Igehirdetés 2008. november 30.
A szeretet természetéről
Lekció: Zsolt 130,1-8
Textus: 1Ján 4,16 1Ján 4,18
„Mi ismerjük és hisszük azt a szeretetet, amellyel Isten szeretett minket. Isten szeretet: és aki e szeretetben marad, Istenben marad, és Isten is őbenne.”
“A szeretetben nincsen félelem, sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet.”
Imádkozzunk!
Urunk Istenünk, te indíts el ebben az évben is a karácsony fénye és öröme felé, hogy megláthassuk a legnagyobbat, amit az ünnep tár elénk: a te szeretetedet, amellyel úgy szeretted ezt a világot, hogy a Páratlant adtad, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Hozhatunk-e neked egyáltalán valami ajándékot? Hiszen teli a lelkünk sötétséggel, gondolataink zavarosak, és a szívünk olyan fagyos, tele daccal, könnyelműséggel és gyűlölettel, mintha szent Fiad sosem járt volna köztünk. Sok olyan van bennünk, ami ellenkezik a karácsony örömével, elválaszt minket egymástól, és egy lépéssel sem visz előre. Ezeket tudjuk mi adni – mit kezdhetnél te ilyen emberekkel? Mégis, úgy fogadsz, ahogy vagyunk, s lelkünk homálya helyébe fényességet készítesz Jézus jöttében, akit te küldtél e világnak. Adjál őbenne új eget, új földet, tiszta látást, megújult, adventi reménységet, nekünk s minden embernek – ezt kérjük tőled. Ámen.
Igehirdetés
Sok tapasztalat mutatja, hogy nem fogalmazhat meg az ember egyetlen ítéletet vagy kívánságot sem, ami ugyanolyan tartalommal vissza ne hatna rá. Aki jót kíván, áldást kér akár ellenségére is, s eljut oda, hogy már tud érte imádkozni, az maga jobbá lesz általa lényében. A gyűlölködés ki fog közöttük hunyni, hisz ahhoz két ember kell. De a fordítottja is igaz: aki negatív érzéseket, irigységet, megvetést, vagy gyűlöletet forgat szívében, s emiatt titokban rosszat akar a másiknak, az maga is rosszabb lesz általa, hisz rongálja létezését – s amint a világban látjuk, előbb-utóbb rongálja mások életét is. Nem szövegezhet meg az ember olyan ítéletet vagy kívánságot, ami ugyanolyan tartalommal vissza ne hatna rá.
Manapság a bevétel körül forog minden, szinte nincs is más téma – ilyen lelki igazságokon ritkán jut egyáltalán alkalmunk még gondolkodni is, holott a létezésünk alapjairól van szó, nyugodtan mondhatjuk, hogy az igazán fontos dolgokról. A lelki törvényről, hogy az ember azzá lesz, amit a lelkében forgat. Ahogyan a költőnél olvassuk:
„Ember, amit szeretsz, azzá lesz változásod:
Istenné, ha hiszed – s földdé, ha azt imádod.”
(Angelus Silesius: Párversek, ford: Szabó Lőrinc)
Onnan belülről működik életünk, ahol a jövő tanyázik. Amilyen a hitünk, olyan lesz életünk is – ilyen egyszerű a dolog. Első adventi vasárnapunkon egy gyönyörű ige szólongat, éspedig éppen ennek jegyében: „Mi ismerjük és hisszük azt a szeretetet, amellyel Isten szeretett minket. Isten szeretet, és aki e szeretetben marad, Istenben marad, és Isten is őbenne. A szeretetben nincsen félelem, sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet.”
Amikor ezt halljuk, azt érezzük, itt valami magas vallási igazságról van szó – s valóban így is áll. Van azonban a pár szónak nagyon is köznapi vonatkozása: éspedig éppen vallástalan világunkat átjáró gondolat. „Isten szeretet” – ezen sokan kapva kapnak, s mindjárt meg is fordítva azt mondják, akkor a szeretet Isten. Ha pedig így van, folytatódik a gondolat, akkor nem kell nekünk ige, imádság sem, minek a templom és minek a gyülekezet: ha valahol szeretet van, ott minden rendben van. De ez nem a Biblia üzenete, csupán a vallástalanná lett modern, individualista lélek önigazolása. Isten valóban szeretet, de ebből nem következik, hogy a szeretet tehát Isten. Ez egyrészt nincs leírva a Szentírásban sehol, bár ettől még lehetne esetleg igaz is – itt a gondolattal van baj. Az ember a maga bálványozó szívével sok mindent megpróbál az egy, örök és igaz Isten helyére tenni, például akár saját szeretetét is, vagy a párjától, a gyerekeitől kapott szeretetet – de ettől még az bálvány, semmi más – ha ti. Isten helyére került, ha az első, középső helyet elfoglalta. Isten valóban szeretet, tapasztaljuk, hiszen annyi mindent kapunk tőle, hogy el sem tudjuk mondani – ám az emberi szeretet önmagában nem Isten.
Főleg akkor nem, ha összesen arról van szó, hogy kedvelünk valakit. Jézus nem szép dolgokat érzett irántunk, nem „rokonszenvezett” velünk, hanem odaadta értünk harminchárom évét, a fiatalságát, mindenét – akik őt odaszögeztük…! Amit ő tett, azt már lehet szeretetnek hívni, az valóban az. A szeretet: odaadás. De hogyan lesz valaki egyáltalán képes arra, ami csak hasonlít is erre a krisztusi szeretetre? János levelében sok útmutatást kapunk, nem kell messze lapoznunk. Az ember változáson megy át, amit lehet megtérésnek, vagy újjászületésnek is nevezni. Valamin, amire ráillenek az igei meghatározások, hogy az illető „megismerte Istent” – akit egyébként „soha, senki nem látott.” (1Ján 4,12-16) Aztán ha megismerte, s tényleg rádöbbent, hogy ő az egyetlen Létező, mi pedig átmenetiek és mulandók vagyunk, akkor őbenne van, sőt őbenne is marad. Az illető a világban van, de mégsem „e világból való”, vagyis nem ennek dolgai hatnak rá végső és legdöntőbb hatással. A lelki változást, amiről itt szó van, kívánni lehet mindenkinek, aki még nem élte át, s javasolni mindenkinek, aki már átélte, de elfeledte – hogy elevenítse csak fel a lelkében: mert itt nem kevesebbről van szó, mint arról, milyen alapokon éljük életünket.
„Mi ismerjük és hisszük azt a szeretetet, amellyel Isten szeretett minket. Isten szeretet, és aki e szeretetben marad, Istenben marad, és Isten is őbenne. A szeretetben nincsen félelem, sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet.”
Milyen tekintetben más az, aki „Istenben van”? Miért érdemes vele közel kerülni, őt keresni – hozzá térni? Először is azért, mert aki „őbenne van”, az elfogadta az ő szeretetét. Ez nagyon fontos; úgy is mondhatjuk, az élet újraalapozása, amire minden létező embernek szüksége van. A szívünkben nagyon sok minden elfér. Tervek, vágyak, sérelmek, félelmek – olyan színes a kép, hogy ember legyen a talpán, aki egyáltalán magát is képes valahogy “megfogalmazni.” Egészen más annak a lelke, aki elfogadta Isten szeretetét élete alapjának. Ott a lélekben kavargó minden dolognak, vágyaknak és céloknak, sérelmeknek és indulatoknak, egyszóval mindennek – újra és újra kapcsolatba kell kerülnie a végtelen nagy szeretettel, ami a dolgok alapját jelenti: s az ilyennek más lesz az élete, mint akik magukra vannak hagyatkozva. Minden másféle jelentést kap, ha odamérjük Isten szeretetéhez; új fényben mutatkozik meg – s ez a dolgok végső és igazi értelme. E nélkül azok túlnőnek rajtunk, járomba hajtanak, és elveszik az élet igazi örömét. Azért érdemes „Istenben lenni”, hogy ezt a jánosi kifejezést használjuk, mert ez annyi, mint minden nap újra alapozni a gondolkodásunkat, az érzelmeinket, sőt, minden törekvésünket is. Egyedül ez biztosíték arról, hogy nem tévedünk el!
Az eltévedtnek nincs is más dolga, mint visszafordulni: megtérni Istenhez, és az ő végtelenül nagy szeretetéhez. Az megmutatja majd az utat, és újraépíti a romossá lett életet. Nincs jobb és biztosabb alap, mint elfogadni őt, az ő végtelen jóságát földi életünk, sőt, örökkévaló mivoltunk számára is!
Azért is jó az ő közelében, „benne élni”, mert az ember képessé válik a szeretetre. Mindenki azt hiszi magáról, hogy ő képes a szeretetre, ám ez nem így van. Elvileg képesek is vagyunk, csak éppen vannak kivételek. Kivételek, amik egyébként pontosan kinek-kinek egyéniségére, pontosabban ó-emberére vallanak. Az egyik kivételesen akkor nem képes a szeretetre, ha nem bíznak meg benne annyira, amennyire ő azt szeretné. A másik kivételesen akkor nem képes a szeretetre, amikor barátságtalanok vele, a harmadik akkor, amikor kétségbe vonják hozzáértését, a negyedik akkor, amikor kihasználják, az ötödik akkor, amikor nem kap elég hálát, és folytathatnánk napestig. Elvileg mindenki kész a szeretetre, és elvileg mindenki a legnagyobb dolognak tartja a szeretetet – csak ne lennének a ránk jellemző „kivételek”, ami miatt olyan az életünk, amilyen. Aki Istenben van, vagy őbenne „marad” – mindegy, hogyan mondjuk – annak ő erőt ad a szeretetre. A kivételes esetekben is. Nem visszavágni, amikor minden azt parancsolná bennem. Hallgatni, holott szívesen nevelgetném a másikat, hogy miként viselkedjen, mit tartson megengedhetőnek irántam és mit ne…
Átvállalni egy feladatot a sok többi mellé, hogy kifejezzem valaki iránt, fontosnak tartom, és próbálok a tőlem telhető egyszerű módon terhei hordozásában segíteni. Sőt, „őbenne maradva” olyasmire is képes lesz, amire magától nem lett volna soha. Régi történet, de nagyon igaz, ezért újra elmondom: egy édesanya panaszkodott a fiára, hogy milyen hálátlan és érzéketlen, mennyire meg kellene neki változnia. Kérdezte lelkipásztorát, mit tegyen – a válasz ez volt, imádkozzék. Egy idő múlva találkoztak újra, és elhangzott a kérdés, imádkozott-e időközben a fiáért. Igen, volt a válasz. És megváltozott-e a fia…? “Ő nem, de én megváltoztam.” Valahogy erről van szó. Isten közelében élve az ember képes lesz a szeretetre, s már nem azt figyeli, miben kellene változnia a másiknak, hanem azt látja meg, mi is múlik – őrajta. „Mi ismerjük és hisszük azt a szeretetet, amellyel Isten szeretett minket.” És ez megváltoztatja életünket: nem maradunk olyanok, mint voltunk. Hogyne lennénk másokká, hiszen már ő szeret mi bennünk, ő az, aki tud szelíd maradni, ő az, aki képes a többlet-szeretetre, és ő az, aki ha kell, tud még – megbocsátani is.
Végül még valami fontos, amit az ő közelségében a „benne maradó” ember megtapasztal: elmúlik a félelem uralma! Ha a Világegyetem királya lakik a szívben, akkor nincs ok többé rettegésre. Maradnak persze félelmek, hogy ne maradnának, előjönnek az aggódások is, hiszen emberek vagyunk, és ezekre akad is okunk szinte minden nap. Most sem túl bizodalmas időket élünk, ezt tudjuk. De nem uralkodik el rajtunk a félelem. A szeretetben nincsen félelem, mert a teljes szeretet kiűzi a félelmet. Egyszerűen elfoglalja a helyét, s nem fér el már ott többé a félelem. Van a helyén valami nagyobb és erősebb – ez Isten szeretete. Aki abban „teljessé lesz”, vagyis megtelik vele, annak alapjaiban rendben van az élete, akkor is, ha nehezednek a körülmények, ha eljön a betegség és közel van az elmúlás, és akkor is, amikor az ember egy őszinte pillanatában rémülve kérdezi: “Uram, ha a bűnöket számon tartod, akkor kicsoda maradhat meg?” (Zsolt 130,3) Mert volna félnivalónk ettől is – bőven.
Isten azonban szeretet, és aki e szeretetben marad, Istenben marad, és Isten is őbenne. Nyugodtan elmondhatjuk: “Istenben bízom, nem félek, ember mit árthatna nékem?” (Zsolt 56,12) Advent első vasárnapján legyen imádságunk: “Várom érkezésedet, Uram! A mélységből kiáltok hozzád. Bízom ígéretedben, lelkem várja érkezésedet, jobban, mint az őrök a reggelt…!” Te közölheted, egészen nekem adhatod szereteted, és ezzel engem is képessé tehetsz rá. Add meg ezt, és űzd vele messzi szívemből a félelmet, hiszen ahol te vagy, ott nincs ok többé rá. Így is legyen. Ámen.
Fohász
Mennyei Édesatyánk, tud rólad az ember ősidőktől, de mégis lassanként derengett föl ismereted. Hosszú idő volt, amíg a hajnal felkelt, s már nem csak sejtések, de látás és bizonyosság is adatott. Áldunk téged, hogy amint a megígért Szabadítóra várás idején, úgy a mostani új adventben is tanulhat a szívünk várni. Készülünk eljöveteledre, és segítségedet kérjük, hogy igazságot ölthessünk magunkra ünnepi öltözékül, méltó fogadásodra. Űzd messze tőlünk az éjszaka sötétségét, a gyűlöletet és ellenségeskedést. Oszlasd lelkünk homályát, a hideg önzés és a részvétlenség minden darabját, és jóságodból adj boldog, reményteljes várakozást, hogy ha eljössz, készen találhass! Ámen.
