Igehirdetések

Végtelen könny, végtelen mosoly

Igehirdetés 2008. június 22.

Végtelen könny, végtelen mosoly

 

Lekció: Zsolt 13,1-6
Textus: Ef 1,9-10

„Mert úgy tetszett neki, hogy megismertesse velünk az ő akaratának titkát, amelyet kijelentett őbenne – az idők teljességének arról a rendjéről, hogy a Krisztusban egybefoglal magának mindeneket, azt is, ami a mennyben, és azt is, ami a földön van.”

 

Imádkozzunk!

Istenünk, mennyei jó Atyánk, csak nagy ritkán, életünk mélypontjain kérdezhetjük, vajon elfeledkeztél-e rólunk, s meddig fordulsz el tőlünk. Sokkal többször mondhatjuk el, hogy éreztük közelségedet, tapasztaltuk jóságodat – figyeltél ránk. Most is ez az első szavunk. Megköszönjük a vasárnapot, s azt, hogy dolgaid felé fordulhat figyelmünk a szent napon. Őrizted szemünk ragyogását, az élet csodáját – s betöltheted azt új tartalommal, mely igazán méltó hozzá; értelmet adó igével s tisztulást hozó Szentlélekkel. Hűségedben bízunk, mint a zsoltáros és azt kérjük, ne engedd, hogy lelki álom jöjjön szemünkre, amiben meglephet ősellenségünk, a Gonosz. Ne mondhassa rólunk, végeztem vele – ne ujjonghasson, hogy lám, ingadozunk! Erősíts meg az üdv bizonyosságában, amit Krisztus hozott e világnak – őérte kérünk, hallgass meg minket imánkban! Ámen.

 

Igehirdetés

Sok ember kérdezi, mikor háborúkról, népirtásokról vagy természeti katasztrófákról hall, hogy hol volt ilyenkor Isten. A kérdést jogosan azonban csak olyan teheti fel, aki akkor is fölteszi, mikor minden rendben van – ha süt a nap, érik a vetés és egészséges az egész család. Aki ilyenkor nem kérdez csodálkozó és hálás szívvel, ilyen időkben nem keresi őt – annak nincs joga föltenni a nagy kérdést a bajok idején sem. Aki csak a csapások idején emlegeti nevét, az csak hitetlenségét kívánja igazolni, nem pedig igazán kérdez. Bárki fölteheti a kérdést, hol van Isten, hol volt, hol lesz – de kizárólag egész szívével! Ezt nem lehet önigazolásként, álkérdésként föltenni, de még csak kíváncsiskodó, felületes módon sem – mert az élet legnagyobb és legfontosabb kérdése. Kizárólag odaadással, egész szívvel szabad kérdezni –  ez méltó őhozzá.

Mai igénk szerint Isten meg akarja ismertetni legfontosabb titkát, a jövővel való szándékát. Nem azt, hogy holnap mi fog velünk történni, hanem azt, hogy mire jó az egész nagy idő, az évmilliárdok, a nagy világfolyamat. „Mert úgy tetszett neki, hogy megismertesse velünk az ő akaratának titkát, amelyet kijelentett őbenne – az idők teljességének arról a rendjéről, hogy a Krisztusban egybefoglal magának mindeneket, azt is, ami a mennyben, és azt is, ami a földön van.”

Vagyis a Krisztus testtélételének, s az egész Jézus-eseménynek az a rendeltetése, hogy üzenetet hozzon az idő nagy áramlásának, az „idők teljességének” értelméről. Isten egybe akar Krisztus általa foglalni magának mindeneket: mennyeieket és földieket. Pedig már a teremtésben is ott a kettősség, hiszen azt olvassuk, hogy “Kezdetben teremtette Isten a mennyet és a földet.” E mondat a látható és a láthatatlan, a földi és a mennyei különbségéről szól – s most azt halljuk, hogy Krisztus azért jött, hogy őáltala e két világ újra egy legyen! Lehetséges ez? Nem mondaná igénk, ha lehetetlen lenne. Itt azonban az idők teljességének rendjéről van szó, a végső nagy beteljesedéséről – vagyis, ha ez nem is lesz hiánytalanná mindjárt – a mi szívünkben igenis, már ma elkezdődhet.

A menny és a föld eggyé válása ugyanis nem mást jelent, mint az üdvöt. „Isten rajtad: végtelen könny, Isten benned: végtelen mosoly” – mondja Weöres Sándor, s ez valóban így is áll. Amikor Isten kívül és messzi van, csak éppen intései és büntetései, a „keze” van rajtunk, akkor az végtelen könny – olyankor tényleg van okunk sírni. De amikor bennünk lakik, itt a szívünkben, s eltölt minket végtelen nagy békéjével – az végtelen mosoly! Megnyugszik a lélek, létrejön valami a nagy „egybefoglalásból”, amiről igénk az idők teljességének rendjére nézve szól.

Azt is megtudjuk, hogy e nagy egybefoglalás, vagy ahogyan a Károli Bibliában olvassuk “egybeszerkesztés” nem magától jön létre, hanem éppen és kizárólagosan Krisztus által. Itt és most megjelenik a csoda: de csak ott, ahol Krisztus jelen van! Őt nem lehet megkerülni. Emberek ezrei foglalkoznak keleti vallásokkal s mindenféle úgynevezett „ezotériával.” Az esetek nagy részében nem másról van szó, mint hogy nem kell a Krisztus, aki nekünk adatott: nem kell a megtérés és az új élet, amit ő hozott nekünk – valahogy ki kell őt kerülni. És ebből a célból el kell zarándokolni a világ végére, lehetőleg valami más kultúrába, és feltétlenül egy másik vallásba – mert akit Isten mihozzánk küldött, aki a miénk, aki értünk halt meg a kereszten – az nem kell. Az apostol így mondja: A zsidók jelt kívánnak, a görögök bölcsességet, talán filozófiát – mi pedig Krisztust prédikáljuk, mégpedig mint megfeszítettet. Lehet, hogy a zsidóknak botránkozás, a görögöknek pedig bolondság – ám nekünk, akiknek ő megmenekvés, Istennek ereje! (1Kor 1,21-24)

Ezért ragadjunk meg minden alkalmat, testvérek, amikor Krisztus igéjét olvashatjuk, ne legyen egy nap se ige nélkül. Ragadjuk meg a vasárnap ajándékát, a szent napot, amit arra kaptunk, hogy megteljen a szívünk Krisztussal, mert ha ő nem lakik bennünk, uralkodnak majd rajtunk az indulataink, a sérelmeink, a vágyaink – s az meg is fog látszani az életünkön. Igen, Krisztus által fogja egybe a széteső világot, a széteső emberi közösséget az Idők Ura, az élő Isten!

Mit jelent mármost ez az „egybefoglalás”? Ahogy említettük, fordítják ezt „mindenek egybeszerkesztésének” is, de ugyanúgy nevezhetnénk mindenek helyreállításának, vagy mindenek meggyógyításának is. Mert a világ, beleértve a mi lelkünket, a családokat, a közösségeket, de még az élővilág és lakóhelyünket jelentő Föld ökoszisztémáját is – szét van esve, meg van betegedve, darabokra van hullva. Amikor mindenek helyreállításáról kapunk ígéretet ebben az igében, akkor Isten szeretetének olyan vonását pillanthatjuk meg, amely gyógyítani akarja, ami beteggé lett, tisztítani akarja, amit elpiszkolódott, és egybe akarja rakni azt, ami szétesett. Darabokra hullott gondolkodásunk, a társadalmunk – és ő össze akarja rakni ezt újra egységes, értelmes világgá!

Úgy is mondhatnánk, hogy értelmet akar adni annak, ami elvesztette az értelmét: életnek, igyekezetnek, és leginkább a jövőnek. Ma is azért szólít meg bennünket éppen ezzel az igével, mert ha mi nem is látjuk jól mindennek az értelmét itt és most, ő látja – és milyen más így, ebben a tudatban fogadni a csalódást, kudarcot, de még az öregedést és a betegséget is. Ő már látja az értelmét, és ha én hittel tudom fogadni a nagy evangéliumot, hogy ő valóban egybe akar szerkeszteni, egybe akar foglalni – és egybe is tud foglalni Krisztus által – magának egyszer mindent: akkor majd én is megpillantom a dolgok értelmét, még azoknak az értelmét is, amiket most egyáltalán nem látok értelmesnek. Mert a „minden dolgok egybefoglalása” ezt jelenti: értelmet kap, ami elvesztette az értelmét. Emberek megszűnnek egymással beszélni – már nem látják értelmét a kommunikációnak… Valaki végtelen nagy szeretetével mégis meg tudja és meg akarja nyitni ezeket a bezáródott szíveket egymás iránt! Emberek nem látják az értelmét annak, ami velük történik – méltánytalanság, igazságtalanság, sőt bűn is van éppen elég ebben a világban. De valaki, éspedig az örök szeretet, ha nem előbb, hát utóbb meg tudja mutatni nekünk még az ilyen dolgokról is, hogy születhet belőlük valami, ami előre visz.

Egy ápolónő sok-sok betegnek segített egész élete során, mert szerette a munkáját és mindig jó volt a betegekhez. Egyszer, már közel a nyugdíjhoz, nagyon beteg lett, és elöljárói, az orvosok nem tudtak rajta segíteni. Látta, hogy meg kell halnia és minden egyszerre üres és értelmetlen lett számára. A főorvosa, aki mellett addig dolgozott, hívő ember volt, s azt mondta neki: lehet, hogy elvesztette a munkáját, hiszen betegen nem végezheti azt, lehet, hogy mindent elvesztett, ami eddig értelmet adott az életének – most vegye fel azt a feladatának, hogy példát ad másoknak, hogyan kell felnőni az embernek a saját halálához. S az asszony megértette ezt a dolgot, és lélekben kivirult, és újra barátságos tudott lenni mindenkihez – mert a szívében megnyugodott. Megtalálta földi útjának utolsó és talán minden eddiginél magasabb rendű feladatát: úgy meghalni, hogy még azzal is segítsen másoknak, akik gyengébbek nála, akik még nem nőttek fel a saját elmúlásukhoz! Mi azonban ennél is többet tudunk, hiszen Isten kijelentette számunkra, hogy amikor elmegyünk innen, mindenkor az Úrral leszünk. (1Thessz 4,17) Krisztusban mindenek egybefoglalódhatnak,  s így a meghalás, a legfőbb rossz is Isten által nyereséggé lesz. Ahogyan az apostol is fogalmazza: “Nékem az élet Krisztus, és meghalás nyereség, de ha e testben való életem munkámat gyümölcsözteti, hogy melyiket válasszam, meg sem mondhatom.” (Fil 1,21-22).

Az egybefoglalás azonban, amiről itt szólunk, nem csak értelmet ad, hanem gyógyít is. Tapasztalatom szerint fizikai értelemben is: mert megtanít minket a helyes mindennapi életre – hogy Istentől jövünk és hozzá térünk vissza. De gyógyít abban az értelemben is, hogy aki ebben a hitben megerősödik, az egyszerűen meggyógyított életű emberré lesz. Nincs szüksége többé nagy csetepatékra, hogy saját magát bizonyítsa, nincs szüksége önmaga hangsúlyozására, előtérbe helyezésére vagy mutogatására, nincs szüksége szakadatlan panaszkodásra és nincs szüksége még a mások megítélésére sem, hogy azzal könnyítsen a lelkén – egyszerűen azért, mert meggyógyult életű emberré vált. Tud élni túlzások, ízléstelenségek és hamisságok nélkül, tud jó lenni másokhoz, de nem csak a felszínes mosolygás erejéig – mert már meggyógyult életű ember. Isten össze tudja rakni, meg tudja gyógyítani, egésszé, egészségessé tudja tenni a mi emberi életünket. Milyen jó annak, aki oda meri adni életét az ő kezébe – az ilyen ember élete valóban meggyógyul!

És még egy értelmét vehetjük a nagy egybefoglalásnak, egybeszerkesztésnek, vagy ha úgy tetszik helyreállításnak, amit Isten ígér nekünk ezekben az igékben. Ez nem más, mint hogy valóban “helyreállít” – azaz tényleges helyünkre állít. Katolikus testvéreinknél színes és összetett az istentiszteleti rend, és néha sok-sok ministráns gyermek segít a bevonulások és kivonulások, meg a szertartás ünnepélyesebbé tételében. Egyik pap barátom árulta el a ministránsoknak szánt egyik legelemibb szabályt: “Ahol már áll valaki, oda ne állj!” Gyerekeknél ugyanis megesik, hogy nem tudják hirtelen, hova legyenek, s oda akarnának menni, ahol már áll valaki. Hát ahol már áll valaki, oda ne állj – vagyis van neked saját helyed, nem kell másokat ellökdössél ahhoz, hogy te is állhass valahová! Igen, a Krisztusban való élet a helyünkre állít, megmutatja, hogy nem kell senkit kiszorítanunk ahhoz, hogy helyünk legyen! Van elég dolog a családban, a gyülekezetben, a városban, lehet tenni az országért is, ha valakinek jut rá ereje – annyi a feladat, hogy csak győzzük! S amint a költő mondja, nagyon találóan: “Az élet ízét nem más adja, mint az égből aláhulló, s emberére lelő gond.” (F. Hölderlin). Igen, aki az „idők teljességének rendjét” abban látja, amit erről Isten Krisztusban mondott e világnak, például mai igénket is az Efézusi levélből, az szeretni fogja a maga helyét. Nem nyüzsög folyton, mindig valami mást keresve, sehol önmagát meg nem találva, mert a mindeneket egybefoglaló, ha úgy tetszik, helyreállító szeretet őt is a “helyére állítja” – amit nem akar már minduntalan elhagyni, újabbat és újabbat gondolva arról nyughatatlanul, hol is az ő helye valójában. Eszünkbe juthat Dosztojevszkij hatalmas mondata: “Aljosa nem szeretett volna azok közé tartozni, akik egész életükben nem találják meg önmagukat…” (Karamazov testvérek)

A magának Krisztusban mindeneket egybefoglaló szeretet értelmet ad, mégpedig a nehezen megérthető vagy éppen értelmetlennek látszó dolgoknak is. E szeretet gyógyít, mert van mondanivalója az életmódunkhoz; és gyógyít, mert a keze alól sorozatban meggyógyult életek kerülnek ki. E szeretet helyreállít, mert kezünkbe adja igazi énünket – ami nélkül nyughatatlanok vagyunk egész életünkben. Isten segítsen minket ehhez a helyreállításhoz! Ámen.

 

Imádkozzunk!

Istenünk, jó lenne, ha azt mondhatnánk, mi aztán értelmes életet élünk, meggyógyultunk és a helyünkön állunk – de te, aki a szíveket vizsgálod, tudod, hogy ez nem így van. Könyörülj rajtunk, és foglald egybe életünk földi és mennyei részét a Krisztusban te magadnak, ahogyan azt most meg is ígérted nekünk. Légy áldott a hitért, amit ápolsz szívünkben, és azt kérjük, adj nekünk gyermeki alázatot és engedelmességet, hogy elfogadhassuk kezeidből mindazt, amit elkészítettél a téged szeretőknek. Adj kérünk pihenést a nyaralóknak, gyógyulást a betegeknek és vigaszt a gyászolóknak. Tekints alá anyaszentegyházunkra, gyülekezetünkre, és küzdő országunkra is, mert egyedül te segíthetsz mirajtunk. Megváltó Jézusunk nevében hallgass meg minket imádságunkban, és vezérelj a most következő hét napjain, amíg egyszer majd elérkezünk majd hozzád a színről-színre látásban, és örökre veled lehetünk! Ámen.