tanítványok életében sem volt töretlen a boldogság, és a hitbeli bizonyosság. Jó lenne, ha így lenne a hívő élet, de nem ilyen a valóság. Van bűn, szenvedés és sajnos, halál is van, s ezek megrendítik az ember lelkét. Bizonyosság, elbizonytalanodás, de új bizonyosság: erről szól a Biblia – s milyen jó, hogy így van!

Nézzük hát, mi történik, ha szétesik a világ és ott az elbizonytalanodás. Amit Péternél és társainál látunk abban áll, hogy visszamennek a régi életükbe… “Elmegyek halászni”“jó, megyünk mi is veled….” Pedig már emberhalászok lettek volna, „gyűjteni lelkeket” Isten számára, ez a dolguk – Jézustól kapták a feladatot! Ám most ebből semmi nem marad. Vissza az elhagyott szintekre, a százszor megtagadott és szégyellt vétkekbe is – amiről az alkoholisták és a szenvedélybetegek tudnának talán a legtöbbet mesélni… Terméketlen körben járás, lefelé mutató spirál: vissza ugyanoda, ahol már jártunk…. Jézus nélkül sokan erre jutnak.

Aztán a kudarcok! Nem fognak semmit, holott egész éjszaka kínlódnak. A háló üres. Pedig “eljárunk dolgozni”, mondhatnánk magunkról, törekszünk és igyekezünk, mindent megteszünk – a háló valahogy mégis üres. Ami emberileg tehető, megtettünk, ám a háló, s maga az élet is – üres. Mert annak egyetlen igazi tartalma lenne, ő maga – s ha ő nincs ott, hiába a szép ház, a márkás kocsi és hiába a megnyugtató takarékbetét is, mert az élet akkor is – üres. Borzasztó találkozni embernek a Semmivel, és rájönni, hogy az élet – önmagában, valóban üres! Elszállnak az élmények, unottá lesznek az örömök, sőt elszáll maga az élet is – és ott a kérdés, miért is éltünk valójában? Van-e a “hálóban” egyáltalán valami? S jó, ha ilyenkor emberek nem kezdik el üres és hiábavaló életüket megtölteni valami méltatlan tartalommal.A munka és az igyekezet még mindig a legtisztességesebb mind közül, de lám, a háló akkor is lehet üres, ha egész éjszaka dolgoznak vele. Van-e abban a hálóban valami – az itt a kérdés.

Aki e kérdést még soha fel nem tette magának, bizton számíthat rá, hogy az élet egyszer felteszi majd neki. S akkor jön a homály, a csönd és a sötétség – az ember keresi az élet méltó tartalmát, az élhető életet, a vállalható életet, ám azt egyetlen helyen lehet megtalálni, sehol máshol.

E “húsvét utáni” halász-történet üzenete, hogy Jézus ilyen állapotukban is eljön azokhoz, akik őt szeretik. A hitük valóban megrendült, lehet. Bizonyosságuk is semmivé lett, ez is lehet. De szívükben ott volt a szeretet Jézus iránt, s ez nem változott. A történet folytatásából kiderül, most nem olvastuk fel. Pétertől kérdezi a Feltámadott, s ő a maga módján egyértelművé is teszi: “…te tudod Uram, hogy szeretlek téged….” Mindegy, milyen gyarló szeretettel, mert ami a döntő, az, hogy ő eljön az ilyen emberhez is. Pontosan úgy, amint a kedves ifjúsági énekben énekeljük: “Bízzatok, mert Jézus eljön….!”

Szeretném ezt az evangéliumot most mindenki szívére kötni. Ha ott belül akad Jézus iránt egy apró, halvány kis szeretet is, akkor ő – eljön! Lehet, hogy egy hirdetett igében fog megszólítani; lehet, hogy enni ad, mint a tanítványoknak, lehet, hogy megvigasztal. Ő eljön azokhoz, akik őt szeretik! A Feltámadott nem jelent meg “kísértetként” egyetlen embernek sem, aki őt halálra adta, vagy gyűlölte. De eljött azokhoz, akik szerették őt! Eljön hozzánk is, és ad belátást, felismerést. Ad új hitet és új bizonyosságot, mert az ismétlődő bibliai történet pontosan ez: bizonyosság, elbizonytalanodás és  – új bizonyosság.

Eljötte a Tibériás tengernél “több lépcsőben” lett tapasztalás a tanítványok számára. Eljött, már ott volt velük – de még nem ismerték fel. Ez az első lépcső. Beszélt hozzájuk, hallották a hangját, látták őt magát – de még nem tudták, hogy valóban ő az. Jézus már ott van, s én még nem tudom… Milyen gyakori ez ma is! Legyen most biztatássá: ha még nem látom is, azért ő már ott van, egészen közel, halló-távolban. Ott az életemben, már csak a szememnek, csak a szívemnek kellene kinyílnia. Micsoda evangélium: Jézus azok számára is “ott van”, akik még nem ismerték föl, még nem látják őt!

A következő lépcső, hogy engednek annak, amit mond: “Vessétek ki a hálót a hajó jobb oldala felől!” Követik tanácsát, pedig még nem látják, nem értik, hogy szól. A szívük mégis igent mond arra, amit mond. De jó, hogy ilyen is van! Emberek már azt teszik, ami jézusi – holott magát nem ismerték még fel. Lehet ezen az úton is járni! “Meg ne oltsátok a Lelket” mondja az ige egy helyen, vagyis engedjük, hogy szívünk jobb súgásai érvényesüljenek. Van egy rossz súgó is, a Gonosz. Ő mindig a rosszabbik megoldást akarja, s megpróbálja elhitetni, hogy nincs is más. Az evangélium viszont azt mondja, ezek az emberek ott a Tibériás tengeren szívük jobbik hangjára hallgattak, mikor döntést hoztak. Valaki azt mondja a partról, vessük ki a hálót a hajó jobb oldalán. Nem tudjuk miért lesz az jó, de – kivetjük. Nem az ellenkezés, kritika és a nagy okosság győz, hanem a szívük jobbik szavára hallgatnak – és teli lesz a háló halakkal. A nevezetes üres háló…!

Végül a legszebb, és legfontosabb lépcső: együtt enni Jézussal. Ez egyértelműen az úrvacsorára utalás. Odanéznek, s azt látják, hogy a parázson kenyér van és hal – így várja őket Jézus…! Még abból is hozat, amit most fogtak – legyen egészen övék is a lakoma! A tanítványok igen-je kell a szent közösséghez, az ő hozzájárulásukra is számít Jézus – noha ő táplálja őket… Mi már tudjuk, hogy mindig saját magával táplál: ez a legdrágább eledel. Önmagát adja, testének és vérének áldozati jeleit közli velünk, mikor a szent asztalközösségben együtt ehetünk ővele!

Ez a parázs, rajta kenyérrel és hallal valóban az idill, egy egész éjszaka hiábavaló küzdelme és az üres háló gyötrelme után. Jézus ezt adja a fáradt és csalódott embernek. Amit elvesztettünk a Paradicsomban – holott az a mi eredeti helyünk, igazi boldogságunk – az idill. Jézus visszaállítja az egyszerű és tiszta harmóniát, a magától értetődően “helyén lévő” dolgokat: a szép kertet, az összetartozást. Visszaállít eredeti helyünkre, ahonnan kiestünk.

Újra lesz erőnk, mert ő ad erőt. Újra lesz ennivalónk, hisz ő magát közölve velünk. Újra lesz látomásunk a jövőről, hová érdemes igyekeznünk… Igen, lesz hitünk és bizonyosságunk is, mert ő – eljön! S ha ezt közli velünk már itt a földön, mennyivel inkább adja majd odaát. Így gondoljunk azokra, akik már elmentek, akik felől aggódunk, és akiknek sorsában egy kicsit mindig a saját sorsunkat is féltjük – vajon mi lesz velünk, ha elmegyünk innen. Jézus visszaadja az eredeti, boldog helyünket, az elveszett Paradicsomot. Sőt, annál is többet ad: “…mindenkor vele leszünk. Vigasztaljátok egymást ezekkel a beszédekkel!”

Kell-e ennél több? Bizonyosság, aztán homály és tévelygés, bizonytalanság, de végül – általa, Aki eljön, újra megnyert bizonyosság! Adja meg mindenkinek, akik szeretik őt – mint megadta ezt az első tanítványoknak is! Ámen.

 

Fohász

Urunk, légy áldott, hogy adtál hitet szüleink, nagyszüleink és hívő tanítók által akkor is, amikor még kicsinyek voltunk. Köszönjük, hogy ez erőt adott s vezetett életünk rögös útjain. Akkor sem hagytál el bennünket, amikor minden összetört és bizonytalanná lett. Megtapasztaltuk, hogy eljössz, mikor egyáltalán nem is számítunk rád – légy áldott ezért! Köszönjük a megújított szövetség, az erősebb bizonyosság ígéretét, és hogy nem csak a romlás felé vezethet az út. Add meg, hogy a visszanyert bizonyosság emeljen és nemesítsen, egészen az előtted megjelenésig, amikor majd színről színre látunk és mindenkor veled lehetünk. Készítsd erre szívünket, s vezess minket ennek jegyében mindenkor! Ámen.